- A Petőfi-Társaság Vigyázó-féle pályázatán megdicsért költemény –
Tavasz délelőttnek nyájas, vig sugára
Rátüz az udvarház széles tornácára.
A széles tornácon mosolygó napfénybe’
Fürdik a nagyasszony öreg karosszéke.
Mozdul a természet, rügy már rügyre pattan,
Ibolya nyilik a dombos oldalokban.
Színes, eleven kép, zajos hegy, völgy, árok,
Vigan táboroznak ott lenn a huszárok.
Kis fiucska játszik a nagyasszony mellett:
Élénk tüzes szemü, izmos, korán fejlett.
Nincs a jó öregnek egy perc nyugta tőle,
Egyre kérdi: Mikor lesz huszár belőle?
Mindegyik szavára a nagyasszony reszket.
Babonás ijedten vet egy pár keresztet.
Könnyező szemmel néz messzi multon végig,
Itt és ott mindenütt sirhant feketélik.
Egyszer volt, hol nem volt… Ma már mese, á lom,
Boldogság is lakott ezen a világon.
Boldogság, ifjuság, szerelem karöltve
Egy asszonyi szivet csordultig betölte.
Éves asszony volt már, ép igy tavasz tájba,
Nevető rügy szökött ki a rózsaágra.
Nótától hangzottak az ősi, nagy termek,
Alig fért el bennük: apa, anya s gyermek.
Nem jó emlékezni. De mégis hiába,
Fölzudul tavasszal az emlékek árja.
Oh, azt az egy tavaszt nem lehet feledni,
Mikor azt dalolták, hogy majd „el kell menni”.
Elment, ő is elment s vissza se jött többé,
Az özvegyi fátyolt örökre felölté
S biztatta kis fiát, amikor csak rátért,
- Végy példát apádról: Meghalt a hazáért!
Fölserdült a fiu, délceg, szép levente.
Hasztalan dugdosta, tagadta, rejtette,
Elvitték erővel, gyorsabban a szélnél,
Gyilkos golyó érte messze: Kőnigrétznél!
Egy kis fiu maradt apátlak, anyátlan,
Ugy nőtt föl az is a nagyasszony karjában,
Ki, ha mesét mondott, végül mindig rátért:
- Sirasd meg apádat: Meghalt a császárért!
Korhadó törzse az ősi családfának,
Nem látni rajta csak egyetlen zöld ágat.
Büszke nemzetségből öt század év alatt
Ez a porban játszó kicsi fiu maradt.
Egyetlen léptére százan is vigyáznak,
Valahogy ne vigyék őt is katonának.
Éber aggódással őrzi a nagyasszony,
Kertjéből a halál többet ne szakasszon!
Felujjong a gyermek a trombitaszóra.
- Öreganyám, kérlek, mikor ülök lóra?
Reszket a nagyasszony, szeme csodás fénybe’
- Istenem! Március! Mi jutott eszébe?
A fiucska fejét magához öleli,
Alig sugja a szót, szive olyan teli.
- Ha majd szól a nóta, hogy Ő „azt izente”
Csak bird el a kardot: Mégy a regimentbe!
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 12. sz. 1908. márc. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése