Ahogy te mondtad az Anyámat:
úgy senki más!
Engem csontvázra rág a bánat.
Téged: rothadás.
Te vak! Erzsikét skizoid-sírattad.
Most: téged, én.
Bolond. Bolond. Megadtad önmagad miattad.
Hisz volt remény!
Mert mindig van remény bolond fiú,
gőgös, rohadt.
S szívünkbe-irtottad, mint kis népet háború:
halálodat!
(...)
Te Gyáva! Még halálod is másnak halál, részeg
hányás, ökrendezés.
Minek a valcer? Nem is értetted az egészet
Halál-Csibész!
(...)
Mert lesz ezután is, lesz Árulók, lesz Kurva Hitszegők,
lesz forradalom,
termelés, dacos növényi tenyészet, lesz férfi-nők
veszem-adom.
És nem halál, nem a gyász, Két Skizofrén Apostol:
a játszma vége.
Tudod: Nő-Jézus, s te Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo Tolsztoj:
Háború és Béke.
(...)
*
Juhász Ferenc hosszúversei, epiko-lírai alkotásai közül például A tékozló ország (1954) Dózsa György-víziója és kritikai korképe, s Anyám (1970) című éposza külön fejezetet képeznek a magyar költészet történetében. Ezek a kötetnyi költemények kötetnyi elemzéseket kérnének. A Latinovits-sirató is terjedelmes, relatíve mégis rövid alkotás. A kortárs halottat, közeli barátot a tragédia utáni, azonnali fájdalomban búcsúztató költemény egy költeménytípust is képvisel. Forma és „formátlanság” példázatos módon találkozik.
*
Az 1976. június 4-én Balatonszemesen elhunyt színművész, Latinovits Zoltán öngyilkossága mélyen megrázta az országot. Mivel a választott halál formája és helyszíne erősen emlékeztetett József Attila balatonszárszói tragédiájára, a költő és a színész végzetét rokon eseményekként, rokon jelképekként értelmezte azon művészek, költők legtöbbje, akik versben vagy más módon megörökítették a történteket. Latinovits a legismertebb színművészek egyike volt, híres alakításait, lázadozó természetét, rá-rátámadó betegségét nap mint nap tudomásul vette vagy vitatta a nyilvánosság. A hetvenes évek metaforikus hősének számított, és valóságosan is – életével, írásaival, szerepeivel – megtestesítette, fölmutatta azt a magatartást, amely a józan ész erejével, a morál parancsaival, esetleg az anarchikus dac agressziójával fordul a már elviselhetetlennek érzett társadalmi állapotok ellen. Sokan esküdtek Latinovits zsenialitására és szerepének sorsdöntő jelentőségére, mások – maguk is tekintélyek – elítélték a jelenség-értékű Latinovits-magatartást.
Közvetlenül a haláleset után, vagy pár hónap teltével többek közt Illyés Gyula, Nagy Gáspár, Nagy László, Tandori Dezső írt Latinovits-verset. Ezekből a költeményekből külön kötet kitelne. Juhász műve az általa szerkesztett Új Írás augusztusi számában már meg is jelent: a végzetes esemény közelsége eleve magyarázta a versbeszéd elfúló-meggyorsuló lélegzetét, a nyers szókimondást, a helyenkénti (látszólagos) artikulálatlanságot. A cím: Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmiabábok körülményességével és megnevező aktusával is a gyász ceremóniáját előlegezte. Nincs elég szó a döbbenetre, hiába teleírva a színész koporsója. A múmia-bábok a hosszú időre és az időtlenségre is emlékeznek. Juhász is örök időkre szóló mementónak szánja a művet.
A költemény hetven szakaszból áll. A négysoros szakaszok páratlan sorai általában hosszúak, páros általában sokkal csekélyebb szótagszámúak (ez a vers előrehaladtával egyre inkább így van). Ez az eléggé szokatlan tény állandó, izgató kettősséget csempész a strófákba. A szabályszerűtlenséget a rímek szabályszerűsége, tisztasága ellentétezi. A keresztrím (a b a b stb.) összefogó méltósága erősebb, mint az önmagát is szétszakasztani igyekvő vers öntépő ziláltsága.
Költői mesterfogás az első kélt sor megalkotása. „Ahogy te mondtad az Anyámat”: célzás Juhász Anyám című hosszúversének Latinovits nyújtotta interpretációjára. A műcím, mivel a szokással ellentétben nem dőlt betűs szedéssel került a szövegbe, az édesanya említésével, személyével testvérként jeleníti meg a halottat, akinek kivételességét a „senki más” nyomatékosítja. Lélekben testvérnek tudott, páratlan embert gyászol a költő.
Amiként az első szakasz az anyát, úgy a második a férfilét másik legfontosabb női szereplőjét, a feleséget nevezi meg. Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet irodalomtörténész néhány évvel korábban, 1972 decemberében lett öngyilkos. Férje kötetnyi siratót írt akkortájt. (Szeverényi Erzsébet fényképe a Szerelmes hazatántorgás című kötetben, a Latinovits-vers huszonharmadik szakasza után látható is.) A mű alapvető emberi viszonylata (az engem – téged, a te – én azonnali hely- és helyzetjelöléssel, az élő és a halott szembenézésével) a gyászát kikiáltó, kiéneklő költő, Juhász Ferenc, és a halott színész, Latinovits Zoltán viszonyulása egymáshoz – és mindkettejüké a halálhoz -, ám döntő szerepe van a kélt öngyilkos együtt-láttatásának is. A férj és feleség kapcsolata jobbára csupán a barát „közvetítésével” szólal meg, hiszen – mint említettük – Erzsike halálára már számos művel reflektált az asszonyát búcsúztató költő.
Erzsike szerepeltetése az élet értelmét, értékét, a halállal szembeni fölényét hirdető poétával immár nem is egy, hanem két öngyilkos halottat fordít szembe. Ebben a szándékosan megnehezített, s mélyen indokolt szituációban, e hármasságban tör ki és lávázik hetven szakaszon át a vita: élet és halál vitája.
Juhásznak régi, súlyos témája a halál. Több nagyszabású halálélmény-metaforát kidolgozott. Ezek sorából a fehér bárány-halál és a varangyosbéka-halál komplex képei a leghíresebbek. Bár megnevezésükből nyilvánvaló az értékkülönbségük, Juhász Ferenc számára mindkettő elfogadhatatlan. Munkásságát a halállal, a halálprobléma lírai megjelenítésével is szinte hiánytalanul lehetne jellemezni, oly centrális nála ez a kérdéskör. A halál elleni indulat, s kiváltképp az akart, öngyilkos halál káromlása kiált a Latinovits-versből.
Halál – és káromlás? Igen: olyan kínzó a költő veszteségtudata, hogy a gyász, a siratás hagyományos szókészletével képtelen hangot adni szeretetének, fájdalmának, és életigenlő igazának. Ez az indulat Latinovits Zoltán tulajdonnevének szinonimáiként olyan fiktív neveket vet a költő tollára, mint a szemelvényeinkben is olvasható Bolond, Gyáva, Halál-Csibész, és a még külön is elemzendő hatalmas név (vagy mondatszó), az Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo Tolsztoj: / Háború és Béke. A nem idézett szakaszokban például „Skizofrén Gyémánt-társam”-nak, „Vad Bohóc”-nak, „Tajtékzó Skizofrén Párduc”-nak, „Mániás-Depressziós Kristálycsillag”-nak nevezi a halottat. A nem tulajdonnévszerű, köznévi megnevezés nem kevésbé jelentős a szöveghálóban (vak; bolond fiú; gőgös; rohadt stb.), ezek azonban poétikai értelemben nem kelhetnek versenyre a Latinovits-„tulajdonnevek” eredetiségével, kegyetlen és pontos szépségével.
A halott, az öngyilkos halála pillanatában (illetve a tettével) az életet, s mintegy a nevét is elveszti (elveti). Részint ez indokolja a róluk-beszéd, hozzájuk-beszéd vitaszituációjában a tulajdonnevek sokaságát. A megnevezés a feleségre is kiterjeszkedik (Asszony-zseni; Kis Depresszió; Skizofrén Aranykard, Végső Aranytokban stb.). Nem ritka az sem, hogy a kélt öngyilkost közös, többes számú (tulajdon)névvel illeti a költő. Idézett strófáinkban: Árulók, Kurva Hitszegők – és természetesen ugyanilyen funkciójú a Két Skizofrén Apostol fordulat is. „... dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” – kérdezi a Ki viszi át a Szerelmet közismert soraiban Nagy László. Az öngyilkos társak által földúlt élethitnek, s maguknak az eltávozottaknak kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Juhász Ferenc. Ez a mű, és Juhász sok más alkotása. A költő ugyan olykor hajlamos üres retorikaként hangsúlyozni az életnek a halál fölé rendelt voltát, Latinovits-versében azonban a szöveg megszakíthatatlan áramlása abszolút hitelt, lírai fedezetet biztosít a költeménynek.
Szemelvényünk a mű első három, ötödik, hatvanegyedik és hatvankettedik szakaszát tartalmazza. E két utóbbit valóságos világteremtés előzi meg. A két halott nemléte miatt kiüresedett világot a költő isteni gesztussal, hatalmas fölsorolás keretében népesíti be. Az ismétlés, az újramondás, a variatív fogalmazás itt – tehát az ötvenhetedik szakasz táján – a legszembetűnőbb, de az egész költemény él vele. Ez a vonás az imák, fohászok egyik jellemzője. Az Istenhez forduló, fohászkodó ember egyrészt formulákban rögzíti kérését, köszönetét, hódolatát; másrészt ismétlésekkel, halmozásokkal, szövegváltozatokkal nyomatékosítja mondandóját. A Latinovits-vers hatalmas imaként, életigenlő káromló fohászként is olvasható. Az ima nem az égbe, nem Istenhez száll, hanem a föld alá, az eltemetettekhez. „Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt ősz / Bohóc-Virág. / Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszülten viselős: / Rongy Szomorúság” – áll például egyhelyütt. Az ember – a halott - fáj a Földnek... Vörösmarty Mihály kései verseinek szédülete, lélekszakadt fájdalma, tudathasadásos vizionálása: ez a kivételes költői teljesítmény érződik előzménynek, ha Juhász teleírt versének kétségbeesésében osztozunk.
A skizofrénia szava nem véletlenül fordult elő oly sokszor az eddigiekben is. A barát és a feleség halála, illetve az öngyilkosság ténye hasít bele a tudatba, kelti azt az iszonyú fájdalmat, amelyest a költemény kiüvölt (legjellemzőbb írásjele a felkiáltójel. Utolsó előtti, hatvankilencedik szakasza nem is tevődik össze egyébből, mint a tizennyolcszor, felkiáltójelesen ismételt Halál szóból: „Halál! Halál! Halál! Halál!...” Ha Tandori Hommage-a esetében a halál-taburól, a szó kiejthetetlenségéről értekezünk, itt – épp fordítva – a kimondás kényszerét szükséges észlelnünk. A „Halál!% Halál!...” szósor az utolsó, hetvenedik szakasz első sorába is átcsap).
Az iménti „Halál!”-idézet jelzi a főtémát. De vajon azt-e? A Latinovits-vers legalább annyira az élet, az Élet, az Élet! verse, mint a halálé. Mint az első négy strófa is, a vers egésze is az életet vállaló ember és az életet eldobó két ember szembeállító viaskodása. Az „Akinek a létre a két nemző-szülő ad hatalmat: / az viselje!” legfőbb morális parancsát valló Juhász ennek a tézisnek az érveit sorolja végeérhetetlenül. Ez az a parancs, amelyest nem lehet elégszer mondani. Ez az a parancs, létigazság, amely a megbocsáthatatlan bűnt elkövető öngyilkosokat – bár a versben nincs számukra bocsánat! – mégis föloldozza. Az élő én győzedelme (a vers utolsó szavában) a halált lebíró élet diadala.
Az állandó párbeszéd – vagy perbeszéd – sokszor „És...”-es szerkezeteket alakít ki. Ez a mondatkezdés az Ószövetségi Szentírásból ismerős, és távoli asszociációval a (káromló) fohásznak, negatív imának nevezett költemény már-már elviselhetetlen nyelvi radikalizmusa, szókészleti drasztikuma ellen hat. A skizofrénia: élet és halál különléte, egymástól-elhasadtsága. A bűn lehasította az életről a halált, életre és halálra hasította az osztatlan (a paradicsomi) létezést. Juhász a halál nélküli élet, a halhatatlan élet csak a költészet, a művészet régiójában elképzelhető és megjeleníthető ideáját mentette a hetven strófába.
A meghasadtság – élet; halál – indokolja, hogy a költemény a szépség Pazar formáiban bővelkedjék, de a rútság bélyegét is magán hordja. A rímelés harmóniája és a sorok hosszúságának többszörös diszharmóniája elemi szinten hordozza a szépség-rútság ellentétet. A szóállomány „napfénypettyes”, „aranypontos”, „napláng-lombos” szavak sugarait veti a műre, ám éppen e gyönyörű szavakat rögtön a disszimuláltok roncsoló igéje borítja sötétbe az ötvenharmadik szakaszban.
A szépség-rútság arányait és összefüggéseit csupán a vers elfogulatlan, a „nyomdafestéket nem tűrő” kifejezésektől nem idegenkedő olvasója érzékelheti. Nem kétséges: nehéz elviselni a halál, a bűn olyan szavait, mint hím-nöstény hullabál; Zabáld csak Vad Bohóc a földet; rohadni már, elrohadni; vicsorgó téboly-ugrás; kurva-pénz; kupleráj-díj stb. Ráadásul Juhász Ferencet gyakorta éri az a nem alaptalan vád, hogy műveiben túl sok jelentést bíz a vegetatív emberi létezés, az anyagcsere (általában bármiféle anyag) részletező, tobzódó bemutatására. A szétfűrészelt koponya, a szeméremszőr, a dagadt asszonycsöcs leírása, a megvakított csipás bányaló képe, a föld forró beleinek Hieronymus Bosch-i látványa idegen a magyar vershagyománytól. De ismét a kontextus teljességére és a szépség-rútság arányaira, viszonylataira kell emlékeztetnünk.
Bosch neve nem szerepel a költeményben, de olyan formátumú, külön világot teremtő nagyságoké, mint Friedrich Nietzsche, Baruch de Spinoza, Alighieri Dante: igen. Nevük kimondása, versbeli jelenlétük az élet, az életvállalás, a teremtés melletti érvelés. Személyük a mű vége felé bukkan föl, részeként annak a körkörös tágulásnak, ami a versen eluralkodik. Míg a vers elejét a két öngyilkos halálnak hírül adása, a kélt halott és a két halál nyers rajza töltötte ki – valamint a már jelzett én – te, én – ti elhatárolódás -, a későbbiekben valóságos Juhász Ferenc-önéletrajzot is kapunk. A némi rapszodikussággal fölidézett élet ugyancsak nélkülözhetetlen versalkotó elem: a kélt eldobott élettel a saját, konkrétan megjelenített élet perelhet. E szaggatottan íródó versbeli autobiográfiának olyan kísérő képei akadnak, mint a terhét le nem dobó kisgyerek, „a kis szamár” álma. Az ébredező férfiasság itt a férfiatlanság, a „csődörnek se férfi” ember ellentéte (Latinovits öngyilkosságát korábban, a kilencedik szakaszban így ítélte el a költő: „Hiába, nem lehet negyvenötévesen szipogva, röhögve / zokogni!” A szipogás, röhögés, zokogás részint a gyermekhez kötődő jelenségek: a negyvenöt éves, fölnőni képtelen férfi kritikája). A férfivá serdülés fiziológiai folyamata általában kényes témának számít. Juhász Ferenc mit sem hallgatva el, mégis szebbnél szebb szavakkal szól az álmodozó fiúcskáról (huszadik szakasz): „S áhít asszony-comb közti barna-göndör szőrliliomot, izzadt nagy / dunyha alatt, / s kis vesszője meredten mézel, a rózsás pöcöcske-agy / gesztenyerügy-pillanat”. A liliom, a rózsa, a gesztenye természeti körből vett, egyértelműen pozitív értéktartalmú, általánosan szépnek ítélt szavai megszépítik és természetessé avatják a leírtakat, a szakasz tehát éppenséggel nem naturális. (A strófa a kivételes a a a a bokorrímet játszatja az a b a b-be).
A nagy „világteremtés-képre” következik a lesz forradalom, az ujjongó lesz sokadik ismétlése. A kétpólusosság a forradalom-ra a pejoratív veszem-adom-at rímelteti. Ezután a hatvankettedik szakasz az egész költeményből is kiemelkedve mond nemet az öngyilkosok, a „Két Skizofrén Apostol” tettére. A Tudod azt is megerősíti, hogy a két eltávozott talán nem volt tisztában tette súlyával, ám immár tudják, hogy „nem halál, nem a gyász” „a játszma vége”. A Nő-Jézus meglepő szóalkotása a megváltásra is ráutal. Az Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo-Tolsztoj megnevezés, e háromszor két (sőt négyszer két) szóból szervezett, igen találó Latinovits-„tulajdonnév” Tolsztoj nevével ugyancsak a megváltásra, az orosz író viszonylag közismert elméleteire, messianizmusára is céloz. A szakasz legnagyobb bravúrja azonban a páros sorok ríme. A játszma vége az abszurd dráma legnagyobbjának, Samuel Beckettnek a színműve. Ez a mű, ez a cím, ez a három szó a teljes pesszimizmust, a katasztrófát, a totális véget szimbolizálja. Ennek a – bújtatott – műcímnek egy másik irodalmi alkotás címe a rímszava. A Háború és béke, Tolsztoj regénye a világirodalom egyik legjelentősebb regényeként a heroikus optimizmust képviseli. A „skizofrén”, hasadt Latinovits-vers ezzel a kélt (rímelő) műcímmel a legsűrítettebben kifejezi lényegét. Sőt, a Háború és Béke három szava, a szerkezet nagybetűs Béke szavával, a megszemélyesített Békével a soron belül is ellentétez, Háború és Béke között.
Sematizálva az elemzett nagylélegzetű kompozíciót, a Háború: a halál; a Béke: az élet. Az két öngyilkos ilyen értelemben a háborút választotta, z őket káromolva elsirató pedig a békét. Háború és Béke, Halál és Élet fogalmait értelmezi, írja körül, telíti tartalmakkal Juhász Ferenc. Háború és Béke harca kegyetlen, örök harc. Az élet értelmét – és a (választott) halál értelmetlenségét kikiáltó költő a záró szakaszban sem hagyhatja el a rútság képeit a szépség képei mellől. A költemény talán legbarbárabb szakaszát szegi be a felkiáltójeles győzedelem, melyért hetven strófa viaskodik, káromkodik, átkozódik, fohászkodik, példálózik, pusztít és teremt:
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
Nem vagy: szerelmem!
Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mer,
emberhullát zabál.
Ím: győzedelmem!
*
A Latinovits Zoltán koporsója kívül-belül teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok című vers a szerelmes hazatántorgás (1977) lapjain, az Iszonyat-mindenség és holtak virágzó világfája és üvöltözés két halott kék sivatag-szívén józanon tántorogva című, utolsó ciklusában olvasható (334-343. oldal). E ciklus a Latinovits-vers előtt mindössze egyetlen költeményt (A bekerítő halottak) tartalmaz. A monumentális cikluscím Juhász több kulcsfontosságú alkotásának emblematikus szavait szövi jellegzetes mondatba. A Latinovits-vers maga sem nélkülözi az intarziás, szövegszerű visszautalásokat: az emberi önéletrajzhoz a Juhász-motívumok „életrajza” is társul, hogy a két „bekerítő” halottal szemben az élet és az életmű együttesen érvelhessen.
Tarján Tamás
(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 58-63. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése