A szomoruság volt soká
Kis házunk állandó lakója.
Került bennünket az öröm,
Mint várost a daru, a gólya.
Szivből kacagni, mulatozni
Mindenki elfelejtett nálunk.
Mindenkit mélyen meginditott
A mi sötét szomorúságunk!
Pedig nem mondtuk senkinek,
Hogy mennyi siró bánatunk van.
De nem hitt, nem hitt senki se
Szelid, erőtlen mosolyunkban.
Mint az árnyék a vizen este,
Arcunkon reszketetett a bánat…
És oh, nevetni sohse látták
Az én szomoru, jó anyámat!
Csak most szokik már az öröm
Lassan, lassan kis házikónkba.
Szokatlanúl nézünk reá:
Boldogan, némán, elfogódva.
Oh, csak anyámat megtalálja!...
Szállj, hűséges öröm te, mellé!
Hogy holtáig boldog maradjon,
Senki ugy meg nem érdemelné!
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 13. sz. 1908. márc. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése