A testvéreim közt én voltam a legidősebb és ezzel a szerencsés helyzetemmel sikerült előttük akkora tekintélyre szert tennem, hogy némely tekintetben szinte zsarnokilag uralkodtam rajtok. Mindenekelőtt a játék valamennyi fajtájában magamhoz ragadtam a vezető szerepet. Csak azt játszottuk, ami nekem tetszett, s ha valamelyik testvéremre megharagudtam valamiért, azt kirekesztettem a játékból mindaddig, amíg vagy szépen meg nem kért, vagy pedig olyan játékra nem került a sor, amiben a kiközösítettre is nélkülözhetetlen szükségem volt.
Minthogy hatan voltunk – négy leány és két fiú -, el lehet képzelni, milyen zajt bírtunk csapni a játék izgalmai közben. Az úgynevezett gyermekszobából időnkint oly rettenetes hangzavar süvített ki még a falon át is, hogy aki nem volt ösmerős a helyzettel, bátran hihette, hogy ott vad indiánok nyúznak valakit. Nagy udvarunkon és még nagyobb kertünkben pedig olyan száguldozást műveltünk néhanapján, hogy minden jólélek ijedten tért ki előlünk, nehogy lenyargaljuk.
Tőlem telhetőleg mindent elkövettem, hogy a leányokat is fiúsítsam. Épp oly jól labdáztak, mint magam; s ha négyesfogatot csináltam belőlök, csak olyan sikerülten rugdostak, akár az öcsém, aki valóságos fiú lévén, különös ambícióval adta a vad csikót, ha lovasdit játszottunk.
Ily körülmények közt el lehet képzelni, milyen lehetett nálunk a húsvét; azaz ennek a szép és magasztos ünnepnek másod- és harmadnapja.
A húsvétra különösen lestünk mindannyian. Igaz, hogy különböző érzelmekkel, de mégiscsak lestünk. akkor volt tudniillik az élvezetek élvezése, amikor orgiát szoktam rendezni: a locsolódás.
Gyerekek voltunk; annyira gyerekek, hogy magam se voltam még több tizennégy esztendősnél. A többi természetesen mind fiatalabb. A legkisebb húgom talán ha hét éveske lehetett az istenadta.
Drága anyámnak ez a legkisebb húgocskám volt a dédelgetettje, akit még a szellőtől is féltett. Sárikának hívták, - de minthogy ő maga-magát még picinykorában Lalalának keresztelte el, tehát rajta is maradt a Lalala név végig.
Amikor a gyönyörűséges húsvét elkövetkezett és anyuskám észrevette, hogy én már „készülődöm”: vészjósló tekintettel ráncolta össze a homlokát; Lalalát pedig közelebb húzta magához, védelmi ösztönében.
A „készülődésem” különféle régi orvosságos üvegeknek előkereséséből állott, amibe mindbe rózsavíz volt szerzendő. A rózsavizet hol ingyen, hol egy pár krajcárért szereztük a Jelinek-patikából. Ki volt kötve, hogy csakis fehér rózsavizet szabad használni, mert a piros megfesti a ruhát, amire rálocsolják.
Mondhatom, hogy a legritkább esetben bírtam annyi üveget összekajtatni, amennyit elégnek tartottam. Szerettem tudniillik, ha úgy el voltam látva rózsavízzel, hogy zavarba egyáltalában ne juthassak. Minden zsebembe dugtam tehát egyet. Hogy miért nem tölttettem meg inkább egy nagy üveget, ami bőven adta volna: annak is megvolt az oka. A szemem láttára történt ugyanis egyszer, hogy a barátom, Rába Laci egy olyan hét decis forma üveget kiszalajtott a kezéből a locsolódás hevében, s éppen a meglocsolandó néni fejéhez csapta. Ha még csak ez történt volna! De az üveg eltört, a rózsavíz mind szétfolyt s kárba veszett. Arról nem is szólva, hogy minő szíves szavakkal köszönte meg aztán az a néni a megtiszteltetést.
Így járni nem szerettem volna, megmaradtam tehát a sok kis üvegnél. Természetesen a rózsavízzel egy kicsit mégis takarékoskodni illett. Abból tehát a húgaimra nemigen pazaroltam. Családtagoknak jó volt a kútvíz is, amivel nem kellett „spórolni”. Az igazi locsolódás otthon ilyformán rendesen kútvízzel esett meg, korán reggel. A rózsavízre később került a sor, amikor körüljártam a várost és az ösmercsaládok leányaitól beszedtem a piros tojás adót.
Gyönyörű mulatság volt!
Már hajnalban felkeltem húsvét másodnapján és az első dolgom volt, hogy a szobaleányunkat egy kanna vízzel kiöntsem az ágyából, mint az ürgét. A leányzó sivalkodva ébredt fel és az öreg szakácsnénk, akivel a mogorvasága miatt semmiféle tréfát se lehetett elkövetni, dörmögve ijesztgetett, hogy rögtön rám borítja a dézsát, ha nem pusztulok a konyha tájékáról.
Tudtam, hogy megtenné (nem tisztelte az még a húsvéti jogot sem), eloldalogtam hát és lesbe álltam húgaim hálószobájának a környékén. Bejutni meg sem kíséreltem. Tudtam, hogy drága anyuskám riglivel és kulccsal zárta el előlem az az utat. Még az ablak elé is volt valami barikád építve, nehogy ha betörném, egykönnyen bejuthassak.
Pokoli eszmém támadt. Mialatt a szobaleány a nappali szobákat kezdte söpörgetni: hamar felkaptam magamra a cselédszobában talált szoknyáját, reklijét, a fejemet bekötöztem parasztos baboskendővel és a kötényem alatt (az is volt) egy üveg vízzel, odaálltam a hálószoba ajtaja elé; ott elkezdtem hadarni suttogó selypítéssel, vékony női hangon, ahogy a szobaleányunk beszél: „tessen kinyitni hamar! az úrfi most nincs itt; - az ablak felől próbálkozik.”
Mielőtt édesanyám meggyőződhetett volna a tényállásról, valamelyik kisasszonyka rést nyitott az ajtón és látván a „leányzót” odakint, engedte, hogy betolakodjam.
A következő percben azután vészsikoltások töltötték be a szobát, a házat, a… a mindenséget. A nagy üveg vízből csak úgy áradt a zápor a húgaimra, akik rémülten futkostak, mint a kotlótlan csirkék. Ki az ágy alá igyekezett, ki a szekrénybe bújt, ki meg csak forgott rémültében és sápítozott.
Jó anyám úgy jött a szomszéd szobából, mint a tigris. Lalalát védte a testével. Szegény kis Lalala akkor már csuromvíz volt. Én pedig a következmények elől sietve visszavonultam és menekültem.
Déltájban kerültem elő; minden zsebem tele volt piros tojással. Még a zsebkendőm is. Volt a sok közt egy kis hegyes gyöngytúktojás is, ami arról nevezetes, hogy sokkal erősebb a héja, mint a tyúktojásé. Ennek pedig nagy az értéke csoknyázáskor.
Hogy mi a „csoknyázás”? Az a hazárdjáték, hogy két fiú összeüt két piros tojást, s akié eltörik, az a vesztes, az a törött tojást tartozik annak adni, akinek a csoknyázó-tojása nem törött el. Az ilyen tört tojást azon hirtelenében meg is eszegettük. Gyöngytyúktojással csoknyázni ugyan nem illik, - ezt tiltja a gavallér-becsület; de én inkább nem voltam gavallér, hanem Roóz Samukától elnyertem csoknyázva hat piros tojást. Samukat bőgve ment haza, én meg szuszogni is alig bírtam, mire a hat kemény tojást lenyeltem. De azért lenyeltem. A húsvéti nagy ebédet azután meg is ehette miaam a püspök.
Ez történt húsvét másodnapján, amire természetesen húsvét harmadnapjának kellett következni. Húsvét harmadnapja pedig a leányoké. akkor ők locsolódnak. Visszaadják a kölcsönt a fiúknak. Aszerint bánnak velök, ahogy a fiúktól tapasztalták. Amilyen a mosdó, olyan a törülköző: ez régi elv.
Nohát, el lehet képzelni, mi várt énrám húsvét harmadnapján.
Drága anyám maga állott az élén az ellenem összeesküvő hadnak. Lalalát meg kellett bosszulnia. Számomra nem maradt más, mint a furfang, hogy hogyan kerüljem ki a veszedelmet.
Mit tehettem mást? magam is bezárkóztam és eltorlaszoltam este az ajtómat. Fáradt voltam, tehát mélyen elaludtam. Arra ébredtem, hogy a szobaleány zörget és hí reggelizni, mert már késő van, mindenki reggelizett.
Jó, jó, tudtam én, hogy mit jelent ez a nagy érdeklődés a gyomrom iránt. Gyanús neszek voltak odakint, halk suttogás, vihogás. Bizonyos, hogy ha én ajtót nyitok, még az öreg szakácsné is nekem ront egy rocskával. Legalábbis hatan lestek rám odakint. Megborzongtam. Milyen özönvíz lesz itt, én Istenem!
Volt az anyuskámnak egy modell-babája, azt én előtte való es becsempésztem magamhoz. Most ráadtam az ingemet, kabátomat, a kalapomat és nagy zörgéssel nyitottam ki az ablakot, mintha arra akarnék kiszökni. Hanem a babát toltam előre magam helyett. A baba egy szempillantás alatt olyan lett, mintha a tengerbe esett volna. Hogy ordítottam volna én az ő helyében! Így csak kacagtam; de kívülről vészlárma kerekedett erre. anyuskám előhívatta az inast, akinek az volt a feladata, hogy másszon be a nyitott ablakon és nyissa ki az ajtót.
- János – rimánkodtam -, kap egy szivart, ha nem nyitja ki.
- János, nyissa ki, két szivart kap! – licitáltak rám kívülről.
Éreztem, hogy ebben a versengésben alól maradok. Az ágy alá menekültem. A következő percben mintha kannibálok törtek volna be, olyan sikogás, visítás támadt. A húgocskáim tele poharakkal s üvegekkel kerestek. Az ágy alól csakhamar kiöntöttek. Jajgatva ugrottam fel végső szorongattatásomban a vaskályha tetejére. Ott álltam, mint valami didergő szobor. Arról megfeledkeztem, hogy a legjobb céltábla épp ott leszek.
A rettentő örömzsivajba beleszólott a vizslánk is, amely nem tudta, mi a csoda van ott a kályhán, és szörnyen megugatott.
Anyuskám felemelte Lalalát, hogy jobban locsolhasson. Merész ötletem támadt. Gyors elszánással kiragadtam anyám kezéből a kis húgomat, és pajzsként tartottam magam elé.
A támadás egy pillanat alatt megszűnt. Mindenki ijedten hallgatott, csak a kis Lalala evickélt visítva a karomon.
Győztem!
Lalalát nem adtam vissza addig, amíg csak meg nem ígérte drága anyám, hogy nem lesz több bántódásom.
Ráadásul azt is megígértettem vele, hogy ma madártej lesz ozsonnára.
Megígérte. Mindent megígért volna Lalaláért.
És ami a legtöbbet érte: meg is tartotta az ígéretét.
Ez a furcsa kis húsvéti emlék jut most eszembe, hogy megint itt van a locsolódás napja.
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 17. sz. 1908. ápr. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése