Nem a tiéd, sem az övé, már csak az enyém:
senkibe se forrjon át e növő fájdalom,
mely motoszkál, kaparász a lélek menhelyén
s táplálékot csipeget a fagyos csontokon...
Mit meséljek könnyeimről? Ugysem értenéd,
hogy az éjfelek gonoszan táncot lejtenek
mellemen és zörgetik a csöndet és setét
falak mögé menekülnek, - ravasz gyermekek, -
falak mögül leskelődnek, ha fölrettenek
s morogva reámijeszt az ágy, szokott barát,
kiabál a sántalábu asztal, mennyezet,
s szurós zajoktól hizik e négyszögü világ:
izgatottan számolják a messzesikló perceket,
gyerek szájuk összesúg-búg havat-békát ellenem,
tervük, bolond haditervük, oszlopokat döntöget...
s feneketlen szakadékba kivánják a fekhelyem -
Testesülnek elfelejtett szégyensíró bánatok,
melyeket a napsugárban sziszegtek el szaporán
s ojtogattak a szivembe kigyónyelvü nappalok,
növekednek, testesednek minden éjen, éjszakán.
Hogy' zihál a házereszték!... Metsző füttyöket fakaszt
öreg-apró napiemlék s maró mérgeket repit
a szememre, az inyemre, hogy ne leljek már tavaszt,
ne lássam a nyíló reggel rubin-gyémántfényeit.
Ó, a mezők tarkasága, virágok, füvek
ölelnek a fájdalomba haló-csöndesen,
mig fölöttem és alattam ezer zug zizeg
és a szökött vidámságot, álmot keresem.
Senkibe se forrjon át e növő fájdalom:
nem a tiéd, csak az enyém, bennem sirdogál,
táplálékot csipeget a fagyos csontokon,
szeme tüzes, végtelenbe csillogó opál - - -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése