Az ünnepi este már áthajolt az éjszakába, a kis viaszgyertyák ellobbantak, de egy-kettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos ágait és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A mécses aljában csak én virrasztottam. Mákos kalács, pálinkásüvegek hevertek az asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a mámor szelíden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a földön mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbentek, rebbentek és fakó világosságokat hasítottak ki a terhes levegőből.
Odakünn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi hangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, csöndesítették a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a szobába…
Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, szíveken keresztül, néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dűlt belőle a sok szomorkodó ének, belekapaszkodtak a harangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a szárnyára, libegtetett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra.
- Ez a Mari… a Mari…
Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott. Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám.
- Gyönyörű kis csibém… súgták testvéreim, a Mari álmai.
- Gyönyörű kis virágom, mit csinálsz?... szemecskéid ugye rám néznek? Kis kezecskéid értem nyúlkálnak?... Fölvettek?... nevetsz, nevetsz, kis rubintom? én vagyok, a te rossz, cudar anyád… Fölvettek a kapuból? Talán egy nagy úr és most selyembe pólyálnak… Ha ott felejtettek?... hogy melegítettem, fújtam az orcádat, a kezecskéidet… ha ott felejtettek… juj, hideg nyilak hasogatják a szívemet… Úgy-úgy, kis bogaram, cuclizzál, cuclizzál, majd szétreped a mellem. Mind a meleg, édes tej a tiéd, csak a tiéd… Kapirgálsz? Kapirgálsz?... na, ne csiklandozz… szívjad, szívjad, kis rubintom, mert megszakadok, már szívemnek szalad a tej és kiszakítja az én bűnös testemből… Egyél, egyél, egyél, kis csibém…
Mari mosolygott, az álmok daloltak, csicsijja, babuja, csicsijja, babuja…
Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka pénzekkel harcolt. Benn volt a pénztárnál, a bankban, ahol szolgált. Az álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, gurítgatták a halovány nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, aranykoronák ütődtek, csörrentek és fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Vakurka kaszált a kezével, ide-odanyúlt és összefogdosta az elszabadult pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szalagot húzott és gyűltek körülötte a zsákocskák, a bankóoszlopok. Az álmok csöndesedtek. Vakurka leemelte szárnyaikról a tallérokat, valamennyit eltakarította és dünnyögött, nyöszörgött.
- Haza… haza…
Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek, hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dűlt alá a liliomos, csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban fehérkedett ember, templom, az ég. Az álmok súgták:
- Moszkova… Moszkova… nyílnak a kapuk, három az óra… a görbe utcákon mennek a testvérek… Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld fölött, az ég alatt. A hold megnyitja opálos palástját… ráborítja a tornyokra… a Kreml tizennyolc ablakos tornyára, Mária templomának aranyos kupoláira… Szikrázó utakon most mennek, bandukolnak a templomba a testvérek. A harangok csilingelnek… csilingelnek, átszállnak a zúzmarás fákon és a jégsípok megszólalnak… A fák énekelnek… Moszkova dalol… goszpodij pomiluj…
- Haza… haza… súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon keresztül, át a diadalkapukon, kifaragott paloták között, végig a koronázási utakon s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dús, lassú hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vízbe…
Vakurka ümmögött, nevetgélt:
- Lopni fogok… lopni…
Megfogta az egyik pénzeszsák száját és felordított:
- Jaj…
Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan egymás körül kavarogtak s ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ábrázatok nőttek ki hirtelen; grimaszok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyatt vágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillanni nem engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók és Vakurka leigázva, dermedten feküdt a bankósírban…
Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyúltak a matracon, mint a döntött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosan énekelt, rozzant torkából tréfás, nevető hangokat lökött fel a magasba és mi összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is és olyan volt a hangjuk, mint a méhhívogató üvegcsengőké, amiket a kertekben megfúj a szél. Engem testvéreim az álmok magukba fontak, dajkáltak s titkos titkaikkal megütögették a szívemet, mely most megnőtt, a síksági ég pereméig megnyílott a két ölelő karja és a szívemben volt a világ, emberke, bujdosó szenvedéseik.
Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesítette a Carnevált és vontatottan bújtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek, alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János szántott agyában fölébredtek, felszökkentek a rejtelmek.
János gagyogott, morgott:
- Na… ne…
De agyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadávereket. Dermedt karok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat.
János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit és durva sietséggel hajigálta messzire magától a halottakat. Szívek táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szívek s vadul lüktettek. Behorpadtak, kiduzzadtak, ujjong és síró hangok zúgtak ki belőlük, de valamennyi sírt és könnyeiket ráhullatták János arcára. János kaszált a kezeivel és hessegette maga mellől a kavargó szíveket, de hirtelen megbicsaklottak a karjai, a fejét rányomta a matracra és rámeredt a legvadabb szívre, mely az arca előtt táncolt. Az meg-megütögette forró testével az ábrázatát, rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva visszaugrott a szívek közé. János fölordított, a szíve után kapott, megvágta a mellét és sírt, üvöltött:
- A szívem… a szívem… hol van a szívem?...
János ütötte-verte a fejét.
- Beleestem a levegőbe… ágyak fölött úszom és libbenek… Ki vagyok én?... Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel, tépett-égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott örvényeskedik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefújta rólam a hús- és csontbéklyókat? amikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álmélkodva csudálkoztam?... És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a koponyák megnyílnak előtte,m a szívemet ráteszem a szívükre és mi halkan összedobogunk.
Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca.
- Ez a néma… a néma…
Ívesen rángatódzik az ajka, kinyitja, csukja a száját, csattogtatja a fogait és vak hangokon nyávog, ugat, bődül:
- Üm… üh… hő…
Mosoly-lárva száll szomorú arcára, titkos gyönyör ideges ráncokba szedi, kisimítja a homlokát, a kezeivel döfdösi a levegőt; a néma beszélget.
- Milyen a hangom?... Az embereknek hápog a szájuk és csak azt látom, hogy mosolyognak, vörös lesz az arcuk, néha könnyes a szemük… Én most beszélek, de nem hallom a hangomat… Milyen a hang? Érezni lehet? Meleg talán, vagy illata van, mint a virágoknak?... Mindenkinek van hangja? a fáknak is? csak nem hallom, mikor bólogatnak, mikor leveleket perdítenek a földre?... Nevetek én vagy sírok? Pedig érzem, hogy örülök, forró a fejem, testemet csiklandozza a boldogság… jaj… mozog valami a fejemben, rángatja az agyvelőmet, tüzes kígyók hemperegnek benne és kinyújtóznak… belesiklanak a füleimbe. A hangom… a hangom… jön a hangom… emberek, emberek… kacagok, kiáltok… Juliska szeretlek, összebújok veled, de gyönyörű, amit mondasz… menni kell a gyárba, hogyan sípolnak, hogyan ordítanak… édes, kicsi fiam, újra megsiratlak, újra eltemetlek, hallom a jajgatásomat, a kicsi harang is sikolt- hallom már, hallom – mert beágyaznak a földbe…
Petrus bácsi fonográfja muzsikált, pedig Petrus bácsi a falábát ölelgette. Rálibbentem a fejére, kocogtattam, csókolgattam, meg is nyílott, de Petrus bácsi feküdt a koldus falába mellett, nagy nyugalomban, álmok nélkül.
Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 52. sz. 1909. dec. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése