Keszthelyi Zoltán (1909-1974): Gyümölcs legyen a mosolyod

 
Emberiség,
Ragyogva élj,
Mint nyári ég,
Mint nyári dél.

Gyümölcs legyen
A mosolyod,
A szerelem
Izzó napod.

Feledni jó,
Ami komor,
Cinke, rigó
Reményt dalol.

Röppen a fütty,
Nyílik az ég,
Halál, feküdj,
Aludj te még.

Takarjon el
Tenger avar,
Halkuljon el
Bőgő vihar.

Bomba-halál
Ne fenyegess, -
Ó, zabszakáll,
Égre nevess,

Víg szorgalom,
Légy Istenem
Légy hajnalom,
Segíts nekem,

Légy balzsamom,
Ha bánt a gond,
Ha ártalom
Szívembe ront.

Emelj sosem
Omló falat,
Ó, értelem,
Ó, gondolat!

Emberiség,
Kiáltsd velem:
„Idő, ne légy
Könyörtelen,

Ne fald a föld
Új sarjait,
Jaj, ne gyötörd
Virágait!”

A szerelem
Adta nekünk
Egy reggelen
Lánygyermekünk,

S mire a nyár
Megérkezett,
Varázsgitár:
Emlékezet

Zengette lágy
Románcait,
Jövő anyák
Ábrándjait.

Ó, glóbusunk,
Élet-adó,
Légy otthonunk,
Tündérhajó,

Mely ring az űr
Hullámain,
S elszenderül
Garázda kín,

Elszenderül
Kígyónyi gond,
Ha ártalom
Lelkünkbe ront.

Ó, csillagunk,
Apró világ,
Nézd, magzatunk
Piciny virág.

Gyöngyharmatot
Adj te neki,
Ha a napod
Megperzseli,

Küldj kisfiút
Hozzá, ha már
Felhőbe bútt
A napsurág.

Gyümölcs legyen
A mosolyod,
Ó, gyermekem!
Ki hallgatod

Az ég s a föld
Virágait,
Ha nyári-zöld
Öröm hevít,

Mikor az én
Torkom szorul,
Hogy majd fölém
Ősz ég borul.

1947. június

Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve  1958.

Radnóti Miklós: ÁRKON, BOKRON ÁT – Keszthelyi Zoltán versei

 

Napot keresgélünk az égen,
mi lobogunk érte cserében. -
Sűrű növények raja lépked:
járunk vele ezer vidéket. -

írja Keszthelyi Zoltán könyvének versében. Gyöngéd szeretettel, gondosan válogatott képekkel bomlik a vers, menete nyugodt, a dallam végig zavartalan, és utolsó versszakában az alaphangulat szerencsésen jut tetőpontra:

Fáradt fejünk fatörzsre bágyad,
cirógatják a könnyű ágak.
Az idő, mint hulló levélke,
homlokunkra ernyedten ér le.    

    A pontosan elhelyezett kicsinyítés és a befejező verssor szándékosan suta nyitottsága olyan költőt sejtet, akinél az ihlet erős tudatossággal párosul.
    A könyvről, a versek összességéről kapott benyomás már nem ilyen zavartalan. Sokszor szavakba, még többször képekbe fullad, a nyelv nem mindig ott ékes, ahol a vers kívánja, néhol pedig túlírja a versetszülő indulatot. Mint a feladatot, úgy folytatja ilyenkor fölöslegesen a verset, bár az ilyen részletekben is fölragyog itt-ott egy-egy sikerült kép vagy hasonlat.
    Természetlátása benső, szerves, legszebb darabjaiban sikerült teljesen a lélek valóságát ábrázolnia. Képalkotásával, a tájnak, mint a társadalom jelképének forradalmasításával, nem jár mindig a maga útján, de a mástól tanult személetet ezekben a versekben is saját ötleteivel gazdagítja. Képalkotó készsége erős, képzelete színes és megvesztegetően változatos. A képzavar azonban a gazdaságosság hiánya miatt nem ritka. Elgondolkoztató példa erre a Megszoktad már című szép versének utolsó szaka:

Mint ritka érem, úgy villog feléd
egy régi hír a percek tűfokán -
És nézelődöl selymes szó után,
hogy nálad hagyja égő énekét.

    De ha egyet lapozok a könyvben, már egyszerű, világos képekre bukkanok és meggyőző, tiszta hasonlatokra:

S hull csendesen a szürkélő pehely,
a békés nyájon borzongás seper:
jeges ecset keményen festeget

az ég vásznán fekete felleget,
mi ott marad a halvány nappalon,
mint bánat a gyűröttes homlokon.

    Az Égett föld teljes és kerek látomásában pedig hibátlanul valósítja meg költői elgondolásait. Ez a verse, a hír és a címvers a legszebbek könyvében.
    A félelem és a döbbenet szinte gyermeki őszintesége és borzongása csap ki ezekből a versekből és az a fojtott dallamú, szomorú hang, mely Keszthelyi sajátja:

Az éjszaka kézenfogott,
száraz vetésre vezetett,
láttam a szendergő szegényt,
a fagytakarta kerteket. -
Falak mögött bujkált, lapult 
a hold, az árnyék és a zaj
és süvített a rettegés,
mint a váratlan zivatar.

    Egyenetlen költő, de mai hibáiból könnyek válhatnak erények fejlődése során. 

Nyugat, 1937. október

Forrás: Radnóti Miklós művei (Budapest, 1978.) – Bírálatok

Keszthelyi Zoltán: Ballada

Könnyű nóta háboruban,

nyisd ki szádat, junius van,

miért hívlak? nem tudom:

tán vigasznak, csillagom.

Ó, reményem, jóbarátom,

a helyemet nem találom,

keserű a szám íz6e,

igy nem érünk messzire

Ez a bérház úgy morajlik,

szaladjunk az utcasarkig,

sulyosléptű bú, harag

elvesziti utamat.

Nézd, a felhő fényben tévedt,

még a hold is izzik, éget,

muzsikál a házeresz, -

égi nótám, jőjj vezess.

Fák suhognak, illatoznak,

a szívemben hajladoznak,

ha most rámnéz valaki,

földerülnek szavai.

Halk vidékre kéne menni,

pajta mélyén megpihenni,

éji nótám, ékszerem:

szénaágyad meglelem?

Forrás: Új Idők LI. évf. 1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.

Keszthelyi Zoltán: Biztató

Simítsuk össze villámló szemünket,

midőn a fény a hegy mögé esett,

fölzendülő barátok, messzi tájról,

tüzekkel intsetek

Szégyentelen vonuljunk át a sarkon,

hol sötét fülek hallgatják szavunk,

ijesszük őket bátor énekekkel,

ha éjbe toppanunk.

Forrás: Új Idők LI. évf. 1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.

Keszthelyi Zoltán: Emlékszel?

Emlékszel-é, milyen áhítat izzott

bennünk, a föld is áttüzesedett?

Hevült a nyár s méhében tenger titkot

őrizgetett, igéző perceket.

Szerelemnek nem mondta egyikünk sem,

ám éreztük, perzsel a zsenge fű

és suttogtuk: nagy béke süt szívünkben

s felejtettük, a múlt mily keserű.

Felejtettük az emberölő rosszat,

mely rémületes csóvát forgatott,

a testet-lelket zsugorító szomjat,

esztendőkig tartó sötét napot.

Emlékszel-é, amikor egymást néztük,

bogárháton zümmögött az öröm,

szorgos fecskék javítgatták a fészkük...

Egyszer csak láttad: a fejem töröm,

jut-e nékünk háromarasznyi hajlék,

ahol egymáshoz hajthatjuk fejünk:

bár jól tudtam, száz tűzvészbe rohannék

éretted, aki hordtad jelenünk,

tápláltad Őt, a jövőt, aki sarjadt

szíved alatt, gondtalan napokon

és rezgő sóhaj csókolgatta ajkad

s találgattad: "Szép lesz-e csillagom?

Fiú?... Leány?... - kérdezted olyan halkan,

mintha röstellnéd, amit kérdezel.

Emlékszel-é, hogy kisfiút akartam

és álmodozva lehunytam szemem.

Hogy' civakodtunk harsányan nevetve!

"Leány lesz - mondtad -, én jobban tudom..."

Majd szégyenlősen mondtad a szemembe:

"Egy bátyám van, de nem volt kishúgom..."

Te álmodoztál, én is álmodoztam,

fényes nappal, tikkasztó éjszaka,

gyönyörködtünk az áldott asszonyokban,

úgy mentek, mint a hősök csapata...

Emlékszel? Dél volt. Sehol egy csöpp árnyék,

varázs-álom incselkedett veled,

"Kis lába rúg" - ujjongtál - s mintha várnék,

úgy lestem én azt a kis gyermeket...

Emlékszel-é, lakásunk csupa rom volt,

gyakorta vendégeskedett a gond,

nem tagadom, farkas haraggal tombolt,

telet hozva és zúzmarás vadont.

Emlékszel-é? Tízszer cseréltünk naptárt,

nagyon sokszor ruhácskát, kis cipőt,

s reménységünk, szerelmünk ott szaladgált

térképről ismert hegyormok előtt.

Megismertük a földet, ahol lányunk

cirógatta a Katibogarat,

hol szerelemmel a jövőbe szálltunk,

míg szállt fölöttünk sokszáz pillanat.

Emlékszel-é a fenséges napokra,

mikor valóvá érett a remény?

ha gondok közt is, mégis bizakodva,

a munkának örültünk, te meg én.

Örültünk, mikor együtt voltunk hárman,

dalolni kezdtem s mondtad: nincs fülem,

de hallgattam a dalt, káprázva álltam,

nem volt boldogabb ember kívülem.

És azt a dalt mondja tovább a lányunk,

mikor kettőnkből csak emlék marad;

megőrzi majd szorgalmunk, álmodásunk,

cirógatva egy Katibogarat.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 172-174. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Keszthelyi Zoltán: Halljátok?

Hallottátok-e, mennyit szenvedek,

Hogy múzsáimnak eleget tegyek?

Egyik azt mondja: "Ne légy bánatos",

A másik: "Kedved legyen százszoros".

A harmadik nem kérdez, nem felel,

Csak bólogat és rideg, közönyös,

El nem marasztal és nem ösztönöz,

Csak áll szobámban, vállán nagy teher,

Ahol az élet s halál szellemének

Alakjai pörölnek: mi is légyen,

Ha nyelvemig a hangok már nem érnek

E szenvedélytől szenvedő időben?

Tudom, nem ád dús képet bánatomról

Amit elmondok, de megrajzolom,

Nem akarnám, hogy jelen és utókor

fügét mutasson majd sírhalmomon,

Nem akarnám, hogy nevetgéljenek

Bölcs felnőttek s még bölcsebb gyermekek,

Szólván: "Ki látott ilyen furcsa sorsot?...

Ha megütötték, miért is mosolygott?"

Látjátok-é, lelkemig reszketek,

Ha megtorpan teremtő életem?

Halljáték-é, nem közömbös nekem:

Hangszeremet mely múzsa lelte meg;

Mely múzsa biztat, hogy megénekeljem

Jövő mezsgyére szálló életemben

A jókedvet, az elmék lángolását,

A világdúló szélvészek futását;

Nem mindegy nékem, milyen az a bánat,

Amely hevemre, terveimre támad;

Nem mindegy nékem: mikor és hol nyelvel

A szülőföldet ócsárló gazember,

És nem mindegy az örökkön dicsérő,

Földtől az égig egy-ugrásnyi dal,

Elhitetve, nincs ember, aki csal

S a fejbólintó álnok kincset érő...

Meghalljátok-e,mennyit szenvedek,

Míg múzsáimat nézem, hallgatom?

Viaskodom, hogy eleget tegyek

Mindháromnak, csak legyen alkalom.

Tudom: e képlet régen korszerűtlen,

A képlet, amely múzsákat idéz.

De ifjúkorban érettük hevültem,

Pannón halmok között élő vitéz...

És akkor is ellátogattak hozzám,

Midőn egy falat kenyér volt a gond,

S nem mosolyogtam, elpirult az orcám,

Ha megláttam egy szőke hajadont,

Ha megláttam, hogy módos úrfiaknak

Teszi a szépet s nékik udvarol...

Nyomorban élni az úrfiak hagytak,

Mellém szegődött múzsa és nyomor...

Tudjátok-e, hogy mennyit szenvedek:

Vemhes a kor, vajúdik s várva várja,

Szülessen meg költők és népek álma,

Az álom, melyet úgy dédelgetek:

Legyen oly szép, oly mosolygó és kedves,

Mint a legelső, tavasz-küldte rügy,

Zöld nevetéssel hajoljon szívemhez,

Érezzem, az öröm szívembe nyit,

Mondván: "Jóreggelt, nem hiába éltél!"

Így viaskodva, csüggök arcodon,

Ó, fájdalomból születő remény, cél,

Amíg a föld zúgását hallgatom!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 169-171. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Keszthelyi Zoltán: Őszi biztatás

- Te, boldog ősz, biztasd a körtefát, hogy

Bőségesen teremjen évről-évre,

Ó, piros ősz, biztasd a kiscsikót is,

Hogy növekedjék ifjú szenvedélye;

Biztasd, becézd a mező végtelenjét,

Hogy égig érjen milliom virága.

Serkentsd a langyos felhőt, hadd ömöljék

Csírázó magba, száraz fűre-fára.

A madarak a józan őszt dalolják,

Míg új barázdák, öntözőcsatornák

Szépsége int az ősznek szüntelen.

Az éhes disznó szájcsattogva ront át

Hűs tölgyesen, hol kövér makk terem.

Megfújja kürtjét pásztora a nyájnak,

És hívja-csalja már a vadlibákat

S az ifjúság, az öröm ül szemén.

Ökörnyál villan - arany pántlikáján.

Libeg a béke, szerelem, remény.

- Szorgalmas ősz! Begyűjtöd mind a termést,

Édes szőlőt dobálsz a kosarakba;

Musttal kínálod a víg nemzedéket,

Hogy tüzes táncba forrjon könnyű talpa.

Ó, boldog ősz, ki áradó derűvel

Járod a tarlót s friss szántásokat,

Taníts fütyülni rigót és pacsirtát:

harmatos fénnyel csókol majd a nap,

Hogy, völgy, tanya és város és falu

Kaput tár néked hónapokon át,

Hogy beterelhesd rajta ökreid

És biztos helyre tégy ekét, kaszát.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 168-169. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Keszthelyi Zoltán: Az ősz gyertyái

Max Liebermann: Homokdomb és tenger

Megütöttek? Sárral dobáltak?

Fel akartak feszíteni?

Sebez a hétszuronyú bánat.

Az érzés nem oly mennyei...

Menj ki az őszi levegőre,

jövendöl a felhőtlen ég:

sugárzik az öregkor tőre,

védekezésre épp elég...

 

Markold meg, légy hős, ábránd, álom

önbizalmat sohasem ád,

lépj át, ne félj, az új határon,

hagyd el az idők bánatát,

hagyj el villámot, rossz emléket,

van fegyvered, ne menekülj,

ne félj, az ősz gyertyái égnek

éjszaka is, szüntelenül.

 

Ha akarod, egy varázsszóra

jószagú kertet hoz az ősz,

ha akarod, az erdő lombja

tavasz-zöld sóhajjal esőz,

és ez a sóhaj könnyít rajtad,

biztat, ugye, eldúdolod?

Miért mondod: nem ezt akartad?

s elveszett bízó mosolyod?

 

Ne hajts fejet a cselszövésnek,

mert összeroppant, eltemet;

életedben eltemetnének

elleneid ... legyen eszed!

Szállj föl hajóra, repülőre,

ott utazz, hol örök a dél,

meleg vizek partjára dőlj le,

kagylóhúron játszik a szél. 

Keszthelyi Zoltán (1909–1974): Az ősz gyertyái

Megütöttek? Sárral dobáltak?
Fel akartak feszíteni?
Sebez a hétszuronyu bánat.
Az érzés nem oly mennyei…
Menj ki az őszi levegőre,
jövendöl a felhőtlen ég:
sugárzik az öregkor tőre,
védekezésre épp elég…

Markold meg, légy hős, ábránd, álom
önbizalmat sohasem ád,
lépj át, ne félj, az új határon,
hagyd el az idők bánatát,
hagyj el villámot, rossz emléket,
van fegyvered, ne menekülj,
ne félj, az ősz gyertyái égnek
éjszakai is, szüntelenül.

Ha akarod, egy varázsszóra
jószagu kertet hoz az ősz,
ha akarod, az erdő lombja
tavasz-zöld sóhajjal esőz,
és ez a sóhaj könnyít rajtad,
biztat, ugye, eldudolod?
Miért mondod: nem ezt akartad?
s elveszett bízó mosolyod?

Ne hajts fejet a cselszövésnek,
mert összeroppant, eltemet;
életedben eltemetnének
elleneid… legyen eszed!
Szállj föl hajóra, repülőre,
ott utazz, hol örök a dél,
meleg vizek partjára dőlj le,
kagylóhuron játszik a szél.

Keszthelyi Zoltán : Mindig csak Neked

Csak egy verset költögetek
Évek óta, mindig csak Neked,
Ám e versnek nincsen vége,
Nem is lesz soha,
Tovaszáll a messziségbe
Mindenik sora.

Évek óta kottázgatom,
Éjjel-nappal dajkálgatom,
Féltő gonddal vigyázok rá,
Aztán hirtelen
Porrá válik, csillagporrá –
Nincs nyugtom nekem.

Ez a versem kedves teher:
Tündérmadár, dalt énekel,
De vállamról tovaröppen,
Fellegekre ül
S ott mesél a pára-ködben
Rendületlenül.

Ez a versem örök regény,
Sose érek végére én,
Ez a versem, mint az álom
Köröttem lebeg,
Mesét mond egy gyermekszájon
Mindig csak Neked.

Keszthelyi Zoltán: Fájdalom

Nem a tiéd, sem az övé, már csak az enyém:
senkibe se forrjon át e növő fájdalom,
mely motoszkál, kaparász a lélek menhelyén
s táplálékot csipeget a fagyos csontokon...

Mit meséljek könnyeimről? Ugysem értenéd,
hogy az éjfelek gonoszan táncot lejtenek
mellemen és zörgetik a csöndet és setét
falak mögé menekülnek, - ravasz gyermekek, -

falak mögül leskelődnek, ha fölrettenek
s morogva reámijeszt az ágy, szokott barát,
kiabál a sántalábu asztal, mennyezet,
s szurós zajoktól hizik e négyszögü világ:

izgatottan számolják a messzesikló perceket,
gyerek szájuk összesúg-búg havat-békát ellenem,
tervük, bolond haditervük, oszlopokat döntöget...
s feneketlen szakadékba kivánják a fekhelyem -

Testesülnek elfelejtett szégyensíró bánatok,
melyeket a napsugárban sziszegtek el szaporán
s ojtogattak a szivembe kigyónyelvü nappalok,
növekednek, testesednek minden éjen, éjszakán.

Hogy' zihál a házereszték!... Metsző füttyöket fakaszt
öreg-apró napiemlék s maró mérgeket repit
a szememre, az inyemre, hogy ne leljek már tavaszt,
ne lássam a nyíló reggel rubin-gyémántfényeit.

Ó, a mezők tarkasága, virágok, füvek
ölelnek a fájdalomba haló-csöndesen,
mig fölöttem és alattam ezer zug zizeg
és a szökött vidámságot, álmot keresem.

Senkibe se forrjon át e növő fájdalom:
nem a tiéd, csak az enyém, bennem sirdogál,
táplálékot csipeget a fagyos csontokon,
szeme tüzes, végtelenbe csillogó opál - - -