Örömtelen nagy szakirodalommal – több monográfiával, antológiákkal, számos memoárral – rendelkezünk pályájáról. Abban lehet vita az emlékezők között, hogy „tüzes zöld szeme” vagy „nagy feketegyémánt-szeme” volt-e a nyurga, sovány fiatalembernek; de abban nem, hogy (Weöres Sándort idézve) „kristályosan nyugodt és tiszta” személyiséget ismertek benne, akiről bátran föltételezték: „soha életében nem ártott senkinek”. Annál többet sújtotta őt a mostoha sors, majd a világháborús téboly. Ikergyermekként született, de ez testvére életét követelte, és édesanyja sem élte túl a gyermekágyat. Radnóti felnőttként is lelkifurdalást érzett a kettős áldozat miatt. A szegedi Tudományegyetemen 1934-ben szerzett bölcsészdoktorátusa ellenére nem jutott tisztessége álláshoz. A harmincas évek második felében Gyarmati Fannival kötött házassága, néhány – főleg párizsi – utazás, a növekvő költői elismertség teremtett átmeneti, törékeny harmóniát számára. A baloldali mozgalmak, a társadalmi progresszió közelében kereste a helyét (s mind erősebben) foglalkoztatták a vallás, a hit kérdései is). Korai költőesztendői még az avantgárd áramában, a „pogány”, harsány életerő jegyében formálódtak, ám a Járkálj csak, halálraítélt! (1936) kötettől már súlyos szorongás, korai halálvárás vérzi át a klasszicizáló formákba váltó verseket. Minderről leghívebben eklogái tanúskodnak. Szerelmi lírája, ifjúságidéző nosztalgiája sem védhették meg a korai halál tudatának kísértetétől. Először 1940 őszén, utoljára 1944 májusától teljesített munkaszolgálatot. A jugoszláviai Bor közelében fölállított táborba, bánya- és útépítő munkára hurcolták. A nyugatra tartó visszavonulás során, november 9-én Abda közelében agyonlőtték és tömegsírba temették az elgyötört költőt. Holttestét 1946 augusztusában exhumálták, s hamarosan megjelent legfontosabb – posztumusz – könyve, a Tajtékos ég. 1948-ban, a Kossuth díj első odaítélésekor neve nem szerepelt a posztumusz díjazottak (Bartók Béla, Derkovits Gyula, József Attila) sorában. Igazi meg- és elismeréséhez két évtizedre volt szükség.
Az utókor szeretettel övezi, sok költő sok verssel tisztelgett emléke előtt. A róla készült figurális ábrázolások a testtartással, a tekintettel beszélik el szenvedéstörténetét; s őrzik az arcvonásokban azt, amivel ő maga fogadta, viselte és uralta mártíriumát: kivételes erkölcsi erejét.
ÉJSZAKA
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár;
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Vajon híres vers-e ez a nyolcsoros? Az epigrammák közül a Radnóti-életmű leghíresebbje (csak a Razglednicák négy képeslapja áll előtte – ha azokat is e műfajba soroljuk). Két megzenésítése (Lendvay Kamilló, Soproni József) növeli ismertségét, s jelzi, hogy eleve szinte hangjegyekből kottázódott a költemény.
Kora nyári datálású a mű: 1942. június 1-jén keletkezett. Mégis az ősz benne a főszereplő: az alvó nyár majd riasztó őszbe ébred. Radnóti gyönyörű szorongásverseinek egyike ez, a férfiasan palástolt halálfélelem, halálvárás kifejezése.
Az epigrammára mindig jellemző tömörséget, zártságot a lehunyt szem hatszor ismétlődő igéje, az alszik erősíti, ötször sorkezdő, egyszer tagmondatot nyitó nyomatékossággal. Ezt a monotóniát az alakváltozás ismétlődések (rózsában –rózsabogár stb.) nyugodt szívütemmé szabályozzák. De mintha aritmiás lenne egy-egy dobbanás a nagy nyugalomban. Szepes Erika és Szerdahelyi István Verstana (1981) az Éjszaka első négy során hozza példának a daktilikus sorok egyik lehetséges alkalmazására a magyar lírában. „Ötlábú teljes és hatlábú csonka sorokból” építi Radnóti a verset, mely – írják – „nyugtalanságot sugall”. Valóban: titkon érzékeljük, hogy a várt hexametereknél valamivel rövidebbek s nem egyfélék a sorok. Olyannyira, hogy ha a második négy sorról sem feledkezünk meg, akkor az ötödiket és hatodikat öt verslábból álló csonka sornak találjuk, vagyis idáig két-két soronként „fogy” a kompozíció, és az utolsó sorpárral is csak az ötlábú, teljes sorformához tér meg. Szabályos sorpárok, szeszélyes elrendezésben.
Erős sodrású, állandó hullámzású daktilus ereszkedése és az alszik ige sűrű visszatérte mellett a rímképlet is zárt rendet ad. A természetesebbnek ígérkező a a b b c c d d helyett a a b b b b c c az összecsengés: a vers magjába markáns bokorrím került, ezt fogja közre, zárja be a másik két-két rím.
Az óvó-közrefogó szimbolika az ún. belviszonyt tudósító (inessivusi) –ban, -ben ragok halmozásából is következik (szívben, a pókháló közelében, házban s még 6 szó). Elringatna ez az egyhangúság is, ha a nyolcadik sor élén a gonoszul lázadó, az éjben ébredő ige, a fölkel egyszeriben nem riasztaná el az aluvást.
A szív- valóságosan és képletesen is legbecsesebb szervünk – a pars pro toto elve alapján a teljes embert képviselheti („nemes szív szűnt meg dobogni”: egy derék ember halt meg). Az Alszik a szív versindítása ezért alszik az ember jelentéssel ér föl. Radnóti kihagyja az ént, személytelenít, eltávolít. Az alszik a szív az alszom „szinonimája”, rejtettebb töltéssel.
Az alvás táguló körökben megüli az emberközeli, természeti és belakott világot, majd a sötét ég magasát is eléri. Hallani a csöndet, hiszen a légy nem zümmög, az egér nem kapargál, a harkály nem kopácsol és így tovább. Meghitt kisvilágot láttat a búzaszem, a láng, az érem szó is, ám a pergő jelző parányi, bizonytalan hanggal telíti a verset. A búza, népi nevén: az élet pereg, és talán el is pereg? Dobpergés, harci zaj kísért? A lopni lopakodó ősszel mindenesetre a félelem érkezik azaz indul.
De hát nem volt-e eddig is a nyugalom egyben az aggodalom fészke? A légy a pókháló közelében alszik. Az egér mindig fél, és tőle is félnek... A harkály géppuskakattogásra emlékeztető kopácsolása, a fullánkos méh harciassága, a rózsa tüskével fölfegyverzettsége implicit módon riasztó háttéreleme a versnek.
Amikor a nyolc sor az ember, a ház, a kert régiói után a delelő élet évszakára, a nyárra is kiterjeszkedik, az elpihent élet (az aluvás) birodalmából finom váltással lépünk át a halott élet birodalmába. „... alszik a pergő búzaszemekben a nyár”: itt van szívközelben a diadalmas, termékeny évszak – de alszik a nyár, és „alszik a holdban a láng, hideg érem az égen”. Háromszor egymás után foszt meg a vers a hőtől, az éltető melegtől. A alvó nyár , az alvó láng a hold hidege mellett nemcsak alszik: ki is alszik. Az uralkodó alszik ige az elpihenés, az öntudatlanság, a passzivitás, a világból kikapcsoltság, az álmodás jelentései mellé fölveszi a mozdulatlanság, a halottság tartalmait is. Az éjszakai alvást a filozófia és a pszichológia tudvalevően megfelelteti a halállal. Az Éjszakában az ősz a nyár halála. Lopni lopakszik az ősz. Lángot lopni. Kioltani.
Ekkorra már sajátunkká éltük a formai elemek sokaságával érvényesített, igazolt körülöleltséget: ahogy az éjszaka bársonya óvón betakarja az embert és az ember körötti világot, elaltatja az aggodalmat. Ám ennek a lehunyt szemmel, öntudatlanul szemlélődő-álmodó, a csöndbe belehallgató-feledkező megnyugvásnak nagy ára van. Az éjszakai tudat rémképeket ébreszt, az elorzott élet rémképét. A ház altatja a csöndet, a fatörzs a harkályt, rózsa rózsabogárt; és az élet a halált.
csak borzongás, szorongás járja át az olvasót, nem jeges félelem. Finom, visszafogott, hálószerű, sejtető a vers. Az első öt sorban az alvás mint születés előtti álomvilág, az anyaölbe való visszahúzódás mutatkozott, annyira dajkáló volt a mindenség. A hatodik sor, a váltó sor ingatta meg ezt a reményt, a hetedik pedig hirtelen rántással fosztott meg a törékeny nyugalomtól. Roppant emelkedés az, ahogy az éjszakai égboltra siklik a tekintet. A Hold az életet jelképező Nappal szemben gyakorta sápadt halálszimbólum, dermesztő tünemény. Mérhetetlen távolról, fentről és ezüstös közönnyel (érem) birtokolja fényével az esendő, gyönge, oly könnyen eltiporható világot (pókháló, légy, egér, faág, fatörzs, harkály, kas, méh, rózsa, rózsabogár, búzaszem: onnan a magasból nézve gyönge, lágy, elroppantható minden). Házával, kertjével az ember is ennek a kiszolgáltatott létezésnek a részese.
Az alszik ige hatszori ismétlése és a nominalitás a rezdületlen nyugalom mellett tehetetlen passzivitást éreztetett (csupán még egy ige fordult elő, a kapargál, az is tagadószó által negligálva). A pergő folyamatos melléknévi igenév fölszöktette az ellankadó figyelmet, de az epigramma s vele a bolydult képzelet csak a nyolcadik sor rögvest kélt igéje folytán mozdul nagyot. A fölkel mellett a lopakszik a figura etimologicás szerkezetben önmagától nyer fenyegetőbb jelentést.
a sejtelmes Éjszaka megkapó remeke a kétpólusos szerkesztésnek, a gondolati és stiláris ambivalenciának. Az „Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom” kezdés az olvasót is a békés csönd sötétjébe dédelgette. Alszik a szív, az aggodalom, a kert, a faág, a méh, a rózsabogár, a nyár... Mire az utolsó szóhoz érünk (s figyeljük meg: második olvasásra már belénk költözik a vers, majdnem az egészet kívülről tudjuk), épp ellenkezőleg látjuk az epigrammát: nem alszik a hold (csak a holdban a láng), nem alszik az ősz; é nem alszik, mert a balsejtelmektől nem tudja aludni, aki lélekben vagy valóságosan a semmi kis pókhálótól az éji magas égig emelte a tekintetét. Mindez végtelen szelíd és józan tárgyiasságban, tárgyilagosságban éledt meg. Alszik a szív: a határozott névelő immár egyértelműen tanúsítja, hogy a versbeli én, a lírai én önmagára gondolt, önmagáról szólott – ám a személyes névmás (én) vagy a birtokos személyrag (szívem) elhagyásával, mellőzésével magamagát ki is vonta a költeményből. Előképeként annak, ahogy a barbár világ majd kiiktatja magából a csöndeset, a passzívat, a szemlélőt, az elviselőt; a tudót. Látnoki, sorsjósló mű ez.
Szenvtelen és szeretetteli, hűvös és okos egyszerre a versbeli körbe- és fölpillantás. Még az ősz sem kap igazán bántó szót. A lezáró éjben szó ragos formáján is rövidebben, nyilallón ismétli a meghitt és misztikus Éjszaka címszót. Ennek a –ben ragnak már nincs módja inessivusi viszonyt, belviszonyt kifejezni. Kinn van, védtelenül kinn van az ember az éjben és az őszben. Ha mégis bent – akkor árván és egyedül az univerzumban.
Háborús ősz volt 1942 földködlő észe; és fejvesztett, őrült ősz 19ö44 ősze, amely Radnóti Miklós életét elragadta.
NEM TUDHATOM...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, agy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, köröte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Ha az Éjszakáról azt kérdeztük: híres vers-e, a Nem tudhatom...-mal kapcsolatban arra kell válaszolnunk: még mindig híres vers-e. Főleg a hatvanas évek elejétől három évtizeden át alig akadt ünnepség, szavalóverseny, amelyen ne tolmácsolták volna. A diák általános iskolai anyagként ismerkedett vele. Igaz, a középiskolás irodalomtanítás már ritkábban tért vissza rá, jelentőségét tudottnak vette. A gimnáziumok és a szakközépiskolák IV. osztályos tankönyvei is más költeményeket részesítették előnyben, nem ok nélkül, mivel például a Sem emlék, sem varázslat, az Á la recherche..., at Erőltetett menet művészi értéke fölér amazéval. A legutóbbi esztendőkben két kifejezés kelt idegenséget a vers iránt. A bűnös nép fogalmával szembefordult a történelemtudomány és még inkább a közhangulat. Ugyanakkor a rendszerváltással nagyot zuhant – a József Attila-életműben is – a proletárversek népszerűsége; s a Nem tudhatom... tartalmazza a dolgozók szót, kulcshelyen. E költemény mégis az oeuvre legmaradandóbb darabjai közé sorolódik.
Egy harmadik „hibáját” már legelső hallgatói szóvá tették. A mű 1943 utolsó napjaiban majdnem kész volt. A „különös, vad, kétségbeesett” szilveszter éjszakán, baráti körben, illusztris vendégsereg előtt olvasta föl Radnóti e patrióta vallomást. Később sokan – a közeli barát és egykori egyetemista társ Ortutay Gyula és Tolnai Gábor, a színész Major Tamás, a keramikus Kovács Margit és mások – elevenítették föl részint eltérő emlékeiket. Abban viszont nagyjából megegyeztek, hogy nem respektálták a kitűnő és szenvedélyes versmondó poéta fölolvasását, „hazafattyas” hevületét. Csak az asszonyok egynémelyike érzett rá, hogy ez szinte hazaszerelmes költemény. Ekkor utolsó sora valószínűleg így hangzott: „Borítsd ránk, Szűz Mária, virrasztó égi fátylad” – legalábbis Mikó Ervin tanúsága szerint. Még hetekig tartott a vita, csak 1944. január 17-én került pont a megváltoztatott utolsó sor után. (A módosítással Radnóti elhagyta a Szűz Máriához, a patrona Hungariae-hez szóló rövid fohászt, és historizáló-vallásos színezet helyett elvontabb-éteribb jelleget adott sorainak.)
Mint Ortutay írja, 1943-44 fordulóján a progresszív magyar értelmiség nem tekintette hazájának a németek oldalán háborúzó országot. A „Van-e még hazánk?” súlyos kételyével nem fért meg Radnóti mély, tántoríthatatlan, himnuszos válasza, a van. Évek kellettek, míg az első értetlen polemizálók is „a hazaszeretet tiszta és hűséges vallomásaként” kezdték becsülni a remeket.
Talán Radnóti maga is sejtette, hogy parazsat gyűjt a fejére, az első sor ezért tart távolságot mások vélekedéseitől. A sor éléről kiugratott cím is bizonytalanságot sugall, holott az egész költemény a biztos tudás, az egyértelmű érzelmi elköteleződés verse. A 7., 8., 9. sorban,, sorvégi rímhelyzetben és sort kezdő hangsúllyal áll a tudom ige. Ezt ellentételezi az említett 1. sor – általánosságban – és a 12. sor a nem tudja szembefordításával: „Ki gépen száll fölébe” – a felderítő vagy harci repülőgép pilótája -, nem érezheti az itthon vagyok melegét. Tudás és nem tudás e viaskodása kétségkívül a költő javára dől el: míg a pilóta a magasból mindössze három célpontot lát (vad laktanyát, pusztítandó vasutat és gyárat (gyárüzemet), ő megszámlálhatatlanul sokat, néven nevezettet, emberarcút; s a vaddal ellentétben szelídet, gyöngédet, igézően kicsinyt (kis ország, messzeringó gyerekkor, gyönge ág, szöcske, füttyös gyümölcsös, sok gyerek stb.). A vallomástevő természetesen látja a halált (a sírokat) és a háború irtózatát: a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom Picasso ecsetjéért kiáltó nyomait is.
A tudás emocionális fölényét a többször ismételt gyermekiség (gyerekkorom világa, sok gyerek, iskola), a finoman bújtatott anya-gyermek összetartozást („Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága...”) és a szerelmi kötődés (a csókok íze) biztosítja a rideg nemtudással szemben. Az idetapadtságot éreztetik a páros rímek egyszerű és igen tiszta összecsengései, olykor az önrímhez közelítő mesteri megoldásokkal. A vad laktanyát hívószavára Szelíd tanyát a csitító rím, s ilyen további rímpárokat jegezhetünk föl: világa – ága; sírokat – sírogat; peremén – léptem én; látható – megmutatható stb. A sorok jambikus emelkedésűek, a hetedik szótag után a következő hat (vagy hét) előtt metszettel. Ezt a sorfajtát általában niebelungi sornak szokás nevezni (Radnóti az Erőltetett menet írásakor is erre bízta másfajta gondolatait, a „vándorló fájdalmat”), de a hazai szakirodalomban dúló nézetkülönbségek miatt mondjunk csak annyit: a nyugat-európai költészetből eredő, 7+6 szótagos tagolású, hangsúlyos jambikor periódusok tetszik ki a sorokat. Az utolsó négy sorban nagyobb lélegzetű, 7+7 osztatú a vers. Erre korábban az első lélegzetételnél, azaz a 3-4. sorban volt példa.
Kiüt a szövegből, mint egyetlen tulajdonnév, Vörösmarty Mihály neve. Az időmértékes verselésben – Berzsenyi után és Radnóti előtt – ő volt líránk legnagyobbja. Századunk első felében sokkal nagyobb – jogos – kultusz övezte, mint a sajnálatosan feledékeny második ötven évben. Radnóti is nagyon szerette őt, s a 11. sor táj szava után keresztnevével mintegy „belerímeltette” a hazába. Szerethette magát a névalakot is: van 1941 januárjából egy Veresmart című verse (Szamosveresmarton ugyan már munkaszolgálatot kellett teljesítenie, de egy emberséges román gazda jóvoltából, meg a lopva feleségével, Fannival töltött éjszaka okán békítő emlékeket is őrizhetett.) Ám Vörösmarty legelsősorban a Szózat Vörösmartyja. Ő véste minden magyar eszébe, szívébe az „Itt élned, halnod kell” parancsát. Radnótinál megcserélődik a két ige tartománya. Már az 5. sorban elhangzik: „... remélem, testem is majd e földbe süpped el” – hogy aztán az élet és a túlélés érvei következzenek.
A személyes élmények, emlékek és vágyak sorolása a magasban szálló pilótával, illetve mindenki mással ütköztette az itthonlét, az ismerős „lent” vershősét. De amiként a Második eclogában a Költő és a Repülő is szót ért egymással közös keservében, és Radnóti számos más verse is keresi a kéznyújtást, úgy a tudom itt is tudjukká fogalmazódik. A 29. sorral induló második versegység már nem az én, hanem a mi szakasza. A „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép” gyónásával a költő nem történeti, hanem erkölcsi igazságok felé siet. Nem mérlegeli politikusként vagy historikusként a bűnösség nagyságát, és nem a saját népét mondja bűnösnek. Ebben a kijelentésben a háború a bűnös és a háború által minden harcoló nép, bármi okból fogott is fegyvert. A vérontás elítélésében, a pacifizmusban rejlik a költői igazság morálja. A 31. sor dolgozók szavát hibás lenne pusztán munkások értelemben fölfogni, kiváltképp az ismétléses alakzatú 16. sort feledve, ahol pedig majdhogynem definícióként hatott: dolgozó az, ki dolgáért remeg. Radnóti a felnőtt, felelős társadalmat az összes tisztességgel helytálló ember (a dolgozók) és valamennyi művész (a költők) együttesének értelmezi, s hozzájuk rendeli, gondjaikra bízza a csecsszopókat, a mindenképp romlatlanokat – „akikben megnő az értelem”. A „világít bennük” kezdetű 33. sor mindhárom csoportra: ránk vonatkozik, ezért is van többes szám első személyű eleme mindkét szakaszzáró sornak és hangsúlyosan külön vitt verszáró mondatnak (hazánkra, szavunkra, ránk).
Az osztozás nemes gesztusa működik a 29.-től a 35. sorig terjedő strófában. A költő 28 soron át a maga hazafiságát ajándékozza a nemzet javának: bizakodik, hogy a többség tudja a bokor nevét és virágát, remeg dolgáért, őrzi a hol méz, hol áfonya ízeket. A szenvedő országgal azonosul – és ennek a közösségnek a tagjaként, mindközösen vállalja a felelősséget a nem általuk elkövetett, de kétségtelen bűnért. Nem el- és áthárít (noha neki ehhez lett volna erkölcsi joga): részt kér. Bűntelen költőként ott, ahol bűnösök is akadnak; bűnös nép fiaként, más bűnös népek között. (A bűn minden esetben a gyilkolás elfogadását jelenti.)
Sötét angyal áll őrt a vers felett: nagy szárnyával a virrasztó éji felleg. Virrasztani szavunk a szorongó várakozásra és a halott búcsúztatására éppúgy asszociáltat, mint a vigyázó ébrenlétre. Egyetlen mondat medencéjébe fut össze a szemléyes vallomás zuhatagja és a közös sorsakarás gyorsabban-tömöttebben toluló hulláma. A Nem tudhatom... cím végül is a jövendőre vonatkozik. Nincs bizonyosság, nem tudhatjuk, mit rejt a jövő. Éj s felleg sötétje terül a várakozásra.
Radnóti Miklós a hazaszeretet manapság hol túlhangsúlyozott, hol lebecsült érzését általában természetverseibe, barátokat-sorstársakat elevenítő költeményeibe (és érdekes módon egyes messzeség-verseibe) szőtte. Épp ezért egyszeriségében szépséges a Nem tudhatom..., mellyel a világháború legtombolóbb esztendejében, s mint utóbb bebizonyosodott: élete utolsó évében hazája – egyben erkölcsi eszményei – iránti hűségét ily nyíltan énekelte meg.
HETEDIK ECLOGA
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
A görög eredetű latin ecloga (az érvényes magyar helyesírás szerint nyelvünkben: ekloga) szó szűkebb jelentése: bukolikus költemény. A kezdetekkor a „pásztori” szóművészethez a párbeszédesség is föltétlenül hozzátartozott. A 20. századra is áthagyományozódó műfajt Theokritosz és görög követői nyomán Vergilius alakította ki. tisztán líraivá párolta a dialógusokat, és allegorikussá emelte a figurákat.
E nagy római költő, az augustusi aranykor klasszikusai i.e. 70-ben született, tehát a 2000., évforduló esztendejét, 1930-at Vergilius-évként ünnepelték világszerte. Megpezsdült a fordításkultúra, és különféle klasszika-filológiai hatásokra erősen élénkült az antikvitást mintának tekintő folyóirat-irodalom. Európában többfelé is a fasizmus előretörése elleni tiltakozásként, védekező elfordulásként mutatkozott ez a tendencia. Magyarországon a Sziget és az Argonauták című periodikák voltak a legjelentősebbek. A kultúra értékeit múltba fordulással óvó mozgalom a költő Babitstól, a tudós Kerényi Károlytól, a gondolkodó Németh Lászlótól kapta az ihletést. Radnóti örömest sietett a klasszikus humanizmus zászlaja alá. Más görög és latin átültetések mellett Vergilius IX. eclogáját fordította le.
Ő maga Első eclogáját 1938-ban, a Másodikat és a Harmadikat 1941-ben vetette papírra. A következő évben (éppen az Első eclogában is megverselt „drága Atilla”, a nemzedéktárs József Attila születésnapján, április 11-én) készen állt az Előhang az Eclogákhoz: a Száll a tavasz... A műfajból tudatos terv szerint ciklus épült. Az Előhangon kívül nyolc ekloga keletkezett, számmal jelzett hatodik azonban nem illeszkedik a sorba. Talán elkallódott a kézirata. Egy 1961-es kiadás a Nem tudhatom...-ban vélte megtalálni a hiányzó művet, de ez a nézet roppant ingatag tartalmi és formai alapokon nyugszik. Inkább csak ráérzés Bori Imre javaslat is: ő a Sem emlék, sem varázslat című verset iktatná be. Ma legáltalánosabban a Töredéket fogadják el hatodik eklogának, ám az időrenden kívül – keletkezése szomszédos a Hetedikével – perdöntő érvünk nincs.
A Hetedik ecloga – talán az Első és a Nyolcadig társaságában – a ciklus legkiemelkedőbb és mindenképpen legnépszerűbb darabja. Nagy Mariann 1989-es, 2626 tételt számláló Radnóti-bibliográfiájának tanúsága szerint a sűrűn tárgyalt eklogák között is ezt a remeket érintették a legtöbbször az irodalomtörténeti vizsgálódások, elemzések, publicisztikus írások (1988 végéig huszonkilencszer, a számtalan utaláson kívül. Egyébként mégsem ez, hanem az Erőltetett menet áll az élne, harminchét említéssel). A szellemi ellenállás, önmaga-megőrzés gyönyörű költeménye 1944 júliusában, a Heidenau-táborban íródott. Lager Heidenau Bortól mintegy 30 kilométerre feküdt. Itt nyáron a költő az emberséges táborparancsnoktól könnyítéseket kapott. Maradt lelki és fizikai ereje ahhoz, hogy egy-két festő- és zenésztársával kulturális estéket, felolvasásokat rendezzenek. A költemény a kései kutatások által is igazolt tárgyi hűséggel tudósít a lágeréletről. (Bár a sok nemzetiség: francia, lengyel, olasz, szerb, zsidó és magyar nem raboskodott együtt. Fölsorolásukból hangosabban zeng ki Európa bebörtönzöttjeinek fájdalma.)
A mai Radnóti-kötetek általában hat váltakozó hosszúságú strófába tördelik a művet; a Tajtékos ég a kézirathoz hívebben még csak négy egységet különített el. Az időmértékes formát, a hexametert maga a vers nevezi meg. „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek...” – folytatódik ismét a literatúra említésével a feleségnek szánt üzenet. Az írás, az irodalomhoz, a vershez való ragaszkodás az egyik utolsó életadó forrás. A másik a hűséges, vágyakozó szerelem. Radnóti a műfaji kellékek közül az időmértékességet hibátlanul megtartotta (már ifjúkorának szabadverseiben is sokszor „rászaladt” a tolla a verslábakra), viszont az eklogáink felében őrzött szerepszerű párbeszédről lemondott. Ám a látod-e, lásd, látod-e drága kérdő-felszólító ismétlései érintésközelbe varázsolják a nagyon messze levő feleséget, és az írás – szinte suttogás – által létrejön a virtuális, közvetlen dialógus. Épp a versírás hangsúlyozottsága miatt nem kétséges, hogy erre jár a múzsa; és a feleség a múzsa. Áthalljuk a szintén csak „félig párbeszédes” Harmadik eclogát – a pásztori jelző nélkül is-: abban egy kivételével valamennyi szakasz a Pásztori Múzsa szólításával, a Légy velem! vágyakozásával kezdődött; a befejezésig újra és újra fölhangzott a segíts!: „... szerelemről írhatok én még? / Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!”
Radnóti passiójának, az utolsó hónapok szenvedésének kezdetén a görög-latin bukolikusság már elillant a versből (az Első ecloga a rémségek víziója és a reménytelenség meditációja után legalább a záró sorba visszamentette még az „alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét” idilljét. A Második a józan ésszel, a Harmadik a pogány imával, a negyedik az indulattal, az Ötödik az írás lehetetlenségével próbálkozott; a Nyolcadik súlyos bibliai köntösbe fog öltözni). Elégiává lesz az ekloga, de az igék szüntelen jelen ideje felesel a bánatos merengéssel. Ebben a kora esti, ködös, homályos jelenben minden eldöntetlen. Szögesdrót, tölgykerités, barak, fogolytábor, horkoló foglyok egyfelől? De lebegő mindez, felszívja az este, „megtöretett testünket az álom, a szép szabadító / oldja fel”, és repülnek a foglyok! Az őrszemek árnya, az éjszaka hangjai kísértetiessé teszik a lassan teljesen elfeketülő világot? De a tábor, a „szétdarabolt lázas test él, egy életet él; és vár! Várja a véget vagy a csodákat. Elmúlás és megmaradás között óriási és mégis már-már érzékelhetetlen a különbség. Remény és reménytelenség egybemosódik. Alvók közt álomtalan a vershős, féligszítt a hitves csókját nem feledtető cigaretta, és nem enged döntést, se fölszabadító, se megszabadító utat nem nyit az utolsó sor: „... nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”.
Térérzetünket is a kettősség, az eldöntetlenség formálja. Súlyos, fáradt, nehéz minden és mindenki, a férgek elnyugvó nyüzsgése, újuló rohama és lehúz az alantasba. A feszülő drótok közt azonban lebeg a barak, suhognak az álmok, fénylik az arc. Állandó a hullámzás, reményé és reménytelenségé, igené és nemé, életé és halálé. „A Búvó otthoni táj!” felkiáltójelét öt kérdőjel töri le, ám a „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” – a lásd melletti másik megszólítással, a mondd-dal – megnyugtató feleletért eseng. Az őrök mindent elvettek, posta se jön, és mégsem felejtődött el a szabad emberi sors. Az alvás a fölriadással váltakozik, csak a költő, a verslevelet író strázsálja álmatlanul a fegyveresektől őrzött éjszakát.
Radnóti néhány más emlékezetes szerelmes verse nyíltabban, terjedelmesebben, játékosabban szól a kedveshez (Együgyű dal a feleséghez, Tarkómon jobbkezeddel, Két karodban, Tétova óda, Levél a hitveshez stb.), ám a végső fenyegetettség árnyékából suttogó Hetedik ecloga sokáig kendőzött vallomása ugyanoly megkapó. A fogoly mintha inkább önmagáról szólna, s éppen ezzel szól a feleségéhez. Szerelmes sorainak nincs izzóbb parazsa, mint az itteni verszárás.
A szilárd, kikezdhetetlen értékek keresése jellemezte Radnótit, a kivételes igényességű erkölcsi embert. Ilyen értéket lelt a külső-belső rendezettségben, a művészet- és irodalomszeretetben, a kisebb-nagyobb otthoni közösségek (és a legnagyobb közösség, a haza) iránti hűségben. Ihletője, biztos támasza, menedéke volt a szerelem, a harmonikus házasság is. A Hetedik ecloga világában ezeknek az értékeknek egy része – a szerelem, a szabadság, a haza – összefonódik, együtt lélegzik. Ez volt az első költemény, amelyest „Zagubica fölött, a hegyekben” írt. A későbbiekben már nem is részletezi ilyképp a saját nyomorúságos helyzetét. Még öt vers és egy versciklus telt a meghurcolt, elcsigázott Radnóti erejéből. Szívósságot, mégis-visszatérést ígér a Levél a hitveshez soraiban, a nép összegyűjtését prófétálja a Nyolcadig eclogában, az utolsó fölkelek!, az utolsó tovább halálos elszántságát az Erőltetett menetben. A Gyökér kimondta: „sorsom elvégeztetett”, az Á la recherche végén eltemetetlen halottnak látta magát. A Razglednicák négy tétele közül csak a (2)-at kíméli meg a pusztulás, a temetkezés, a förtelmes halál. A (4) megdöbbentő költőbátorsággal, jövősejtelemmel jósolja meg a halálnemet: a tarkólövést.
Az „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva” írt vers kézirata fennmaradt az utókor számára. Gondosan, pontosan fölékezve.
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése – Móra Könyvkiadó 1995. II. kiadás 532-547. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése