Hogyha gyönge vállam
Bú keresztje nyomja,
Epedő lelkemnek
Égető a szomja:
Oh isten, zokszóra
Nem nyitom meg számat,
Öledbe nyugasztom
Én könnyes orcámat.
Erőtlenségemben
Te agy erőm nékem,
Enyhületem van az
Élet kutfejében.
Béke, vigasztalás
E kutfőből buzog,
Kik ebből meritnek,
Mily boldogok azok!
Azért áldottál meg
Búbajjal, szent Isten,
Hogy szomjas lelkem e
Forráshoz siessen;
Szerelmedből vagyon
Rajtam e fájdalom,
Dorgáló kezedet
Én áldva csókolom!
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 15. sz. 1908. ápr. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése