I.
Olyan jegenyefák szegik kétfelől a kunkötény-szállási utat, hogy leesik az ember fejéről a kalap, ha az út köziről el akarja érni szemmel a hegyüket. Az immár magosan járó hajnali csillag is csak úgy a derekuk közt csillog át.
A majosházi öreg árendás, ki rég fölhagyott a mesterséggel a meggazdagodott, most nemzetes uraztatja magát, nagy pöfékelés közt regéli a kocsisának a valahavaló időket a kötönyszállási vásárra menet:
- Hej, Andris, aki fogontatta, valamikor, az én időmben, de imádkozott e közt a két sorfa közt a vásáros ember…
- Mi végből, nemzetes uram?
- A végből, hé, hogy igencsak itt rabolták ki a kötőnyiek. Aki ezeket a partokat előttünk megásná, nem sokat kék izzadni neki, hogy embercsontokat találjon.
- Akit agyonvertek, nemzetes uram, azt kaparták el a buckákba?
- Bizony nem is mentek el vele a majosházi paphoz.
- Oszt nemzetes uram is volt ilyes lakodalomban:
Az öreg úr nagy bodor füstöt eresztett ki vegyest a felelettel:
- Meghiszem azt, öcsém… Voltam leginkább háromszor, azt is tudom, hogy a harmadikszor mezítláb mentem haza a vendégségből. Haj Istenem, másfélezer pengős csizmában indultam pedig el Kötönyszállásbul. Úgy esett, tudod, hogy féltünk mink már a bajtul még odabent a vásáron, mert se menet egy szál rossz emberrel nem találkoztunk, se nem hallottuk, hogy más úton kelőket megállapítottak volna: aligha a visszajövetel be nem harangoz. Hát össze is szedelőzködtünk mesteremberekül tizenhárom kocsival, hogy bátorságosabbak legyünk. Majd ahová odaérünk mindjárt, ahol az út össze is szorul, fordul is, csak mint a villámlás, úgy toppant egy kis szűrös ember az első kocsi elé és elkapta a ló száját: megálljunk!
- Hej, de keresztül hajtattam volna rajta! – hősködött Andris kocsis.
- Nono – folytatta a nemzetes úr -, hanem éppen abban a szempillantásban meg kétfelül két nyárfa mögül kimeredt két puskacső, neki a kocsis vállának és hallatszott, ahogy a fölhúzott kakas megcsettent…
- Ejnye, a fátyolát!...
- Ejnye ám, de még aztán lett csak az ejnyébb. Az a kis ember elhujjántotta magát, hogy ihol, az első kocsi mehet, hanem a többi úgy merjen megmozdulni, míg ő nem mondja, hogy az a másvilágnál előbb aztán meg nem áll… No, az első kocsi elment. Kisvártatva, úgy mint egy futamatnyiról, kolompszó hallatszott. Akkor a kis köpcös ember eleresztette a második kocsit. Megint egy kis vártat, megint az a kurta kolompszó, akkor az én kocsimra került a sor. Megcsapkodtam a lovakat, mire az egyik fa mögül rám sivít valaki: - Lassan, hé, mert lövök. – Mindjárt érzettem, hogy ezután következik még csak az igazi bál. Úgy is lett. Nemrég, ahogy elhagytuk két part közt a lapost, két ember állott ott, az egyik felhúzott puskával, a másik üres kézzel. A puskás adta a parancsot: - Hóha! Szálljon kend le. – Gondoltam, a kocsit akarják fölhányni, nem sok érő volt rajta az egész, leszálltam. Hanem a gazemberek még csak felé se néztek a kocsinak; énhozzám láttak. Hogy üljek le, vessem le a csizmámat. Olyan volt, fiam, mintha a föld megindult volna alattam. Teremtő Jézus, hat hízott göbölynek az ára volt a csizmám talpbélése közé igazítva… Rúgtam, haraptam, kapáltam, ölre mentem a rám támadt góliát-emberrel, s elestünk mind a ketten. Akkor a másik belelőtt a földbe a fejemnél, hogy a kilőtt fickó szemem-szám teleszórta homokkal. Aztán a mellemnek szorította a kutya a puskát és rám csikorította a fogát: - Ha még moccansz, te béka, beléd eresztem a másik lövést… Hej, édes fiam, édes fiam, számot vetettem magammal, hogy a pénzemet még megadhatja az Isten, hanem élet csak egy van a világon -, megadtam magamat, odaengedtem a csizmáimat… Bizony, Andris, mind a tizenhárom kocsi mesterember mezítláb került akkor haza Majosházára. Olyan idők voltak, azok, kedves cselédem.
Andris elnevette magát:
- De jókellvén abból, hallja az úr.
- kár hát, hogy elébb föl nem vettük kendet. Bizonyíthatta volna kend, hogy vetkőztetett le néhányszor a nemzetsége kendnek.
Az Ember felsóhajtott:
- Régen lehetett az már, nemzetes uram.
- Régen, hé, de igaz volt.
- Nono, hisz én nem mondom, sok minden megesett annak előtte…
- hány esztendős lehet kend?
- Valami negyvenkettőt gondolok, de lehetek több is, kevesebb is.
- ’Sz akkor kend az apját ösmerte is,nem is.
- Kicsit vélek hozzá, szegényhez, mert Ráday elvitte mindjárt az elejin… Nem is eresztette haza, csak a subáját, mikor elhalt volt.
- Hát kend volt-e már bajban? – kötekedett a szomszédjával Andris.
Az ember elkezdte a pipáját püfögtetni, gonddal, hogy a pernyét kieressze az ujjai közt, de a maradék dohányt ne. Közben felelt a kérdésre:
- Hát hiszen bajba keveredni bajba keveredhet a legbecsületesebb ember is, meg a leggazemberebb is szeplőtlen maradhat… Azt tudom, hogy ítéletben sose voltam…
- Nem is lopott kend sose?
- Mármint én?
- Csak azért kérdem, mert azt mondják, hogy a kötönyi ember mind lop…
- Az se igaz ám, de csak hadd legyen. Azt tudom, hogy kötönyitül nem lop, annyi becsület van benne. A máshová való meg vigyázzon magára.
A nemzetes úr hátba böké Andrist a pipaszárral:
- Hallottad-e hé? Míg én tehát után nézek, te leszöl a kocsipásztor, jó lesz a szemedet összeszedned, hogy valami el ne vesszen.
Andris felállott:
- Azt a kutya kunt szeretném én látni, aki engem meglopjon, ha száz Istene van is.
A vendég rászorította pipájára a kupakot:
- Nene! Hiszen kinézi ám azt a félkézkalmár, hogy kit lehet meglopni, kit nem… Csak azért fogadkozni ne fogadkozzon senki se, még haza nem ér.
- Na hát én fogok még ma lopót, vagy egy szénaszál híja a kocsinknak nem lesz, - erősítette Andris…, evvel az ostorral hurkolom meg a kezit, aki megkörnyékez…
II.
A kifogott lovak a saroglyábul húzkodták a hervadt, mégis ropogós herét. A szerszám oda volt vetve a derékba, az ostor beleszúrva az ostortáskába.
Andris pedig, mint az országára híven vigyázó király a trónuson, ült volt az első ülésen, befelé fordulva. Körül mindenütt csupa kocsi, meg kocsi, - egyikre egy bamba gyerek vigyáz, másikra egy elámítani való kis iskoláslány.
Lesi-lesi Andris, mikor kerül azokhoz némely gonosz ember, várja-várja, mikor kiáltson az élhetetlen őrizőkre: vigyázz, te kis leány! észen légy, te kis legény? – s órák hosszat nem akad szólnivalója. Jó ember a kun már.
Tisztára őrizetlen kocsi is van a közelben, arra vigyáz legjobban. S ím, egyszer odajön egy ember, ahhoz. Na, most! Az ember pedig elejbéjük igazítja a lovaknak a szénát, megveregeti azoknak a szügyét, - tehát valósággal a gazdájuk nekik. Aztán szivart vesz elő, leharapja a végit, rá akar gyújtani. S a szél minduntalan elfújja a masináját. Andris megszánja:
- Ne szél alá forduljon kend, hé, hanem szél ellen!
- Az ám! – mondja az ember és megfordul, de akkor meg nem talál többet masinát.
- Ejnye, a csuda verje meg!
Andris is pipás ember, tudja, micsoda bosszúság az. Azért odaszól az embernek:
- Jöjjék kend, majd adok én egy szál masinát.
Az ember odamegy. András megzörgeti a rézgyufa-tartót s felkínálja, mondván:
- Régen vigyázok a kend kocsijára: látom, suba is van rajta, nagykendő is, - itt meg sok még a tolvaj ember, amint mondják.
- Ördög se? – kínlódik amaz a szivarral -, nem adok én arra semmit se. Az emberséget megköszönöm, ihol a tartód… Hát te rágyújtanál egy szivarra?
- Rá, ha úgy volna, mint ahogy nincs.
- ne hát, nézd. Aztán légy egy kis vigyázattal a kocsimra tovább is, még visszajövök. Passzust mék iratni… Ejnye, no, ne kínlódj avval a gyújtogatással, mikor itt a kész tűz…
Míg összefújták a tüzet: azalatt lopták el az Andris ostorát, mivel tolvajt akart kötözni.
S az szaporította még a dolog bolondját, hogy akkor vette ezt észre, mikor annak a szomszéd kocsinak az igazi gazdája visszajött s azon rajta akart esni…
III.
Szép fehér új szűrben állt a nyárfák közt a reggeli ember, mikor a nemzetes úr éppen nem győzött eleget nevetni ostoratlan, káromkodó kocsisán.
Andris megfenyegette öklével a kunt:
- Na, bújjék a fajtájába kendnek az ördög, hát csakugyan gyalázatos faj.
Az ember félrehúzta a száját:
- Egyet se látok pedig a kend ostorára kötve…
- De nem is ül ám kend föl erre a kocsira.
- Nono: hisz nem is ülnék, voltam a doktornál, kigyógyított a törésbül, - csak ihol az ostorát akarom kendnek visszaadni, mert lássa kend, jó emberek vagyunk ám mink már csakugyan…
A nemzetes úr maga mellett igazított helyet:
- Üljön kend, hé, üljön kend ide mellém… az apjára se haragszok már kendnek ezért a nevetségért…
Az ember megrázta magát az új szűrben:
- Köszönöm szeretettel, de fél rajtam ez a szűr… De meg hamarébb is otthon leszek gyalog…
- Hogy a pokolba? A barátok tanyáján?
- Ördögibe! Mikor én ott az életben sose jártam… Kisteleki ember vagyok én, uram, úgy hívnak, hogy Gyerekomám Illés…
S nekivágott a buckáknak, által a nyárfák közt.
Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése