Mindnyájunk lelkén átszürődik
Az édes, lázas sejtelem,
Hogy egy csodás, bűvös vidék van
Valahol messze, délre lenn.
Csodás világ, sugárboritott,
Felhő nem ül a föld felett,
Verőfény és madárdal üzi
Határából a zord telet.
Hitünk erős, hogy megtaláljuk
- Hány év multán, ki tudja azt! –
A tájat, mely után a szivünk
Örökös vágyódást fakaszt.
S ilyenkor, hogyha uj tavasz nyíl,
A láng bennünk még jobban ég,
És űz és űz, hogy fölkeressük,
Hol az a bűbájos vidék.
S minél tovább keresi lelkünk,
Ah, annál inkább elmarad.
Őszül hajunk már s eltemettük
A friss tavaszt, a szép nyarat.
S keressük mégis egyre, egyre,
Míg nem borul ránk cipruság. –
Ah sejtelmes, bűbájos ország:
Te elveszett, szép ifjuság!
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 16. sz. 1908. ápr. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése