Gyulai Pál: Petőfi-reliquiák

 

 Előszó

    E kis gyűjtemény mintegy kiegészítője Petőfi VEGYES MŰVEINEK, a melyeket 1863-ban három kötetben adtam ki, de nem teljesen, részint az akkori sajtóviszonyok miatt, részint pedig azért, mert némely adalék csak azóta került napfényre. Épen azért örömest buzdítottam Haladi Aladár urat mindannak összegyűjtésére, a mi Petőfitől a régibb lapokban megjelent vagy 1863 óta elszórva kiadatott, egyszersmind megszereztem számára néhány Arany Jánoshoz írt levelet.
    Az olvasó itt nem annyira műveket vesz, mint naplót, leveleket, hirlapi czikkeket, följegyzéseket. Nagyrészt becses adatok Petőfi élet- és jellemrajzához. Naplója 1848-ból, hirlapi czikkei 1848-49-ből hiven tükrözik vissza politikai izgalmait. Élénken nyilatkozik bennök Petőfi ifju lelkesedése, naiv hite, forradalmi ösztöne, politikai becsvágya, személyes hiusága, de nemes szíve is. Már 1848 előtt megérezte, megjósolta a forradalmat, szenvedélyes ösztönből, épen mint Széchenyi politikai belátásból. S habár túlbecsüli a márcziusi pesti napok fontosságát, egy perczig sem hisz a békés kiegyenlítésbe, s míg Széchenyi aggódva nézi a dolgok fejlődését, kétségbeesik a fordulat beálltán: Petőfi egész lelkéből várja, óhajtja, üdvözli a forradalmat. Valóban az agguló államférfiú Cassandra-jóslatával, kétségbeesésével az őrültek házába menekülve, a ifjú költő erős hitével, s tyrtaeusi lantjával a csatatéren nyom nélkül eltünve, a magyar forradalom legmeghatóbb emlékei közé tartoznak. De Petőfi naplója és hirlapi czikkei egyszersmind azt is mutatják, hogy a magyar nemzet mily nehezen sodortatott be a forradalomba. A forradalom költője meglehetős népszerűtlen s csak 1848 szeptemberében talál nagyobb viszhangra. Nem juthat be a képviselőházba, republicanismusa pedig épen visszatetszést kelt. Nehezen tűri népszerűtlenségét, kényszerítve érzi magát a mentegetődzése, s csakugyan a mint Petőfi naplójában és hirlapi czikkeiben magyarázza republicanismusát, az inkább elméleti, mint gyakorlati s nem annyira ez abstract eszme, mint Magyarország függetlensége és szabadság dobogtatja szívét.
    Hirlapi czikkei közt a második, valamint a hatodik 1848-iki képviselőjelöltségére vonatkoznak. Petőfi ugyanis Kis-Kúnságban lépett fel mint képviselőjelölt, azonban nem választatott meg. Petőfi a PESTI HIRLAPBAN a közönség elébe vitte ügyét s elpanaszolta mindazon visszaéléseket, erőszakoskodásokat, melyek szerinte bukását okozták (lásd ujabban kiadva: VEGYES MUNKÁI III. kötet 183. lap). Pártja, a képviselőválasztás megsemmisítése végett, kérvényt adott be, de siker nélkül, ellenfele pedig, Nagy Károly, a ki képviselőnek választatott, czáfolatot irt a PESTI HIRLAPBAN megjelent czikkére. Petőfi sértve érezve magát, párbajra hivta Nagy Károlyt, de ez nem fogadván el a kihivást, vére a hatodik számú nyilatkozattal végződött be az ügy.
    A „VÁLASZ VÖRÖSMARTYNAK” czímű czikk szintén végszó a Vörösmartyval kezdett polemiájában. Petőfi 1848-ban egy költeményt írt Vörösmartyhoz az ÉLETKÉPEKbe (VÖRÖSMARTYHOZ. Midőn ő a nemzetgyűlésen a többséggel szavazott. PETŐFI SÁNDOR ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI 1877. második teljes kiadás 4-ik kötet 356.lap.) E támadásra a hadügyminiszter törvényjavaslata adott alkalmat, mely szerint a kiegészítendő régi ezredek mihelyt a körülmények engedik magyar lábra állítatnak ugyan, de addig maradnak régi állapotjokban, a régi tisztek és német vezényszó alatt, s csak az új honvéd-ezredek állítatnak egészen magyar lábra. Az ellenzék hevesen megtámadta e törvényjavaslatot, magyar vezényszót követelt, nem bizott a régi tisztekben, a szerbek ellen folytatott harcz sikertelenségét is nekik tulajdonította s a hadsereg teljes átalakítását sürgette. A miniszterium kivihetetlennek tartotta e követelést a háború folyama alatt és nem vállalt érte felelősséget. A törvényjavaslatot augusztus 21-én elfogadta az országgyűlés. Vörösmarty a többséggel szavazott, bár mint maga mondja, nem minden habozás nélkül. Petőfi támadó versére Vörösmarty prózában felelt a KOSSUTH LAPJÁBAN és a PESTI HIRLAPBAN (Lásd VÖRÖSMARTY MINDEN MUNKÁI 1864. II-ik kötet a jegyzetek közt a 384. lapon), végre Petőfi is prózában fejezte be polemiáját, a PESTI HIRLAPBAN, melyet itt újra lenyomatva vesz az olvasó.
    A franczia forradalomról irt jegyzetei hátramaradt iratai között találtattak, később öccse birtokába jutván, innen adta ki azokat a VASÁRNAPI UJSÁG. Ugy e jegyzetek mint pedig elkobzott könyvtárának hátramaradt könyvei, melyek jelenleg a muzeum birtokában vannak, mutatják, hogy Petőfi életének utolsó éveiben sokat foglalkozott a franczia forradalom történetével, a mi nevezetes befolyással volt politikai gondolkozására.
    Petőfi levelei közül e gyűjtemény csak azokat vette fel, melyek VEGYES MŰVEIben hiányzanak. Ezek is nagyrészt már megjelentek különböző lapokban szétszórva, de nem együtt, s ez igazolja összegyűjtésöket. Egészen újak az Arany Jánoshoz irt tizenegy, s Tárkányihoz irt második levele, mely utóbbi a Pótlékban olvasható. Arany János Petőfinek hozzá irt számos levelei közül csak azokat engedte át a kiadásra, melyek többé-kevésbé közérdekűek, ezeket is itt-ott némi kihagyásokkal, melyek pontokkal vagy stb-vel vannak megjelölve.
    A Bem tábornokhoz intézett levelei eredetileg franczia nyelven irattak s Petőfi első fogalmazványából fordítottak le, mely jelenleg öccse birtokában van. Ezekben Petőfi Klapka ellen panaszkodik, ki vele Debreczenben oly méltatlanúl bánt, azt hívén, hogy nem Bem parancsából, hanem csak a maga oktából közölte a HONVÉD cz. Lapban (1849-ki évfolyam 164. sz Kolozsvárott april 28.) Bemnek Vécsey tábornok ügyében a kormányhoz intézett levelét. E levél közlése akkor nagy zajt ütött. Bem tudniillik megtisztítván Erdélyt, minden gondját arra fordította, hogy ez ország védelmét kellően szervezvén, személyesen menjen Magyarországba a sereg azon részével, mely Erdély biztosságának koczkáztatása nélkül Magyarország védelmére fordítható. Bem Karansebesig jövén, azt az utasítást vette a kormánytól, hogy haladjon minél előbbre és takarítsa ki a Bánátot, mint azt Erdéllyel tette, a miben őt az Aradon levő Vécsey tábornok, az V-ik hadtest parancsnoka, 3 vagy 4 ezer emberrel segíteni fogja. Bem Karansebesen megtudván, hogy az Erdélyből a verestoronyi szorosnál kimenekült osztrák hadsereg egy része már átkelt Orsovánál, a másik rész, mely Brassón túl a tömösi szoroson menekült ki, szintén érkezőben van oda, elhatározta, hogy Temesvárnak indul s meggátolja az osztrák hadtestek egyesülését s csakugyan 1849. april 19-én Lugoson termett, mire az ellenség visszahuzódott. Bem e merész hadmozdulatot azon meggyőződésből tette, hogy könnyen magához vonhatja mindazon csapatokat,melyek rendelkezése alatt állottak, részint Vécsey tábornok hadtestéből, részint a maga seregéből, mely Dobra felől közeledett. Nyilt rendeleteket küldött tehát két irányban, melyekben a parancsnokokat felhívja, hogy rögtön Lugoson teremjenek. Az V-ik hadtestbeli Villám alezredes, ki Radnán kapta meg Bem rendeletét, másnap Lugosra ért csapatjával, azonban Vécsey tábornok nem engedett a felhivásnak, s így Bem haditerve dugába dúlt. Bem ezt elpanaszolva a kormánynak, Vécsey tábornokot árulónak vagy oly tehetségnélküli főtisztnek nevezte, kire nem kellene bizni parancsnokságot. E hivatalos levél, nemcsak a kormányhoz küldetett el, hanem a HONVÉD czimű lapba is, mely Bem hivatalos közlönye volt. A kormány nem hihette el, hogy ily levél közlése Bem tudtával történt volna, a hadügyminiszter pedig épen Petőfire gyanakodott. E körülmény magyarázza meg azt a heves összeütközést, a mely Petőfi és Klapka közt történt, melyről Petőfi itt közlött leveleiben részletesen értesít Bemet.
    A mi Tyroler rézmetszőhöz rossz németséggel és helyesirással irt levelét illeti, az csak tréfa volt. Petőfi elég jól beszélt és irt németül.
    A Szemere Bertalanhoz intézett levelét 1849. julius elején irhatta; kelte azért hiányzik, mert nem Szemere leveleiből másoltatott le, hanem a Petőfi iratai közt talált első fogalmazványból. A mit Petőfi e levélben kér, Szemere teljesítette, s Csengery és Kemény sürgetésére 500 frt tiszteletdijt utalványozott az állam pénztárából a HONVÉD czimű költeményért. Ez Petőfi súlyos körülményeit némikép enyhítette, melyeket Aranyhoz írt levelei is tanusítanak.
    Nejéhez irt leveleit, valamint személyleirását és a hozzácsatolt jegyzetet szintén a Petőfi hátramaradt irataiból adta ki a VASÁRNAPI UJSÁG. Mind e kéziratokat magam is láttam, s annak idejében nagyrészt én másoltattam le a VASÁRNAPI UJSÁG számára.
    A Petőfi-irodalom összeállitását, mely bezárja e gyűjteményt s mely Halasi úrnak sok fáradságába került, bizonyára szívesen veszik mindazok, a kik Petőfi tanulmányozásával foglalkoznak. Lehet, hogy nem teljes, de ily teljesen még összeállítva nem volt.
    Bud-Pest máj. 14. 1878.
                                                                                                                                        GYULAI PÁL

Petőfi-reliquiák – Lapok Petőfi Sándor naplójából* - Vegyes dolgozatok

TARTALOM: A magyar szabadság születése. – Márczius 15-dike. – A német polgárok és a zsidók. – Az országgyülés és az urbér. – Királyi leirat a miniszteriumról. – Monarchia és respublica. – Nagy péntek napja. – A katonaság. – Kliegl, Széchenyi, hivatal, rágalmak.
(* Először egy iven jelent meg 1848-ban, azután a „Vasárnapi Ujság” 1876-ban ujra lenyomatta 48-49. szám.)

                         PEST, márczius 15-én 1848.

    Szabad a sajtó!… - Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s úgy irnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betük, mint a szabadság hajnalsugárai.
    Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs… Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üdvöz légy születésed napján, magyar szabadság! Először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözöllek oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!
    Oh szabadságunk, édes kedves ujszülött, légy hosszu életű e földön, élj addig,m ig csak él egy magyar, ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt… s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sirodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség!
    Ezzel köszöntelek, ez legyen utravalód az életben. Élj boldogul! Nem kivánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet fél-halál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni!
    Késő éj van. Jó éjszakát szép csecsemő… szép vagy te, szebb minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró dobogó szivek. Jó éjszakát!… ha elalszom jelenj meg álmamban úgy, a milyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!

    Pest, márczius 17. 1848.

Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a franczia forradalmak története, a világnak az uj evángyélioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szivembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak, őrjöngtek bennem!
    A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leirhassam.
    Igy vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim szivemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kinszenvedésök helyét… vártam e pillanatot, nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanubizonyságaim erre a költemények, melyeket több mint egy év óta irtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből – vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek – mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű erőszakos megrázkodáshoz. Ezt többször leirtam, még többeknek elmondtam. Senki nem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, átalában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást élt bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt.
    Politikai életünket távolrul néztem, vagy rá sem néztem, a miért részint egyoldalusággal, részint egyoldalusággal, részint bűnös egykedvüséggel vádoltak. A rövidlátók! Én tudtam azt, a mit ők nem tudtak, és azért szánakozam a napi politika kurjogató hősein, mosolyogtam a fontosságot, melyet magoknak tulajdonitottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehellete elsöpör; tudtam, hogy ők nem azon nagy szinészek, kik a világ szinpadán az ujjászültés óriási drámáját eljátszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a szinpadra székeket és asztalokat hordanak.
    Magamba zárkoztam, mint elzárkozik tornyába a csillagász, s a földről az égbe vetettem szemeimet, a jövőbe. Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő… a forradalom kitört Olaszországban!
    A mint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhitattal néztem én ezen uj meteort, ezen délifényt, mely születésekor is nagyobbszerű volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt irva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.
    És úgy lőn. Olaszországban töltő gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából.
    Oh mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elüzték s Francziaország respublica!…
    Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, és ott egy fogadóban lepte… rohanta meg e hir szivemet, fejemet, lelkemet, idegeimet.
- Vive la republique! Kiálték föl, aztán némán merően álltam, de égve mint egy lángoszlop.
    A mint eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani – a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én hazaérek! Nélkülem kezdődjék a forradalom? Hah!
    Nyakrafőre siettem a fővárosba… reszketve, lélekzet nélkül értem haza…
    Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem történt…
    Nagyot lélekzettem, mint a buvár, időn a víz alól fölmerül. A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott, végre Bécset is fölgyujtotta, Bécset!… és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyülés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép csak beszéd és nem tett. Pesten marczius 14-én az ellenzéki kör gyülést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyülésen inditványoztatott, hogy a tizenkét pont petitióképen fölnyujtassék a királynak, még pedig rögtön, de az akkor virágzott táblabirói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy így történt… micsoda nyomoruság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal! A fejedelmek úgy sem adnak soha semmit, azoktól a mit akarunk el kell venni.
    Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyülésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét vagyis eredménytelenségét nagy keserüséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem.
    Az éj nagy részét ébren töltöttem, feleségemmel együtt, bátor lelkesitő imádott kis feleségemmel együtt, ki mindig buzditólag áll gondolataim, terveim előtt mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk hogy tenni kell és mindjárt honlap… hátha holnap után már késő lesz!
    Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind főkötelessége szabaddá tenni a sajtót… azt fogjuk tenni! A többit istenre bizom és azokra, kik rendelve vannak hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívunk a sajtószabadságot! És ha lelövöldösnek? Isten neki, ki várhat szebb halált?
    E gondolatokkal aluttam el.Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az uton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy búsan politizáltak. Balyovszky Gyulát, ki közöttök volt meghivtam Jókaihoz, a többieknek meghagytam hogy az érkezőket tartsák itt míg vissza nem jövünk.
    Haza menvén előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabaditásáról. Társaim bele egyeztek. Bulyovszky és Jókai proclamatiot szerkesztettek, Vasvári és én föl  alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs belé, a nélkül hogy valamelyikünket megsértett volna.
- Jó jel! Kiáltánk föl egyhangulag.
    A mint a proclamati elkészült, s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
- Szerda, felelt egyik.
- Szerencsés nap, mondám, szerdán házasodtam meg!
    Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba,mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta fel, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.
    (A nemzeti dalt két nappal elébb marcius 13-kán irtam, azon lakimára, melyet az ifjuság marcius 19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Mig én az egyik asztalnál a nemzeti dalt irtam, feleségem a másik asztalnál, nemzeti fejkötőt varrt magának.)
    A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjuságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, a mint az utczára léptünk, s az egész késő eseti tartott, de a lelkesedés olyan mint a görögtűz! A viz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a nemzetei dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésen egyaránt perczenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor és ezt mondta nagy pathossal:
- Urak, a törvény nevében!
    Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utczára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szét, elmondta hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kaczaj és boszankodó kifakadások a hallgatóságba. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proclamatiót s a tizenkét pontot, s én velem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mindkettőt fanaticus lelkesedéssel fogadták s  refainban előjövő „esküszünk”-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
- Most menjünk egy censorhoz, és vele irassuk alá a proclamatiót és a nemzetei dalt! Kiáltott valaki.
- Censorhoz nem megyünk, feleltem, nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába!
    Mindjárt bele egyeztek és követtek.
    Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidacsot és engem neveztek kiküldötteknek, hogy a sajtót lefoglalják. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték.
    Ezalatt kinn lelkesitő beszédeket tartottak Egressy Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenkint osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután, három órára gyülést hirdettünk a muzeum terére, s a sokaság eloszltot.
    A szakadó eső daczára mintegy 10,000 ember gyült a muzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is, és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyilt, s megtelt néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláirta a polgármester a tizenkét pontot, s alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek!… Egyszerre a hir szárnyal, hogy katonaság jön… minden ajkon e kiáltás: fegyvert! Fegyvert!
    Ezen különben alaptalan hir, oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Kaluzál tovább beszéltek egy óránál, a nélkül hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna.
- Budára. – Budára!… a helytartó tanácshoz! … nyittassuk meg Stancsics börtönét!… Budára!…
    Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartó tanácsot fölszólitandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szin alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egressi Sámuel, Gyurkovits Máté, Irányi Daniel, Irinyi József, Kacskovics Lajos, Kaluzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Staffenberger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál.
    A választmány legalább 20,000 ember kiséretében felment Budára a helytartótanácshoz és előadta kivánatait. A nagyméltóságu helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percznyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyilt. A rabirót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.
    Ez volt márczius 15-ike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre emlékezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkivül, de tekintve annak, a mi volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megennie, mint mértföldeket gyalogolni a meglett embernek.

Pest, marczius 20. 1848.

    Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.
    Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet is az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok fel! E kettő itéljen fölöttetek.
    Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ikének szűz zászlajára!… avvagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: Szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de – most már látjuk – nem igazságszeretetből, hanem félelemből!…
    Megszüntetek már félni? Ne szünjetek meg, mert eljött és még nem mult el a jutalmazásnak és büntetésnek ideje!
    Várhattok-e igazságot a magatok részére, ha nem vagytok igazságosak mások iránt?
    S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták? Nem; ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyitani csak azt is hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Olyanok voltak mint az I, midőn bejöttetek, most olyanok vagytok mint az O… legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is a nemzetet, melynek földén meghiztatok, legalább ne piszkoljátok azt be!
    De legszomorubb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprocátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomoruk! Nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.

    Pest, márczius 24. 1848.

    Az urbért eltörölte az országgyülés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most midőn ezt végső szükségből tette, és ijedtségből, nem tarthat rá számot. A tekintetes karok és rendek, s a méltóságos és nem t’om miféle főrendek, azt a hirt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40,000 paraszttal egyetemben, és ezen kellemetes meglepetés inditotta őket azon nagylelküségre, hogy az urbért azonnal eltörölték. A mi a hirt illeti, ez alaptalan hir volt, de ha nem tették volna a t. cz. Urak azt, a mit tettek, biztosithatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hirnek nem sokára alapja és kalapja lett volna, az az igaz lett volna tetőtől talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 41, hanem 80 vagy még több ezer ember jelent meg a Rákoson. Egyébiránt jobb, hogy így történt, végtelenül jobb, hálát adok istennek, hogy ama borzasztó dicsőségtől megmentett, nem is szemrehányásképen mondtam ezt el a nemességnek, melyhez magam is tartoztam, csak bátor vagyok tudtára adni a nemes uraknak, hogy nevetség tőlük, nagylelküséggel dicsekedni. Tisztelet, becsület, de igazság is!

Pest, ápril 1. 1848.

    Két heti huzás halasztás után ő császári királyi apostoli fölsége kegyelmesen méltóztatott szavát beváltani… a magyar független felelős miniszterium megvan.
    Pesten a kedélyek a forradalmi hangulat tetőpontján voltak, a vidékekről naponként csatlakoztak ujabb hivek elveinkhez és munkálódásainkhoz és  ilyen helyzetben mi két hétig várakoztunk, hogy a király megtartsa adott szavát. Ily dologra sirva fakad a nemzet méltóság s azt mondják… szégyen reánk!… Szégyen igen is, de a szégyen nem illeti az ifjuságot. Ne keveredtek volna csak jámbor békés Lafayettek közénk hagyták volna azokra az ügyet, a kik kezdeni merték, nem esett volna e csorba dicsőségünkön!…
    Meglehet hogy vér folyna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segitsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek hogy termékeny és viritó legyen, nemcsak esőre, hanem koronkint vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később midőn nagyon szomjazik, majd két annyit követel.
    Ma olvastatott föl a megyei és a választmányi gyülésben a minisztériumról szóló leirat. Az ifjuság s így az egész forradalom nagyon elégedetlen vele, de a békés polgárok nagyon meg vannak elégedve, s csaknem nyilvánosan hazaárulóknak nyilatkoztatták azokat, a kik ezentul nyugtalankodni fognak. Jól van, mi nem akarunk hazaárulók lenni, lelépünk és haza megyünk, de ha a királyi leirat mellett nem lesztek képesek s kellő sikert kivivni, akkor ti lesztek a hazaárulók, ti kik abban teljesen megnyugodtatok, ti kik a haza egyedüli reményeinek, a ifjuságnak lelkesedését erkölcsi kényszeritéssel elfojtottátok!
    Most hát oszoljunk szét ifju barátim, ki a két heti nyilvános életben oly bátran és oly csüggedetlenül müködtetek a mint csak óhajtottam, isten veletek, a forradalomnak vége van… de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt… a viszonlátásig!

    Pest, april 19. 1848.

    Márczius 16-án az előbbi nap tiszteletére a két főváros kivilágitva, néhány nappal utóbb fáklyás zene Klauzálnak, Nyárinak stb… aztán fáklyás zene Veselényinek, Eötvös Józsefnek stb. … később Batthyány, Kossuth, Szécsenyi megérkezésekor a két főváros kivilágitva… tennap ismét a nádor tiszteletére kivilágitás és mindenféle cerimonia. Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után, sötét napok ne következzenek.
    Ha vesszük, e férfiak valamennyien megérdemelték a megtiszteltetést, melyben részesültek, de ha meg nem érdemelnék is csakugy megtiszteltük volna őket, és ez a szomoritó a dologban. Borzasztó vasárnapi nép vagyunk, mindég ünnep kell, s ha egyszer nem lesz emberünk a kit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét s csinálunk kivilágitást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk.
    De én hiszem, hinni akarom, hogy e szánakozásra méltó gyöngeség nem a magyar nemzeté, hanem a monarchiáé, s a monarchiával együtt majd ezen üres czifraságokat is leveti, miként lehull a virág, hogy a gyümölcsnek helyet adjon. A monárchia a világ, a respublica a gyümölcs. Ez így van s azárt nem kételkedem diadalmatokban republicanus elveim!
    Republicanus vagyok testestül, lelkestül, az voltam mióta eszmélek, az leszek végső leheletemig. Ezen bátorithatlanságom, mely soha egy pillanatig sem rendült meg, ez adta ifjú kezembe a koldusbotot, mit évekig hordoztam, s ez adja most férfi kezembe az önbecsülés pálmáját. Azon időben egy alázatos görnyedés megalapitott jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, és senki előtt még csak fejemet sem billentettem, hanem álltam egyenes fővel s fáztam és éheztem. Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtlenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hurját, tollamnak egy vonását sem adtam bérbe senkinek, énekeltem és irtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság.
    Az utókor mondhatja rólam, hogy rosz poeta voltam, de azt is fogja rólam mondani, hogy szigoru erkölcsű ember valék, a mi egy szóval annyi mint republicanus, mert a republicanusnak nem az a főjelszava hogy „le a királlyal”, hanem a tiszta erkölcs!
    Nem a széttört korona, hanem megvesztegethetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja… e nélkül ostromolhatjátok a trónt, mint a titanok az eget, s le fognak benneteket mennykövezni, ezzel pedig leparittyázzátok a monarchiát min Dávid Góliátot!
    Republicanus vagyok vallásosságból is.
    A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istengagadás. Én ellenben hiszem hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom mikélp fejlődik, látom az utat a mellyen megy. Ő lassan halad, minden száz, vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne? Hiszen rá ér mert övé az örökkévalóság. Most ujra emeli lábát, hogy egyet lépjen… a monarchiából a respublicába. Elébe álljak, hogy szemrehányó tekintetével megátkozzon és megsemisitsen. Nem! Leborulok méltóságos szine elé, fölkelek megáldva, bele fogódzom szent palástjába, és követem dicsőséges nyomdokát.

Pest, april 21. 1848.

    Nagy Péntek napja.
    Röpülj át 113 esztendőt emlékezetem, röpülj le a Balkán havasokon túl déli Törökországba a Propontis partjára, vidd magaddal a könnyet mely sötét szárnyadra esett szememből, hullasd azon férfi kezére, ki akkor és ott szünt meg élni. Ez nagy férfi volt s az ő keze szent, megszentesitette a szabadság kardja, melyet évekig villogtatott. Mennyit küzdött, mennyit küzdött! De sikertelenül, mert várhatni-e ott sikert, hol a barát áruló s a haza részvétlen? Kiesett kezéből a kard, s a hősből földönfutó lett, és míg otthon csalárd barátja a hazaárulás dusgazdag dijából  lakomázott, addig ő számüzetésben ette a kegyelem kenyerét. Ma száz tizenhárom esztendeje hogy meghalt, s vajon van e széles e hazában, széles e világon ember, kinek eszébe jut, hogy a mai nap e hős halála napja?
    Oh Rákóczi!…

    Pest, aprilis 22. 1848.

    Vigan vagyunk! – Keresem uj törvényeinkben azt, hogy a magyar katonaság a magyar alkotmányra felesküdjék, keresem s nem találom. Átolvasok minden törvényczikket… nincs… se hire, se hamva. Kinek a hibája, kinek a bűne hogy ez kimaradt?
    Egyébiránt Isten neki, nem nagy baj; ha most megesküdnék vagy megesküdt volna is a katonaság, nem sokára ujra kellene esküdnie, mert nem sokára uj alkotmányunk les. Eddig toldoztunk, foltoztunk, s ez hiába való vesződség volt, mely elavult köntösünket legfölebb csak tarkábbá tette, de tartósabbá nem; nekünk egészen uj ruha kell, hogy becsülettel léphessünk, a nemzetek sorába, honnan kimaradtunk. És ezen uj ruhát megfogjuk kapni. Alkotmányunkban még igen sok igazságtalanság van, most pedig azon időket éljük,melyben minden igazságtalanság szétfoszlik, mint a felhő, s az igazság napja besüti a világot!
    A katonaság föl nem esketésénél nagyobb annak a külföldrőli vissza nem hivatása. A szabad magyar nemzet katonái, még most is ott vannak Olaszországban egy sorban a szabadság hóhéraival. A minisztérium ez iránt még egy lépést sem tett, egy hangot sem adott. Jobban becsülöm őket, hogysem ebbeli tétlenségöket hazafiatlanságra magyarázzal de mindenesetre erélytelenség tőlök, s az erélytelenség igen sokszor kártékonyabb és így kárhoztatandóbb a hazafiatlanságnál. Ha bizik a miniszterium a nemzetben, úgy lépjen föl a nemzet nevéhez, teljes eréllyel, ha pedig nem bizik a nemzetben, úgy hogy merte magára vállalni oly ország vezetését, a melyre saját hite szerint nem támaszkodhatik? De legyen meggyőződve a miniszterium, hogy a mint mi bizunk ő benne úgy bizhatik ő is mi bennünk, mi nem fogjuk őt sem hütelenül, sem gyáván elhagyni, míg a haza boldogságának és dicsőségének zászlaját viszi előttünk. A magyar nemzet fölébredt, fölemelte fejét a párnáról… már e mozdulatában is milyen erőt fejtett ki! … mit nem várhatunk tőle, ha talpon terem!… nem féljetek, rókák ellen reszteni azon gladiátort, ki egykor a világ curcusában oroszlánokkal küzdött és diadalmaskodott!
    A miniszteriumnak legelső kötelessége, katonáinkat visszaszerezni Olaszországból. Mig ezt nem teszi, semmit sem tett. Nekünk szükségünk van reájok, mert minden oldalról fenyegetnek, minden pillanatban készen kell lennünk, kül és belháborura. Sem egyik, sem másik nem lesz képes megsemmisiteni bennünket, hiszem istenem, hiszem a magyarok istenét! De egyik is,másik is fájdalmas sebeket üthet rajtunk, pedig már eddig is annyi sebet és sebhelyet mutathatunk, hogy megérdemeljük a hős és a martyr nevet.
    De vissza kell hozni katonáinkat, ha semmi szükségünk nem volna is reájok. Szivünk vére, mely sivünkből az olasz földre hull; azon vér pedig, mit ők az olaszok szivéből ontanak, Ábelvér, mely boszuért kiált föl az istenhez az égbe, boszuért a magyar nemzet fejére, hogy eszközül adta magát a hazugság kezébe az igazság ellen. Jaj nekünk!
    Ha majd a szabadság közösen elfogadott istenség lesz (és maholnap az lesz), oda állanak a nemzetek oltára elébe, hogy az áldást elfogadják tőle, ott fognak állani hófehér ruhában; de mi nem léphetünk oda, mert ami ruhánkon fekete foltok lesznek, az olasz háboru szégyenfoltjai. És előbb megtöltik a Danaidák a feneketlen hordót, mint mi lemoshatjuk e foltokat. Egy pillanat sincs vesztnei való, mindenik  nap egy ilyen lemoshatlan pecsét rajtunk. Gondolják meg ezt a miniszterek, gondolják meg hogy ők felelősek, felelősek pedig nemcsak a jelennek, hanem a jövendőnek is – a történetnek. A történet!… ha sirjok kövére a rettentő biró szigoru keze sötét fátyolt borit, azt onnan többé a mindenható isten nem szakithatja le.

    Pest, apiórillis 29. 1848.

    Kliegelnek, a nagy gépésznek, uj találmánya van. Nevezetes nagyszerű találmány! Tegnap mutatta meg a Körben. Egy véghetetlenül tökéletesitett vaspálya, melyen hegynek, völgynek utazhatni, kanyarodhatni jobbra balra s elkészitése csak felényibe kerülne, mint a mostani vaspályáké s így az u utazási költség is a mostaninak csak fele lenne.
    A Magyarországon keresztül kasul kijelölt vasutak, ha elkészülnek, körülbelül 160,000,000 pengőbe fognak kerülni; Kliegel szerint mindezt 80,000,000pengőből ki lehetne állitani. Milyen nyereség!
    Kliegl a közlekedési miniszterhez ment uj találmányával. A közlekedési miniszter Széchenyi István!
    Ezt tudni elég, hogy az eredményt is tudjuk. Széchenyi olyan ember, ki a fogpiszkálókat is Angliából  hozatja magának, élvén azon szent meggyőződésben, hogy a magyar ember hat ökör az effélékhez. Meg sem nézte Kliegl gépeit, hanem küldte őt találmányával egyetemben nem tudom kihez és kihez. No de a nagy emberek ilyen kis gyöngeségein ne akadjunk fönn. Nem is Széchenyi itt a hibás, hanem Kliegl uram maga, mért volt olyan együgyű, hogy Magyarországot választotta születése helyéül? Ha valahol Boroughbridgeben született volna, s a neve valami Percy Bysshe Krokszenbrokszen volna, akkor aztán majd máskép fogadta volna Széchenyi. Ha tehát ennek utána megint föltalál valamit, legyen annyi esze, hogy szülessék Angolországban, vagy menjen az alföldre faklincseket csinálni, s ne törje a fejt olyan hiábavalóságokon, a melyekért nálunk egy fityinget sem dug a zsebébe.
    Ad vocem zseb!… a zsebem jó formán üres, de még sem olyan üres, hogy bármi nemű hivatalt fölvállaljak, ha tukmálják is rám, annál kevésbé hogy folyamodjam érte, mint jóakaaróim terjesztgetik. Tisztelt jóakaróim, ha valaha azt halljátok, hogy én hivatalba léptem (egyetlen egyet, az országgyülési követséget kivéve) tudjátok meg, hogy akkor már az utolsó ponton leszek, azon, hogy családomat az éhhaláltól megmentsem.
    Általában sokat foglalkoznak most velem a rágalmazó kutyaháziak. Némelyek azt hirdetik, hogy megtébolyodtam, mások hogy el akartak fogni, de megszöktem. Szeretnétek ha így volna? Ugy-e bár? Tudom. A megtébolyodásból mi sem lesz, biztosithatlak felőle benneteket, legfölebb azon esetben tudnék megőrülni, ha becsületessé válnék az egész világ, mert akkor nem lenne ki ellen küzdenem, pedig nekem harcz és háboru kell mind halálig, s én csak a gazok ellen harczolok. A mi a másik czikket illeti, jöhetnek olyan siralmas idők, hogy befognak, de azt nem fogjátok hallani, hogy megszöktem, ha egy égig emelt vérpad intene is felém, hogy szökjem. Én félek egytől, de az nem a börtön, nem a halál, hanem bátorságom… ez az a mit nem mernék megsérteni, aminek vakon engedelmeskedem, és ez noha nem mondja hogy „hátra”, hanem mindig így kiált rám hogy „előre!”
    Valami böszörményi nemzetőr meg a „Királyokhz” című versemre egy ellenverset irt. Ez aztán a gyerek! E majd megőrzi a nemzetet, vigyázzatok rá. Ez a fiatal óriás azt bizonyitgatja ellenem, hogy van szeretett király. Jól van hát no, legyen, isten neki; de ha azok, kik a királyokat szeretik, mindnyájan ilyen legények, mint ő kelme, ugyan nagyra lehetnek velök a királyok. Szegény királyok,most már igazán sajnálni kezdelek benneteket, ezt látván, hogy ily szomoru procatorokra szorultatok. Ebben a versben engem mindenféle czimmel tisztelnek meg; a legszelidebbek ezek: hongyülölő, honáruló! – Megnevezzem ezt a ficzkót, ki engem e nevekkel illet? Nem fogom megnevezni. Ő belém kapaszkodott, hogy fölemeljem magammal… nem nyulok tiszta tollammal szennyes nevéhez… lerugom őt mint a férget, mely csizmámra mászott!

***

Petőfi proclamatioja 1848-ból*

(* Először a „Történeti Lapok” közölte 1875-ben 24. szám (szerkeszti K. Papp Miklós.)

    Az egyenlőségi Társulat Magyarország lakosaihoz, testvéreihez, rokonainkhoz szives üdvözletet!!!

    Bánat és harcz szól belőlünk, olyanok a i szavaink mint mikor a szél bele sivit a félrevert harang zugásában.
    Tűuz van, tűz van… nem egy falu, nem egy város, hanem az egész ország ég. Föülharangozzuk az egész nemzetet. Talpra legények! Ha most föl nem keltek, fekünni fogtok a világ végeig.
    Magyarok! Ezelőtt ezer esztendővel megindult egy népfaj Ázsiából azon szándékkal, hogy fölkeres a föld legtermékenyebb tartományát, s azt elfoglalja maradékai számára; soká, nagyon soká vándorolt e népfaj, míg azon tartományt végre megtalálta, el is foglalta; és mikép foglalta el? Négy vagy öt esztendeig szakadatalnul harczolt, hullott az ember, omlott a vér, mint a záporeső.
    Magyarok! Így szerezték meg számunkra őseink e szép tartományt, mert azok az Ázsiából jött vitézek, a mi őseink,
    Hét száz esztendeig élt szabadon a magyar nemzet itt uj hazájában. Hol jó, hol balszerencse érte hol örült, hol búsult, de mindig szabad volt. Ekkor felhivta Lotringi herczeget, hogy fogadja el a magyar koronát, legyen Magyarország királya, s itt kezdődik a mi nyomoruságunk, mely háromszáz esztendeig tartott egész az idei tavaszig.
    A magyar nemzet így szólt a ró mai császárhoz: „Mi eddig tetszésünk szerint választottuk királyainkat, de abba beleuntunk, mert minden uj király választásánál olyan villongások történtek,melyek tetemesen gyengitették hazánkat. Átadjuk neked, római császár! Neked és maradékidnak a magyar koronát azon kikötéssel, hogy törvényeinket, jogainkat, szabadságunkat, nem csak hogy meg nem sérted, egy ujjal is, hanem azokat mint szentségeket védelmezni tartozol.”
    A római császár erre azt felelte: „Elfogadom, és én a magyar nemzetnek, a magyar nemzet törvényeinek, jogainak s szabadságának megtartója és védelmezője leszek.”
    Ezt fogadta a római császár, nem csak fogadta, hanem esküvel is megerősitette, s utána mondta az esküt minden ivadéka,mikopr megkoronázták, de az esküt az őt környező camarilla mindig kijátszotta.
    Annyi bátorság nem volt a camarillában, hogy nyiltan egyszerre azt mondta volna: „magyar nép, végre szabadságodnak, rab vagy, Ausztria rabja!” hanem csürés, csavarás, alattomos áskálódás és mindenféle ördögi mesterségek folytán, hogy minden törvényczikkeinket felforgatta, s kivetkeztetett bennünket minden ősi jogainkból és szabadságunkból. Nincs az istennek olyan kezén-lábán megkötözött népe, mint mi voltuk az utóbbi időben. A ki azt akarta, hogy véres halállal vesszen el, nem kellett egyebet tennie, csak ezt a szót kimondania: szabadság. Igy esztek el a vérpadon a legdicsőbb hazafiak: Zrinyi, Frangepán, Nádasdi, Martinovics és mások számtalanon.
    Római császárok azt igérték, azt eskütték, hogy barátaink, atyáink lesznek, és a helyett mik voltak?
    Pénzünket a magok zsebébe rakták, s ifjainkat elhurczolták osztrák katonának. Saját fiaink és testvéreink őrizték kivont karddal tömlöczünket, s e  tömlöcztartókat a mi pénzünkkel, a mi véres veritékünkkel fizette az ausztriai kormány. Kinek olyan a lelke, hogy e pokoli gazságra meg ne döbbenjen?
De feljött az 1848-ik esztendő, úgy jött fel, mint egy uj haragos csillag, a népek haragának csillaga.
    A francia trónuson egy elvetemetedett gaz irály ült: Francziaország elkiáltotta magát és e kiáltásra megrendült és összeroskadt a trón, s a hitszegő király rémülve szökött el s most fején korona helyett átok van.
    Követte Francziaország példáját Európa minden népe, fölkiáltott és fegyvert ragadott a szabadságért. Fölkeltünk mi is magyarok, felemeltük a szabadság eltiport zászlaját, Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjuság. Mint a mennydörgés úgy harsogott be Bécsbe a magyar nép szava: „Mi szabadok akarunk lenni akár szép szerével, akár véres küzdéssel, de visszavivjuk elrabolt ősi szabadságunkat!” A bécsi német kormány nem mert ellenállni törvényes és igazságos követelésünknek, és azt mondta: „Jól van kedves magyar nemzet, légy szabad, vedd kezeidbe régi jogaidat, melyeket apródonként elloptam tőled, légy boldog.” Mink szerencsétlen önnyenhivő, mindenkiben megbizó emberek vagyunk, kész pénznek vettük a szép szót és lefeküszünk mint a kinek legjobb rendben van a szénája, s csak most ébredezünk, mikor a camarilla ismét összeszedte magát s azt kiáltja ránk: „a mit márciusban engedtem nektek, az csak tréfa volt, most visszaveszem s ti szolgálni fogtok nekem, mint eddig szolgáltatok, katonákat fogtok nekem adni, pénzeteket ide külditek Bécsbe, s azonfelül minthogy nekem igen sok adósságom van, fizetni fogjátok egy részét, fizettek 200 millió forintot.” Magyar nép, ha van még istened és lelked, mit felelsz erre? Nem kiáltja-e milliom és milliom embert ezt: Nincs a világon az a hatalom, mely ismét elrabolja tőlünk a szabadságot! A mindenható isten csak az életünket veheti el, de szabadságunkat nem! Vagy kételkedtek szavainkban? Nem hiszitek, hogy mind ez igaz a mit mondunk? Akkor mondjátok meg, mit csinál vad csordájával a magyar földön Jellasich horvát bán, kit ezen hivatalról a király már egyszer letett, aztán ismét bele tette a camarilla törvénytelenül, törvényeink sárba tapodásával! Mondjátok meg ezt, mert már határainkon belül van Jellasich és napról napra beljebb jön az országba, s azt hirdeti, hogy még az idén ő tart országgyülést Pesten korbáccsal és kancsukálval.
    Magyarok! Nem ennek végbevitele, hanem e szónak kiejtése is olyan vakmerő szemtelenség, melyet Jellasich torkába saját vérével kell befojtanunk.
    De Jellasich és az ő czinkosai azt hirdetik, hogy ő a népnek nem ellensége, sőt barátja. Van-e köztetek olyan együgyű golyhó ki ezt elhiszi? Jellasich a bécsi osztrák camarilla czimborája, zsoldosa, a bécsi camarilla pedig minden népnek ellensége, már most hogyan lehet az egy népnek barátja, ki a népek ellenségének szövetéségében és zsoldjában áll? Ez képtelenség!
    Ha azt akarjátok, hogy ujra robotoljatok és dézsmát adjatok, hogy ujra teherhordó állatok legyetek, fogadjátok szívesen Jellasichot és a vérengző horvát seregeket, de ha megesküdtetek, mint a szabad nemzethez illik, hogy soha többé magatokat meg nem hajtjátok, hogy soha többé vállaitokra izzasztó s meggyalázó terhet nem vesztek, úgy föl polgárok, föl küzdeni élet-halálra.
    És ha Jellasich csak azt akarná, hogy szabadságunkat veszi el, de ő ennél többet, sokkal többet akar, az ő szándéka az, hogy a magyarokat kiirtsa a föld szinéről, hogy a magyar hazából Horvátországot csináljon.
    De a magyarok istenére esküszöm, hogy ebből semmi sem lesz, ha a pokol minden ördöge segiti is! Bizunk vitézségedben magyar nép, hogy könnyebb lenne a legmagasabb csillagokat leszakitani, mint téged a földről kiirtani.
    Föl hát magyarok! Föl fegyverre, teremjen talpon minden ember kiben még egy csöppecske van abból a vérből, mely nekünk ezer esztendővel ezelőtt a szép hazát szerezte.
    Nekünk nincs e világon testvér nemzetünk, melytől segitséget kérhetnénk, mely segitséget adna, egyedül állunk mint a magános fa a pusztában! Nem támaszkodhatunk csak az istenre és magunkra. De e kettő elegendő lesz arra, hogy örök időre megmentsük a magyar nemzet életét, becsületét.
                                                    Petőfi Sándor,

az egyenlőségi társulat megbizásából.

Hirlap iczikkek 1848-49-ből

I.

Pest, május 27. 1848.

    Bocsásson meg a haza, hogy most midőn minden pillanata oly drága, oly fontos, magamra vonom figyelmét, úgy szólván nyakára tolom magamat. Igen rövid leszek, szokásom szerint s ha nevemhez egy eszme nem volna kötve, vagyis ha nevem egy eszméhez nem volna kötve, a közönségtől ezen egy-két perczet nem merném elrabolni.
    Tény hogy még a márcziusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvencze voltam… néhány hét s ime egyike vagyok a leggyülöltebb embereknek. Minden elmenő hazafiui kötelességének tartja egy-egy követ hajitani rám. Több ujságlap nem átalta magát pelengérre tenni, hogy nevem rászögeztessék.
    Nem szükség a világtörténetet átmagolnunk, hogy megtanuljuk mi a népszerüség, csapjuk fel akárhol a nagy könyvet s egy lapjából is megtanulhatjuk. A népszerüség a tarpeji szikla, melynek tetejére nem azért viszik föl az embert, hogy ott a magasban uralkodjék, hanem hogy lehajitsák. A népnek mulatság kell.
    Tudtam én azt, mielőtt ama szikla tetejére ért velem az ujjongató sokaság, nem részegitett meg a rám dobált koszoruk illata, ébren és teljes lélekjelenettel vártam a letaszitás pillanatát és ennek köszönhetem, hogy nem a fejemre, hanem talpra estem.
    Talpra estem és semmi bajom sincs. Itt állok most alant a mélységben, alant és koszorutlanul, de állok.
    Egyet sajnálok megvallom, ha már kedvetek jött engemet lelökni, mért nem löktetek oroszlánok barlangjába? Hadd szaggattak volna szét e vad nemes állatok!… Miért löktetek ide, hol a csuszó-mászó férgek hemzsegnek? Melyeknek csipése nem halálos, de több mint halálos: undoritó; istenemre, ha már bűnös vagyok, inkább érdemeltem a vérpadot, mint azt, hogy haszontalan rongyos lelkű ficzkók hizlalják rajtam piszkos nyelvöket, miket eddig csak arra használtak hogy az uralkodott önkény kegyelmes saru talpát nyalogassák, mint farkcsóváló alázatos ebek.
    De bűnös vagyok-e vagy sem? Mint vétettem? Egy verset irtam, melynek tartalma, hogy nincsen többé szeretett király és egy népgyülésben kimondtam, hogy a minisztériumban nincsenek bizalmam.
    Akkortájban úgy viselte magát a minisztérium, hogy igazán nem bizhatott benne az, ki féltette a hazát; ezt is pedig csak az félti, a ki szereti. Kül és belháboru fenyegetett s hadseregünk nem volt, s fölállitására nem tett lépést a minisztérium. Jellasich feltüzte Horvátországban a legnyilvánosabb pártütés zászlaját, s a minisztérium úgy bánt vele,mint daczos gyermekével a majom szeretetü anya, az ember nem tudta, czirógatja-e vagy pofozza? S ezekhez járult a budai vérengzés… itt a haza szivében, a minisztérumnak csaknem szeme láttára apritotta az idegen zsoldos a magyart!
    Ha ilyen kétségbeejtő körülmények között, kikiáltom bármily válogatatlan szavakkal, hogy nem bizom a minisztériumban, ezt vétkemül csak az tulajdonithatja, a ki nem tudja, mi a hazaszeretet.
    Hallgatni mindig könnyebb mint beszélni, s ki figyelmezteti a hazát, hogy itt és itt eszély fenyegeti, az ellensége nem lehet, de igen is ellensége az, a ki látja a veszélyt és hallgat. Azzal hogy ki mondtam, miszerint nem bizom a minisztériumban, nem akartam én őket elkergetteti, hanem ösztönöztetni általok arra, viseljék magokat úgy, hogy általános bizalomban, szeretetben részesüljenek. A kocsis nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rud mellől, hanem hogy sebesebben haladjanak. A hasonlitás nem igen költői, de tán nem is igen rosz. Ha én a minisztériumnak volnék, jobban biznám azokban kik őt koronkint gáncsolják, mint kik örökké határtalan bizalmat szavaznak iránta, mert legrosszabb esetben is gáncsolói legalább nyilt őszinte ellenségek, míg amazok talán álbarátok, ki tudja? Előttem igen gyanus, hogy az egész bukott Pecsovics-párt térdet fejet hajt a miniszterium előtt. Jó emberből lehet egyszerre rosz ember, de a roszból jó sohasem lesz.
    De én nem hiszem hogy a minisztériumnak csak egy is azok közül, kik őt megrovogatták, sőt tudom hogy nem ellenségei hanem legőszintébb barátai, s azért nagyon igazságtalanok, kik inket gyanusitanak, piszkolnak. Azonban ha tetszik gyanusitsanak, piszkoljanak, tovább is… mi azon vagyunk hogy a méltatlanságok eltürése a legkisebb áldozatunk legyen, melyet a haza oltárára teszünk. Egyébiránt bármily nagy emberek minisztereink – én teljes elismeréssel vagyok lángelméik iránt –, nem hagyhatom helybe, a mit nagyon tulbuzgó barátaik hirdetnek, hogy egyedül csak ők menthetik meg a hazát. Kimondhatlan szomoru dolog volna, ha nyolcz emberen állna egy nemzet élete vagy halála. S ha mindjárt így volna is ezt, nem vón szabad kimondani, mert ha a hit elterjed és meggyökerezik, éktelen kárára lehetne a nemzetnek. De nincs így. Az én hitem más, én azt vallom, a mit vallott a nagy franczia forradalom: „vannak a statusban hasznos emberek, de szükségesek nincsenek.” Minden időszak megtermi a maga embereit, s annált öbbet, minél több kell neki. E hitvallás elveszi egy részét az emberek nimbuszának, de csak azért, hogy tegye a gondviselés fejére. A mi a „királyok”-hoz czimü versemet illeti, mely népszerütlenségem fő oka, az a republicanismus első nyilvános szava volt Magyarországban, és határtalanul csalatkoznak, a kik azt hiszik, hogy az utolsó is egyszersmind. A monarchia Európában vége felé jár, a mindenható isten sem mentheti meg többé. Ha valamely eszme világszerűvé lesz, előbb lehet a világot magát megsemmisiteni, mint belőle azon eszmét kiirtani. És ilyen most a respublica eszméje.
    Azonban a monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mostanában elkerülhetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a respublicát, nem lázitottam (mint rám fogják), csak megpenditettem az eszmét, hogy szóljunk hozzá. Ennél többet tennem esztelenség lett volna, ennyit tennem a haza és emberszeretet kényszeritett a magam feláldozásával is. Igen, a haza és emberszeretet.
    Átalakulásunk minden esetre vérbe fog kerülni, arról szó sincs, azon kell hát lennünk, hogy minél kevesebb vérbe kerüljön, erre a legczélszerübb eszköz az uj eszmét lassanként, apródonklént terjeszteni, megkedveltetni. Jaj nekünk, ha egyszerre berohan ajtóstul! Akkor nem lesz kenyerünk, mert a vérfolyamok elmossák vetéseinket!
    Ennek elkerüléséért irtam, a mit irtam, s megnyugszom benne, mert a mennyit ártottam vele magamnak, annyit használtam másoknak. És ezért ne bántsatok republicanusokat, ne lázitsatok ellenük, míg ők nem lázitanak, és ők nem fognak lázitani, mert tudják, hogy a minek meg kell lenni, meglesz. A keresztyén vallásnak csak tizenkét apostola volt, mégis elterjedt, hogy ne terjedne el a respublia,melynek már annyi apostola van és annyi martyra volt! Tudjátok Párisban a Santillery-utczát? Ott 1832-ben száz republicanus ifju esett el… olvassátok el a történetnek e lapját s megtanuljátok, milyen katonák a republicanusok… 24,000 betanult hóhér alig birta kiirtani e 100 gyermeket.
    (Életképek 1848. 26. sz.)

II.

Pest, jun. 27. 1848.

    Azon urak, kik a Kis-Kunságban Pilátusaim voltak, legujabban azt akarták elhitetni a néppel, hogy én azon deputatiót, mely a törvénytelen követválasztás tárgyábani folyamodást hozta föl, nem miniszter elé vezettem, hanem valami szinészhez, vagy valamely szerkesztő czimborámhoz, s ezt int minisztert mutattam be a deputatio tagjainak. Ezt önnyü lenne megczáfolnom, csak az igazságügyministert kellene megkérnem, hogy nyilatkoztassa ki, miszerint hozzá vittük az érintett folyamodást s ezt Deák Ferencz megtenné.
    De érnék-e ezzel czélt? Azok, kik rólam ama hirt koholták, úgy is nagyon jól tudják, hogy állitásuk gaz hazugság; a nép pedpg nem fogna felőle semmit sem tudni, mert ezek a becsületes urak, aon ujságokat gondosan el szokták dugni, melyekből a nép akármely tárgyban felvilágosodhatnék. Egyébiránt meghagyom nekik, hogy szünjenek meg irányomban gyalázatoskodni. Eddig csak megvetésemet birták; óvakodjanak, hogy gyülölségemet ne költsék föl, mert akkor istenemre (bármily vastag a bőrük kivált pofáikon) meg fogom őket nyuzni mint Apollló Marsiast!
    (Marczius Tizenötödike 1848. 89. sz.)

II.

    Pest, augusztus 10-én 1848.

    Felszabadultunk a Metternih-kompánia alól, s kaptuk a Batthyána-miniszteriumot. Erre ugyan elmondhatni hogy: „eben gubát”.
    Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző? Az eredmény egy.
    Immár nyildogálnak azon boldog ábrándozók szemei, kik nem csak hogy biztak a miniszteriuban, de sőt azt állitották, hogy egyes egyedül ez az, mely a hazát megmenteni képes. Gyönyörűségesen meg fogják menteni.    
    Ország világ tudja, hogy véeledtem én a miniszteriumról mindjárt eleinte (hogy e véleményemet ki mertem már akkor mondani: jó nevem hirét, melyet évek folytán szereztem, elvesztettem néhány nap alatt) most pedig egyenesen azt mondom, hogy ez a miniszterium az, mely legbizonyosabban eltemet bennünket.
    Ió paeant zengett az ország, midőn az első magyar miniszerium névsorát meglátta, én pedig megcsóválom fejemet azon, hogy a magyar ember mindig fölkeltekor szokta dicsérni a napot, be nem várván annak lementét.
    Én azt gondolám, ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint miniszterek is azok lesznek, de csak talán… ők azon kornak gyermeket, mely már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé, ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznke-e az uj korban, a tettek korában utolsók? Mert e kettő közt oly nagy a különbség, hogy vagy egészen ujjá kell születniök, és ez nagy ritkaság. Csak egy  phoenix volt a világon, az is régen volt, tán nem is igaz. Abból, hogy ők a szónoklat mesterei, egyáltalában nem következik az, hogy mesterei  lesznek a tetteknek is. A timár kikésziti a bőrt, de a bőrből más mesterember csinál csizmát.
    Igy gondolkoztam körülbelül a miniszteriumról, midőn az megszületett. Alig élt nehány napot, s én földhöz vágtam kalapomat, s a miniszterium iránti minden hitemet és bizalmamat. Azt mondták ugyan, hogy még gyermek, tehát várakozzunk egy keveset, de ez engem meg nem nyugtatott. Hercules más bölcsöjében szaggatott szét kigyókat, s nekünk ha valaha, úgy most van Herkulesre szükségünk.
    Bekövetkezett május 10-ke, a budai vérengzés (melynek elkövetői, közbevetőleg mondva, maig büntetlenül fütyölnek) ott a miniszteriumnak úgy szólván szeme láttára kaszabolták az embereket;már ekkor nem tartóztathatam magamat, fölugrottam a muzeum udvarában a tribünre, és veszett dühömben elkiáltottam a nemzet szine előtt, hogy én e miniszteriumra nem e hazát, sőt a kutyámat sem biznám.
    Nyugodt lelki állapotban bizonyosan más szavakkal fejeztem volna ki magamat, de az értelme végre is csak ez lett volna.
    Ezen szavaimra dühbe jött az ország és szép fényes nevemet pocsétába dobák és meggázolták. ÉN fájdalmasan ugyan, de mégis mosolyogtam, mert tudtam, hogy ugyanazok az emberek, kik rá tapostak nevemre, föl fogják azt venni a sárból és szépen letörölgetik róla a meg nem érdemlett szennyet.
    S ime már ott vagyunk, hogy azt mondogatják: Petőfinek még sem volt egészen igaztalansága. És ne adja isten, de maholnap ott leszünk, hogy azt fogják mondani: Petőfinek tökéletesen igaza volt.
    Napról napra mindinkálbb látván, hogy a miniszterium olyan mint a bekötött szemű, hátrakötött kezű és vasravert lábu ember, minden reményemet egybe helyeztem a nemzetgyülésbe.
    Mit nem vártam én a nemzetgyülésről: soha ennél nagyobbszerű reményeim nem voltak és soha sem csalatkoztam oly csufondárosan, mint e nemzetgyülésben!
    Uramfia, felküldi őket egy fölébredett, fölkészült, tettrevágyó nemzet, és ők itt nyámognak, itt czammognak mint valami inaszakadt invalidus; kávéházi pipafüstös unalmokból és egykedvüségből csak akkor pattannak ki, akkor jönnek tüzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniok, és végre is megérjük, hogy szőröstül bőröstül elnyelik a törpe minoritást, van szájok ugyan elég nagy erre. A rácz fene eszi az országlábát, s maholnap a szivébe harap, és az a fű még erdőben és mezőn van, melyet majd patikába kell vinni, hogy ott orvosságot csináljanak belőle. Egy hónapja, hogy megajánlották nagy hűhóval a 200,000 katonát, s azóta ez ügyben egy árva kurjantást sem tettek, mintha az ellenség most készitené a Ganges vizén a hidat, melyen át hozzánk fog gyalogolni.
    Déli Magyarországban zsákra rakják a lenyiszált magyar fejeket, északi és keleti Magyarországért ki kezeskedik? És ki kezeskedik nyugaton Ausztriáért, melynek alattomos keze szennye eddig is mindenütt látszik.
    Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem két, hanem négy tűz közé szorultunk, és alig van annyi fecskendőnk, a mennyivel egy égő gyufát el tudnánk oltani, és mégis a helyett hogy állitanák nyakrafőre, ha a pokol fenekéből is, a pénzt és katonát, magok játszanak katonásdit, vagdalkoznak egymás között mint a paréj közt a gyerekek.
    Tanakodtak theologiáról, paedagogiáról és az ördög tudja miféle iá-ról. Elhagyhatnátok most ezt a nevelést, mikor azt sem tudjuk, lesz e kit nevelni vagy sem.
    De legszebb az, hogy ők a népet, melynek ők képviselői, oly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumok mindenre az, hogy a nép, még ilyen, meg olyan éretlen. Köszönd meg ezt képviselőidnek, nép. Én megvallom, egészen másformának ismerém a népet, s éretlenségének legfölebb egy példáját tudom, azt, hogy ilyen képviselőket választott.
    Hanem a legszebbnél is szebb az, hogy ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, e helyett még az gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segitséget Ausztriának Olaszország ellen, s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, melyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk. Most már jöjjön el az idő, midőn magunk emberségéből, a mi könnyen megeshetik, nem birunk kigázolni a bajból, s forduljunk segitségért ama nemzetekhez, majd azt fogjuk mondani: menjetek a pokolba, a hova valók vagytok, kik ezet emeltetek a szent szabadságra, midőn Európa, sőt ti magatok is küzdöttetek érte!
    Ezt fogják mondani, s kilöknek bennünket az antichamréba, hol majd azt aztán megmagyarázhatjuk az inasoknak a pragmatica sanctiót.
    Innen onnan ezer esztendeje, hogy e földre az első cseppek hullottak ama vérből, mely ezt Magyarországnak keresztelte.
    Ezer esztendő óta, sokszor volt már a magyar nép kutyául, de nem hiszem, hogy valaha kutyábbul lett volna mint jelenleg van.
    Maholnap már én is kétségbe estem, én!… pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én a legutolsó vagyok azok közt, kiket a balsors kétségbeejteni képes. Akkor ha küzdünk,nem azért küzdünk többé, hogy Magyarország ismét fölemelje fejét, hanem csak azért hogyha már élni nem tudunk becsületesen, legalább halálunk legyen becsületes.
    Irtóztat!
    Azért szenvedtünk hát ezer esztendeig, azért izzadtunk könyeket és sirtunk vért, azért botorkáztunk át keservesen a középkor hosszu éjén, hogy midőn virad végre mi fáradtan, ájultan roskadjunk össze az utfelen, hogy a nemzetek hajnalának első sugarai odafonódjanak Magyarország homlokára halotti koszoru gyanánt.    
    Tenni fogunk végre, de tenni és meghalni egyszerre… tettünk az emlékkő sirhalmunk felett. A világ nem tudta, hogy élünk, csak azt fogja tudni, hogy meghaltunk.
    Szomorú, szomorú. És pedig így lesz, ha a nemzet minélelőbb föl nem serken, s ki nem ragadja kormánya és kpviselői kezéből azon hatalmat, melyset neki jó hiszemben átadott,mellyel azok részint nem tudnak élni, részint rutul visszaélnek.
    (Márczius Tizenötödike 1848. 128. sz.)

IV.

Pest, szept. 17. 1848.

    Két hónap óta, a februáriusi franczia forradalom óta, szakadatlan hullámzásban van lelkem. Mindennap egy uj remény, uj feszült várakozás uj lelkesedés, uj harag és minden a világon. Ki hinné, hogy egyfolytában annyit képes megbirni az emberi sziv, kivált ilyen siv, mint az enyim, mely nagyitó üveg módjára jót és rosszat óriási alakban tüntet vissza, mely a rengeteg viszhangjaként egy kiáltásra száz kiáltással felel.
    Megbirta szívem e hét hónapos fölindulást, a nélkül hogy darabokra tört volna, de meg kell vallanom, hogy eltompult, elérzéketlenedett, elájult.
    Most iszonyatosan rideg a lelki életem!
    Az utolsó napok eseményei nyomot nem hagyva pattantak vissza rólam, mint a golyó a márvány szoborról, mint a menykő a granitszikláról.        
    A nemzetgyülés levetettet ama szép fényes harczi öltözetet, melyet szeptember 11-kének estéjén vett föl, levetette mindjárt másnap, és helyette egy vén asszony szoknyájába bujt.
    Hallottam, hogy Jellasics berontott Magyarországba 20,000 emberrel, és én nem estem kétségbe.
    Hallottam, hogy Teleki Ádám oly csufondáros hazaárulást követett el, melynek párját az összes világtörténetben kell keresni, és nem tagadtam meg az istent.
    Jelen voltam tegnap este a nemzetgyülésben, midőn felolvasták a nádorhoz irt német levelét a kirákynak, melyben megtagadja sima föltételeket, melynek teljesitése mellett ajánlotta Batthányi a miniszterelnökség elvállalását; jelen voltam a fölolvasásán e levélnek, melyben a király ő kelme vagy akarom mondani ő felsége megdorgálja a nemzetgyülést, hogy ezt meg azt merészelte teni, melyben a magyar nemzet oly hallatlanul pofon veretik egy német izé által, és nem sirtam elkeseredésemben, nem fujtam orromból és szájamból tüzet dühömben, nem szégyeltem magamat, nem pirultam hogy magyar vagyok,m ég csak azt sem kiáltottam, hogy éljen a köztársaság.
    És még sok mást láttam és hallottam, mindeneknek láttára és hallatára oly érzéketlen, oly nyugodt maradtam, mint a két ezer esztendős mumia.
    S mostan én, ki hat hónappal ezelőtt azt irtam, hogy „nincsen többé szeretett király”, s kit ezért a Kárpátoktul Adriaig elvetemült hazaárulónak kiabáltak magyar testvéreim, most én azt kérdezem: „Hát van-e még szeretett király?” és nem kaczagok.
    Nem tudom meddig tart lelkemnek ezen ájulása? De azt tudom, mire ütni fog a  boszu órája, melynek ütnie kell, akkorára visszanyerem, tizszerezve, százszorozva, és tényező leszek az ítéletnek ama véres napjain,m időn a nemzet elégtételt vesz megtiprott jogaiért, fölrugott becsületéért.
    Mert végre is él az isten, a ki nem engedheti, hogy egy nemzet mindörökké bántott és meggyalázott legyen, egy oly nemzet, mely talánkönnyelmű, de nem vétkes, mely talán tulságosan loyalis, de nem gyáva.
    Nem, nem és ezerszer nem! A magyar nemzet nem gyáva. A ki téged gyávasággal vádol nemzetem, az nem olvasta a világtörténet legszebb, legfényesebb lapjait, melyeken kardod dicsősége ragyog. A kiért villogtattad századokon át habár nem mindig győzedelmes, de mindig hősi kardodat! Ha te nem martyrkodtál volna magyar nemzet, most a török félhold vetne kisérteties fényt az európai müveltség romjaira.
    És pedig, a mely nemzet nem gyáva, annak nem lehet elvesznie, a mely nemzet küzdött az emberiségért, annak nem szabad elevsznie!
    Kicsiny tűz vagyok a haza éjében, de tűz vagyok, s egy szót olvashat a nemzet a sors könyvéből fényemnél, de ez az egy szó a: remény!
    Marczius Tizenötödike 1848. 160. sz.)

V.

    Erdőd, oct. 1.

    Kővárvidékén keresztül akartam kiküldetésem helyére a székelyföldre utazni, s Nagy-Bányáról kénytelen valék visszfordulni. Ott találkoztam Teleki Sándorral, Kővárvidéke főispánjával és Mihályi Gábor kormánybiztossal. Tőlök tudom a következendőket. Az egész Krasznamegyei és Kővárvidéki oláhság föl van lázadva. A lázadás középpontja Naszód, hol valami Jovics ezredes és Urbán alezredes fegyvereket és pénzt osztogatnak az oláhok között, kik hozzájok csatlakoznak. Már mintegy tizezren vannak talpon; a Kővárvidéki pénztárt (mintegy 18,000 pengőt) elrabolták, s egyházat fölgyujtottak. A magyar urak azon helyekről már mind Nagy-Bányán vannak, minthogy életök nem biztos többé. Maga Teleki és a kormánybiztos majd elfogatottak, csak csellel sikerült elillanniok, s midőn kocsira ültek s elvágtattak, két puskát sütöttek rájuk az oláhok, de szerencsére egyik sem talált. Több megyei tisztviselőt vasra verve vitték Naszódra, mi sorsra jutottak nem tudni. Szathmármegye már teszi a szükséges lépéseket, a mennyire tőle telik, egy pár ágyu és néhány száz nemzetőr van utban. Én is velök megyek. Tegnap szólitottam föl levélben az alispánt, hogy általános népfölkelést hirdessen a megyében,miután a megindult sereg igen csekély az ellen erejéhez képest. Remélem az alispán meg fogja ezt tenni, s nem vár miniszteri rendeletekre. Hát Pesten mi történik? Hol van már Jellasich? Hátrál-e vagy előbb jött? Semmit sem tudunk. Irtóztató körülmények, de bátorság nemzetem, bátorság és ismét bátorság, s a haza mentve lesz4
    (Pesti Hirlap 1848. 183-ik sz.)

VI.

A nemzetgyülési követekhez

    Nagy Károly, ki a kiskunsági követséget elrabolta tőlem, a Pesti Hirlap 99. számában egy czikket lopott be ellenem. E czikk egészen ő hozzá méltó s én őt hozzám méltólag vontam kérdőre, s kivántam elégtételt. A mily szemtelen hetvenkedéssel irta Nagy Károly e czikket, oly példátlan gyávasággal tagadta meg az elégtételt; oly gyávasággal, melynek párját nem férfiak, de vén banyák életrajzában is hiába keressük. Figyelmeztetem és kérem a nemzetgyülési követeket, hogy e megbélyegzett emberrel senki közülök egy sorba ne üljön; nem az én irántami sivesség vagy barátságnál, hanem azon tiszteletnél fogva, mellyel e testület magának tartozik.
    (Pesti Hirlap 1848. 103. sz.)*
(* Ezen felszólitást Petőfi tenyérnyi lapon lenyomatva szétosztotta a nemzetgyülési képviselők között.)

***

Válasz Vörösmartynak

    Nem szeretem a feleselgetést, kivált ily időben, midőn a közönségnek kisebb gondja is nagyobb, mint egyes emberek szóváltásait hallgatni, mindamellett nem hagyhatom szó nélkül Vörösmartynak e lapok 58. számában hozzám intézett sorait. Nem bocsátkozom e czikk pontonkinti czáfolatába, nehogy mind a magam mind a mások becses idejéből sokat raboljak el, csak általánosságban egy pár rövid észrevételt.
    Azt én gondoltam előre, hogy Vörösmarty felelni fog versemre, de megvallom, ingyen sem hittem, hogy úgy fog felelni, a mint felelt. Nem hittem, hogy olyan fegyvereket fog használni,minőket senkitől sem érdemlék s ő tőle legkevésbé – s a melyek ő hozzá nem is méltók: a gyanusitás, a lenézés fegyvereit.
    Ha kardot szurt volna belém, hallgatnék, de miután bunkós bottal támadt meg, nem hallgathatok.
    Azt mondja: Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig még egy jó szót sem szólt, honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani? Stb. Engedjen meg Vörösmarty, hogy azt nem tudja, nem tudhatja, hogy én az alkalmat mohón ragadtam-e meg vagy hosszu és kinos lelki harcz után? És a mit előbb mond, az egyáltalában nem áll, mert én már nem egyszer mondtam róla jót és igen sok jót nyilvánosan (az 1845-iki Életképekben megjelent UTI JEGYZETEIMben, az 1847-iki Hazánkban megjelent UTI LEVELEIMben stb), de arról nem tehetek, ha elmulasztotta olvasni, vagy arra méltónak nem tartotta. Én azonfelül tettem azt, mit senkivel sem tettem, összes költeményeimet neki ajánlottam „tisztelet és szeretet jeléül”. Hogyan mondhatja hát, hogy mindeddig egy jó szót sem szóltam felőle? Miért akar tényeket megsemmisiteni? Én legfölebb hibáztam azon versemben, de ő vétkezett, midőn azt nem a legtisztább baráti és hazafiui fájdalom, hanem isten tudja milyen rosz indulat kifolyásának magyarázta. Ezzel azon gyanut vágja arczomhoz, hogy én soha sem voltam őszinte tisztelője, hogy én csak tettetém a tiszteletet, szóval hogy kétszinü ember vagyok, s ez a legczudarabb jellemtelenség, mi embertől telik, s ezt nem engedhetem, hogy magamon száradjon. Felhivom mindazokat széles e világon, kik engem ismernek, nyilatkozzanak valamennyien: tapasztalták-e bennem csak árnyékát a kétszinüségnek? Ha igen, boritsa fejemet a nemzet megvetése.
    E gyanusitás fáj – és fáj az a lenéző hang, melyen beszél velem Vörösmarty, mondván: „én elitélem őt! Kicsoda? Petőfi, kit? Vörösmartyt” stb. Már kérem alázatosan akárki az a Petőfi, de mindenesetre olyan ember, kit Vörösmartynak sincs semmi joga lenézni.S ha épen kedve volt Vörösmartynak a szerénységről beszélni, inkább akárhol beszélt volna róla mint itt, midőn ő is feledni látszik a szerénységet. Egyébiránt mi a szerénységet illeti: én azt igen silány portékának tartom, melynek betanulását soha sem találtam fáradságra méltónak, mert az a jezsuiták találmlánya. Göthe teljes hosszu életében egyszer mondott okosat, akkor midőn azt mondta: „Nur Lumpe sind bescheiden”.
    Czikke végén, miután a szerénységet repetálta, így szól Vörösmarty: „birónak még te kicsiny vagy”. Nincs mit szólnom ellene, elismerem teljesen, ha azon táblabirói hiszemben él Vörösmarty is, hogy mindaddig kicsiny az ember birónak, míg nagy hasa nincs.
    Különben a mit ő gondol, én is azt gondolom, hogy t. i. e tolharcz nem bontja föl közöttünk a jó viszonyt. De ha ellenkezőleg lenne is, nemcsak ő vele, hanem akárkivel szemben a föld hátán, mindig kimondanám szabadon meggyőződésemet. Inkább legyen ezután is, mint ekkorig voltam, bátran és kérlelhetetlenül kimondott meggyőződésem martyrja, hogysem gyávasággal vádolhassam enmagamat. Én magammal akarok békében élni, nem a világgal.
    (Pesti Hirlap 1848. 60. sz.)

***

Felszólitás a képviselőházhoz

Olvastatott a képviselőház deczember elsei ülésében.

    
Képviselő  polgárok! Milyen nagyfontosságu lehet egy kis költemény, bizonyitja egy franczia tábornok levele, ki azt irja a conventnek, hogy vagy küldjenek egy tetemes segédsereget, vagy egy kiadást a marseilleise-ből. Ha elég buzditónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, a mennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar táborba. Részemről igen óhajtom, hogy miután szigoru körülményeim elvonták egy kis időre a hadi pályáról személyemet, legalább lélekben azalatt is részt vegyek nemzetem harczaiban.

Csatadal

Trombita harsog, dob pereg
Kész a csatára a seregeket
előre!

Süvit a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesiti a magyart
előre!

Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa
előre!

Hadd lássák és hadd olvassák
Rajta szent szó van: „Szabadság!”
előre!

A ki magyar, a ki vitéz,
Az ellenséggel szembe néz,
előre!

Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Ő s az isten egyest akar
előre!

Véres a föld lábam alatt,
Ellőtték a pajtásomat
előre!

Én se leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba
előre!

Ha lehull a kélt kezünk is,
Ha mindnyájan elveszünk is,
előre!

Hogyha el kell veszni nosza
Mi vesszünk el, ne a haza!
Előre!
(Közlöny 1848. 193. sz.)

A p r ó s á g o k

I.
Czáfolat.

    A Pesti Hirlapi fővárosi ujdonságok irója a 350. számban olvasóit bizonyos kávéházban történt eseményekről értesiti, miknek ő szemtanuja bizonyosan nem volt: mert ha lett volna, kevés sorba nem hordana össze annyi valótlanságot. Nem igaz, hogy négy vagy öt czigány fiu rontotta egy sarokban a levegőt „fülsértő recsegtetéseivel” mert az öt czigányfiun kívül még az Egressy bandájától elpártolt két czigánylegény is ott volt. E hét személyből álló társaságnak feje, ha a körülmények nem változnak, Rózsavölgyi leendett, ki magát bandájával úgy hiszem már ajánlá is a nemzeti körnek, s talán csak nem teszi fel az ujdonságok érdemes irója derék Rózsavölgyinkről hogy ő a körbe „fülsértő recsegtetésekre a szilajság nem a legharmoniásabb accordot rikácsolta! Nem igaz, miszerint azért tárattak ki a szárnyajtók hogy az ott volt ifjuság »az utczai sokaság bámulatában keresse dicsősége nagyszerüségét« mert a kávéház ajtai nyári meleg időben mindig nyitva állnak. – A szóban forgó kávéházat egy idő óta némely urak mód nélkül szeretik gyanusitgatni – pedig bizony kár! Mert lpjen be akár mikor bármily becsületes ember, nem fog olyasminek tanuja lenni, min józan ésszel megbotránkoznék.
    (Pesti Divatlap 1844. 932.).
    Petőfi Sándor.

II.
Nyilatkozat

Pest, junius 11. 1849.

    Ismét lemondtam, és pedig most nemcsak őrnagyi rangomról, hanem a katonaságról egészen örökké. A roszakaratuak és avatatlanok e lépésemet a legbotrányosabb magyarázatokkal kisérik. Én egyetlen nyilatkozatommal megczáfolhatnám őket a megsemmisitésig, de czáfolatom oly zavarokat idézhetne elő, nelyeket most elkerülni hzafiui kötelesség.Ezen kötelesség mindig szent volt előttem, most tizszeresen az; tehát hogysem ezt megsértsem, inkább hagyom magamat rágalmazni, kisebbiteni azon ideig, midőn körülményeink változtával elmondhatom lépésem okait, elmondhatom hogyan bántak velem, hazafias áldozataim, irataim és tetteimért. Addig csak arra figyelmeztetem a nemzetet, hogy rágalmazóira olyan emberek, kik egyik másik sutban meghunyászkodtak, míg én Bem oldalánál, Bem által megkoszoruzva harczoltam az erdélyi csatatéreken.
    (Közlöny 1849. 134. sz.)

III.
Figyelmeztetés

    Bem altábornagy arczképe igen sokféle kiadásban árultatik. Figyelmeztetem a nagy ember azon tisztelőit, kik arczkélpét birni akarják, hogy inden eddig megjelent képek egyátalában nem hasonlitanak hozzá, sőt nagyrészt valóságos caricturái az eredetinek. Egy tökéletesen talált arczkélpét most rajzolta Barabás Miklós, s nem sokára meg fog jelenni.
    (Rexpublica, 1849. 11. sz.)

***

A franczia forradalom* 
(* Először a Vasárnapi Ujságban 1874. 1. szám.)

(Petőfi jegyzetei a franczia forradaloról.)

MÁJUS 5. Az assamblée constituante megnyitása Versaillesban a salle des menusban.
JUNIUS 20. Eskü a jen de panmebna.
JULIUS 12. Necker eltávolittatásának hire. Desmonliuns a Palais Royal kertjében zöld ágat tüz fövegéhez s fegyverre szólitja a népet.
JULIUS 14. A Bastille ostroma.
JULIUS 15. Kezdődik az emigratio. Első kivándorlott d’Artois gróf, a Polignac-család stb.
JULIUS 17. Toulon minisztert fölakasztják és berthiert lekaszabolják.
AUGUSZTUS 4. Éjjel a feudalis jogok, szabadalmak stb. eltöröltetnek.
OCTOBER 1. A testőrök botrányos lakomája a királyi palotában Versaillesben. A nemzeti szin kokárdát lábbal tiporják stb.
OCTOBER 5. Maillard vezérlete alatt az asszonyok, kélsőbb Lafayettetal a nemzetőrök és munkások Párizsból Versaillesba mennek, hogy kenyeret követeljenek, a nemzeti kokárda meggázolásáért boszut álljanak s a királyt Párisba vigyék. XIV. Lajos, ki eddig huzta halasztotta, ekkor fogadta el az alkotmányt s az emberi jogok kihirdetését.
OCTOBER 6. A király száz követ s a nép kiséretében Párisba megy.
OCTOBER 19. A nemzetgyülés Párizsba tétetik át.
NOVEMBER 2. A nemzetgyülés a papi javakat a nemzete javainak nyilatoztatja.

1790.

JANUARIS 1. A nemzetgyülé selnöke 60 taggal egyetemben megköszönti a királynét. Bailly szinte (térdepelve) háromszáz községi képviselőel, azonkivül vidéki gratulansok.
FEBRUARIS 4. Általános fölesküvés az alkotányra. Komédiázás a nemzetgyülésben.
JULIUS 14. A foederatio ünnepe a Cham de-Marson.
SEPTEMBER  2. A nancy-i mészárlás hirére lázong a nép, Necker lemond s Helvacziába tér a nép átkaitól kisérve.

1790.

APRILIS 2. Mirabeau 42 éves korában meghal.
JUNIUS 20. A király és családja megszökik.
JUNIUS 25. A királyi család visszavitetik.
JULIUS 11. Voltaire hamvait a Pantheonba viszik.
JULIUS 17. Mészárlás a Champ der Marson.
SPEMTEBER 30. Az assamblée constituante vége.
OCTOBER 1. Az assambleé legislative megnyitása.

1792.

APRILIS 20. A háboru kijelentetik Ausztria ellen.
JUNIUS 20. A nép befordul a Tuileriákba. A királyság moralis halála.
JULIUS 11. Citoyens! La patrie est en danger.
JULIUS 14. A foeeratio ünnepe. A feudaális rendszer fáját elégetik. Petion on la mort.
JULIUS 28. Párizsba érkezik a braunschweigi herczeg nyilatkozata.
JULIUS 30. Párizsba érnek a marseilleiek.
AUGUSZTUS 20. A nép ostromolja s elfoglalja a Tuileriakat. A király a gyülésbe menekül. A királyság fölfüggesztetik. A convent alakitása határoztatik. A királyi családot a Templeba viszik.
AUGUSZTUS 19. Lafayette elhagyja seregét és Francziaországot. (Helyét Dumouricz foglalja el.)
SEPTEMBER 2. Mészárlások a börtönökben.
SEPTEMBER 21. Az assambleé legislative vége. A convent kezdete. A királyság eltöröltetik.
SEPTEMBER 22. Billand Varennes inditványára uj évszámitás. A nap a respublica 1-ső esztendejének 1-ső napja.
OCTOBER 1. A poroszok visszavonulnak francziaországból.
NOVEMBER 6. A jemapei ütközet.

1793.

JANUARIS 21. XIV. Lajos kivégeztetése.
MARCZIUS 10. Fölkelés a girondisták ellen.
APRILIS 5. Elszökik Dumouricz.
APRIL 24. Marat tribunál a revolutionare előtt egyhangulag fölmentetik. Diadalmenet.
MÁJUS 30 ÉS 31. Fölkelés a girondisták ellen.
JUNIUS 2. A girondisták elfogatnak.
JULIUS 13. Marat meggyilkoltatik Charlotte Corday által.
AUGUSZTUS 15. Az alkotmány elfogadtatásának ünnepe.
OCTOBER 9. Lyon bevétele a republicanusok által „Lyon fit la guerre á la liberté, Lyon n’est plus”.
OCTOBER 14. Eltöröltetik a keresztyén vallás.
OCTOBER 16. A királyné kivégeztetése.
OCTOBER 18. Vous nous avez ordonné de detruire avant le 
    20; anjourdhui 18 la’ vendeé n’est plus!
OCTOBER 31. A girondisták kivégeztetése.
NOVEMBER 10. Rolandné kivégeztetése.

1794.

MARCZIUS 24. Hebert, Vincent, Rousin, Anacharsis, Clotz stb. kivégeztetése.
APRILIS 5. Danton, Desmonlins stb. kivégeztetése.
JUNIUS 8. Az Étre Supreme ünnepe.
JULIUS 26. (8 thermidor) Andreé Chenier kivégeztetése.
JULIUS 27. (9 thermidor) Robespierre bukása.
JULIUS 28. Roberspierre, Saint-Just, Conthon stb. kivégeztetése.
SEPTEMBER 21. Marat A Pantheonba VITETIK. Mirabenu onnan kivettetik.
NOVEMBER 11. A jacobinusok tereme becsukatik.

1795.

OCTOBER 26. (4 brumaire) délután harmadfél órakor a convent vége.

***

L E V E L E K
1840-1849.

Nagy Imréhez

        Tisztelt barátom!

    A messze Tyrol hó környékezte bérczei mögül véli jönni levelemet? Csalatkozik, valamint engem csalának meg reményeim, azon szép honnal megismerkedhetni. A sors nekem nem akar kedvezni, minden léptemet gáncsolja; minden feltételeimet dugába dönti, szóval ő legnagyobb ellenségem. Tyrolból talán örökre kitiltott. Graecig jövénk – mely mintegy 20-22 mérföld Soprontól – (m. hó 30-án érénk be) s itt vettük azon hirt, hogy az ezred Tyrolt elhagyván Horvátország, Zágráb és Karlstadt városaiba menend. Koholmánynak hivén ezen hirt, s reménylék. De végre megtudám, hogy bizonyos és változhatlan rendelet. Holnap t. i. május elsején hagyja el az ezred Bregenczet. Nekünk azon paransola van hagyva, hogy két héttel előbb mintsem az ezred, érjünk Zágrábba. E szerint még mintegy junius elejéig Graecben maradunk.
    Az 1-ső, 2-ik és 3-ik compania menend Karlstadtba, s így én is, az 1-ső companiával, Horvátországban legfölebb 1 és ½ évig maradnunk, s onnan hihetőleg Olaszországba viend utunk. Ha ez megtörténik, némikép feledem Tyrolt. Azonban még bizonytalan. – Ezek körülményeim. Mit mondjak önmagamról? Most érzem, mi mélyen sülyedtem, leszállva a tudományok pályájáról, miveletlen, érzéketlen emberek körébe s egy durva zsarnok körmei közé.
    Csak néha emel ki a pokolból a költészet, a mennyei, a malasztos. Óh, ha ezt keblemben nem hordanám: a kétségbeesés ölne meg! Egy hónapja már, hogy itt vagyok, s még igen keveset irtam; de hogyan is irjak? A káplár mihelyest tollat lát kezemben, lármáz, szitkozódik reám, s dolgot ad. Igy vagyok, azonban nem csüggedek. Non si male nune, et olim sie erit. Mihelyt irhat, tisztelt barátom, irjon, hogy még Graecben találjon levele. Legyen boldog s ne felejtse

    Graec apr. 30-dikán 1840.

            igaz barátját

                                    Petrovichot, s. k.

(* Először a Vasárnapi Ujságban 1866. 23. szám.)

***

Tárkányi Bélához*

    Tisztelt barátom! (ha meg nem sértem e czimmel)

    Többször kerestem önt, de nem találhattam honn. Holnap reggel hét óra tájban eljövök. Igen örülni fogok önt megismerhetni, bár jöttömnek más indoka is van. Igen megszorultam, (holnap bővebben elbeszélem) addig legyen ön szives nekem utravalót szerezni, mellyel Pestig elmehetek. Ne ütközzék meg e quasi parancsoló hangon, de bár nagy szükségben vagyok, nem koldulok. Holnap mindenről bővebben, addig isten önnel.
                                        Petőfi Sándor.            

(* Fővárosi Lapkban először 1870. 185. sz.)

***

Arany Jánoshoz

I.
                                            Pest, febr. 4. 1847.

    Üdvözlöm Önt!

    Ma olvastam Toldit, ma irtam e verset s még ma el is küldöm. Az letképekben ki fog jönni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivánni czélja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint martirkodnak milliók, hogy egy pár ezeren henyélhessenek és élvezhessenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!
    Irjon Ön nekem, ha nem fogja restelni, irjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtelen-e vagy nős, szőke-e vagy barna, magas-e vagy alacsony… minden érdekelni fog. Isten Önnel, isten Önnel. Ab invisis

        őszinte barátja
                                                    Petőfi Sándor.

Arany Jánoshoz

TOLDI irójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni:
Nem tehetek róla, te gyujtottad úgy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

Ki és mi vagy? Hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszrre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
Sneked rögtön egész koszorut kell adni.

Ki volt tanitód? Hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanitott tégedet.

Dalod mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztül
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! Olyan felhős láthatára
S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy forradalmait ha nem enyhiti más,
Enyhitsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára.

Ezen gondolatok elmém környékezték
Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

II.

Pest, febr. 23. 1847.

    Lelkem Aranyom!

    Nem veszed tán rosz néven, ha elhagyom az önözést. Én olyan ember vagyok hogy a mely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán… miután tehát nálad bekopogtattam s te ajtót nyitottál: megengeded, hogy egész kényelmemet használjam, annyival inkább mert már barátomnak neveztelek s te engemet viszont, és én, részemről nem szoktam e szót mindennapi értelmében használni, s remélem, te sem így alkalmaztad reám. Igaz, hogy ismernünk kell annak jellemét, kit barátunknak választunk; de hiszen, gondoltam, te az enyémet már ismerheted munkáimból, valamint én kiismertem a tiedet Toldidból. A ki ily dicsően festette a gyermeki szeretetet, annak magának is jó fiunak kell vagy kellett lennie, s a ki jó fiu, az nem lehet rosz ember, az szép, tiszta, nemes lélek. Ilyennek tartalak téged, s ezért neveztelek mindjárt barátomnak. – Leveled csak ma került kezemhez, isten tudja hányadik embertől, a minek magam vagyok oka, mert elfelejtettem megirni szállásomat, annyira magamon kívül voltam akkor az elragadtatás miatt. Látod s mégis azzal vádolnak némelyek, hogy én el vagyok fogulva a költők ellen. Ez udvarias kifejezése annak, hogy magamon kívül senkit sem akarok költőnek ismerni, s az élő istenre mondom, ez a legnyomorúbb rágalom. Az igaz, hogy a tehetség nélkül vagy a fél tehetséggel előre tolakodó embereket nem szeretem, nem szenvedhetem, elgázolom, h a lehet, de a valódi tehetség előtt leborulok és imádom! – Nagy, igen nagy örömömre volt leveled, s versedet már annyiszor elolvastam, hogy könyv nélkül tudom. Majd leirom és elküldöm Tompának. Legény ám még az is a talpán! Átaljában: Arany, Petőfi, Tompa, isten Krisztus ugyse szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem. S az érdemdij? Egy falusi papság, egy falusi jegyzőség és egy nagyvárosi … izé… semmi. De se baj! Én igénytelen ember vagoyk, s ezzel is beérem, s ha éhen veszek is megélek holtom napjáig, azon túl  pedig nem szoktam aggódni sorsom felől… a temetési költségekről gondoskodjék más. Bizony nyomorú mesterség ez a magyar iróság! Valami hivatalt tán csak magam is kaphatnék, de attól meg irtózatosan iszonyodom, s így nem marad más hátra mint: egyél, öcsém ha van mit. Ah a lelkem fáj, ha elgondolom, milyen beduin veszett el bennem! De hiszem az istenemet, hogy itt nálunk is megjön még az ideje, mikor a szabadság imádó pogány emberek is megélhetnek, nem csak az EGY IGAZ ÚR előtt alázatosan görnyedező jámbor keresztyének. Ezért nem is házasodom, mert megeshetik, hogy, a mit nem akarnék, özvegyet és árvát hagynék magam után. Nem házasodom, barátom, pedig hejh be képzelem milyen szép az a házas élet, milyen boldog lehetsz te benne!
- Azt irod leveledben, hogy nem chimaern a népi szellemben és nyelven irt komoly eposz? Meghiszem, hogy nem; és nagyon jól teszed, ha minél előbb bele kapsz. Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya, másik eb. Ha már a szabadság eszméit nem olthatjuk szabadon a népbe, legalább a szolgaság képeit ne tartsuk szeme elé, még pedig a szolgaságnak a költészet szineivel kellemessé, vonzóvá festett képeit. Nekem ily eposz, már régi eszmém, hőseim Trencséni Csák Máté és Rákóczy. Az a szerencsétlenségem, hogy egyiket is, másikat is agyonütné a censura, s későbbi, tán jobb idők számára azért nem irhatom meg, minthogy napról napra élek s így nem fordithatom időmet oly művek készitésére, melyekért mindjárt nem fizetnek. Látod, barátom, ilyen a nyomoruság. Adna csak nekem a nemzet évenkint hét-nyolcz száz pengő forintot, megmutatnám, hogy pénze nem lenne elvesztegetve. Ezt természetesen csak a nemzettől fogadnám el, privát embertől a félvilág sem kellene ajándékba; persze, hogy a nemzetnek kisebb gondja is nagyobb, mint ilyesmire csak gondolni is. Nincs a földön gyermekeitől zsarnokilag követelőbb s aztán irántok hálátlanabb anya, mint édes hazánk, ez a jó Magyarország.
- De már annyit pletykáztam, hogy bele is unhattál; megállj, ha arra a tájra vetődöm, majd kibeszéljük magunkat. Meglehet, hogy a jövő nyáron Erdélybe utazom; akkor semmi esetre sem mulasztalak el meglátogatni. Ugy szeretnélek már látni és megölelni és fölkiáltani a muzsa nevében: „Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom!” mint Toldinak mondja az anyja. – Én ugyan roppant kuvasz levéliró vagyok, de azért ha nem restelled néha-néha szívesen firkantok össze egy pár bolondságot számodra, s a te leveleidet mindig gyönyörrel veszem. Lakásom Hatvani utcza, Janovics-ház, 585. szám 2-ik emelet… azonban ha irsz, tán még is inkább PILVAY KÁVÉHÁZÁBA czimezd; ott könnyebben hozzá jutok, minthogy itthonn nagy néha szoktam lenni. Marcziusi vásárra megjelennek összes költeményeim; ha tudnám: mi uton-módon juthatna hozzád, küldenék egy példányt.
- Szilágyi Pistával levelezel úgy-e? Írd meg neki, hogy eddig is szerettem, de most még jobban szeretem, azt tudva, hogy ő ösztönzött téged az irásra. Eszköz volt ő a gondviselés kezében, mely ha elrejti is gyöngyeit, rendel számára halászokat, kik azt fölhozzák. Te uj példa vagy azon régi állitásomra, hogy a világon semmiféle tehetség el nem vesz. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket. A mit teremt, azért teremti, hogy hasznát vegye. Hanem hát áldjon meg a jó isten, és ha érdekli hitvesedet idvezletem, mondd, hogy idvezlem őt melegen. Téged pedig ölel.
            Igaz barátod
                                    Petőfi Sándor

    Hallom visszakérted Toldit javitani vagy mi, ugyan minek? Hanem ha már ott van, legalább iparkodják felküldeni, hogy minél hamarabb kinyomhassák s aztán bámulhassa két ország!

***

III.

    Pest, marcius 31, 1847.

    Te aranyok Aranya!

Azt akartam oda fölirni, hogy hányprübás arany, de nem tudom: hanyadik próbás a legjobb? Mert bizony már régen nem bajlódtam aranyokkal, a miért tulajdonkép ne engem vádolj, mert nem az én hibám. – Egressy Gábor barátom Székes-Fejérvárra ment vendégszerepekre s engemet is elhitt magával és csak tennapelőtt jöttünk meg. Ezt csak azért mondtam el, hogy okát tudd, miért nem irtam mindeddig. Különben még hosszabb pausákat is fogsz megérni; most csak azért vagyok oly pontos, hogy meg ne hazudtoljam a példabeszédet, mely hangzik ilyeténképen: uj söprő jól söpör. Egyébiránt meg ne itélj, ha bekövetkeznek a hallgatás hosszu epochái… szívem, mint minden élő halandóé, folyvást szokott dobogni, és dobogásában hangzani fog neved, ha majd ritkábban irok is. – Hanem, édes kedves ecsém, azokkal a dicséretekkel hagyj föl, mert mikor olvasom, olyanokat pirulok, mint valami meggyult város, s ha ilyenkor a tükörbe találnék pillantani, azt gondolnám, hogy Nagy Igmácz orrát látom. Aztán meg azon pirulok, hogy pirultam. Én nem vagyok túlszerény ember, ezt legdühösebb ellenségem sem foghatja rám; őszintén elismerem, hogy megérdemlem a dicséretet; de ha szembe dicsérnek, tudj’ az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék s nem volna szabad vakaróznom. Ez ugyan  nem a legaetheticusabb hasonlitás, de igaz; s én az az ember vagyok, ki az igazért a szépet is föláldozom. Ezt sokan vették már rosz néven tőlem, de ha még többen veszik, sem bánom. A mi igaz, az természetes, a mi természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én aesthetikám. Mikor Toldi alszik s szájából a nyál foly, azért sokan le fognak téged köpni, de én megcsókollak, stb. Leveledet elvárom. Ölellek téged, nődet, gyermekeidet, indnyájatokat, kedveseim!
            Igaz barátod                Petőfi Sándor.

    A levelezésben itt szünet áll be, mert Petőfi Szathmárból jövén meglátogatott, Szalontán először, a junius 1-10 napjait nálam töltötte. Irt ott néhány verset, engem lerajzolt (roszul) és a csonkatornyot, melyet meg is verselt. „Sári nénit” ott irta, egy öreg asszony adván neki tárgyat, ki az 1847-iki tűzvész alkalmával fedél nélkül maradván, nálam a színben vonta meg magát, míg jobb helyet kap. Akkor irta Laczi fiamnak a verset, ki akkor 3 éves volt, s kit igen szeretett, nagyokat ütvén f……..re az ő módja szerint. A gyermekeim is igen szerették s nem áll, a mit Vahot ir valahol, hogy Petőfivel a gyermekek egymást ijesztették, mint mumussal, mert ő igen kedves tudott lenni azok irányában ha akart. 1858. jan. 2. ARANY JÁNOS JEGYZÉSE.

***
IV.

Pest, junius 18. 1847.

    Imádott Jankóm!

    A te lelked a Krisztus lelke volt. Elég erről ennyi. – Illyés* uramat Túron elkergettem gorombaságai miatt, és négy nap alatt értem Pestre esőben és szélben, hanem ezt te kutyába se vedd, valamint én sem vettem, mert hiszen: vidi alios ego iam ventos!… Pontiustól Pilatusig futottam Toldiért (vagy TholdHyért?) míg megkaptam. Tiz példányt adtak. Hatot megtartok, négyet elküldök a legközelebbi alkalommal. Már nem megyek a külföldre, nincs annyi lelkem barátom hogy Juliskámat oly távol hagyjam, nem lehet; aztán meg Emich is fene sovány alkut akar tenni költeményeimre, melyeket örök időre szándokozom eladni neki. Ezt tudva, hogy nem fogok utazni, még nálad maradhattam volna, de ki tudta?… Számtalanszor gondolok reátok, szeretteim, és azt gondolom, vajha oly boldog lenne az én családi életem mint a tiétek, mert annál boldogabb már nem lehet. Csókold összevissza nevemben komámasszonyt, gyermekeidet és magadat. Laczinak pedig mondd meg, hogy ne sirjon, mert egyszer csak azt veszi észre, hogy ott termek, s még nagyobbat vágok a f…...re mint a minap; akkor aztán majd sirhat. Felelt-e már Tompa Mihály bátyám ő kegyelme és mit felelt? Most irok neki is a jövő évi Életképek ügyében. Hát arra a levélre mit mondasz, a mit Vachot Imre irt hozzá? Ez koronája… Ha egy szót sem irt volna többet, ebből ki lehetne ismerni veséjéig és májáig. Leveledet mindig örömmel, lelkesedéssel veszem, de csak úgy ha nem frankozod. Hagyd el ezt a szamár falusi empót. Én restellek itt bejárni a postára, s ott várakozni, míg rám kerül a sor, hogy kifizessem. Isten veled, isten veletek!

                Igaz barátod
                                            Petőfi Sándor

    A „Hazánk”-ba pedig szabad és kell irnunk. Jókai maga is dolgozik bele.
                                                                Petőfi.

(* „Illyés uram” a Szalontán fogadott kocsis. – ARANY JÁNOS JEGYZÉSE.)

***
V.

                Pest, februárius 10. 1848.

    Kedves Jankóm!

    Az eső esik, a hó olvad, mind a mellett is nagy a sár. Bocsáss meg, hogy esőben sárban végeztem Murány ostoba… akarom mondani ostroma ügyében. A censor három versszakot meg akart benne gyilkolni, ott a hol arról beszélsz vagy beszélteted Máriát, hogy nézzünk csak a szegény romlott cseh szomszédig stb. azt fogta rá, hogy ez allusio a mostani politikai viszonyokra, de én bizonyossá tettem, hogy nem lehet az, már csak azért sem mert szerzője olyan szamár paraszt, a kinek fogalma sincs politcáról és viszonyokról; deniquea capacitacio köszörűkövén megtompitottam gyilkos szándéku törét, s kedves rajkód életben és tökéletes épségben maradt, nem hogy meg nem ölték, hanem még csak zsidóvá sem lett, azaz környül sem metéltetett. És ezt nekem köszönheted, mert a censor az öreg Reseta volt, az öreg Restával pedig csak én tudok beszélni. Tőle a nyomdába mentem, s ott is végeztem. Olyan formában nyomják mint a János vitéz első kiadása, ivét 22 pengőért szép velinpapiroson 1000 példányban. A nyomatási költség és a bekötés mindössze mintegy 130 pengő, ára 40 p. kr. lesz s így levonva a nyomdai költséget és a könyvárusi procentet, tiszta hasznod lesz, ha az 1000 példány elkel, körülbelül 400 pengő. Ha akarod e 400 pengőt a legközelebbi alkalommal saját erszényemből elküldöm, csak arról az egyetlenegyről biztosits, hogy addig a legközelebbi alkalomig megnyerem a nagy lutrit. – Shakespearet erősen forditjuk Vörösmartyval, én e hónapban  bevégzem Coriolánust, már a negyedik felvonás vége felé járok. Vörösmarty Lear-ez. Én Coriolanon kvül még okvetlen leforditom Romeot, Othellót, III.Richardot, Athenei Timont, Cymbelint s talán IV. Henricket és a Téli regét; Vörösmarty Learen kívül Macbethet, Hamletet, Violát, a Nyáréji álmt s még nem tudom mit. Hirdették, hogy a könyvkiadótársulat megeszi forditásainkat, de nem igaz. Ugy volt, hogy megveszi, hanem megint mást gondolt, mint olyan jóféle magyar társulat. Most azt az ajánlatot tette, hogy kinyomatja (persze a jövedelemből aztán levonja a költséget) és procent nélkül árultatja. Már most majd meglátjuk, hogy leszünk. Hát te meddig vagy a Windsori vig dámákkal? Úgy-e baromi veszekedett munka? Küldj legközelebb az én számomra János királyból* egy kis mutatványt, én is küldök neked a másik lapo corilánkból. Megláthatod belőle,m ennyi szabadságot veszek mind a külsejéte mind a belsejére nézve; úgy hiszem a magyar nyelvtől nem igen kivánhatni ennél többet, már ez is óriási feladat. Néhol egy-egy sorral hosszabbra  jövök ki, de ezt a hires Schlegel is teszi, pedig ő német, s angolból németre forditani a magyarhoz képest valóságos gyerekjáték. – Lehellel hallgatok, míg Coriolánt el nem végzem, akkor egész erővel bele kapaszkodom, 37 strófa van meg felőle 8 soros. – Előbbeni levelemre még nem feleltél, tán ez az első alkalom, hogy emberi lénynek kétszer irok egymás után – Hogy vagytok? Persze jól; mi is, rettentő dicsőséges boldog életünk van, de azért nem feledjük Szalontát, hát ti Pestet? Kész-e már Toldi, é? Iparkodj’, mer’ a saraglyádba hányok, ha Pestre jösz; késziti már komám asszony az elemozsiát az utra? Siessen, kedves komámasszony, az istenáldja meg, avval a libapecsenyével, a sonkával és a pogácsával… Laczi te meg ne pityeregj aztán, ha eljön apád, lásd Julcsa nem sir, hiszen nem lesz itt apátoknak semmi baja, legfölebb a pénzét lopják ki a zsebéből, ez megesik az olyan ostoba falusi emberen. Azért öcsém Jankó, sok pénzt ne hozz magaddal, beéred egypár száz pengővel. Isten megáldjon
                                    barátod

                P. Sándor

(* Ha jól emlékszem, ezt forditottad.)

I. felv. I. jelenésből.

E l s ő  p o l g á r.

Te csak mindig szépen beszélsz velünk.

M a r c i u s.

Ki nektek jó szót ád, utálatos
Hizelgő. Mit vártok kutyák, a kiknek
Nem kell se harcz se bék? Az megijeszt s ez
Daczossá tesz. Ki bennetek bizik,
Oroszlán helyt nyulat lel, s lúdakat
Rókák helyett. Nem vagytok biztosabbak
Mint a parázs a jégen s a napon
A hó. Erénytek, dicsőitni a
Gonosztevőt, s a törvényt szidni, mely azt
Megbünteti. Ki nagyságot szerez,
Gyülölitek; s jó indulattok olyan,
Mint a beteg, ki arra vágy, mi neki
Még jobban árt. Ki kegyetekre épit
Ólomkarokkal uszik s tölgyeket
Hasit fástul. Bitóra véletek!
Ti nektek hinni? Egyre változik,
Elmétek! Kit gyülölttek, dicső most,
S a kit megkosoruztatok, silány.
Mi baj? Mit zugtok minden piaczon
Az érdemes tanács ellen, holott ő
Tart rendben isteneink után? Különbek
Egymást falnátok föl. – Mi kell nekik? Stb. stb.

III. fel. II. jelenésből.

C o r i o l a n u s.

Hajadon főfel menjek hát eléjök?
Silány nyelvem tegyem nemes szivemre
Hazugságot,mit el kell türnie?
Jó, megteszem; de hogyha egy személy
Forogna fönn, e Marcius teste csak:
Porrá törnék azt s a szelekbe szórnák.
El hát!… e rám tukmált szerepben én
Soh’ sem játszom jól.

C o m i n i u s.

Jer, mi majd segitünk.

V o l u m n i a.

Édes fiam, kérlek, mondád: az én
Dicséretem tett hőssé; hogy megint
Dicsérjelek,v edd át e szerepet
Mit még nem adtál.

C o r i o l a n u s.

El kell játszanom.
Menj, meggyőződésem; szálljon belém
Egy ringyó lelke! Torkom mely miként a
Dob harsogott, oly vékony síp legyen.
Mint a herélt vagy kis leány hangja, ki
Pulyákat altat el! Ficzkó-mosoly
Tanyázzon arczomon, sirjon szemem
Mint iskolás fiu! Koldúsi nyelv
Mozogjon ajkaim közt, s e vasas térd,
Melyet csupán a kengyel görbitett, mint
Alamizsnás emberé, hajoljon! – Én nem
Teszem; saját hitem megsemmisitsen,
S tanitsam testem által lelkemet
Örök aljasságra!

V o l u m n i a.

    Tetszéssel szerint hát.
Nagyobb szégyen nekem koldulni tőled,
Mint ő tőlök neked. Pusztuljon el hát
Minden. Könnyebb éreznem gőgödet, mint
Félnem daczod veszélyét. A halált úgy
Vetem meg, mint te. Tégy kedved szerint.
Enyém vitézséged, tőlem szivád azt
E gőg sajátod.

C o r i o l a n u s.

Kérlek légy nyugott,
Anyám, s ne dorgálj többé, elmegyek.
Elcsempészem hajlandóságukat;
Sziveiket elnyerem, szeretni fog
Rómának minden czéhe. Lásd megyek már stb. stb.

III. felv. III. jelenésből.

S i c i n i u s.

Bevádolunk, hogy tervezéd, mikép
Rómában minden tisztséget kiirtasz,
Hogy így zsarnokhatalmat vivj magadnak.
Ezért a népnek árulója vagy.

C o r i o l a n u s.

Mit! Árulő?

M e n e n i u s.

No lassan, megigérted.

C o r i o l a n u s.

Pokol mély lángja nyelje bé a népet!
Én áruló! Gyalázatos tribún!
Bár ülne husz ezer halál szemedben,
Markod szoritna miljomot, s hazug
Század kétannyit, még is mondanám:
Hazudsz! S oly nyiltan, mint ha istenimhez
Imádkozom stb. stb.
(ALÁBB.)

C o m i n i u s.

Tudd meg…

C o r i o l a n u s.

- Nem én már semmit sem tudok
Mondják ki a tarpeji szirthalált, a
Csavargó számüzöttséget, nyuzást,
A börtönt egy szem buzával naponként…
Nem adnék egy jó szót kegyelmökért,
Nem kéne, a mit adhatnak habár
Megkapnám azt egy „isten jónap”-ért stb. stb.
(ALÁBB.)

C o r i o l a n u s.

Hitvány kutyák! Kiknek lélekzetét
Ugy gyülölöm, mint a büzhödt mocsárt,
S kegyét becsülöm, mint a temetetlen
Halott maradványát, mely légemet
Megrontja: én számüzlek titeket!
Maradjatok itt ingó lelketekkel!
Remegjen minden neszre szivetek!
Az ellenség tollának lebbenése
Ejtsen kétségbe! Legyen hatalmatok
Mindig védőtöket számüzni, s végre
Butaságtok (mely nem lát a míg nm érez)
Nem tartóztatva bennetek (levén
Ten ellenségtek!) tegyen nyomorú
Szolgáivá olyan nemzetnek,a mely
Egy kardcsapás nélkül hódita meg!
Megvetve a várost miattatok,
Hátat forditok… széles a világ.

VI.

Debreczen, deczember 15. 1848.

    Kedves barátom, csak két szót irok: apa vagyok, a többit olvasd a fehér papirosról, szintugy leolvashatod, mintha rá irnám. Ma délben született fiam, kit holnap vagy holnapután fognak megkeresztelni. Keresztapja és keresztanyja bizonyos Arany János és Arany Jánosné lesz. A fiú neve Zoltán. Ölelünk benneteket!

    Szerető barátod

                        Petőfi Sándor.

***

VII.

    Debreczen, febr. 14. 1849.

    Kedes öcsém, illetőleg bátyám! Élsz-e még? Én még élek, pedig ott jártam hol a halál kézzel lábbal dolgoztt, s dőlt belé az ember mint a bőgőbe a húszas. Bem táborába tétettem át magamat s Bem adjutánsává tett, s csak az tudja mi a csata, a ki Bem oldalánál van, mint én voltam öt véres ütközetben. Hadi tetteimről szerényen hallgatok, csak annyit jegyzek meg, hogy hozzám méltólatg viseltem magamat, ez úgy hiszem elég. Jelenleg mint futár vagyok Debreczenben s egy pár nap mulva ismét lódulok vissza. Feleségemet s fiamat, mikor Erdélybe mentem, hozzátok akartam vinni, csak az utolsó napon határoztuk el, hogy itt maradunk Debreczenben és ez volt mindnyájunk szerencséje, mert Szalontáig mind a ketten elfagytak volna. Ott lakunk Vörösmartyéknál, mind a kettő egészséges;feleségemtől ne vegyétek rosz néven, hogy nem tudósitott benneteket, szegény semmit sem tudott csinálni bujában. Képzelhetitek napjait, melyeket itt töltött, ig én a csatatéren voltam. S hogy én nem irtam nektek Erdélyből, azon sem fogtok fölakadni, ha megmondom, hogy feleségemnek is csak egyetlen egy levelet irhattam az események rendkivüli összetolulása miatt. Hogy szeretlek benneteket, bizonyitja e levelem, bármily rövid lesz… nem gyerekség csak néhány perczet is kiszakitani időmből, midőn az oly rövid s a boldogság szárnyain oly hamar röpül. Tudod mindig édes volt előttem a családi élet, de soha oly édes mint most, midőn elmult csaták után és előtt ölelhetem feleségemet, fiamat. Isten veletek! Ölelünk, csókolunk benneteket! Irtál-e már a keresztfiadnak vagy egy verset? Irj… isten hozzád!
                        Igaz barátod

                                    Petőfi Sándor.

***
VIII.

    Debreczen, febr. 22. 1849.

    Kedves komám, rövid de nagy fontosságu lesz levelem. Feleségemnek minden áron hozzátok kell mennie; magam szeretném őt Szalontára kisérni, de ő holnap még nem indulhat, s nekem holnap mennem kell Erdélybe. Ha egy kis barátság van bennetek, megteszitek értünk, hogy bejöttök mihelyt jöhettek e leelem kézbe kerülte után, s elviszitek amgatokkal feleségemet és gyermekemet. Igen, igen, kérlek erre; hogy őket aztán gondjaitokba ajánljam, az fölösleges. Én Bemhez megyek vissza. Tisztelünk csókolunk benneteket! A nem sokárai viszonlátásig!

                    Barátod

                                Petőfi Sándor.

A jó -féle bundákból annyit hozzatok ha jöttök, a mennyit csak összeszerezhettek.   P.

    N. B. E levél folytán nőm azonnal Debreczenbe sietett s elhozta P. családját: a nőt, gyermeket és dajkát.
ARANY JÁNOS JEGYZÉSE.

***
IX.

    Debreczen, május 6. 1849.

    Kedves barátom, nekünk innen egyenest Pestre kell mennünk, holnap korán reggel megyünk. Sok okunk van rá, legfő az, hogy szegény jó apám meghalt, s édes anyámról semmit sem tudok. Rendbe kell hozni feldult családi ügyeimet, Szedjétek össze holminkat, s tartsátok készen, mire visszajövünk vagy valakit küldünk. Nem szükség, hogy kérjelek benneteket, hogy legyetek szülei kis fiacskámnak, míg ismét szülei kezébe kerül. Körülményesebben majd szóval értekezünk, ha Pestre jöttök. Verd a vasat keményen, de hirtelen, nehogy elkéssél. Tőlem igen kevés telik ügyedben, de a mennyi telik, azt megteszem, elhiheted. Isten veletek
                                barátod

                                    Petőfi.

N. B. Petőfi és neje Debreczenbe, onnan Pestre mentek; a gyermek és dajkája még Szalontán maradt.
    „Verd a vasat”… hivatalért a ministeriumnál, melyet később (fogalmazóság)  meg is kaptam. Bár ne!
ARANY JÁNOS JEGYZÉSE.

***
X.

    Pest, május 17. 1849.

    Kedves barátom, oly csapások érnek,melyek megsemmisitenének, ha csupán fiu volnék s nem férj és apa is. Alig egy hete, hogy megtudtam apám halálát, s holnap anyámat temetjük el, azt az anyát, kinél jobbat soha nem teremtett az isten, s kit én úgy szerettem, mint soha anyát nem szeretett senki. Sem apám, sem anyám többé! S e két csapás oly hirtelen jött egymás után… Egészséges-e fiam? Ird meg ezt a legelső postai alkalommal. Leveleket czimezd a pesti térparancsnoksághoz: kerepesi ut, Mátyás-fogadó. – Budát ostromolják a mieink, de még nem vették ve. – Őrnagyi lemondásomat nem fogadták el; három hétre szabadságot adtak: itt töltöm-e azt el vagy máshol? Nem tudom, most átaljában semmit sem tudok. Lovászom csak maradjon a lóval Szalontán további rendelkezésemig; adj neki vagy hat pengő forintot. Hát te végeztél-e alamit a miniszteriumnál? Írd meg ezt is. Én nem tehettem értted semmit, mer azon vettem észre magam, hogy nagyon kegyvesztett ember lettem, a miről máskor bővebben. Isten vetelek! Ölelünk csókolunk benneteket… irj tüstént!

        Barátod

                            Petőfi Sándor.

    N. B. „LOVÁSZOM…” Bemtől kapott egy lovat, mely egy huszár ügyelete alatt jó darabig nálam volt, rendes álladalmi tartáson.   ARANY JÁNOS JEGYZÉSE.

XI.

Szalonta, május 27. 1849.

    Kedves barátom, itt vagyok ismét Szalontán s egy pár nap alatt ismét Pesten leszek „czakonpak”. Szállásom a kerepesi uton a Marczibányi-házban a magyar szinház közelében lesz. Ott lakik Egressy Gábor is. Ő öt szobát vett ki, de neki csak háromra van szüksége, abból kiad kettőt (konyha is van hozzá), ezt a kettőt mi nektek szántuk. Komámasszonnyal szóltam e felől, de ő nem akar bele avatkozni, rád bizza. Ha jónak látod, irj tüstént Egressynek, hogy megtartod. Csak annyit mondhatok felőle, hogy olcsóbb szállást egész Pesten nem fogsz kapni, jó helyen is fekszik. De – ha meg akarod tartani – irj tüstént Egressynek, nehogy elkapják. – Ide mellékelt lenondásomat add be a hadügyministeriumnak s mondd meg Korponai alezredesnek, hogy lemondásom irásbeli elfogadását s érdemjelem oklevelét te neked adja át: te aztán majd felhozod Pestre. – Eredj el Szentpáli térparancsnokhoz, s kérd meg őt igen szépen a nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának! A pénzt vedd át s hozd föl Pestre. – Tedd meg ezeket a szivességeket, édes barátom, ha egy kis fáradságodba kerül is; nagy jót fogsz velem tenni. Ha elvégezted, írd meg nekem Pestre az eredményt. Leveled átadandó lesz Pesten Egressy Gábornál a fölebb emlitett házban. Isten veled! Ölelhetem                barátod
                                                    Petőfi Sándor.

N. B. „Szalonat…” Petőfi Szalontáról ir NEKEM, mert én már Debreczenben voltam, mint min. hivatalnok, de családom Szalontán maradt, Petőfi gyermeke is, kiért most Szalontára ment.  ARANY JÁNOS JEGYZÉSE.

***

Kovács Pálhoz*

 

    Pest, febr. 16. 1847

 

  Édes Palim!

    Nagy meglepetéssel pillantottam meg épen most a KUTYAKAPARÓ-t a Hazánkban**, miután én a küldött verseket megszámoztam, s kértem önt, hogy e szerint adja őket. Megvallom, ilyesekhez én nem vagyok hozzászokva. Ez egy kis szerkesztői önényt azonban elnézem, de jövőre határozottan nyilatkoztatom, hogyha önök előleges tudósitás nélkül ilyesmit tesznek verseimmel, kénytelen leszek magamat a HAZÁNK irótársainak sorából kitörötetni, először azért, mert nem ok nélkül számozom verseimet, mulatságból vagy gyermekségből, másodszor és kiváltképen pedig azért, mert én halálos irtóztató ellensége vagyok mindennek, mi az önkény árnyékának árnyékát viseli is! – Isten Önnel.

    Őszine barátja
                                                Petőfi Sándor.

(* Először megjelent a Képes Ujságban 1859-ben 4. szám.)
(** E lapnak Kovács Pál votlt szerkesztője.)

***
II.*

    Pest, febr. 18. 1847.

    Édes Barátom! Meglehetősen goromba levelet irtam önnek tegnapelőtt; bárcsak elveszett volna a postán! De eszembe sem jutott, hogy – egyéb akadályok is léteznek a magyar hazában – s hogy ön e miatt szegte meg kivánságomat, miszerint úgy adja verseimet a mint számozva vannak. A „Nagy-Károlyban” s „Egy gondolat bánt engemet” czimü két dal kijön összes verseim között, ezért akartam, hogy előbb e kettő jelenjék meg. E helyett a mit a censor kitörült, irok a tulsó lapon mást – (A XIX. század költői) valamint a jövendőben is mindazok helyett, melyeket a censor tiltó aláriásával visszaküld ön hozzám. Ez igen természetes és igazságos dolog! A propos! Ön ugyan befütyölt nekem; azt irja a minap Hazánk: „Petőfi kiadja összes költeményeit, arczképével együtt.” Ebből azt gondolják, hogy én magam adom ki az arczképemet, a mi csakugyan csunyaság volna tőlem. Különben isten önnel.
    Igaz barátja
                    Petőfi Sándor.
(* U. o.)

***

Kubinyi Rudolfhoz*
Várgedére

    Édes Rudim!
                                            Pest, máj. 4-én 1847.
    Legforróbb köszönetemet a pénzért. F. évi szept. 1-én kezedben lesz a 200 pengő. Igaztalan léssz irántam, ha csak egy pillanatig aggódol is, mert visszaküldöm a határidőre, ha a világ minden pénzét száz mértföldnyire ássák is a föld alá. A napokban utazom, de mg magam se tudom merre? Mert egy levelet várok, mely lépteimet intézni fogja. Azonban e kettő lesz egyik utam, vagy egyenesen Szatmárba, vagy felétek Zemplénbe. – Törtem rajta fejemet: irjak-e kötelezvényt a fönnebbi összegről? Ugy hiszem, e sorok is szolgálhatnak kötelezvényül, de ha semmi nem volna is… becsületemet jobban őrzöttem eddig, hogysem most ily összegért a - - dobjam.
            Csókol igaz barátod
                                                Petőfi Sándor.
(* Először megjelent Zilahy Károly Petőfi életrajza cz. Müvében 95. lap.)

Papp Zsigmondhoz* 

    Szathmár, május 28-án 1847.

    Édes ecsém! Holnapután utazom Pest felé, azért az arczképeket ne ide küld, hanem Pestre, mint mondám Emich Gusztáv könyvkereskedésébe, de úgy iparkodjál, hogy junius 15-én okvetlenül ott legyen, mert magammal akarom vinni Londonba és Párizsba, hogy együtt járjuk meg a külföldet. A mit pedig most mondok arra eg ne ijedj szent fiam, mert a mily égbe ragadó reám nézve, épp oly pokolra sujtó úgy hiszem… pedig vége felé megjövök, lejövök és szeptemberben lakodalom lesz. Szervusz ecsém! Ölel a világ legboldogabb embere.
                                            Petőfi Sándor

(* Először a Történeti Lapokban 1874-ben 1. szám.)

Lisznyai Kálmánhoz* 
Szathmárra.

    Strassburg, jul. 17. 1847.

    Vándortárs!

    Igy kellett Pestre jönnöd? Lásd nem győztelek bevárni – végre magamnak kellett indulnom a roppant utra. Iparkodjál utánam, még ott lehetsz Párizsban mire én ott leszek. Hanem egy dolog meglepet: hát te már a Pesther Zeitungban is odaszegődtél dolgozótársnak? Olvastam benne müvedet a sequestrumról.** Szervusz öcsém.

                    Imádó
                                                Sanyid, s. k.

(* Először Zilahy Károly Petőfi életrajzában 95. lap.)
(** Lisznyay ellen ép ekkor csőd volt hirdetve.)

Luby Zsigmondhoz*
F.-Daróczra

    Szathmár, aug. 8. 1847.

    Drága kedves Zsigmond barátom!

    A teens asszony pedig igen szépen köszönteti velem a baraczkot, vagyis világosabban szóla engem szólitott föl, hogy köszönjem meg helyette, a mit fölötte sajnál, hogy maga nem tehet, de nagyon el van foglalva a trónörökössel, kinek most van a szerencsétlen szerencséje agyarat kapni, s jónak látja a születendő agyar tiszteletére nagyszerü zenebonákat csinálni. Milyen gyerekesek ezek a gyerekek4 egy foggal is milyen zajt ütnek… nekem van valami harminczkettő vagy hány, még se kiabálok. „Ha férfi vagy légy férfi” mondja a szentirás vagy tulajdonkép én, a mi különben mindegy, a dolog vége csak az, hogy hát köszöni a baraczkot és csókolja az illetőket; de mindazonáltal is én sem Erdődön sem Szathmáron nem vagyok állandóan, hanem hol itt, hol ott. Tegnapelőtt voltam kinn és váltottam jegyet (!!!) holnap ismét kimegyek, noha kedden Sziget felé indulunk Niskó Ráczival a nélkül hogy tudnók mikor jövünk vissza. Ha megkerüljük a világon, majd tudósitlak, hogy kimeheték-e vagy sem. Addig nőd s a te bájos ajkacskádat
 csókolván, voltam, vagyok és leszek valód hű igaz s több efféle
                    barátod
                                                    Petőfi Sándor.

(* Először a Honban 1877. 305. szám.)

Bernáth Gáspárhoz*

    Szent Gáspár barátom!

    Ha tudod, ha nem tudod, tudd meg, hogy én megházasodtam. Minthogy pedig már csak három hete, hogy fejem harangja ünnepélyesen elkongatta a holtomiglan holtomiglant, tehát ha nem bizonyos is, de legalább valószinü, hogy életem csupa merő édesség, és én már egy kis borsos paprikás ételre éhezem. Soká gondolkoztam hol keritsem meg e gyomorerősitőt? S abban állapodtam meg, hogy az ilyszerű élteleknek országszerte leghiresebb konyhája a te dicsőséges elméd lévén, tégedet kérlek meg egy portióért, s úgy hiszem e csekélységet nem fogod megtagadni barátodtól. Irj egy rakás pesti ujdonságot, írd meg kompániánk tagjainajk legujabbkori történetét; rám nézve minden ujság a mi julius óta történt, mert én azóta egy hirmondó madarat sem láttam. Egy lélek se ir nekem a sok k….. a közül. Légy te különb ember náluk s firkantsd meg a levelet, de abban a szempillantásban a mint e sorokat átkalandoztad, nehogy akkor érkezzék ide épen, mikor én Pestre érek. Még csak arra figyelmeztetlek, tulságosan el ne paprikázd leveledet, hogy feleségem is élvezhesse. Jehova ur és Fortuna kisasszony veled.
    Igaz barátodtól
                                                    Petőfi Sándor.

    Igaz! A levelet czimezd Koltóra per Debreczen és Nagy-Bánya.
    CIM. Táblabiró tekintetes Bernáth Gáspár urnak, nemzetem nagy férfiának, hódoló tisztelettel. Pesten. Kalap-utcza Festetich-ház, földszint.

(* Először megjelent a Hazánk s a Külföld-ben 1867. 23. sz.)

Tyrolerhez*

    Es ist mir Leid, dass ich in eigener Person kann nicht Sie besuchen; ich bin krank wie der Teufel. Wenn mein Brief nicht z u spaet kommt, so haben sie die Güte den bart mir so machen wie ich habe gezeichnet hier auf diese Bild,mann propria, weil so hab lassen vaxen den Bart in die neuere Zeit. Aber sonst machen Sie nichts nach von diesem Bild und am wenigsten die Nasen. Und ich bitte Sie nicht zu dick und dunkel das Bart, weil ist mein Bart nicht dick. Wen ich werde gesund, werde ich Sie besuchen. Leben Sie wohl.
    Ihr verehrer

                A. Petőfi.

(* Először Arany János: Koszoru-jában 1863. II. félév 17. sz.)

Bankos Károlyhoz*

I.

Pest, május 25. 1848.

    Barátom Károly! Szándékom követté lenni a küszöbön álló országgyülésen ha elválasztatom. Fordulhatnék többfelé, de egyenesen és csak szülőföldem ajtaján kopogtatok. Kis-Kunságban. Leszesz oly szives, ugy-e barátom, hogy azonnal megirod, hol fog Kun-Szent-Miklós választani, helyben-e vagy máshol? Remélem, ti meg fogtok választani, s ha megválasztotok, úgy hiszem nem vallotok szégyent velem. Isten látja lelkemet, nem dicsvágyból vagy önérzetből óhajtom a követséget, hanem egyedül azért, hogy a hazának szolgálhassak, a mennyire tőlem telik. Nem kétlem, elég okos ember lesz az országgyülésen, de lesznek-e lelkesedettek és lelkesitni tudók, az kérdés, pedig most leginkább ilyenek kellenek… fanaticus lelkesedés kell, hogy világitson a nemzet előtt, mint világitott Mózes bujdosó népe előtt a tűzoszlop a pusztában. Ismételve kérlek, válaszolj tüstént, mert az idő sürgetős. Lakásom: Dohány-utcza 373. szám. Valamennyi jó embereimet üdvözölve s téged ölelve vagyok őszinte barátod   

         Petőfi Sándor, s. k.

(* Zilahy Petőfi életrajzában először 112. l.)

II.*

    Pest, augusztus 18. 1848.

    Károly barátom!

    Mindössze három levelet kaptam onnan alulról. A két első megjelent az Életképekben, a harmadik ma érkezett hozzám, azt is ki fogom adni. Ha tudnád körülményeimet, nem neheztelnél eddigi hallgatásomért. Nem annyira foglalkozásaim tartóztattak, mint épen az a mi, úgy szólván minden foglalkozásra alkalmatlanná tesz: a szórakozottság, mi abnormis, kétségbeejtő állapotunkból ered. Nyomoruságosan agyunk. Soha silányabb, haszontalanabb országgyülés és miniszterium nem volt, mint ez a mienk. Ti szerencsétlen miniszterimádók!  Felnyilt-e már szemetek? Látjátok-e már hogy én a miniszterium iránti legkeserűbbb kifakadásaimban nem hogy igazságtalan lettem volna, sőt igen inkább igen is szeliden és lágyan beszéltem róluk? Épen most foly a vita, az élet-halálküzdés a gyülésben, a fölállitandó katonaságról, mit Mészáros, ez az őrült…, erőnek erejével s régi német katonaság kaptafájára akar ütni. Láttál-e ennél czudarabb haza-árulást, a magyar nemzetre nagyobb gyalázatot hozó dolgot, akár ostobaságból, akár gazdaságból ered? De most jut eszembe, hogy épen utolsó leveledben beszéltél Mészárosról… borulj hát előtte és csókold meg lábát, azon lábat mely a magyar függetlenségetés a magyar nemzet méltóságot olyan csuful oldalba rugja! Ha mindent elbeszélnék, mindnyájan, a kik alant vagytok , felrohannátok és először is a minisztereket és az országgyülést irtanátok ki, mert szabadságunk és leendő nagyságunk legmegrögzöttebb ellenségei itt vannak Pesten. Pista öcspémmel nem találkoztál még? A VI-ik zászlóalj neygedik századában van. Leveleidet ezután is szívesen veszem, sőt kérlek, hogy tudósits többször! Isten veled!
        Igaz barátodtól
                                                Petőfi Sándor.

(* Először a Vasárnapi Ujságban 1877. 5. szám.)

Tábori levelek
a „Közlöny” szerkesztőjéhez.

I.

    Vizakna febr. 3. Bem táborában vagyok. Alkalmasint nekem van az egész táborban legkevesebb dolgom, s mégis csak annyira érek rá, hogy a történteket és történendőket csupán rövid vázlatban futólag közölhetem. A januárius 21-iki Szeben alatti véres csata után,melyben nem az ellenség, hanem a fatum kényszeritett hátrálni, seregünk Szelindekre vonult s onnan két izben verte vissza diadalmasan a császáriakat. Soha vezér, soha sereg dicsőbb hősiességet nem fejtett ki, mint a mieink két alkalommal. Most csak annyit mondok rólok, Később a mennyire tollamtól telik örökiteni fogom őket. Szelindekről január 31-kén ide jöttünk át vizaknára, a mennyire én értem azért, hogy Temesvár és Szeben közötti közlekedését a cszászáriaknak, megszakitsuk s a tökéletesen sikerült. Egy osztály Kemény alezredes vezérlete alatt előnyomult Déva felé, hogy az Aradról jövő Beke őrnaggyal egyesüljön, s a Temesvárból Szebenbe érkező ember és lőszerbeli segitséget elfogják, a mi ezóta megtörtént. A legfoglalt szászszebei posta leveleiből, miket Kemény már megküldött tábornokunknak, kitünik, hogy a szebeni lakosok és  császári katonák igen roszul vannak. A császáriaknak sem pénzök, sem kenyerök, sem lőszerük s a lakosság kétségbeesett félelmek közt.
    Utban van hozzánk Háromszékből 8000 és Csikszékből 3000 székely, de ezeket be sem várva, mihelyt Beke őrnagy megérkezik, azonnal megrohanjuk Szebent s Bemtől az utolsó honvédig reméljük, hiszük, hogy urai leszünk Szebennek, a mivel annyi van mondva, hogy Erdélyben tönkre téve a reactio utolsó iziglen. Akkor aztán megyünk vezérestül seregestül a tisza partjaira, hogy a rónák hazájának is megmutassuk diadalmas zászlóinkat, mi megyünk bérczi folyamok gyanánt mint hajdan a Bethlenek, Rákóczyak, Tököliek s hullámainkon visszük a szabadság bárkáját.
    (Közlöny 1849. 23. szám.)

II.

    Debreczen febr.  15. 1849.  A magyar hadtörténet nem legszerencsésebb, de legdicsőbb napjai után irom e sorokat. Az erdélyi táborból érkezem; a kiállott óriási fáradalmak után jól esnék ez kicsit melegednem és pihennem családi tűzhelyemnél, de kiszakitok drága perczeimből néhányat, hogy tudathassam a hazával, ha csak röviden is az erdélyi utolsó eseményeket, melyek a gyávákat talán csüggeszteni (a mi különben semmi veszteség) de a bátrakat még inkább lelkesiteni fogják, mert a valódi férfira nézve nem lehet lelekisőbb példa mint a balsorsban is meg nem tört, sőt meg nem hajlott emberek működése.
    Bem februárius 1-jén mint már előbb megirtam, seregével Vizaknára vonult át s ott 4-kéig csendesen voltunk. Febr. 4-én kijött elénk az ellenség Szebenből, hol minden, de minden erejét összepontositotta. Vizakna előtt megtámadott bennünket, a szó betüszerinti értelmében 10-szer, mondd tizszer nagyobb ereje volt mint nekünk. Négy óráig tartó ütközet után, mely egyike volt a legvéresebbeknek miket e korban vivtak a magyar seregek, kénytelenek voltunk hátrálni. Kölcsönös ágyuzás közt értünk Szerdahelyre az első állomásra; az ellenség csaknem odáig követett, Szerdahelyt megpihenvén, éjfél után indultunk Szászsebes felé, hova viradatkor értünk s hol a gyulafhérvári garnison mely értesitve volt visszavonulásunkról, ágyuszóval fogadott. Egy órai ágyuzás és csatártüzelés után rohammal vettük be Szászsebest, melyet a fehérváriak eszeveszett futással hagytak el; zsákmányunkul egy pár töltényes szekér jutott, mi nekünk igen jól esett. Dél tájban utlértek bennünk a szebeniek, csatárainkat egypár órai harcz után beszoritották a városba, s ágyuztak ránk késő estig, de sikertelenül. Másnap reggel az éjen át ismét tetemesen szaporodott az ellenség, csaknem körülvett, egyszer jelentik Bem tábornoknak, hogy parlamentaire jött. Bem azt felelte, hogy küldjék őt vissza. A parlamentaire lengyel, mondja a jelentő. „Annyival inkább – felelt Bem – olyan lengyellel nem beszélek,  ki most ausztriai szolgálatban van”. Mindamellett eléje vezették a parlamentairet, de a tábornok röviden azt mondta neki: „nem alkusom” s ezzel kikisértette őt. Ezalatt mi is vonultunk ki a városból Szászváros felé. Fél órányira haladtunk,midőn az ellenség észrevette kitakarodásunkat, s ekkor egész erejével utánunk rugaszkodott, s így jöttünk szakadatlan ágyuzás között, mely azonban semmi veszteségünkbe nem került, valami egy órányira Szászvárostól, hol egy falut fölgyujtottunk, mi által ketté lett vágva az ut köztünk s a császáriak között. Este volt, mikor oda értünk. Azt gondoltuk egész békével huzódhatunk be Szászvárosba, de csakhamar megdördültek előttünk az ágyuk; a szász és oláh népfölkelés fogadott bennünket. Szászvárost is rohammal kellett bevennünk. Viradat előtt jött a jelentés, hogy a szebeniek utolértek. Visszamentünk eléjök, s mintegy két óráig harczoltunk velük, nem a diadalért, mely lehetetlen volt, hanem a becsületért, melyet annyi bajnak utána is épségben hoztunk meg aznap délben Dévára, hol a Magyarországból érkezett segédseregekkel egyesültünk. Ez volt 7-én, 8-án elhagytam a tábort, s azóta mi történt? Nem tudhatom, csak annyit tudok a bátornoktól, hogy ő másnap azonnal indult visszafelé s hiszem, hogy seregünk most ismét, ha Szebenben nincs is, bizonyosan Szeben alatt van és nem sokára benn lesz. Azon sereg, melyet Bem vezérel, lehetetlen, hogy ne győzzön! Szeretném Bemet egész nagyságában fölmutatni a nemzet, a világ előtt, de ahhoz több és nyugodt idő kellene, hogy lelkem minden erejét összeszedhessem – most csak e puszta vázlatban leirt tények szóljanak mellette. Bármily derék hős volt e sereg, az, hogy egy csomóban és épségben maradt e viharos napok után, egyedül tábornokának érdeme.
    (Közlöny 1849. 32. sz.)

III.

    Szászsebes ápr. 11. Néhány heti betegeskedésem után visszatértem e hó elején azon hadsereghez, melynek hogy tagja vagyok büszkeségem, mert vezére Bem, és boldogságom mert nekem barátom, atyám. A sors úgy akarta, hogy részt vegyek a hadsereg annyi fáradalmaiban, veszélyeiben és szerencsétlenségében s hogy diadalmánál ne legyek jelen. Nem zugott az ágyu, nem csengtek, csörögtek, ropogtak a fegyverek, midőn Szebenbe bementem, csend és béke volt, az ellenség már akkor Oláhországban bujdosott, német és muszka. Szebenben találtam Bemet, mint egyszerű közember mentem hozzá, minden igény és vágy nélkül; ő visszaadta a kapitányságot s kinevezett segédének; az elsőt közönyösen, a másodikat gyönyörrel fogadtam el. Másnai Gyulafehérvár alá mentünk, s azt még az nap mintegy 3 óra hosszat ágyuztuk s föladásra szülitottuk föl; a várbeliek egyikre is, másikra is huszonnégy fontosokkal feleltek. A tábornok annyi sereget hagyván a vár körül, mennyi elegendő annak teljes bekeritésére, ide jött Szászsebesbe s azóta itt vagyunk. Holnap vagy holnapután indulunk Magyarországra. – A napokban voltak itt a hadügyminiszternek és nemzetgyülés küldöttei, kik hozák Bemnek az első rendű érdemjelt. Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg, s különben is a mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó czeremoniához. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mindamellett sok pedant és táblabirói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, időn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta t tábornokunknak az érdemjelt: „Én nem vagyok szónok, s ha az volnék sem tudnék most beszélni, engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobbkezét, mely az én hazámért vérzett!” és sirva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi kik jelen voltunk mindnyájan sirtunk – de ezt nem olvasni kell, ezt hallani és látni kellett volna. Tegnap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok irójának szerencséje van ezek közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig tulságosan; nem az által hogy érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem vagy akármi, én meg nem állatom, hogy e jelenet ki ne irjam. Saját kezével tüzte mellemre az érdemelt Bem, balkezével, mert jobbja még fel van kötve, s ezt mondá: „balkézzel tüzöm föl szivem felőli kezemmel” s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen megölelt! – az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly mély megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.”
    (Közlöny 1849. 93. szám.)

IV.

    Karansebes, ápr. 17. 1849. Kijöttünk Erdélyből, még pedig jó omennel, mert első lépésünk is diadal. Vaskapun innen, Vaiszlova határőrfalunál várt bennünket az ellenség. Megtámadtuk, megvertük. Veni, vidi, vici; két zászlóalj volt ellenünk, seregünkből csak négy század (a 78-ik számu székely zászlóaljból) volt a tüzben, s e négy század a legalább 2000 emberből álló ellenséget mintegy két órai harcz után oly kétségbeesett futásnak lóditotta, hogy Karansebesig meg nem állt, s onnan is még aznap tovább futott, úgy, hogy tegnap reggel, midőn ide értünk, a városiak fehér z ászlókkal fogadtak. Az ellenség elesetteinek számát nem tudjuk bizonyosna, láttunk valami husz agyonlőttet, s mintegy ötven vizbe fultat, kik a Tuneten keresztül akarták életöket a hegyekbe vinni. Mi nekünk – a mi talán hihetetlen, magam sem hinném ha jelen nem lettem volna – még csak sebesültünk sincs egyetlen egy sem. Két ágyujok is nálunk maradt; az egyiket négy székely szemem láttára vette el példátlan bátorsággal. Tábornokunk ma jutalmazta meg őket érdemjellel és pénzzel, de méltók, hogy neveiket is tudja a haza: Deák Máté, Nagy József, Nagy Imre, Szabó Márton közlegények. Átaljában csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, a ki maga látja. Ezek valóban csodagyermekek,mert nagy részök jóformán gyermek még. Nyugodt bátorsággal, mondhatni kimért lépésekkel a csastában előre folyvást biztosan, mint a réten a kaszások, s még énekelnek,mikor már ropognak fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek s rohannak, és velök rohan az enyészet; a ellenségnek nem marad más mint futni vagy meghalni. De a székely csak egy feltét alatt ily vitéz: ha vezére még vitézebb, mint ő, s azért szükséges, hogy Bem legyen vezérök. De a mily hóditó a mi tábornokunk rettenetes fegyvere, tán még hóditóbb hasonlithatatlanul szelid bánásmódja a harcz után. A környékbeli lakosság,m ely eszeveszetten futott el előttünk, jövöget visszafelé, látván, hogy a honmaradtaknak semmi bántása nincs. Ha e szerencsétlen nép még egyszer fellázad ellenünk, méltó, hogy extermináltassék. Jövő levelemet honnan irom? Nem tudom, tán onnan a honnét legkevésbbé gondolnók. A mi öregurunktól sok kitelik.
    (Közlöny 1849. 134. szám.)

Szemere Bertalanhoz*

    Tisztelt miniszterelnök ur!

    Tegnap Csengery és Kemény Zsigmondra biztam, hogy beszéljenek önnel egy a hadseregnek szánt versem felől. A mint Csengery szavaiból kivettem, a dolog azon mult, hogy versemet nem hagytam ott. Ide melléklem tehát azt, de föltételem (melyet nem tudom közlöttek-e önnel a fentisztelt urak?), megváltozott. Én versemet kinyomatom saját költségemen s önt kérem a magam s fölhivom a nemzet érdekében, hogy abból bizonyos mennyiségü példányokat rendeljenek meg. Minthogy versem olyan, hogy azt minden honvédnek birnia nem lenne haszontalan, úgy hiszem, legalább ötvenezer példányt megrendelhet belőle a haza. Annyival inkább, mert egy példány ára egy bankó garas lesz. Ezáltal egyrészt talán szaporodni fog a hadsereg lelkesedése, másrészt segitve lesz egy irón, ki buzgó és szakadatlan hazafiui fáradozásaért még nem kapott egyéb jutalmat mint lelki sebeket s naponkénti nehéz gondokat a fölött, hogy lesz-e mit ennie neki és családjának? De e nyilatkozatomat ne vegye ön koldulásnak; erre egy kicsit magas a fejem és kemény a drekam. Ha nem látja ön hasznosnak versemet a hadseregre nézve, dobja el minden rám való tekintet nélkül. ŰA szegénység nekem olyan régi ellenségem, hogy megszokás által már szinte barátokká véltunk. Szerénytelenségnek se vegye ön ajánlatomat; ha más nemzet tagja volnék, nem szorultam volna rá, hogy én tegyem ez ajánlatot, mert nekem tette volna a nemzet.
    Ha válasza nem lesz tagadó, szives lesz ön azt nekem irásban elküldeni, hogy a szerint intézhessem versem nyomatását, mit azonnal megkezdek.
    Miniszterelnök urnak
                tisztelő polgártársa
                                                Petőfi Sándor.

A honvéd-ezredek

 
Isten után legszebb és a legszentebb né
A honvéd nevezet!
Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni
Ezt a szép nagy nevet?
Iparkodom teljes szivemből, oh hazám,
Megvédeni téged,
Védni, fölemelni téged, s lesujtani
A te ellenséged!

Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet
Hogy még sok van hátra.
Hadd legyen, mit bánjuk? Akárki, akárhány,
Karunk készen várja.
Jőjjetek szabadság hóhérlegényei,
Nem jöttök egyébért,
Csak hogy elvegyétek, a mit érdemeltek
A véres halálbért!

Ti vagytok zsiványok, kik országunk földét
Kipusztitottátok,
Fekvén rajta háromszáz esztendeig mint
Nehéz istenátok.
Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek
Ujra termékennyé;
Véreteket issza most, mint eddig itta
Saját népe könnyét!

Jőjjetek! Ismerjük meg egymást; ti futtok,
Mi űzünk titeket
Űzünk mint a szélvész a széjjelszaggatott
Rongyos fellegeket.
Jőjjetek, hadd szurjuk sziveiteket a
Emlékezzetek a más világon is a
Honvédek nevére.

Honvéd vagyok, mikor nevemet kimondom
- Mi tagadás benne? -
Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
Szökken a szemembe:
Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
Győző seregébül,
Én is segitettem koronát leütni
A király fejérül.

Hej, te király, hol van régi szép sereged,
Hol van régi fényed?
Hejh be tönkre tették a szegény honvédek
E rongyos legények!
Rongyos vagyok mint az ágrul szakadt, csak hogy
Mezitláb nem járok;
De több becsületem van mégis, mint nektek
Czifra uraságok!

Van bizony én nekem becsületem, de nagy
Országvilág előtt.
Még azok előtt is, kit szuronyom leszurt
Kit fegyverem lelőtt;
Még az ellenség is a kit csak magasztal
Egy szivvel egy szájjal,
Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete
Tulajdon hazája?

Rajta is leszek, hogy jó hirem nevemet
Megtartsam halálig,
Vagy ha visszamék majd az otthon valókhoz,
Elvigyem hazáig,
Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek
Az én enyéimhez,
És ide szoritom rendre valamennyit
Dobogó szivemhez!

Hejh az lesz ám a nap! És még sem tudom, hogy
Mit szeretnék jobban,
Haza menni-e majd a harcz végén, vagy itt
Elesni a hadban?
Társaim arczáról, a kik elhullanak
Én arról azt látom:
A hazáért halni legnagyobb boldogság
Ezen a világon!

(* Először a Közlönyben 1849-ben 32. szám.)

Mészáros Lázárhoz*

    Tisztelt hadügyminiszter úr!

    Megfontoltam a dolgot, melyért tegnap magához hivatott ön, s annak következtében jelenem hogy kapitányi egyenruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egyátaljában nem lehet viselni s miután a nyakravaló nem hordás végett több leczkéztetést vagy plane kényszeritést nincs kedvem tűrni. Én tettem már annyi szolgálatot a hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a hazát nyakravaló nélkül is védhessem; ha önöknek máskép tetszik, ám legyen meg az önök akarata. Egyébiránt: önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot… teljesiti fogom hazafiui kötelességemet egyszerü polgári öltözetben, mint közkatona; csak arra bátorkodom önöket figyelmeztetni: ne iparkodjanak a honvéd-egyenruhából kirázni olyan tiszteket kik minden erejökkel arra törekszenek, hogy e ruhának elvesztett becsületét visszaszereznék; mert az ilyen emberek ugyis nem nagy számmal vannak. Különben tisztelettel maradok
    Hadügyminiszter urnak
    Debreczenben, febr. 17. 1849.
                polgártársa
                                                Petőfi Sándor, s. k.

(* Először a Vasárnapi Ujságban 1869. 52. szám. Nem az elküldött levélből, hanem csak a fogalmazványból másoltatott le, amely megmaradt Petőfi iratai közt s jelenleg öccse birtokában van. Ezért hiányzik a levél kelte: 1849. jun. Végén vagy jul. Első napjaiban iratott.)

Bem tábornokhoz* 

    Tábornok úr!
    
    Engedje meg, hadd beszéljem el a sötét és keserű napokat, melyek fejem fölött átmenek, mióta az a szomoru kénytelenség ért, hogy önt el kelle hagynom; önt legnagyobb tiszteletem és fiui szeretetetm tárgyát.
    Megérkezve Debreczenbe, bejelentettem magamat Kossuth urnál az ön leveleivel. Nagyon hidegen fogadott, talán több mint hidegen. Meg voltam lepetve, mert nem tudtam megérteni e különös bánásmódot irántam, a ki ahhoz voltam szokva, hogy mindig igen nyájasan fogadtattam általa. Kérdem tőle, mikép lesz szives rendelkezni jövőm felől? Ő ezt a lakonikus választ adta: az nem tartozik ő reá, menjek a hadügyminiszterhez.
    Eljöttem tőle s mielőtt a hadügyminiszternél magam jelentkezném ügyemben, már rendeletét vettem, hogy jelenjek meg előtte, a mit meg is tettem. Az ideiglenes hadügyminiszter Klapka tábornok még hidegebb volt; mit mondok? Hideg? Sőt goromba… Itélje meg tábornokom kérem. Bátorkodom párbeszédünk egy részit szóról szóra leirni.
- Ki tette közzé a Bem tábornok levelét s Vécsey tábornok ügyében a Honvéd cz. Lapban?
- Én.
- S hogy merte azt tenni?
- Mert parancsom volt rá.
- S ki parancsolta?
- Bem tábornok.
- Az nem igaz.
- De igaz miniszter ur, én nem szoktam hazudni sem önnek, sem senki másnak a világon.
- De mindenki azt állitja, hogy ön azt a levelet magától közölte, a nélkül, hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá.
- Tehetek én arról, a mit az utczán fecsegnek?
- Debreczenbem marad ön, míg e tárgyban a Bem tábornok válasza megérezik.
- Szivesen itt maradnék, de fontos dolgaim vannak Pesten, s holnap oda kell utaznom. Azt hiszem elég, ha becsületszavamat adom.
- Az nem elég… stb. stb.
    Igy bántak elem tábornokom! S nem is ez volt a hadügyminiszter egyetlen s legnagyobb sértése. Hasonló modorban tovább beszélt velem egy óránál; s nem is lett volna erőm nyugodtan maradni, ha nem önért szenvedtem volna mindezt, jóltevőmért, hazám megszabaditójáért!
    Ily jelenet után egyetlen teendőm volt: ujra lemondani, mert nem is akartam nem is maradhattam tovább oly hadsereg tagja, melynek a minisztere egy tiszt becsületszavának nem ad hitelt. Elfogadta lemondásomat, Szolnokról irtam neki magaviseletéhez illendő hangon már mint polgár ember s nem katona; mindamellett itt elfogadott s nem restelte eltagadni, hogy elfogadta volna lemondásomat s azt állitani, hogy ennélfogva még hatósága alá tartozom, s ha nem volnék Petőfi, levelmért huszonnégy óra alatt felakasztatna stb.
    Ily jutalmat nyerek hát hazámtól, hét évi folyamatos munkásságomért, s kik osztják nekem e jutalmat? Ugorkafára felkapottak, a kik még semmik se voltak, mikor én már voltam valami, s a kik semmik lesznek, mikor én még valami leszek!
    Nem tudom még mit leszek teendő, mert lelkem egészen föl van zavarva, föl van dulva, egyfelől e kiáltó bántalmak által, másfelől tisztelt atyám, és forrón szeretett anyám hirtelen halála által, kik mindketten leghőbb imádásom tárgyai voltak. Csak egy het emég, hogy atyám haláláról értesültem, s ma már anyám is megszünt élni. Szegény költő! Szokta ön nekem mondani olykor, Szegény költő igazán!
    Bocsásson meg nekem tisztelt tábornokom e részletekért, melyek önt talán kevéssé érdeklik, de melyek irása megkönnyiti megtört szivemet. Ön mindig oly jó volt irántam; kihez szólhatnék őszintén, ha önhöz nem?
    Isten áldja meg önt!
    Én önt soha sem fogom feledni; valamint önt is kérem, ne feledkezzék meg szegény hazámról, melynek legfőbb s talán egyetlen gyámola.
    Isten önnel tábornokom, isten önnel, atyámnak

                önnek háladatos fiacskája            Petőfi Sándor.

(* Először a Vasárnapi Ujságban 1875. 23. szám. Tulajdonkép franczia nyelven irta e leveleket Petőfi; itt Szász Károly forditása után vannak közölve.)

    Tábornok ur!* 

    Ma vettem Kurcz** által irt levelet a mellyel ön magához hivni s utiköltségül 200 pforintot sziveskedik küldeni. Ön nemes, nemeslelkü mint mindig, oh drága tábornokom! S én leborulok az ön nemes és imádandó szive előtt (ámbár jótéteményei már is sokkal tulhaladják érdememet ha van valami) csak arra kérem, tetézze jóságát még eggyel, bocsásson meg, hogy gyöngéd meginditó ajánlatait nem fogadom el. Ön tudja, tudnia kell, szemeim forró könnyei, öntől való elválásom óráján megmondották önnek, mennyire szeretem; elgondolhatja, hogy legforróbb vágyam volna ismét önnél lehetni,mindig ön mellett maradni, jóltevőm, atyám! De hajh a sors úgy akarta, hogy ez teljességgel lehetetlen legyen; csak néhány napja hogy teljes és örökös lemondásomat a hirlapokban közzé tettem; és saját szavainak a legkiáltóbb meghazudtolása lenne, ha ismét a hadseregbe lépnék.
    S aztán az egyenruhát, melyben ártatlanul a legkiáltóbb bántalmakat szenvedtem, melyben ártatlanul a legkiáltóbb bántalmakat szenvedtem, nem ölthettem fel ismét a nélkül, hogy dühtől el ne piruljak s erőszakosan fel ne szaggassam sebeimet, melyek nekem halálos fájdalmakat szereztek. Hazámat tollammal fogom szolgálni s nem karddal, mely talán dicsőség nélkül volt, de mocsok nélkül is, a melyet kicsavartak kezemből. Én nem lehetek többé katona, főkép azért, mert boszuállásból jártak el ellenemben,  kiszámitott és nemtelen bosszuállással, a mely nem is szünnék meg, a míg csak katona volnák, s miattam talán önnek is ellemetlenségei volnának a mért pártfogol. Ezt pedig lelkiismeretem, teljes erőmből kerülnöm parancsolja. Vegye hát vissza a pénzt, melyset szives volt uti költségül küldeni számomra; s hagyjon engem csendes visszavonultságban, a hol három dolognak élek, hogy hallgatva szolgáljam hazámat, szeressem kisded családomat, s örökös és hálás emlékben tartsam az ön jótéteményeit irántam és hazám iránt. Ügyeimet türhetően rendbe hoztam s majd csak megélek barátságos lábon régi pajtássam – a szegénységgel. Ha gazdaggá akar tenni, vesen olykor-olykor egy emléksugárt lelkemre: akkor elég gazdag leszek. Védje hazám ügyét s ne feledkezzék meg, oh én tábornokom, arról az ifjuról, a ki ön iránti mély tisztelete s szent szeretete érzetében így mert magát nevezni
                    önnek fia
                                Petőfi Sándor.
(* U. ott.)
(** Bem titkára, ki Szeben utolsó ostromakor (augusztus 6-án) az oroszok által lelövetett.)

Nejéhez* 

I.
Petőfi Sándornénak

                            Tordán

    a református papnál Miklós Miklósnál

                        Maros-Vásárhely, jul. 22. 1849.

    Kedves lelkem Juliskám késő este van. Az imént érkeztünk ide. Holnap korán reggel indulunk Udvarhelyre. Bem utolsó levelét, Brassótól félnapi járó földre irta ide, ezelőtt három nappal. Nem tudom hol kapjuk emg? Talán Brassóban vagy már azon is tul.
    Csókollak titeket szentségeim.
    Irni fogok valahányszor lehet.
    Légy nyugodt és béketürő, a mennyire lehetsz.
    Higyj!
    Remélyj!
    Szeress!
            A sirig és a siron tul örökkévalóság    
                                hüséges férjed

                Sándor.

(* Először a VasárnapiUjságban közöltetett 1875-ben 1. sz.)

II.*

   Maros-Vásárhely, jul. 29. 1849**

    Kedves édes Juliskám! E szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket alig birom a tollat. Megkaptad-e tőlem előbbeni két levelemet?egyiket innen a másikat Kézdi-Vásárhelyről irtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem Moldvába ment. Utána ragaszkodtunk Udvarhely, Csikszerda, Kézid-Vásárhely, bereczk felé; ott találkoztam vele; már visszajött Moldvából, hova lázitó proclamatiókat vitt s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négy ezer oroszt egy zászlóaljjal. Bereczken jön hozzá a tudósitás, hogy Szász-Régennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni, Kézdi-Vásárhelyen, Sepsi-Szentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyu út volt. Most vagy két napig itt leszünk míg a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? Ő tudja. Előbbi levelemben irtam, hogy Csik-Szerdának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörü vidéke van; Sepsi-Szentgyörgynek talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró kecskék. Bemmel Bereczken találkoztam; megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő oda pillant, megismer, elkiáltja magát s kinyujtja felém karjait, én fölugrottam, nyakába brulta összeöleltük és csókoltuk egymást „mon fils, mon fils, mon fils!” szólt az öreg sirva. A körülálló népsé azt kérdezte Egresi Gábortól, hogy „fia ez a generálisnak?” most még sokkal nyájasabb, szviesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztnek: „Melden Sie dem Kriegsministerieum, aber geben Sie acht, melden Sie das wörtlich: Mein Adjutant der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schändlichen Behandlung des Generals Klapja, ist wieder in Dienst getreen”. Szinte ma az utban mondta, hogy neked itt Maros-Vásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen s az ide valók a napokban is szétfutottak mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felőle győződve. Hogyan vagytok, kedves imádott lelkeim? Ha én hallhatnék valamit felőletek! Ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, irj csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e fiam? Válasszátok el minél előbb, s tanitsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és siveteket számtalanszor
                                imádó férjed

                                    Sándor.

 (* U. o.)
(** E levél Petőfi utolsó levele nejéhez.)

        Petőfi személyleirása*
midőn Windischgrätz hg. köröztette Petőfit, Petőfi megjegyzésével, 1849-ben.

Persons-Beschreibung des Alexander Petőfi:

Alter:                36 Jahre
Geburtsort:       Siebenbürgen.
Stand:            verehlicht.
Religion:        reformirt.
Sprache:  deutsch, ungarisch und walachisch.
Beschäftigung, und Charakter: früher Dichter.
Körperbau:        mager.
Gesicht:        mager.
Gesichtsfarbe:        brünett.
Stirn:            hohe.
Haare:            schwarz, eimporstehend.
Augen:            schwarz.
Nase:            breit.
Mund:            proportionirt.
Zähne:            gut.
Kinn:            etwas spitz.
Bart:            schnurbart.
Besondere Kennzeichen: pflegt mit entblösstem Hals zu gehen.
Bekleidung: nach der deutschen Mode.

    E személyes leirásomat, melyet Windischgraecz küldött Pestről Szebenbe, Szászsebesen kaptam meg postán 1849. februáriusban, midőn a várost elfoglalni. Sok hiba van benne; úgy látszik,a külsőségeket arczképemről vették, a többit csak úgy gondolomformán irták. Hogy tiz esztendővel öregebbnek tettek, hogy azt mondták „früher Dichter” s többi hazugságok és ostobaságok nem bántottak, de ezen az egyen szörnyen megboszankodtam, hogy engemet a német divat szerint öltöztettek, engem, ki teljes világéletemben magyar ruhában jártam.
                                        PETŐFI SÁNDOR.
(* Először a Vasárnapi Ujságban 1869-ben 52. sz.)

            TOLDALÉK.

        Székfoglaló beszéd*
(a pápai főiskola önklépzőkörében, birálói megválasztatása alkalmával 1841-ben).

    „Uj biráló tag megnyitó beszéddel lépjen a pályára” ez a t. Társaság rendelete. Jól van tehát! Szólok én is egyet kettőt; de csak röviden. Vannak rá okaim. „Okaid?” fogja a rágalom morogni gunymosollyal ajkán, „értjük!” mert hosszan nem tudsz szólni”. Igen tisztelt Rágalom néni! A dologban lehet ugyan némi igazság, s én már szerénységből sem fogom magamat az ellen védeni; de mindenesetre leszesz kegyes okaimat meghallgatni. Röviden szólok tehát először:mert az előttünk fekvő tárgy olyan, mint egy országut melletti bokor,melynek virágát a lánykák letördelék, allyait a hazatérő kecskenyáj confect gyanánt használá, ágait a gyerkőczék paripának metszék le vagy ostornyélnek; mignem törzsöke maradt meg, a kopár árnyatlan törzsök. Igy vagyunk az alkalmi beszédekkel: trita materia, s alig hiszem, hogy… decies repetita placebit. Valóban nem is tudom minek volnának már azok, ha csak… mákonynak nem. Na még ez egyre használhatnók! S ezt praxisból mondom; mert nekem legalább már voltak szivesek ezen szolgálatot tenni, s hogy nem egyedül nekem, azt onnan tudom: midőn egyszer ily beszéd alkalmával Morpheus pilláimra nyomá csókját, egy hatalmas koczczanásra ébredtem fel. S mi volt az?… szomszédomat szinte az álomisten ringatá, bólinték én, bólinta ő, én jobbra, ő balra, mire homlokaink barátilag érinték egymást; s így futott a halál szelid testvére körünkből.
    Röviden szólok másodszor: azon igen világos okból, miszerint én az alkalmi beszédeket, hogy őszintén szóljuk, szivemből gyülölöm: nem ugyan emlitett tulajdonságukért, hiszen az inkább dicséretökre válik; nem! E gyülölség valami mély és titkos forrásból ered, de az emberiség előtt örök talány maradand, mivel egész bizonyossággal… magam sem tudom. Van ugyan némi gyanitásom, az9onban ez csak homályos gyanitás semmi egyéb; t. i. anyám gyakran emlité, hogy keresztelőm tora alkalmával, születésem helynek koszorus mazsafia, a rektor, oly czikornyás beszéddel idvezle, hogy ha valami ügyes marchande des modes jelen van, s azt ex tripode összeférczeli, a legkaczérabb aggszüznek is beillett volna fejkötőül. Lehet tehát, hogy én az alkalmi beszédeket már ekkor… megcsömörlém!
    Harmadszor!… de minek több ok! Talán már úgyis megtette beszédem azon egyetlen jótékony szolgálatot, mire fentebb alkalmasnak mondám. S különben is tovább mentem mint a mennyire szándékom volt; ezennel van tehát szerencsém berekeszteni prolegomenámat, nem valami buzditással, bátoritással czélunk elérésére, hiszen ezt már elődeim sikerrel-e nem-e? Tették, hanem – s itt már valójában szólva – azon óhajtással; vajha a t. Társaság a netán éretlen kezdőt pályája kezdetén némi kimélettel kisérné, mert… omne initium durum.

(* Először az Arany J. szerkesztette „Koszoruban” 1865. 3. sz.)

Várromok.*

 

É l e s k ő (Scharfenstein.)

    Pozsony megyében, hajdankori birtokaik Czobriák valának. MDCCV Rákóczyak meghóditották, de MDCCVII Juliusban ismét visszavétetett.

P a l o c s a (Plavei.)

    Sáros megyében. Poprád mellett, vár szomszédságában.

P é c s v á r a d.

    Baranyamegyében hegyen épült várral.

P o d o l i n (Pudein Podolinen.)

    Szepes m.-ben, régi vár alatt. Késmárkról másfél mfld.

B o r o s t y á n k ő (Ballenstein Paistein.)

    Pozsony megyében, a vár alatt.

F ü l e k.

    Nógrád megyében. Eredetét vette a monda szerint Telep nevü juhászból, ki véletlenül nagy kincset talált s e várnak alapját vetette. Ez a Bebek család törzsének is állittatik. Nevezetes erősség volt 1262 körül Kiváltképen megerősité Bebek, 1551-1553-ban. Egy fogoly szerecsen által feladatott 100 aranyért és 1593-ban Pálfy visszafoglalta. A polgári hadak alkalmával Bocskai hóditá meg 1604. Uj ostromot szenvedett Tökölyi s az ozmánok által 1619-ben s elpusztittatott. Gr. Kohári István.

C s ő v á r.

    Pest m-ben Épitette Raiska Balázs kapitány.

 E c s e d.

    Szatmár m.-ben. Alapitttott 1343-ban. Báthory András 1492-ben megerősitette, e föliratot hagyván emlékül: „Magnanimus Andreas de Bátor, Pater Patriae suae construxit hoc castrum gentilibus suis, pro quietudine atque tuitione eorum, cernens atque inetlligens quamdoque paci intermissuri bella et discordias, qui regat, quos herodes ut nominis Bathorei non velint esse inmemores primum intner se sint concordes: Concorline enim reparvae ereseunt discordia maxime dilabuntur. Deinde ne inventa perdant nam non minor virtas, quam querere parta tueri. Postremo tolerate et abstinite: nam divertere e malo et facere bonum est felicitatis hominis. 1492-1564.Báthori Miklós az Erdélyi, János Zsigmond fenyegetését minden félelem nélkül hallgatta, s lakodalmi mulatságában, melyet katonái közül valakinek tiszteletére tartott, sem magát, sem a vendégesketnem akadályoztatta,Bethlen Gábor Pozsonyt meghóditván, a koronát ide hozta 1619-ben.

B a b o l c s a.
    
    Somogy m.-ben. Először meghóditá Toigon ozmán vezér, visszavette Nádasdy Tamás, nádor, de fölvettetett lőpor által. Megerősité Báthori András. Szigetvár megvétele után az ozmanokhoz került. Visszafoglalá Zrinyi György. Lőpot által romba dőlt. Ujra fölépült. 1600 török foglalta el. 1664 Zrinyi Miklós kiűzé őket.

    O r o s z l á n k ő.

    Trencsén m.-ban. Vöröskőhöz fél, Puchohoz egy mfidre. Magas sziklán épült, úgy hogy alai is néhol szilából vannak.

B u d e t i n.

    Trencsén m.-ben. Óváron 1 mfiddel alól. Vág bal oldalán.

B e c s  k ó.

    Trencsén m.-ben. Vág partján.

N é m e t – U j v á r (Gussingen.)

    Vas m.-ben. Magas hegyen épült, benne a teremen kívül 22 szoba van. 1522 adá II. Lajos Batthyányaknak.

 V i s e g r á d.

    Pest m.-ben. Váchoz l ½ mértföldnyire.
    Inspice natales Visegradi et funera dices:
    Destruxisse homines, sed poruisse Deos.
                    Simon

Z e r g e v á r.

Baranya m.-ben.

V á r g e d e.

Gömör m.-ben. Kubinyiak valának oltalmazói az ozmanok ellen.

V ö r ö s k ő (Bibersburg.)

    Pozsony m.-ben. Modorhoz 1 mfdre. Épült 1230-40 között. Ostromlák a tatárok és Ottokár; 1705-ben Rákóczy elveretett alóla.

S a s k ő (Sachsenstein.)

    Bars m.-ben.

S z e n d r ő.

    Bordod m.-ben. Boda partján. Földulta Rákóczy.

M u r á n y.

Gömör m.-ben. Veselényi. 16446.

K é k k ő (Blanenstein.)

    Az alsó kapu fölötti márványkövön van: „Anno Domini MCCXXXVII sum arx Kékkő ab Inclyta domo Balassa Fundata, et continue possidebat. Anno MDLXXVI ini p otestatem pereni Turcicam. Anno MDXCIII. A Turcis pulvere disiecta. Domini imperatorio Romanorum ae Regis Hungariae Tudolphi II. Praefectorum incuria ad extremam deveni ruinam. Anno MDCIX a Sereno primo Rege Ilyriae Mathiae II. haereditariis meis reddita Dominis. Industria spectabilis ac Magnifici Domini Siegmundi Balassa, muris ae propugnaculis e fundamento ampliata, habitationibus exornata, in hune, in quo ante fui, perveni statum. Ab endem illustri farailia, ut aevo durante, feliciter possidere, faxil Deus, ter opt Maximus et gloria. Anno MDCXII.

Á r v a.

    Árva m.-ben. Árva partján. Itt volt fogva Péter Érsek Mátyás ideje alatt. Bethlen meghóditá mind a várat, mind birtokosát Thurzó Imrét. Tökölyi halála után fia itt tartózkodott mignem Lengyelországba költözött. – 1670-ben Árva Petróczy Istvánnak, Szuhay Mátyás és Kendi Gábornak meghódolt. Később a császár birtokában volt, továbbá Rákóczynak.

S o l m á r.
    
    Pest m.-ben. Buda Szomszédságában, vadász és mulatóhelye volt Mátyás királynak.

S o l y m o s.

    Arad m.-ben. Maros partján közel Lippa és Radnához, Izabella királyné Buda elfoglalása után itt lakott.

V i l á g o s v á r.

Arad m.-ben.

B o r o s – J e n ő.

    Arad m.-ben. A Kőrös jobb partján, benne kath. Templom és mecset áll épen. A vár nem különben a bástyája szögletén: „Propugnaculum. Hoc extruxit,Tempore S. M. Gabrielis Haller de íhallerkeő Celsimi Prin. Tran. Consiliarii - - - - Coto de Zaránd. AO - - - Boros Jenő - - -” alább: „Drákoni 1652 M. H. R. 

D i ó s g y ő r.

    Bordós m.-ben. Hajdan a királynék lakhelye.

H u s z t.

    Mármaros megyében.

B l a n i t c z a.

    Turócz megyében.

B e s z t e r c z e.

Trencsén megyében.

D r é g e l.

Hont megyében.

S z o n d a.

    Nógrád megyében. Hajdan Lónyaiak birták.

S z á d v á r.

    Torna megyében. Épitteté Bebek család. 1566-ban Szendi császári vezér ellen ótalmazá Bebek György hitvese: Patóczi Zsófia. Később Bocskay birtokába jutott, utoljára Tökölyié volt. Leopold feldulatta.

S z i g l i g e t.

    Szala megyében. Csobáncztól 1 mfldre.

C s o b á n c z.

    Szala m.-ben. Közel Tihanyhoz Balato mellett.

C s e s z n e k.

    Veszprém m.-ben. Pápa és Fehérvártól 4, Veszprémtől 3 mfldre.

L e á n y v á r.

    Baranya megyében.

T a r k ő.
Sáros megyében. Szebenhez közel. Ferdinánd alatt elrontatott.

S z a l á n c z.

    Abauj megyében. Regete-Ruszka mellett.

R e g é c z.

Abauj megyében.

B o l d o g k ő.

    Abaujban nyugatra Regécztől.

H o m o n  n a.

    Zemplén m.-ben.

D o m b o v á r.

    Tolna m.-ben. Somogy m. határán.

S ó v á r.

    Sáros megyében. Eperjeshez ¼ mfldre. Hajdan Micbáné volt.

V á  z s o n k ő.

    Veszprém megyében. Nagy-Vázsony szomszédságában. Kinizsi birtoka volt.

R e v i s t y e.
    
    Bars megyében. Garan partján. Zsarnóhoz ½ mfld-nyire.

S a l g ó.

    Nógrád megyében.

S a m p o n v á r a. (Fehérkő.)

    Nógrád megyében.

S á r k ő. (Hornstein.)

    Sopron megyében ¾ mtflre Kis-Martonban.

S o m o g y v á r.

    Somogy vármben. Marczalihoz 3 órányira. Kapa hg. hajdani lakhelye.

S ü l y.

    Pest m.-ben Sápi Sággal határos, mellette van Leányvár.

S z a r v a s k ő.

    Hevesmegyében, egy órányira Felső-Németihez. Itt volt fogva Jenesi István egri püspök.

S z é c s é n y.

Nógrád megyében. Az Ipoly partján.

S z k a l a b i n y a v á r a

    Turócz megyében.

S z t r e c s é n y.

    Trencsén megyében. Óvárnak átellenben. Leopold rontá el.

S z t r o p k ó.

    Zemplén megyében.

U g r ó c z.

    Trencsén megyében. Trencséntől 2 ½ mfld.

V i g l e s.

    Zólyom megyében. Zólyomhoz 1 mfld.

Z a g y v a.

    Nógrád megyében. Mátyás elrontotta.

S o m o s k ő.

    Nógrád megyében.

(* Orlai Petrics Soma szivességéből az eredeti kéziratból lemásolva. 1839-ben iratott.)

 ***

A PETŐFI-IRODALOM.
1843-1878.

Önálló munkák Petőfiről.

Chassin Viktor: Le poeté de la revolution hongroise Alexandre Petőfi Paris 1861.
MeltzlHugo: Petőfi pamphletistái és panegyristái. Kolozsvár 1874.
Szeberényi Lajos: Nehány év Petőfi életéből. Szeged 1861. (Birálta Gyulai Pál: Szépirodalmi Figyelő 1862. II. félév 1. 2. sz.)
Szokoly Viktor: Regényes rajzok Petőfi Sándor életéből. Pest 1859. (Birálta Gyulai Pál: Szépir. Figyelő 1862. II. félév 11.sz.)
Zilahy Károly: Petőfi életrajza. Pest 1864. (Birálta Gyulai Pál: Budapesti Szemle 1866. 465. lap.)
Teniers Alfred: Petőfi. Ein Lebensbild, Wien. 1866.*
(* Sokkal több életrajz, essay, tanulmány s több Petőfiről szóló életrajzi adat látott napvilágot,melyek egyes irodalomtörténetekben, életrajzgyűjteményekben, elbeszélésekben s regényekben elszórva jelentek meg, de a melyek mind élénk világot vetnek a költő életére. Igy Toldy Ferencz, Szvorényi, P. Szabó Károly, Vutkovics, Imre Sándor, Névy László, Jámbor Pál, Zsilinszky, Erődi, Lonkai irodalomtörténeteikben; Erdélyi János, Bodenstedt, Gyulai, Greguss Ág., Heinrich Gusztáv, Szilágyi S., Horváth M., Brassai, Szász Károly, Meltzl H. s Kertbeny ., Asbóth stb. történelmi, irodalomtörténeti, s aestheticai czikkeikben, önálló kötetekben elszórva irtak Petőfiről; Egressy Gábor, Pulszky Ferencz, Lauka, Jósika Miklós, stb. egykoru naplóikban s emlékirataikban, Brockhaus, Wurzbach Konstantin, id. Szinnyei József, Danielik, Moknich-Vutkovich, Mayer stb. névtár- s ismerettáraiban, végre Jókai Mór, Ábrai Károly, Vas Gereben stb. regényeiben s elbeszéléseikben.)

Petőfi-forditások.

a) N é m e t r e.

Petőfi Alexander. Ausgewählte Gedichte. Deutsch von Adolf Dux. Wien. 1846.
Petőfi Alexander. Gedichte. Nebst Anhang. Lieder anderer ungarischen Dichter. Deutsch von K. M. Kerbeny. Frankfurt 1849.
Alexander. Gedichte. Deutsch von Friedrich Szarvady und Morith Hartmann. Darmstadt 1851.
Petőfi Alexander. Der Held János. Ein Banernmärchen. Deutsch von K. M. Kertbeny. Nebst Bildniss des Dichters, nach Barabás. Stuttgart 1850.
Petőfi Alexander, Dichtungen. Deutsch von K. M. Kertbeny. Mit Vorwort von Friedrich Bodenstedt. Leipzig 1857.
Petőfi Alexander, Zaubertraum. Deutsch von K. M. Kertbeny. Wien. 1859.
Petőfi Alexander. Zaubertraum. Deutsch von K. M. Kertbeny. Wien 1859.
Petőfi Alexander. Erzählende Dichtungen. Völlig neu übersetzt von M. M. Kertbeny. München 1860.
Petőfi Alexander. Dichtungen. In eigenen und fremden Üebersetzungen von K. M. Kertbeny, Berliln 1860.
Petőfi Alexander. Lyrische Gedichte. Üebersetzt von theodor Opitz. Mitglied der Kisfaludy-Gesellschaft 2 Bde. Mit des Dicters Bildniss. Pest 1864.
Petőfi Alexander. Sechzehn Erzählende Dichtungen. Deutsch von K. M. Kertbeny. Dritte völlig umgearbeitete Ausgabe. Prag 1865.
Petőfi Alexander. Hundert und sechzig lyrische Dichtungen. Deutsch von Kertbeny. Vierte, völlig neu bearbeitete Ausgabe. Eberfeld 1866.
Petőfi Alexander. Ein Lebensbild von Alfred Teniers (Siegmund Herzl). Wien 1866.
Petőfi Alexander. Auswahl aus seiner Lyrik. Deutsch von Hugo von eltzl. Leipzig 1867.
Petőfi Alexander. Von Theodor Opitz. Wien. 1869.
Petőfi Alexander. Der Apostel.Letzte Dichtung. Deutsch von Theodor Opitz. Zürich 1870.
Petőfi Alexander. Gedichte. Deutsch von Ladislaus Neugebauer. Leipzig 1878.
Petőfi Alexander. Der Strick des Henkers. Roman. Deutsch von K. M. Kertbeny. Halle 1852.
Petőfi Alexander. Des Scharfrichters Strick. Roman. Deutsch von Eugen Müller. Klausenburg 1870.
Held János von Petőfi. Deutsch von Schnitzer. 1878.

b) A n g o l  n y e l v r e.

Petőfi Alexander, translation from the Magyar Poet. By Sir John Bowring correspondent of the hungarican Academy. London 1866.

c/ F l a m   n y e l v r e .

    Petőfi drie Liedekeus. In het vlaamasch vertaald door Emanuel Hiel. Zie:”Gedichten”. Brüssel 1853.

d/ S v é d   n y e l v r e.

Petőfi Alexander öfversättningar fran ungerska skaller. Af Loten von Kraemer.

E/ D á n  n y e l v r e.

Petőfi Alexander. Digte af. Paa Dansk ved E. H. Thurah Kijonenhave 1867.

f/ F i n n   n y e l v r e.

Suoni ifju finn költő forditott Petőfiből több költeményt, de melyek csak egyes lapokban elszórba jelentek meg.

G/ F r a n c z i a   n y e l v e.

Petőfi Chansons de (Poesies hongroises. Par Paul Durivage (Jámbor Pál Hiador). Premiére livraison. Paris 1856.
Petőfi Alexandre, le poeté de la revolution hongroise. Par Charles Louis Chassin. Bruxelles et Paris 1860.
Petőfi Alexandre. Poesis Par Thales bErnard.
L’ange. Le Souvenir. Journal de la noblesse. Paris 1855. XII. p. 569-70.
L’attelage, la destiné, le collier, la fuite traductions en vers (Melidoes pastorales 2 et 3 liv. Paris 1856 Taride.)
Le juge, le traineau, l’averte, la fée, hésitation. Trad. An vers (Melodies Pastorales 2 et 3 liv, Paris 1850-60 Taride.)
Le royanme de l’amour. Trad. En prose (Revue de la province Nro. 1. Paris 1. febor 1861. Vanier.)
La malediction de l’amour la belle realité, nouvel amour, mon Genie etc (12 chansons trad, en vers. Revue de la Province Nr. 2 et 3. Paris 1 Avril 1861. Vanier.)
Le cigogne, réve magique, le bon maitre, projet interompe. Trad. En prose (Revue de la Province Nr. 8. 9. 10. 11. Paris 1861 Sept.-Dec.)
Le chant de bercean. Trad. En prose. Revue de Genevéve 1858.
Les trois fils. Trad. En prose. Revue Contemporeine Paris 187. 15. avril.
Petőfi Sándor. Poesies magyares..Traduit par H. Desbordes Valmore et Ch. E. Ujfalvy de Mezőkövesd. Paris. 1874.

h/ O l a s z   n y e l v r e.

Petőfi Alessandro. Sogno incantato. Versione di Giuseppe Cassone Assis 1874.
1860-61. évben Helfy Ignácz ültette át több költeményét Petőfinek az olasz nyelvre, melyek a Perseveranza, Allianza ÉS A Giro de Mondo cimü hirlapokban jelentek meg.

i) C s e h  n y e l v r e.

Petőfiho Alexandra. Básmé. Préloéilli Karel Tuma frts Babek. Prag 1871.

O r o s z  n y e l v r e.

Petőfi Alexander, 40 stichotworenji v. perwok tok ssotschinenija Michailova. St. Petersburg…

L e n g y e l   n y e l v r e.

    Petofiego poezje, tlomaezone na jenzyk polsi. Önálló (kivéve János vitézt) lengyel Petőfi forditás még nem jelent meg, hanem egyenként lengyel lapokban, így: Dmochowszky a „Kroniká”-ban Warschau 1859.
Névtelenül a „Gazetta Polská”-ban Warschau 1859.
Pruszakova asszonytól a „Wengry”-ben Warschau 1859.
Sabowsskytól a „Psiczola”-ban és „Kurjer Niedzielny” Warschau 1859.
Névtelenül a „Bibljoteka Warszavszká”-ban.
Vojak Janosz. Poemat Sandora Petőfiego perzeloryl Wladyslaw Sabowszky (Krakow 1869.)

S z e r b  n y e l v r e.

    Petephia Alexandra. Vitezo Joveno. Preveo Jovan Jovanovics Novom Sady 1860.*
(* A fentebb elősorolt forditásokon kívül számos Petőfi-forditás jelent meg, nem önálló müvekben, hanem különféle bel- és külföldi hirlapokban s szépirodalmi folyóiratokban. A különféle lapokban megjelent Petőfi ölteményeinek forditói közül tán nem lesz érdektelen a jelesebbeket elősorolnunk: Aigner Lajos,Buchheim Károly, Bassi, Benkert (Kertbeny) Bitali, Dudumi, Dux, Daumer, Feldinger, Grosz, Henning, Horschetzky, Helfi, Nordheim, Neugebauer, Opitz, Platt, Pongratz, Steinacker, Strassmann stb. stb.

A Petőfi-irodalom.
A magyar és német hirlapokban, folyóiratokban Petőfi életére és költészetére vonatkozó adatok. 1843-1878.

A c a d e m i a i  É r t e s i t ő.

1858. 628. l ap. – Petőfi összes költeményei az academia nagy jutalmában részesültek.

A t h e n e u m.

1874. 23. szám. – Észrevételek Petőfi összes műveinek kritikájához.
1874. 23. szám. – Az uj Petőfi-kiadás.

A l l g e m e i n e  Z e i t u n g.
Augsburg.

1864. Nro. 262-268. – Litterarische Briefe von Petőfi.

 B u d a p e s t i   H i r a d ó

1845. 1412. szám – Petőfi, Kerényi, stb. Birálat Toldy Ferencztől.
1845. 185. szám. János vitéz és cypruslombok. Birálat Toldy Ferencztől.

B u d a p e s t i  V i s z h a n g.

1856. 2, 4, 7, 10, 12. szám.-  Petőfi Sándor.

B u d a p e s t i  S z e m l e.

1858. 502. 1. Petőfi Sándor ujabb költeményei.
1859. 289. 1. Birálat: Salamon Ferencztől.

B u d a p e s t i  N a p i l a p.

1876. 126. szám. – Petőfi vend nyelven.
1877. 110. szám. – Petőfi a sziberiai ólombányákban.*

(* A legujabban felmerült kérdések Petőfi haláláról s ezzel kapcsolatban a Manaszes D.-féle koholt történet, minthogy nem bir irodalomtörténeti fontossággal, annál kevésbé életrajzi adat, az erről irt czikkek és tudósitások jegyzékét mellőzöm.)
1877. 119. szám. – Petőfi eltünésének kérdéséhez.

B l ä t t e r  f ü r  l i t t e r a r i s c h e  U n t e r h a l t u n g.

1867. II. 8. 463. – Petőfis Tod.

C o n s t i t u t i o n e l l e  ö s t e r r e i c h i s c h e  Z e i t u n g.
Wien.

1862. Nro. 475. und 477. Ungarische Reminiscenzen.

C s a l á d i   k ö r.

1860. 169. l. – Petőfi életéből Kt költemény eredete. Benickytől.

D e u t s c h e s  M u s e u m.
Leipzig.

1866. Nr. 8. – Über Petőfis Dichtungen.
1867. Nr. 2. – Über Petőfis lyrische Dichtungen.

D o n a u.
Wien.

1855. Nr. 239. -Aus Petőfi Leben. Von Adolf Ágai nach M. Jókai.

D e b a t t e.
Wiener polit. Blatt.

1865. Nr. 239. – Petőfi.
1867. Nr. 169. – Über Petőfis Ende.

É l e t k é p e k.

1845. 60. l. – Költő lenni vagy nem lenni. Birálat.
1845. 225. l. – A Honderühöz. Bir.
1845. 669. l. – A jó öreg korcsmáros. Bir.
1845. 121. l. – Utujegyzetek. Bir.
1847. 12. sz. Köri estély. Életr. ad.
1847. 13. sz. – Petőfi népszerü személyéről.
1847. 13. sz. – Petőfi verseit kiadja.
1847. 18. 19. sz. – Petőfiné naplója. – Előszóval Jókai Mórtól.
1847. 21. szám. – Petőfi összes költeményei. Bir.
1848. I. félév 378, 382, 383. lap a 12. szám boritékán 396-398; 404-406; 690, 787, 424. lapon Életr. Adat.
1848. 315. l. – Jókai nyilatkozata Petőfinek.
***
1876. 49. szám. – Petőfitől kiadatlan adatok. Közli Földvári Endre.
1876. 64. szám. – Az utolsó eszménykép Jókai Mórtól.
1876. 72. szám. – Petőfi, Szladkovics, Lenau, Scholcz Vilmostól.
1876. 91. szám. – Petőfi Koltón. Jókai Mórtól. 1876. 113. és 115. sz. – Indulatroham. Petőfi ismeretlen költeményei. (Erről irtak: Fővárosi Lapok 1876. 238; Pesti Napló 248; Vasárnapi Ujság 43. szám.)
1876. 136. szám. A legszeretettebb atya és legszeretettebb anya (Petőfi szülői.) Sebestyén Dávidtól.
1876. 154. szám.-  Petőfi–reliquiák. Halasy Aladártól.

E g e r.

    1866. 13. sz. – A censura története honunkban.

E l l e n ő r.

    1876. 307. szám. Petőfi összes költeményeinek képes kiadása. Ism. S. S.
    1877. nov. Gyulai Pál Petőfiről. Sümegi Kálmántól.
L1878. 188. szám .Petőfi aszódi emlékei. Ompolyitól.

E g y e t é r t é s.
1874. 1. szám. Észrevételek Petőfi összes müveinek kritikájához.

F ő v á r o s i  L a p o k.
    1866. 15. szám. – Mikép lett az Életképekből valóságos ujság. Életr. ad.
1870. 25. szám. – Petőfi pápai élete. Eötvös Lajostól.
1871. 148. szám. – Egy régi divatlap történetéből.
1872. 22. sz. Petőfi Költőn.
1873. 293. sz. – Petőfi költeményeinek történetéhez. Török Károlytól.
874. 22. sz.  - Petőfi és a kritikusok. Péchy Imrétől.
1874. 166. sz. – Petőfi Dömsödön. Váradi Antaltól.
1876. 279. sz. – Petőfi-adoma.
1877. 25. sz. – A Petőfi-forditásokról. Kertbeny Károlytól.ű1877. 144. sz. Petőfi s a m. t. academia. Gyulai Páltól.
1877. 148-149. sz. – Emlékadatok Petőfiről. Kemény Miklóstól.
1877. 2014. sz. – Petőfi Pápán. Halasy Aladártól.

F ü z é r.
Nyitra.

1873. apr. sz. – Petőfi S. emlékezete. Regulyi Lajostól.

F r e m d e n – B l a t t.
Wiener polit. Journal.

1860. Nr. 269. – Alexander Petőfis Lebensende.
1867. Nr. 78. – Petőfi und der Censor.

F a t a  M o r g a n a.
Pest.

1865. Nr. 7-9. – Gallerie ungarischer Dichter. VI. Alexander Petőfi (nach Gyulais aufzeichunungen.)

H o n d e r ü.

    1844. 16. szám. – Felszólitás Petőfi versei ügyében.
1844. 25. szám. – Versek irta Petőfi Sándor 1842-1844. – A helység kalapácsa. Hősköltemény négy énekben. 1844. Birálat. Nádaskay Lajostól.ű1845. 30. lap. – Cypruslombok Etelka sirjáról. Birálat. Nádaskay Lajostól.
1845. 400 l. Szerelem és bor. Bir.
1845. 421. lap. – A régi jó Gvadányi Bir.

H i r n ö k. (pozsonyi)

1845. 16-17. szám. Versek 1842-1844 irta Petőfi Sándor. Birálta Etőfi Andor.

H ö l g y f u t á r.

1857. 287. szám. – Petőfi Debreczenben. Vas Gerebentől.
1858. 72. sz. – Bátyám Debreczenben. Petőfi Istvántól.
1858. 217-220. sz. – Petőfi Sándor ujabb költeményei. Birálat.
1860. 121, 125, 134, 143, 145, 146. szám. Életrajzi adatok.
1861. 22. sz. – Petőfi Sándor életétől. Kenyérvizitől.
1861. 46. sz. – Petőfi s a vidéki levelező. Beniczky Emiltől.
1861. 144. sz. – Petőfi Patakon. Kissházy Kálmántól.

H a z á n k   é s   s   K ü l f ö l d.

1862. 23. sz. – Két év P. S. életéből. Magócsi Kálmántól.
1867. 27. sz. – Bernáth Gáspárhoz (Petőfi leele, magyarázattal.)
1868. 48. sz. – Petőfi a respublicáról.
1869. 1. sz. – Az „Erdei lak”-ról, Eperjes mellett. Haviár Dánieltől.
L1869. 14. sz. – Még egyszer az „Erdei lak”-ról; Irányi Istvántól.
1870. 14. szám. – Petőfi cseh nyelven.

H o n.

1866. 230, 231. szám. Petőfi a külföld irodalmában.Vadnai Károlytól.
    1866. 252-256, 266, 272. – A sajtó és censura Magyarországon Jókai Jórtól.
1871. 1. szám esti kiad. – Petőfi legszebb verse.
1874. 174. szám. – Petőfi meghalt a csatatéren.
1876. 313. sz. esti k. – Petőfi uj német forditásban.
1876. 307-341. sz. – Petőfi összes költeményeinek 2-ik kiadása.

I r o d a l m i  Ő r.

1845. 2. és 3. szám. – Nyilatkozat. Szemere Miklóstól.
1845. 4. és 5. szám. – Petőfi Sándor költeményes minkái
a) Versek 1842-1844. b) Helység kalapácsa. c) János vitéz. d) Cypruslombok. Birálat Császár Ferencztől.
1846. 13. szám. – a) Versek 1842-1844. b) Szerelem Gyöngyei. Bir.
1846. 13. szám. – Ifjabb irók szövetsége.
1846. Életrajzi adatok.

I g a z m o n d ó.

1873. 1. szám. Petőfi. Jókai Mórtól.

I l l u s t r i r t e  Z e i t u n g.
Leipzig.

1848. Nr. 254. Petőfi (mit dem Bildnisse.)

K o s s u t h  H i r l a p j a.

1848. 58. szám. – A magyar hadseregről Petőfihez. Vörösmartytól.

K ö z l ö n y.

    1848. 128. sz. Petőfi kineveztetése nemzetőrségi századossá.

K é p e s   U j s á g.

1859. 1. szám. – Petőfi kt első aranyja. Kovács Páltól.

K ö z l e m é n y.

1860. 187. szám. – Adat Petőfi haláláról.

K o s z o r ú.

    1865. I. 3. szám. Petőfi ifjukori kisérletei, közli Eötvös Lajos.

K e l e t  N é p e.

1876. 357. sz. – P. S. összes költeményeinek II.-ik kiadása.
1877. 1. szám. – A Petőfi-forditók.

K is f a l u d y  t á r s a s á g  é v l a p j a i.

1871, 1872. 243, 236, 260 262, 265, 267. lapon. Az én kortársaim. Jókai Mórtól.

M a r c z i u s  T i z e n ö t ö d i k e.

1848. 106. szám. – Kún-Szentmiklósról Bankos levele Petőfiről.

M a g y a r o r s z á g  é s  a  N a g y v i l á g.

1868. 38. sz. Szendrey Julia. Csukálssi Józseftől.
1872. 618. l. – Petőfi születésének ötvenedik évfordulóján.
1872. 619. l. – Borjád, Petőfi kedvencz tanyája.
1872. 619. l. – Petőfi szülőháza.
1877. 25. szám. – Petőfi a külföld költészetében Palócty Lipóttól.

M a g y a r  P o l i t i k a.

1875. 194. 195. sz. – Berecz K. visszaemlékezései Petőfi Sándorra. Várady Antaltól.

M a g y a r  P o l g á r.

1874. febr. – Petőfi mint táblabiró. Dr. Meltzl Hugótól.
1874. 172. sz. – Petőfi halála. Ifj. Szinnyei Józseftől.
1874. 172. sz. – Petőfi. – K. Papp Milóstól.
1876. 1. sz. – Petőfi republicai programmja és politikai optimisusa. Metzl Hugótól.
1876. – 20, 21, 26-28, 30, 35, 36, 37, 38-41, 43-46, 51-53, 55-61, 64-69, 75, 79. sz. – Dr. Gyulai Pál mint a Petőfi-irodalom megalapitója. Dr. Meltzl Hugótól.
1877. 157. szám. – A Petőfi-kutatásokhoz.

M a g y a r  U j s á g.

1871. 1. szám. – Petőfi legszebb verse.

M a g y a r  N y e l v ő r.

    1872. 20-26. l. Petőfi János vitézének nyelve. Szarvas Gábortól.

M a g y a r  N é p l a p.

1857. 15. szám – Petőfi.

M a g a s i n  f ü r  d i e  L i t t e r a t u r  d e s  A u s l a n d e s.
Herausgegeben von Lehman.

1864. Seite 829 – Petőfis lyrische Gedichte.
1865. S. 138. – Das Endre des Dichters Petőfi.

M i l i t ä r  Z e i t u n g.
Wien.

1869. S. 616. – Über Petőfis Ende.

N a p k e l e t.

1858. 27. sz. – Petőfi ifjukori leveleiből.
1862. a boritékon. – Petőfi a francziáknál.

N e m z e t i  H i r l a p.

1876. 713. sz. – Petőfi összes költeményeinek II.-ik kiadása.
18787. 1011-289. sz. – Petőfi és Lisznyai. Balázs Sándortól.

N e u e  p r e u s i s c h e  Z e i t u n g.
Berlin

1850. Nr. 138. – Ungarische Poesie.

N a t i o n a l  Z e i t u n g.
Berlin.

1864. Nr. 269, 275, 277, 281. Von Petőfi (nachgedruckt Pesther Loyd 1864. Nr. 31-53.)

N e u e  F r e i e  P r e s s e.
Wien

1868. Nr. 1256 uns 1898 – Von Petőfi.

O r s z á g  T ü k r e.

1863. 78-79. 11. – Adat Petőfi életéhez.

P e s t i  D i v a t l a p.

1844. 200. lap. – Megy a juhász szamáron.
1844. 23. szám. – János vitéz.
1844. 42. sz. – Petőfi mint a Divatlap segéde.
1844. 24. sz. – Petőfi verseinek hatása.
1845. 165. l. – Szeerényi értesitése.
1845. 374. l. – Sz. Lajosnak Petőfit érdeklő felelete.
1845. 411. l.- Petőfi lantja.
1845. 411. l. – Petőfi.
1845. 473. l. – Előfizetés P. verseire.
1845. 509. l. – Petőfi falura vonta magát.
1945. 539. l. – Zöld Marczi elkészült.
1845. 629. l. – Honderü kefélgeti Petőfit.
1845. 630. l. – Uti jegyzetek.Bir.
1845. 858. l. – Petőfi ellenségei.
1896. 9. és 14. sz. – Petőfi hóhér kötelét irja.
1846. 14. sz. – Petőfi verseinek II-ik kötete.
1846. 16. sz. – Rabhazának fiai.
1846. 14. sz. – Tigris és Hyéna szinrehozatalához készültek.
1846. 18. sz. – Csillagtalan éjek.
1846. 40. sz. – Petőfinek Pulszky nyári lakot szánt.
1847. 44. lap. – Petőfi összes költeményei. Biz.
1847. 1466. l. – Petőfi nejével Pestre érkezett.
1847. 357-389., 418, 518, 732. lapon. Életrajzi adatok.

P e s t i  H i r l a p.

1847. 315. l. – Petőfi Sándor összes költeményei. Birálat. B. Eötvös Józseftől.
1848. 223, 224, 229, 233, 234. lapon. Életrajzi adatok.

P o l i t i k a i   U j d o n s á g o k.


1874. 12. szám – Petőfi születési háza.
1877. 34. szám. – Petőfi halála a segesvári csatában.

P e s t i  N a p l ó.

1857. 10. szám. Petőfi szülővárosa. Gyulai Páltól.
1876. 174. szám. – Petőfi és Beranger.
1876. 307. szám. – P. összes költeményeinek 2-ik kiadása.

P e t ő f i  T á r s a s á g  L a p j a.
1877.1-3. szám.- Petőfi és budapesti barátai 1844-1846. Kertbeny Károlytól.
1877. 1-2. szám. – Petőfi és a kritika a negyvenes években Pulszky Ferencztől.
1887. 3. szám.-  Petőfi iskolai bizonyitványa 184 ½ évből közli Halasy Aladár.
1877. 17-18. szám. – Régi emlékek Petőfiről. Vadnai Károlytól.
1877. 22. szám. – Petőfi „Apostol”-a Névy Lászlótól.
1877. 25. szám. Petőfi és a papok. Halasy Aladártól.
1878. 14. 15. szám. – Petőfi s az egykoru kritika. Halasy Aladártól

P h i l o l o g i a i  K ö z l ö n y.

l1877. 2974. szám. -Petőfi János vitéze francziáaul Dorontól. Ismertette Télfi Iván.

P e s t h e r  L l o y d.

1855. Nr. 152. 153. Die ungarische Poesie der Neuzeit.
1860. Nr. 106. Die Revue des Mondes über Petőfi.
1864. Nr. 21. Ein Deutsches Urtheil über Petőfi.
L861. Nr. 281. – Petőfi im Sárospatak 1847 von Kissházy.
1861. Nr. 30. – Von Petőfi.

P e s t o f n e r  Z e i t u n g.

1861. Nr. 48. – Petőfis Tod.

R e f o r m.

1874. 20. szám – Petőfi elfeledett verseiről.
1874. 70. szám. – Petőfi debreczeni lakásáról. Péchy Imrétől.
1874. 72. szám – Huszonöt év előtt.
1874. 142.szám.  Petőfi debreczeni lakálsáról
1874. 205. szám. -Huszonöt év.

S z é p i r o d a l m i   S z e m l e.

1847. 293. és 341. l. – Petőfi Sándor összes költeményei, Birálat. Pulszky Ferencztől.
1847. 16. szám. – Petőfi és Hiador párhuzamban.
1847. 20-24. szám.- Birálatok Petőfiről.
1847. 23-26. szám. – János vitéz. Bir.

S z é p i r o d a l m i  L a p o k .

1853. 18-20, 25, 26, 37-41. szám. – Irodalmunk tul a határon. Kertbeny Károlytól.

S z é p i r o d a l m i   K ö z l ö n y.

1858. 69-73. szám.-  Petőfi s az egri kispapok.

S z é p i r o d a l m i  F i g y e l ő.

1861. 1. szám. – Az apostól. Petőfitől.
1861. 10. szám. -Petőfi egy verséről.
1862. 22. szám. – Petőfi álláspontja.
1862. 25. szám. – Elkésett nyilatkozat gyulai egy vádjára. Szeberényitől. – Erre válasz ugyane számban Gyulai Páltól.
1862. 21. szám – Petőfi haláláról.

S z é k e s f e h é r v á r.

1877. 1. sz. – Életrajzi adat.

T a g e s p o s t.
Grätz.

1864. Nr. 220. – Alexander Petőfi.

T a r k a  V i l á g.

1869. – 4, 49, 97, 145, 193, 242, 289, 385, 433, 482, 530, 577. lapon. Lant és kard.

T ö r t é n e t i  L a p o k.

1874. 1. szám.- Papp Zsigmondhoz Petőfi egy levele. Magyarázattal. K. Papp Miklóstól.
1874. 2-20. sz. Petőfi Sándor a magyar irodalomban. Id. Szennyei Józseftől.
1874. 351. és 396. l. Egy szemtanu Petőfi haláláról.
1874. 22. és 320. lap. – Életrajzi adatok.

U j  M a g y a r  M u z e m .

1854. ’. 24. és 96. l. – Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. Gyulai Páltól.

U n t e r h a l t u n g e n  a m   h ä u s l i c h e n   H e r d.

1864. Nr. 11-12. Petőfi.

U n g a r i s c h e  N a c h r i c h t e n 
Pestofner Blatt.

1864. Nr. 55. – Karl Beck über Petőfi.

U n g a r i s c h e   P o s t.
Pester polit. Journal.

1855. Nr. 3,4,5,6,7. – Aus dem Leben eines ungarischen Dichters.

Ü s t ö k ö s.

1877. 19. sz. – Petőfi ifjukorából. Dömötör Elektől.

W a n d e r e r.
Wien, polit.Blatt.

1855. Nr. 286. – Auszüge aus Jókais Werk Tarka Élet, d. i. Buntes Leben, welches mehreres über Petőfi enthält.

W i e n e r  t e l e g r a p h.

1855. Nr. 155. – Ein ungarischer Dichter.

W i e n e r  (ä m t l i c h e) Z e i t u n g.

1860. Nr. 22. (Abendbaltt.) Petőfi Sándor der ungarische Dichter in Frankreich.

W i e n e r  L l o y d.

1864. Nr. 265. – A. Petőfi.

W a l d h e i m s  I l l u s t r i r te  B l ä t t e r.

1865. 8, 38. (Beilage.) – Das Ende des Dichters Petőfi.

V a s á r n a p i  U j s á g.

1857. 3. szám. – Petőfi Sándor születéshelye és napja. Sárkány Jánostól.
1857. – 5. szám. – Petőfi Sándor születéshelye és gyermekkora. Vörösmarti L. és P. A.-tól.
1860. 42. sz. – Petőfi s a székelyek.

    Adatok Petőfi halálához:

1860. 42. sz. Barabás Károly levele. Martonfalva (Erdély) aug. 25. 1860.
1860. 42. sz. – Lengyel József levele, Székely-Keresztur aug. 25. 1860.
1860. 45. sz. Egressy Gábor leveléből 1850. szept. 23.
1860. 47. sz. Gobóczy Károly levele. Csatár nov. 8.
1860. 47. sz. – Szöllősy Balázs levele. Máramarosból nov. 8.
1860. 48. sz. – Barabás Károly második levele. Martonfalva nov. 25.
1860. 48. sz. – Dané Károly levele. Hátszegvidk Demsus nov. 12.
1860. 48. sz. – Egressy Gábor ujabb felszólalása.
1860. 49. sz. – Kőrösi Csoma levele. Czáfolat Szőllősy Balázs levelére.
1860. 49. sz. -Kálnoki Sándor levele. Csíkszent-Mihály nov. 19.
l1860. 51. sz. – A Pécsi Lapok párisi levele. Páris 1850. decz. Végén.
1860. 51.sz. – Győrfi Pető levele. Gyergyó-Ditró nov. 30.
1860. 52. sz.- Csongrádi névtelen levél, Csongrád nov. 11.
1860. 52. sz. – Vadona János levele.
1860. 52. sz. – Kiss Elek levele Szil-Sárkány nov. 24.
1860. 52. sz. – Poér Antal levele. Mikefalva nov. 25.
1860. 52. sz. – A „Nefelejts” egy névtelen levele.
1860. 52. sz. – Székely közjegyző levele. Bardóc (Erdély) nov. 19.
1860. 53. sz. – Barta János levele. Tiszabecs, Szathmár decz. 8.
1860. 53. sz. – P. Szathmáry K. levele M.-Sziget decz. 21.
1861. 3. sz. – Sombori József levele. Zsombor (Erdély) decz. 27. 1860.
1861. 3. sz. – Levél Nagybányáról decz. 28.
1861. 3. sz. – Lauka Gusztáv levele Nagyvárad deczemberi 31. 1860.
1861. 3-4. sz. – Lengyel József levele Székely-Keresztur. Decz. 10. 1860. (Gobóczy Károly és Thali Kálmán leveleinek megigazitása.)
1860. 5. sz. – Lőrincz volt honvédőrnagy levele. S.-Maros. Erdély decz. 31. 1860.
1861. 5. sz. – Kuthy Emil levele Nagy-Kanizsa, decz. 14. 1860.
1861.5. sz. – Choncha Károly levele, Kemenesalja jan.  14. 1860.
1861. 6. sz. – Marosi János levele. Al-Siményfalva Erdély jan. 5.
1861. 6. sz. – Kápli Lajos lelkész levele. Kis-Baboth (Győr) jan. 2.
1861. 6. sz. – Ugyanonnan egy másik levél, január 20.
1861. 9. sz. – Egy tájékozó levél Nagy-Váradról, febr. 14. Osváth Rafaeltől.
1861. 9. sz. – Egy tévedés nyilt bevallása. Kiskereki (Bihar m.) febr. 15. Kocsár Mihály.
1861. 10. szám. – Orlai Petrics Soma levele. Pest, marcz. 15.
1l861. 11. szám. – Nyilt levél a Vasárnapi Ujság szerkesztőjéhez.
1861. 27. sz. – Petőfi halálának körülményei.
***
1862. 42. szám. – Látogatás az „Erdei lak”-nál. Kósa Sándortól.
L1866. 1. sz. Dumas és Petőfi.
1866. 23. sz. – Petőfi egy ifjukori levele életrajzi adatokkal,közli Nagy Imre.
1866. 35-36. szám. – Petőfi jellemrajzához. Gyulai Páltól. 
1869. 1. sz. – Petőfi Sándor.
1869. 52. sz. – Petőfi reliquiák. – Windischgrätz személyleirása Petőfiről.- Nyakravaló. – Szemere Bertalanhoz irott levele.
1878. 1. sz. – Petőfi utolsó munkája.
1873. 8-9. sz. – Petőfi családias költeményei. Dömötör Jánostól.
L1873. 1. sz. – Petőfi születésének ötvenedik évfordulója. – Szülői ház. – Kis-Kőrösön. – Lakás Félegyházán. – Pápai főiskola. – Gödöllői ház. – Erdőd. – Szegesvári völgy.
1874. 30. sz. – Petőfi halálának 25 éves évfordulóján.

Z a l a i  K ö z l ö n y.

1867. 39. sz. – Emlékezzünk Petőfire.

Z e i t u n g  v o n  N o r d d e u t s c h l a n d.

1862. Nr. 4194. – Petőfis Endre.

***
PÓTLÉK A LEVELEKHEZ

Tárkányi Bélához*

    Duna-Vecse, April 28-án 1844.

    Admodum reverende barátom!

    Ha nem az volnál, a mi vagy: türelmetlenséged már ezóta alkalmasint néhány adtateremtette – kővel emelte volna magasabbra a káromkodás díszes Pantheonját; de paplétedre, úgy hiszem hozzád illő csendes békével vártad soraim megérkeztét. És íme, megérkezett azoknak megérkezése. Mert úgy gondolom, mire ezeket olvasandod, már nálad lesz levelem. Miért tette ily irgalmatlan próbára „békességes tűrésedet”? (mint mondják a magyar vándorszínészek a türelmet mind e mai napiglan) ne kérdezd; egy hamarjában magam sem tudnék rá felelni. Mentségemül annyit mondhatok; hogy kutyarest levéliró vagyok – ha ez átalában mentség. Egyébiránt, igazat szólva meg is akartalak lepni mindjárt első levelemben a …. legendával. De minthogy ez ideig az ihletés semmikép sem lepett meg, a fent említett dologgal én sem lephetlek meg tégedet. És, barátom, őszinte nyiltsággal szólva, aligva lesz valami már a legendából. Bizony isten, annyit törtem rajta fejemet, hogy no4 és csak egy kukkot se tudtam összeeszkábálni … az az hazudok, mintegy negyven sor meg van biz abból, de itt aztán a ne-tovább! Már más valami tárgyat keresek, és ha csak lehet, elkészitem a határideig, mert a mellett hogy szavamat is adtam, miszerint az Őranyalba dolgozandom: igen nagy gyönyörömre válnék veletek, derék ifjak! Egy mezőn fölléphetni, kiknek meleg barátságával dicsekszem. Oh Béla barátom! Be szép napok voltak, melyeket körötökben tölték; istenemre sohasem feledem. Tőletek eljövén, mikor,mikor nem? Azt már nem tudom, de akár mikor, csakhogy Pestre értem. A verseimet sokat hurczoltam ide oda, s nem boldogulhattam velök, mert egyik könyvárus sem akarta megvenni: minthogy a verseknek egyáltaljában nincs kelendőségök. Ügyem végre egészen reménytelen, s a mennyire reménytelen, épen annyira kedvező, nem különben meglepő fordulatot vőn Vörösmarty tudniillik a Nemzeti kör elé terjesztette. S ez elhatárzá verseimet kiadni; a mi meg is történendik, olyformán: hogy a verseket előfizetés útján kiadja 1000 példányban, s az egész jövedelem, a költségeket levonva, enyém lesz. Julius eleje táján kijön. A példány egy pengő lesz. Vörösmarty, Vachott Sándor és Szigligeti voltak megbizva verseim átnézésére, s ezek, barátom, vagy tizenötöt kivetettek belőlök, s nagy részint bordalokat. Csak nézd, a szomjas ember tünődését is ki akarták küszöbölni, de már ezt nem hagytam. Ilyenformán állok verseimmel. A mi a szinészpályámat illeti… annak vége van. Igen, barátom, lemondtam a színészetről, s julius elsejétől a Regélő szerkesztője leszek Vachott Imre mellett. Ezentúl tehát kirekesztőleg az irodaturának vagyis literadalomnak vagy irodalomnak élendek. Ha jól emlékszem ezt is te tanácsoltad. Ergo úgy lett. Junius közepéig itthonn leszek szüleimnál, hova leveledet minél előbb elvárom. Derék társaid szives, baráti emlékezetébe ajánlva magamat, ölellek
                barátod

                                    Petőfi.

    Leveledet így czímezd: Petőfi Sándornak
                        Duna-Vecsén
        Pentelén keresztül a mészárszéknél.
    Az „Ivásközben” kijött a Regélőben, vagy már tudod is?
(* Tárkányi Béla szivességéből e levelet későre szerezhetvén meg, azt nem a maga helyén (46. 1.), hanem csak pótlékkép közölhettem.

Forrás: Petőfi-reliquiák 1841-1849. Gyűjtötte HALASI ALADÁR. Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomba 1878.