Móra István (1864-1957): Ima

 
Istenünk, ki ezer éven által
Bajba’, búban gondunkat viselted,
Ezer évnek alkonyulatával
Hálát zengünk a te szent nevednek;
Az időnek új csillagja kelvén:
Könyörgőre változik az ének,
Ezer éves haragod betelvén:
Adj minékünk szebb, jobb ezer évet!

Ha volt bününk, meglakoltunk érte,
Soká hordtuk balkezednek súlyát,
Szánalombul elégeld meg végre
Magyar néped tövis-koszorúját.
Üzd el azt a napnyugati felhőt,
Szemfedőjét sok magyar reménynek,
Ne boritsa gyászba a jövendőt…
Adj minékünk szebb, jobb ezer évet!

Neveld nagyra szabadságunk fáját,
Kinek földjét annyi vér locsolta:
Ne hadd, hogy más szedje az almáját,
A hogy eddig szedte, tékozolta…
Add jutalmát, haragod betelvén,
Magyar könynek, magyar verejtéknek:
Az időknek új csillagja kelvén:
Adj minékünk szebb jobb ezer évet.

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Móra István (1864-1957): Vásáron

 

 

I.

        Olyan jegenyefák szegik kétfelől a kunkötény-szállási utat, hogy leesik az ember fejéről a kalap, ha az út köziről el akarja érni szemmel a hegyüket. Az immár magosan járó hajnali csillag is csak úgy a derekuk közt csillog át.

         A majosházi öreg árendás, ki rég fölhagyott a mesterséggel a meggazdagodott, most nemzetes uraztatja magát, nagy pöfékelés közt regéli a kocsisának a valahavaló időket a kötönyszállási vásárra menet:

         - Hej, Andris, aki fogontatta, valamikor, az én időmben, de imádkozott e közt a két sorfa közt a vásáros ember…

         - Mi végből, nemzetes uram?

         - A végből, hé, hogy igencsak itt rabolták ki a kötőnyiek. Aki ezeket a partokat előttünk megásná, nem sokat kék izzadni neki, hogy embercsontokat találjon.

         - Akit agyonvertek, nemzetes uram, azt kaparták el a buckákba?

         - Bizony nem is mentek el vele a majosházi paphoz.

         - Oszt nemzetes uram is volt ilyes lakodalomban:

         Az öreg úr nagy bodor füstöt eresztett ki vegyest a felelettel:

         - Meghiszem azt, öcsém… Voltam leginkább háromszor, azt is tudom, hogy a harmadikszor mezítláb mentem haza a vendégségből. Haj Istenem, másfélezer pengős csizmában indultam pedig el Kötönyszállásbul. Úgy esett, tudod, hogy féltünk mink már a bajtul még odabent a vásáron, mert se menet egy szál rossz emberrel nem találkoztunk, se nem hallottuk, hogy más úton kelőket megállapítottak volna: aligha a visszajövetel be nem harangoz. Hát össze is szedelőzködtünk mesteremberekül tizenhárom kocsival, hogy bátorságosabbak legyünk. Majd ahová odaérünk mindjárt, ahol az út össze is szorul, fordul is, csak mint a villámlás, úgy toppant egy kis szűrös ember az első kocsi elé és elkapta a ló száját: megálljunk!

         - Hej, de keresztül hajtattam volna rajta! – hősködött Andris kocsis.

         - Nono – folytatta a nemzetes úr -, hanem éppen abban a szempillantásban meg kétfelül két nyárfa mögül kimeredt két puskacső, neki a kocsis vállának és hallatszott, ahogy a fölhúzott kakas megcsettent…

         - Ejnye, a fátyolát!...

         - Ejnye ám, de még aztán lett csak az ejnyébb. Az a kis ember elhujjántotta magát, hogy ihol, az első kocsi mehet, hanem a többi úgy merjen megmozdulni, míg ő nem mondja, hogy az a másvilágnál előbb aztán meg nem áll… No, az első kocsi elment. Kisvártatva, úgy mint egy futamatnyiról, kolompszó hallatszott. Akkor a kis köpcös ember eleresztette a második kocsit. Megint egy kis vártat, megint az a kurta kolompszó, akkor az én kocsimra került a sor. Megcsapkodtam a lovakat, mire az egyik fa mögül rám sivít valaki: - Lassan, hé, mert lövök. – Mindjárt érzettem, hogy ezután következik még csak az igazi bál. Úgy is lett. Nemrég, ahogy elhagytuk két part közt a lapost, két ember állott ott, az egyik felhúzott puskával, a másik üres kézzel. A puskás adta a parancsot: - Hóha! Szálljon kend le. – Gondoltam, a kocsit akarják fölhányni, nem sok érő volt rajta az egész, leszálltam. Hanem a gazemberek még csak felé se néztek a kocsinak; énhozzám láttak. Hogy üljek le, vessem le a csizmámat. Olyan volt, fiam, mintha a föld megindult volna alattam. Teremtő Jézus, hat hízott göbölynek az ára volt a csizmám talpbélése közé igazítva… Rúgtam, haraptam, kapáltam, ölre mentem a rám támadt góliát-emberrel, s elestünk mind a ketten. Akkor a másik belelőtt a földbe a fejemnél, hogy a kilőtt fickó szemem-szám teleszórta homokkal. Aztán a mellemnek szorította a kutya a puskát és rám csikorította a fogát: - Ha még moccansz, te béka, beléd eresztem a másik lövést… Hej, édes fiam, édes fiam, számot vetettem magammal, hogy a pénzemet még megadhatja az Isten, hanem élet csak egy van a világon -, megadtam magamat, odaengedtem a csizmáimat… Bizony, Andris, mind a tizenhárom kocsi mesterember mezítláb került akkor haza Majosházára. Olyan idők voltak, azok, kedves cselédem.

         Andris elnevette magát:

         - De jókellvén abból, hallja az úr.

         - kár hát, hogy elébb föl nem vettük kendet. Bizonyíthatta volna kend, hogy vetkőztetett le néhányszor a nemzetsége kendnek.

         Az Ember felsóhajtott:

         - Régen lehetett az már, nemzetes uram.

         - Régen, hé, de igaz volt.

         - Nono, hisz én nem mondom, sok minden megesett annak előtte…

         - hány esztendős lehet kend?

         - Valami negyvenkettőt gondolok, de lehetek több is, kevesebb is.

         - ’Sz akkor kend az apját ösmerte is,nem is.

         - Kicsit vélek hozzá, szegényhez, mert Ráday elvitte mindjárt az elejin… Nem is eresztette haza, csak a subáját, mikor elhalt volt.

         - Hát kend volt-e már bajban? – kötekedett a szomszédjával Andris.

         Az ember elkezdte a pipáját püfögtetni, gonddal, hogy a pernyét kieressze az ujjai közt, de a maradék dohányt ne. Közben felelt a kérdésre:

         - Hát hiszen bajba keveredni bajba keveredhet a legbecsületesebb ember is, meg a leggazemberebb is szeplőtlen maradhat… Azt tudom, hogy ítéletben sose voltam…

         - Nem is lopott kend sose?

         - Mármint én?

         - Csak azért kérdem, mert azt mondják, hogy a kötönyi ember mind lop…

         - Az se igaz ám, de csak hadd legyen. Azt tudom, hogy kötönyitül nem lop, annyi becsület van benne. A máshová való meg vigyázzon magára.

         A nemzetes úr hátba böké Andrist a pipaszárral:

         - Hallottad-e hé? Míg én tehát után nézek, te leszöl a kocsipásztor, jó lesz a szemedet összeszedned, hogy valami el ne vesszen.

         Andris felállott:

         - Azt a kutya kunt szeretném én látni, aki engem meglopjon, ha száz Istene van is.

         A vendég rászorította pipájára a kupakot:

         - Nene! Hiszen kinézi ám azt a félkézkalmár, hogy kit lehet meglopni, kit nem… Csak azért fogadkozni ne fogadkozzon senki se, még haza nem ér.

         - Na hát én fogok még ma lopót, vagy egy szénaszál híja a kocsinknak nem lesz, - erősítette Andris…, evvel az ostorral hurkolom meg a kezit, aki megkörnyékez…

 

II.

         A kifogott lovak a saroglyábul húzkodták a hervadt, mégis ropogós herét. A szerszám oda volt vetve a derékba, az ostor beleszúrva az ostortáskába.

         Andris pedig, mint az országára híven vigyázó király a trónuson, ült volt az első ülésen, befelé fordulva. Körül mindenütt csupa kocsi, meg kocsi, - egyikre egy bamba gyerek vigyáz, másikra egy elámítani való kis iskoláslány.

         Lesi-lesi Andris, mikor kerül azokhoz némely gonosz ember, várja-várja, mikor kiáltson az élhetetlen őrizőkre: vigyázz, te kis leány! észen légy, te kis legény? – s órák hosszat nem akad szólnivalója. Jó ember a kun már.

         Tisztára őrizetlen kocsi is van a közelben, arra vigyáz legjobban. S ím, egyszer odajön egy ember, ahhoz. Na, most! Az ember pedig elejbéjük igazítja a lovaknak a szénát, megveregeti azoknak a szügyét, - tehát valósággal a gazdájuk nekik. Aztán szivart vesz elő, leharapja a végit, rá akar gyújtani. S a szél minduntalan elfújja a masináját. Andris megszánja:

         - Ne szél alá forduljon kend, hé, hanem szél ellen!

         - Az ám! – mondja az ember és megfordul, de akkor meg nem talál többet masinát.

         - Ejnye, a csuda verje meg!

         Andris is pipás ember, tudja, micsoda bosszúság az. Azért odaszól az embernek:

         - Jöjjék kend, majd adok én egy szál masinát.

         Az ember odamegy. András megzörgeti a rézgyufa-tartót s felkínálja, mondván:

         - Régen vigyázok a kend kocsijára: látom, suba is van rajta, nagykendő is, - itt meg sok még a tolvaj ember, amint mondják.

         - Ördög se? – kínlódik amaz a szivarral -, nem adok én arra semmit se. Az emberséget megköszönöm, ihol a tartód… Hát te rágyújtanál egy szivarra?

         - Rá, ha úgy volna, mint ahogy nincs.

         - ne hát, nézd. Aztán légy egy kis vigyázattal a kocsimra tovább is, még visszajövök. Passzust mék iratni… Ejnye, no, ne kínlódj avval a gyújtogatással, mikor itt a kész tűz…

         Míg összefújták a tüzet: azalatt lopták el az Andris ostorát, mivel tolvajt akart kötözni.

         S az szaporította még a dolog bolondját, hogy akkor vette ezt észre, mikor annak a szomszéd kocsinak az igazi gazdája visszajött s azon rajta akart esni…

 

III.

         Szép fehér új szűrben állt a nyárfák közt a reggeli ember, mikor a nemzetes úr éppen nem győzött eleget nevetni ostoratlan, káromkodó kocsisán.

         Andris megfenyegette öklével a kunt:

         - Na, bújjék a fajtájába kendnek az ördög, hát csakugyan gyalázatos faj.

         Az ember félrehúzta a száját:

         - Egyet se látok pedig a kend ostorára kötve…

         - De nem is ül ám kend föl erre a kocsira.

         - Nono: hisz nem is ülnék, voltam a doktornál, kigyógyított a törésbül, - csak ihol az ostorát akarom kendnek visszaadni, mert lássa kend, jó emberek vagyunk ám mink már csakugyan…

         A nemzetes úr maga mellett igazított helyet:

         - Üljön kend, hé, üljön kend ide mellém… az apjára se haragszok már kendnek ezért a nevetségért…

         Az ember megrázta magát az új szűrben:

         - Köszönöm szeretettel, de fél rajtam ez a szűr… De meg hamarébb is otthon leszek gyalog…

         - Hogy a pokolba? A barátok tanyáján?

         - Ördögibe! Mikor én ott az életben sose jártam… Kisteleki ember vagyok én, uram, úgy hívnak, hogy Gyerekomám Illés…

         S nekivágott a buckáknak, által a nyárfák közt.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 1909.

Móra István (1864-1957: Lélekharang

 

        Két tanyasor húzódik egymásnak szemközt a járás hosszant való két peremén, napáldozatról a Kőrös-oldal, innet a Jatószél. Hogy egyaránt essen mind a két tartomány gyerekének, az ezerholdas közbülső üresség közepére fundálták a bogárhátú kis oskolaházat. Péter adott hozzá faegyetmást, Pál téglát, János vályogot, - a többi szegénység pedig fogadott egy barkácsoló embert, aki a közhajlékot fölteremtette.

         Mikor a fölszentelésinek tartották a bálját, azon jutott eszébe valakinek, hogy de bizony a nagy hamarságban elfelejtkeztünk valamikor, hogy de bizony a nagy hamarságban elfelejtkeztünk valamiről, avagy rendes-e az iskola harang nélkül? Mintha nem is kereszténység alapította volna.

         De meg szükséges is. Teszem azt télidőben, ha leereszkedik a sűrű, siket köd – milyen jó eligazodás a bamba kis csemetének a harangszó:

         - Ide csak, ide csak, erre gyertek.

         Aztán ha az úristen elhozza a dologidőt, bizony amilyen szorgos a munka, könnyen elfelejtkezünk az úr angyaláról: estenden is, hajnaldan is, nagyon elkel, ki serkentsen. Dél fele megint avval türtőztessük magunkat:

         - Ne te, no. Még nem harangoztak.

         Ott, abban az órában összeadtak az emberek egy harang árát.

         Megkezdte Ónozó Antal tíz forinttal, aztán folytatta ki-ki a maga tehetsége szerint.

         Az iskolaszentelő franciskánus fölírta kinek-kinek a nevét és azt mondta végezetül:

         - Fizesse meg az úristen mindnyájatoknak, akik adakoztatok, fizesse meg azoknak is, akik jóakarattal, kívánsággal járultak az ő dicsőségihez. Azontúl, emberek okulására kitétetem a nevetek lajstromját az újságba és kiküldöm neked, Ónozó Antal.

         Ónozó Antal pedig felállott arra, felemelvén a tiltó ujját és azt mondta csendesen, hogy csak a pap hallja:

         - Sose azt, uram – amit teszen a jobb kéz, ne tudja a bal. Se, akitől csak egy-két fillér tellett, ne pironkodjon annak miatta, bátor ő adott többet igazság szerint. Hanem csak azon serénykedjen, alássan kérjük, hogy mentül hamarább elkészüljön a harangunk.

         A barát azt mondta:

         - Igazságod van, testvérem…

         Mire az iskola beállt, magas két szilfaágasra fölállították a kis harangot, kerek-zsindelyfödelet is vontak föléje. az volt a neve: Szent László. Úgy is szólt:

         - Szent László, Szent László…

*

         Az első szava az öregbéresnek a káromkodás. Avval költi fel a mindenes-gyereket. A gyereknek nincs még jussa a rossz szóhoz, csak morog csendesen, az az ő bosszúja. Hanem ha az öreg kimén, feloldik a nyelve, s még a villanyéllel nagyot üt a béres szegődött bornyaján, a lelkinvalót is elszalajtja:

         - Ördög abba a gazdádba…

         Aztán hallgatja, hogy nem jön-e az öreg?

         Az pedig odakint a kutat csikorgatja, áldván a gazdáját neki. Nem telik bele két szempillantás, hogy éppen a gazda felel rá a házajtóból, bizony-bizony megtetejezvén az öregnek a goromba szavát…

         … Akkor megszólal az iskolánál az új harang. Akkor egyszerre csend lesz a tanya körül. A gazda is leveszi a kalapját, az öreg is, a gyerek is, pedig ugyan hideg szél fúj, kivált a kút körül, - és előveszi az úrangyala négy versét. Néha elszalajtja a vers fonalát, nem tudja bizonyosa, hogy nem hagyta-e ki az „Íme az úrnak szolgálóleányát” – és újrakezdi. Ha kétszer mondta volna el, az úristen is kétszer rója, bizonnyal. Meg hátha másszor kifelejti?...

         Imádság után, hogy bemén az öreg az istállóba vissza, az az első dolga, hogy észreveszi a bornyaja tomporán a villanyél helyét.

         - Mért bántottad azt a bornyút, te oktalan állat.

         A béresgyerek tagad.

         - Én? Bántotta a kórság.

         Az öreg megfogja a legényke vállát.

         - Gyere, vakulj meg, hát ez a kolbász a tomporán, ki billege? Adi azt a villát. Nézd, eddig eresztetted rá.

         Andris levágja a fejit. Várja, hogy no most: mindjárt nyakon ütnek. És nagyot néz, hogy az öreg csak ellódítja egy kicsit. Akkor is kifelé, nem a jószág közé.

         Az öreg pedig azt morogja a foga között:

         - Hova üssem a kutyát? Hisz most imádkoztam.

*

         Van, hogy éjszakának évadján is megszólal a kis  harang olykor. Förgeteges, embernek nem való időben, hogy a fölszél veszett búgása fél-fél verset elnyel síró, gyenge kis szavából. Az enyhelyen gubbadó ebállat kibújik a vackából, vonít egy hosszút a szokatlan harangszóra, aztán is morog, feszeleg, vakog, még csak hallja.

         Egy helyütt a rövidálmú öreg gazda, másutt nyúlszemű kisgyerekes asszony, vagy valami álmatlan betegféle is fölérez az éjjeli csendítésre.

         - A? Mintha harangoznának?

         Lassankint négy-öt ablak megvilágosodik mind a két soron. Meg elsötétszik, meg másik öt-hat derül föl. Ahogy világot gyújtanak: hány óra?

         Tűnődnek, tanakodnak:

         - Ugyan, uram Jézus, kinek húzzák a lélekváltságot? Tán Kószó Imrének? Tán Toppantó Örzsinek?

         Aztán elcsendesednek, csak egy-egy seppegő szava hallik az imádságuknak:

         - Adj, édes Jézusom a lelkének könnyű szabadulást…

         A tanító, az egy kicsit furcsa, olyan fahitű forma ember volt, mikorjába ide került. Ugyan cigányszeren imádkozott eleinte, mikor így éjszaka fölverték. Volt, hogy el is kergette a harangozót:

         - Vigyen már a fene, ’sz azóta akár a hét apád lelke kiszakadhatott volna.

         Hanem mióta idősödik, mióta a sok gyerek körülvette: biz azóta ő is alább adja. Annak idején nevette, hogy rá akarták bízni a harangozást, holmi egy-egy szakajtó búzákért: utóbb kérte is szegény feje, hogy jobban-jobban kölletett a zsákjába a folt. Aztán ha így, mondom éjszakának idején lélekváltságot húzni jött volt valaki, bizony olyan békességgel elhallgatja, tán föl is könyökül, tán egy igazi imádságot se sajnál az ösmeretlen búcsúzkodó felebaráttól.

         Mert javulunk, szelídülünk, ha a szükségeinket megsokasítja az úristen…

         Hogy pedig az úristen próbára tegye András Érám tanító uramnak az ő szépen tövesedő türedelmét, némely latroknak megengedte azt a gonosz praktikát, kit íme elmondok rövideden:

         Ilyen csúf, nekibolondult téli éjszakán, ahogy mondtam, egyszer csak megszólal megint a lélekváltság harang. Nagy, két emberfogó kutyája volt a tanítónak (egyik Gurujj, másik Kerék), azok éktelen üvöltéssel fogtak valakit, hogy minden odabent valók fölérzettek rá, éppen huzakodott is már Andris Érám, hogy kitekint, hát arra megcsendítették a harangot, ékesen kettőztetve:

         - Szent László, szent László, szent László. És úgy tovább.

         Mire a kutyák is elhallgattak, Andris Érám is visszadűlt nyoszolyájára, el is szunnyadott, isten panaszán ne vegye, a haldoklók imádságán.

         Hajnalban pedig, hogy a felesége is fölkelt kovászt tenni a kenyérnek, úgy eltalálgatták:

         - Vajon kit szólított el az isten az éjszaka? Ha az a szegény Homoki Jóska lett volna, szegény? Mi is lenne abból a kilenc kis neveletlen árvából?

         … Elszólították pedig a három hosszú verses harangszó alatt az András Érám két szép hízott disznaját. Az akasztófára valók – nem is hiszem, hogy idevalók lettek volna -, a harangozás örvivel a kutyákat is elcsitították, a gazdájukat is lefektették vissza a nyugodalmas ágyába.

         Még imádkoztattak is magukért:

         - Vedd a lelkét pártolásodba, édes Jézusom…

Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 7. sz. 1910. febr. 13.

Móra István (1864-1957): Kései fagy

 

I.

         Akiket estei sétáinkban, színházba menetelünkben akadályoz ez a kalapkapkodó, kézfagyasztó májusi fölszél, mind azzal vagyunk, hogy csak már ez elállna legalább, ha amúgy hideg van is s hogy ugyan mikor lesz már szünete ennek a szemetelő, csapkodó esőnek.

         Odalent pedig most azon imádkozik a gazda és mindenki, aki nem a fizetése után él, hanem Isten áldásából, hogy: Uram-Jézus, csak a szél meg ne szűnjön, csak az ég ki ne tisztuljon éjszakára.

         Mert ha a szél elül, ha a felhő eltakarodik: reggelre megfagy…        

Napáldozat után egy kicsivel kis hasadék támadt a nyugati ég peremén, keskenyke kékség, amint más szél fogja oldalt a fölszelet. Az a hasadék egyre szélesedik, a fölszél egyre csendesedik s mire mink kijövünk a színházból, olyan szépen, olyan fényesen ragyognak a csillagok. Szerelmes a szerelmesével meg-megáll és keresik a páros csillagot. A megállapodott levegőben tisztán megérzik az orgonafa illata. Csak egy kicsit hűvös van… Hanem holnapra jó idő lesz: kimegyünk gyöngyvirágot szedni.

         Mikor édesapám azt a kis kékséget a Duna felől meglátja (éppen indult már hazafelé), leszúrja botját az ázott homokba, fölakasztja tarisznyáját egy lugasléc végire, megoldja kötelét a tavalyi kukoricaszár-kúpnak s a kévékkel végigtámogatja a gazdagon kibarkázott lugast, végigtakargatja kétoldalt, mert az éjszaka megfagy minden…

         Fele-munkájában éri az esteli harangszó. Kalapját is odaakasztja a tarisznya mellé, imádkozgat és takargatja a lugast tovább, jóllehet sötét volna már, ha az a növekedő kékség az égen nem világítana még.

         Akkor kocsizörgés hallik a dűlő felső vége felül s az Úrangyalának utoljára ér oda éppen a kocsi a lugasunk sarkához.

         - Kend-e, Márton bácsi? – kérdezi valaki.

         - Én vagyok, adjon Isten jó estét.

         - Mivel motyog kend? Fogadj’ Isten.

         - Ehol, a lugast takargatom, mert reggelre megfagy. Egy kis mentséget az Isten se vesz rossz néven.

         A kocsis-lovas ember megindította a lovait, de úgy tett, mintha fogná a szájukat:

         - Hazavittem volna pedig, ha jött volna.

         Édesapám mégis megköszönte a szívességet:

         - Vegye úgy, mintha mennék, de van még egy kis szalma az ágyamban, azt is kihordom, avval is betakarok egy-két tőkét, a fiam szagos-szöllő oltását. Most hozná az első termést…

 

II.

         Mikor fölszármaztunk Pestre, a sok-sok virágunkat el is osztogattuk, el is adogattuk, csak a magunk-nevelése nagy leándereket nem. Mert azok úgy vannak, hogy kettőt akkor töveztettünk, mikor még jegyben jártunk, négyejük meg olyan idős, mint a négyeje gyerekünk. Majd csak ezek a gyerekekéi szebbek már, gazdagabbak, telibbek levéllel, telibbek bimbóval, mint a mieink.

         A leándereket, mondom, nem adtuk el, hanem hazavittük, hogy majd csak ellesznek édesanyáméknál, még minket úgy megáld az Isten, hogy nekik való helyünk lesz, netalán házunk. (Add, aki az életet adod, hogy mindaddig édesanyám viselje gondjukat; - de nagyon megáldasz!)

         Ahogy a szél megcsendesedett, ahogy a felhő felszakadt, édesanyám átszólt a szomszédba a sánta varróleánynak:

         - Modolka! Itthon vagy-e, lelkem?

         A sánta lány (szegén, ha nem hallja is, megérti tán az édesanyám szavát, úgy össze vannak szokva) -, kinyitotta egyfelé nyíló, keresztfás kis ablakát:

         - Maga szólt, Panka néni?

         - Én, lelkem, ha ráérne egy kicsit átnézni.

         Mindössze egy kis fal van köztük, hanem amiatt azért fél utcát meg köll kerülni a lánynak. De megkerüli a fél utcát, annak is a nagyobb felét, mert emerrül, amely felé közelebb érne, rákiabálnak a Szikora takács gyerekei, hogy:

Sánta bicze-bócza,

Római motólla…

         Majdcsak sötét is van már, mikorra benyit a kisajtón s kérdi:

         - Levél jött, Panka néni, levél?

         Mert ez az én apró, rossz írásomat nem tudja már más elolvasni otthon, csak ő, a kis, öreg, sánta varrólány.

         Édesanyám szabadkozik:

         - Dehogy levél, Modolkám -, dehogy levél; nem írtak azok már megint régen. Mikor avval biztattak, tudja, hogy hazajönnek látóul, - aztán nem jöttek… Hanem, Modolkám, lelkem, ha segítene ezeket a leándereket berakni az ereszet alá, fiam, - mert reggelre megfagy.

                                                                                                              - Segítek Panka néni, de nem fagy meg pedig… le is teszem a kendőm, nekem olyan melegem van. Hát Márton bácsi?

         - Még nem jött… Nézi szegény az időt az is.

         … És berakják a leándereket az ereszet alá, édesanyám minden cserép után megkérdi:

         - Ugye nehéz volt, lelkem?

         A sánta, kis, öreges varrólány teszi magát:

         - Nekem? Énnekem? Dehogy volt nehéz.

         Mikor az én leánderemet viszi, még akkor se panaszkodik, - pedig az már, annak a földje, biz-bizony jó emelet.

         A legkisebbet meg éppen két-kézre kapja, a Mariska lányunk bimbós virágját, úgy viszi be, s letevén a tornác padjára, fölsimítja mentükben a leveleit, mintha hogy a Mariska lányunkat simogatná.

 

III.

         Néha egy hétig se látjuk a macskánkat, úgy elbódorog.

         S most, éjfél után benyarvogott az ajtón, közben a lábával zörgetvén a fakilincset.

         Édesapám eresztette be, édesapám került az udvaron aztán körül, édesapám költötte fel édesanyámat:

         - Az ól teteje azon dér, a csirkék vályújában befagyott a víz…

         Mindazáltal csakúgy harangoztak hajnalra, mint azelőtt; csakúgy, mint amikor az Isten az ő áldását mutatta; csakúgy, mint tegnapi hajnalon s akiknek esztendei reménységét leszedte ez az egy éjszaka, a két öreg egy-pár harangszó szerint összetette kezét imádságra:

         - Az Úr angyala köszönté szűz Márját…

 

IV.

         Fölszél, nyugati szél egyességre lépett. A Nap nevetve költ fel a lilaszín ködbül, mintha soha rossz idő a világon nem is lett volna. Dér, fagy előtte meg sem állatott. Gyerünk gyöngyvirágot szedni! Gyihő gőzhajó, billegj villámos kocsi! Hála Istennek!

 

V.

         A szőlő levele a nóta szerint is csipkés. Nosza, azok a csipkék megrozsdásodtak; hónaljukban a mutatkozó fürt megfeketedett… Az idén nem lesz szüret!

         A szilvafa levele vígan van, hanem az elvirágzott gyümölcse összekunkorodott,  - az is az ördögé… Az idén nem főzünk lekvárt…!

         A diófárul lehullott a barka… Karácsonykor gyufára kártyázunk, víz mellett!

         Édesanyám könnyű lépte alatt leszakadozott a pusztaföld: a krumplinak is elfagyott a kelése…

         - Ó, Uram, ó, Istenem! Ha amit megmutattál, minek vetted el, vagy minek mutattad meg!?

 

VI.

         Valamennyi újság meghozta a hírt, hogy minden reménység elfagyott. A hazánkbeli újság is meghozta. Csak egy levél tagadta, az az egy levél, akit az a sánta, kis, öreg varrólány írt, szólván:

         - Istennek hála, nincsen semmi baj se. Márton bácsi beszalmázta a lugast, mink meg Panka nénivel behordtuk az eresz alá a leándert mind; - csak tessék hazajönni, a legkisebb leánder is, a Mariskáé is bimbós már, akit én még (Mariskát) nem is ösmerek. Márton bácsi írt volna, de most beteges, reszket a keze a szőlőnyitástul, hát csak jöjjenek haza pünkösdre… Egy-két szem korai cseresznye akkorra megérik… Mariska hozza haza a babáját, majd ruhát varrok neki… Bocsánatot kérek, de nagyon szeretem Panka nénit… Mintha édesanyám volna, úgy szeretem… Tessék hazajönni pünkösdre… Nem volt fagy. Ha volt is, nem ártott… Tessék hazajönni! Csókoljuk a gyerekeket!

Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 14. sz. 19010. ápr. 3.