Két tanyasor húzódik egymásnak szemközt a járás hosszant való két peremén, napáldozatról a Kőrös-oldal, innet a Jatószél. Hogy egyaránt essen mind a két tartomány gyerekének, az ezerholdas közbülső üresség közepére fundálták a bogárhátú kis oskolaházat. Péter adott hozzá faegyetmást, Pál téglát, János vályogot, - a többi szegénység pedig fogadott egy barkácsoló embert, aki a közhajlékot fölteremtette.
Mikor a fölszentelésinek tartották a bálját, azon jutott eszébe valakinek, hogy de bizony a nagy hamarságban elfelejtkeztünk valamikor, hogy de bizony a nagy hamarságban elfelejtkeztünk valamiről, avagy rendes-e az iskola harang nélkül? Mintha nem is kereszténység alapította volna.
De meg szükséges is. Teszem azt télidőben, ha leereszkedik a sűrű, siket köd – milyen jó eligazodás a bamba kis csemetének a harangszó:
- Ide csak, ide csak, erre gyertek.
Aztán ha az úristen elhozza a dologidőt, bizony amilyen szorgos a munka, könnyen elfelejtkezünk az úr angyaláról: estenden is, hajnaldan is, nagyon elkel, ki serkentsen. Dél fele megint avval türtőztessük magunkat:
- Ne te, no. Még nem harangoztak.
Ott, abban az órában összeadtak az emberek egy harang árát.
Megkezdte Ónozó Antal tíz forinttal, aztán folytatta ki-ki a maga tehetsége szerint.
Az iskolaszentelő franciskánus fölírta kinek-kinek a nevét és azt mondta végezetül:
- Fizesse meg az úristen mindnyájatoknak, akik adakoztatok, fizesse meg azoknak is, akik jóakarattal, kívánsággal járultak az ő dicsőségihez. Azontúl, emberek okulására kitétetem a nevetek lajstromját az újságba és kiküldöm neked, Ónozó Antal.
Ónozó Antal pedig felállott arra, felemelvén a tiltó ujját és azt mondta csendesen, hogy csak a pap hallja:
- Sose azt, uram – amit teszen a jobb kéz, ne tudja a bal. Se, akitől csak egy-két fillér tellett, ne pironkodjon annak miatta, bátor ő adott többet igazság szerint. Hanem csak azon serénykedjen, alássan kérjük, hogy mentül hamarább elkészüljön a harangunk.
A barát azt mondta:
- Igazságod van, testvérem…
Mire az iskola beállt, magas két szilfaágasra fölállították a kis harangot, kerek-zsindelyfödelet is vontak föléje. az volt a neve: Szent László. Úgy is szólt:
- Szent László, Szent László…
*
Az első szava az öregbéresnek a káromkodás. Avval költi fel a mindenes-gyereket. A gyereknek nincs még jussa a rossz szóhoz, csak morog csendesen, az az ő bosszúja. Hanem ha az öreg kimén, feloldik a nyelve, s még a villanyéllel nagyot üt a béres szegődött bornyaján, a lelkinvalót is elszalajtja:
- Ördög abba a gazdádba…
Aztán hallgatja, hogy nem jön-e az öreg?
Az pedig odakint a kutat csikorgatja, áldván a gazdáját neki. Nem telik bele két szempillantás, hogy éppen a gazda felel rá a házajtóból, bizony-bizony megtetejezvén az öregnek a goromba szavát…
… Akkor megszólal az iskolánál az új harang. Akkor egyszerre csend lesz a tanya körül. A gazda is leveszi a kalapját, az öreg is, a gyerek is, pedig ugyan hideg szél fúj, kivált a kút körül, - és előveszi az úrangyala négy versét. Néha elszalajtja a vers fonalát, nem tudja bizonyosa, hogy nem hagyta-e ki az „Íme az úrnak szolgálóleányát” – és újrakezdi. Ha kétszer mondta volna el, az úristen is kétszer rója, bizonnyal. Meg hátha másszor kifelejti?...
Imádság után, hogy bemén az öreg az istállóba vissza, az az első dolga, hogy észreveszi a bornyaja tomporán a villanyél helyét.
- Mért bántottad azt a bornyút, te oktalan állat.
A béresgyerek tagad.
- Én? Bántotta a kórság.
Az öreg megfogja a legényke vállát.
- Gyere, vakulj meg, hát ez a kolbász a tomporán, ki billege? Adi azt a villát. Nézd, eddig eresztetted rá.
Andris levágja a fejit. Várja, hogy no most: mindjárt nyakon ütnek. És nagyot néz, hogy az öreg csak ellódítja egy kicsit. Akkor is kifelé, nem a jószág közé.
Az öreg pedig azt morogja a foga között:
- Hova üssem a kutyát? Hisz most imádkoztam.
*
Van, hogy éjszakának évadján is megszólal a kis harang olykor. Förgeteges, embernek nem való időben, hogy a fölszél veszett búgása fél-fél verset elnyel síró, gyenge kis szavából. Az enyhelyen gubbadó ebállat kibújik a vackából, vonít egy hosszút a szokatlan harangszóra, aztán is morog, feszeleg, vakog, még csak hallja.
Egy helyütt a rövidálmú öreg gazda, másutt nyúlszemű kisgyerekes asszony, vagy valami álmatlan betegféle is fölérez az éjjeli csendítésre.
- A? Mintha harangoznának?
Lassankint négy-öt ablak megvilágosodik mind a két soron. Meg elsötétszik, meg másik öt-hat derül föl. Ahogy világot gyújtanak: hány óra?
Tűnődnek, tanakodnak:
- Ugyan, uram Jézus, kinek húzzák a lélekváltságot? Tán Kószó Imrének? Tán Toppantó Örzsinek?
Aztán elcsendesednek, csak egy-egy seppegő szava hallik az imádságuknak:
- Adj, édes Jézusom a lelkének könnyű szabadulást…
A tanító, az egy kicsit furcsa, olyan fahitű forma ember volt, mikorjába ide került. Ugyan cigányszeren imádkozott eleinte, mikor így éjszaka fölverték. Volt, hogy el is kergette a harangozót:
- Vigyen már a fene, ’sz azóta akár a hét apád lelke kiszakadhatott volna.
Hanem mióta idősödik, mióta a sok gyerek körülvette: biz azóta ő is alább adja. Annak idején nevette, hogy rá akarták bízni a harangozást, holmi egy-egy szakajtó búzákért: utóbb kérte is szegény feje, hogy jobban-jobban kölletett a zsákjába a folt. Aztán ha így, mondom éjszakának idején lélekváltságot húzni jött volt valaki, bizony olyan békességgel elhallgatja, tán föl is könyökül, tán egy igazi imádságot se sajnál az ösmeretlen búcsúzkodó felebaráttól.
Mert javulunk, szelídülünk, ha a szükségeinket megsokasítja az úristen…
Hogy pedig az úristen próbára tegye András Érám tanító uramnak az ő szépen tövesedő türedelmét, némely latroknak megengedte azt a gonosz praktikát, kit íme elmondok rövideden:
Ilyen csúf, nekibolondult téli éjszakán, ahogy mondtam, egyszer csak megszólal megint a lélekváltság harang. Nagy, két emberfogó kutyája volt a tanítónak (egyik Gurujj, másik Kerék), azok éktelen üvöltéssel fogtak valakit, hogy minden odabent valók fölérzettek rá, éppen huzakodott is már Andris Érám, hogy kitekint, hát arra megcsendítették a harangot, ékesen kettőztetve:
- Szent László, szent László, szent László. És úgy tovább.
Mire a kutyák is elhallgattak, Andris Érám is visszadűlt nyoszolyájára, el is szunnyadott, isten panaszán ne vegye, a haldoklók imádságán.
Hajnalban pedig, hogy a felesége is fölkelt kovászt tenni a kenyérnek, úgy eltalálgatták:
- Vajon kit szólított el az isten az éjszaka? Ha az a szegény Homoki Jóska lett volna, szegény? Mi is lenne abból a kilenc kis neveletlen árvából?
… Elszólították pedig a három hosszú verses harangszó alatt az András Érám két szép hízott disznaját. Az akasztófára valók – nem is hiszem, hogy idevalók lettek volna -, a harangozás örvivel a kutyákat is elcsitították, a gazdájukat is lefektették vissza a nyugodalmas ágyába.
Még imádkoztattak is magukért:
- Vedd a lelkét pártolásodba, édes Jézusom…
Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 7. sz. 1910. febr. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése