Ott künn fagyos téli szél…
Ülünk fütött kályha mellett…
Halljátok-e, ki beszél?
Ki kérdezget, ki felelget?
Még imént oly néma volt,
Itt hallgatott a sarokban;
S most egyszerre nyelvet old
A kályhába hogy bedobtam.
Az a tuskó, az beszél…
Száz nyelve nőtt… kis lángnyelvek…
Kéményen befúj a szél
S tuskó meg szél úgy csevegnek.
Rám ismersz-e? Rád biz én!
Szellő voltam!... Zöld fa voltam!...
Ott játszottunk nyár hevén
A közeli kis pagonyban.
Be hideg van!... Be meleg!...
De csak játszunk egyre szépen!
Csak a balga emberek
Hiszik, meghaltunk mi régen.
Égj csak, égj te! – Sz6ól a szél. –
Hamuvá égsz, ellobogva…
És kidobnak, de ne félj.
Odafújlak pagonyodba.
Hol gallyadról – hej be rég! –
Száz magodat lesodortam.
Várnak kis bükk-csemeték,
Mik magodból nőttek ottan.
Földjükkel majd elvegyülsz
És táplálod ujra őket…
Fejsze ölt, most öl a tűz,
Mégis lesz még fa belőled…
És a tuskó fellobog –
Mintha piros lombja nőne
S duruzsoló halk dalok
Zsongnak ki a kályhacsőbe.
Égő tuskó, téli szél
Ugy beszélnek össze szépen…
Mi sem hal meg, minden él –
Ma igy, holnap másmiképen!
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 4. sz. 1908. jan. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése