Az sem biztos, hogy tudjuk, hol, mikor született. Sőt méltó géneket keresve a pletykalegendák még Széchenyi Istvánnal is összehozták anyját, a szép kis szlovák cseléd Hruz Máriát. Petrovics István délszlávból elszlovákosodott, onnan továbbmagyarosodott famíliája pedig kárpótlásul kutyabőrt kapott a hálás utókortól.
A hála jogos. A tudományokért nem sok hajszálat hullató hentes és kocsmáros a vagoni helyzetéhez mérten legjobb iskolákba járatja fiát, aki majd egy elkeseredett pillanatában tizenhat évesen már a tiszti sarzsi reményében állhat be katonának, de lehetne akár jegyző is, mint a nagyszalontai pályatárs. Érthető hát az apai harag, ha ehelyett a kölyök éhenkórász komédiások közé áll. Petrovics István nem tudhatja, hogy ez korbetegség, amelyen valamilyen formában átesik a 29. század első felének szinte valamennyi tollforgatója.
A rövid nyomorúságot váratlan karrier követi. A névtelen fiatalember versei nagy feltűnést keltenek, álláshoz jut a népszerű Pesti Divatlapnál, pár hónap után ismeri az ország, és nem lankadó figyelemmel kíséri nyomon pályáját. Még ellenségei is javára válnak. A túl merészeket eddig hallgatás fogadta, őt támadják, ezzel reklámozzák. Ennek jóvoltából a hallatlanul termékeny új titán szinte elárasztja műveivel a korabeli sajtót, már akkor is kétségtelenné téve, hogy ő a legnagyobb, amikor ezt még senki sem meri kimondani.
Mindenkit zavarba ejt. A formákra láthatólag nem sokat ad, remekművel között tömegével ontja odavetett, félig sikerült verseit. És túl sokféle arca van ahhoz, hogy megnyugtatóan be lehessen skatulyázni. A borissza csárdaköltőből egy pillanat alatt lesz pesti világi, aztán világfájdalmas filozófus, később dörgő szavú néptribun, végül pedig hős, akinek nincs forróbb vágya, mint hogy egy szál karddal a kezében elessen hazáért, szabadságért, nehogy csalódást okozzon hűséges közönségének. Eközben állandóan lobogó szerelem hevíti és emészti, amíg csak meg nem nyugszik az oltárként tisztelt családi tűzhely melegénél. Mindebben persze sok a szerepjátszás, de az egykori komédiás mélyen önmagából építi szerepeit.
A magyarok szemében ő a költő, lassan már másfél évszázada. Tőle tanulunk először irodalmat, ő szól le hozzánk nemzeti ünnepeink dísztribünjeiről; ettől szavainak van valamilyen hivatalos jellege, amiért holtig tiszteljük, de a vele való ismerkedést legtöbben letudjuk az iskolával. Róla nevezték el a legtöbb utcát, neki van a legtöbb szobra, ő is szobor.
Nehezen tudjuk eleven valóságában elképzelni. Mindig elfelejtjük például elképesztő fiatalságát, azt, hogy sebtében kapkodva összehozott életművét huszonhat évesen fejezte be, pedig ebben z életkorban még csak reményekre jogosító zsengéit szokta írogatni a többi óriás. Ugyanilyen igazságtalanul hasonlítgatjuk össze bölcs öregekkel műveltségét, tudatosságát. Nem is értjük igazán, mért tekintette vezérének éppen őt a márciusi forradalom.
A nagyvilágnak persze könnyű. A világ szemében ő a magyar költő. Heine fedezte fel, Hugo siratta el, Paszternak fordította oroszra a János vitéz. Helye ott van az európai progresszió pantheonjában. Akik egy sorát sem olvasták, azokat is megfogja a világszabadságért tömegsírba hullott hős legendája. Ez a legenda a legnagyobb műve, minden egyéb alkotása azt a célt szolgálja, hogy végtelenné növelje az ő sírba hulltával bennünket ért veszteséget.
Holttestét ma is keressük. Szellemétől sem szabadulunk könnyen. A szaktudomány ugyan már többször próbálkozott a detronizálásával, a mélyebb Aranyt, a modernebb Adyt vagy másokat ültetve a helyére, de ez a szélesebb köztudatot sohasem befolyásolta. Petőfi közügy, ezt a magasabb politika is kénytelen tudomásul venni. Őt nem lehet kifelejteni a számításból. Csak kisajátítani vagy elhallgatni lehet. Rákosiék lobogóra tűzték – saját igényeik szerint retusált – képét. Ma a pénzünkről is levettük.
Mindkettőt túl fogja élni.
A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR
Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön.
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez.
"A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket."
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Versmondók kedvence. A Petőfi-kutatók is kedvelik, munkásságuk jóvoltából akár pontosan kimért táblákat lehetne kitűzni már az Uzd-Borjád közötti országúton, hol történhettek meg a versbe fordított élmények. Akár sorokra, mondatokra pontosíthatjuk a kielemezhető adatokat. Csupán az időpont lehet vitatéma. Ferenczi Zoltán, minden Petőfi-életrajzok alapjainak megvetője régi kalendáriumokban is búvárkodta 1845 szeptemberének és októberének fordulójára teszi a költő kéthetes borjádi vakációját, másik a házigazda visszaemlékezéseire hivatkozva egy-kélt hónappal korábbi időpont mellett kardoskodnak.
A legidősebb Sass fiú, aki ez idő tájt már orvos lett, valaha a tízéves Petrovics Sándor osztálytársa volt Sárszentlőrincen. A Tolna megyei földesúr fia nyitott szívvel barátkozhatott az éppen gazdag embernek számító alföldi mészáros fiával. A mostani látogatás idején ez a barátság hamar kiterjedt az egész családra, és hosszú életűnek bizonyult. Így szolgálhatott később Sass István doktor úr Károly nevű öccse erdődi gazdatiszt korában szerelmi postásként, az ő egyik leveléhez írta hozzá a megszédített Szendrey lány a híres záradékot: „Ezerszer, Júlia.” Persze a kélt Sass kisasszony sem maradt ki a költő bűvköréből. A regényes történet napján velük rándult át Petőfi Borjádról Uzdra, kihasználva, hogy Sass Károly ökörfogatot küldött át a közbirtokosság patakmalmától nekik járó lisztvám elszállítására. A liszt közben más úton hazakerült, így csak a Károly gazdával meggyarapodott számú kirándulók tértek vissza az ökörszekéren. A többi aztán úgy történt, ahogy a költő állítja, legalábbis ezt erősítette meg matróna korában a piruló Erzsébet, mivelhogy ezen a visszaúton a már szívében elkötelezett Zsófi nővére helyett vele foglalkozott az éppen szerelmi csalódásaira vigaszt kereső híres poéta vendég.
Ennyiből bárki beláthatja, nem jó túl sokat tudni egy versről. A négyökrös szekér pedig aztán végképp nem tudósoknak készült. A korabeli divatlapok szebb keblű olvasótábora várta az ilyen műveket kedvenc szerzőitől, akik között Petőfi már ekkor listavezetőnek számított. Ez persze nem akar lekicsinylés lenni. Az ábrándos lánykákat, unatkozó tésasszonyokat egyáltalán nem szabad lebecsülnünk azért, mert kedvenc lapjaikat elsősorban a minden számhoz mellékelt színes nyomat kedvéért járatták, hogy idejében megtudják, mi a módi a párizsi vagy pesti delnők és arszlánok között. Az ő előfizetéseikből ad Vahot Imre Petőfinek szállást, jó magyaros táplát, ezenfelül tizenöt pengő forint fizetést és honoráriumot minden leközölt verséért. Ezért tud megélni Petőfi a tollából önérzetesen, és nem a pártfogókért könyörögni kénytelen, nyomorgó Csokonai módján.
Ha valaki netán már türelmetlen, szeretném figyelmeztetni, maga a vers még vontatottabban indul, mint elemzése. Az olvasó először csak azt érzi, hogy itt valami nincs rendjén. Az események elé is ökröket fogott netán a szerző, így a vadregényesnek ígért történet sehogyan sem akar előrehaladni. A mesélő állandóan ismétel, hol egy szót, hol többet, a mű egynegyedét kitevő első szakasz majdnem teljesen rámegy az ökörfogatra. Ha utólag statisztikákat akarunk gyártani, a költő szemére vethetjük a pazarló kétsoros refrént, amely egymaga elviszi a vers egynegyedét. Az ökrökre egyharmad jut, ugyancsak nagyjából egyharmad részre tehető a szó szerint megismételt szöveg.
A kíméletlen vánszorgást a verselés is erősíti. Sorról sorra érik a csalódások a szegény olvasót. Mire megszokná az ötös és a hatodfeles jambust, a második sor végén a kötelező jambus helyett spondeusra sikerült az utolsó egész versláb. Csúnyábbat csikordul és nagyobbat zökken a szöveg a már-már elandalodó olvasó fülében, mint a szekér az utasok alatt egy-egy kátyú tetején. A harmadik sor végén az derül ki, hogy még keresztrímre sem telik a költő igényességéből. Ehhez képest az ötödik sor után meglepődik a kifinomultabb versértő, hiszen azt tapasztalja, megfordul a hosszabb és rövidebb sorok sorrendje. Ezt a formát, a francia ballada kötelező rím- és ritmusképletét a szigorúan váltott emelkedő (hím)ereszkedő(nő)rímekkel a füle felismeri. Így várja az a b a b b c b c képletű verset, amely pompásan alkalmas gondolati fordulatok ritmikai jelzésére. Még a rímet is fellelni véli. Annál jobban bosszantja a várt hatás elmaradása. Pongyolább formában zseniális művek születtek, de ezúttal épp a felkeltett és nem teljesített várakozások miatt nem kényelmes úti csizmában, nem egy más öltözködési kultúrát sugalló bocskorban, hanem uraságoktól levetett, félretaposott lakkcipőben csámpázik a költő, hogy minél jobban bosszantsa a tisztelt olvasót.
Közben azért titokban sok mindent elmesél a sorok között ennek az olvasónak. Az is feltűnik, milyen könnyebb bizalmassággal tegezi. Hiába, a vers akkor még ilyen bizalmas kapcsolat író és olvasó között. Petőfi és Arany első köszöntő és köszöntésre válaszoló verseikben természetes módon tegeződnek, ugyanakkor az ezekhez mellékelt levelekben „Üdvezlem Önt” és „Viszont üdvezlésemet Önnek” az alaptónus. De ennél sokkal lényegesebb, hogy a versolvasó a „társaságnak úri tagjai” kifejezésből értesül, most afféle piknikre kap meghívást, ahol vannak szolgák, akik a szállítás és a vendéglátás feladatát végzik, és vannak urak, akik élvezik ezeket a szolgáltatásokat. (A valóság, mint tudjuk, nem egészen ez volt, de azzal a továbbiakban ne is törődjünk.) Az olvasónak tehát az egész helyzet világos, mire a cammogó ökrök elhúzzák a függönyt a regényes színjáték első felvonása után.
A második felvonásban aztán bőven kap ki-ki ízlésének megfelelő regényességet, vagyis magyarul romantikát. Van ott holdfény, van fogyó hold, amely úgy bolyong a felhők között, mint a bús hölgy a temetőben, miközben sírhalmot keres, természetesen férjéét, hiszen a romantikát sem lehet az erények rovására túlzásba vinni. De a kissé kicsúfolt álromantika mellett jelen van az éjszakai utazás valódi romantikája, szellőkkel és illatos füvekkel. A második függöny után mindenesetre ott érezhetjük magunkat a vers hangulatában.
A harmadik szakasz úgy kezdődik, mintha újra vontatottan haladva, az idegeinkkel akarna játszani a költő. De ez csak látszat. Néhány szóismétlés mögé rejtve hirtelen sietni kezd valami ebben a relatív idővilágban. Megtudjuk, hogy a mesélő maga is véletlenül került a hősnő mellé a szekérre. A „társaságnak többi tagjai” kifejezés elárulja, hogy már elkülönültek a többiektől. Azért még váratlannak érezzük a kérdést, amelyet az ábrándozó férfi a lánynak szegez: „Ne válasszunk magunknak csillagot?” Az ökörfogat húzta függöny ezúttal valami fontos történést sejtető felvonás végét zárja.
Az utolsó szakasz ugyanazt a sort ismétli, amivel az előző abbamaradt, nem másért, mint hogy értsük, ugyanabban a pillanatban vagyunk, amelyben voltunk az előző szakasz végén. Aztán megmagyarázza a közös csillagválasztás jelentőségét. Erzsikének ott és itt nekünk. És ezzel megint megtudunk valamit. Azért kell csillagot választani, hogy együtt emlékezzenek arra, ami történt, ha elszakadnak egymástól. Vagyis már történt valami, vagyis már szövődtek közöttük olyan szálak, amelyek elszakadhatnak. Legalábbis ezt állítja a férfi. A beteljesüléshez már csak a nő válasza hiányzik. Az ilyen válaszok rendszerint banalitások. Ezért szó szerint sosem tudjuk meg, mit mondott Erzsiket. Csupán azt a tényt, hogy a kélt fiatal a véletlentől eljutott a választásig, és a szakaszt meg a verset záró ökrök már mint a megállított idő mennek tovább. :A szebb keblű olvasóközönség pedig kedvére szövögetheti magában, gondolhatja tovább a történeteket, hiszen Borjádig van még idő. Hiszen Borjád talán sohasem érkezik el a végtelenségig lelassuló ökrösszekér utasai számára. Ezeknek a saját szövegű történeteknek ugyan már nem sok köze lehet Petőfihez, de hát egy nagy vers azért nagy, hogy egyszerre sokan férhessenek hozzá.
Ha kíváncsiságtól hajtva meg akarta valaki keresni, melyik divatlap szerencsés olvasói találkozhattak elsőnek A négyökrös szekérrel, megdöbbenhet. A csodálatos vers csak két év pihenés után, 1847-ben jelent meg Petőfi gyűjteményes kötetében, a Szerelem gyöngyei ciklus elé sorolva. Nem kellett volna senkinek?
De aztán minden kivilágosodik. Lám, még annak a két hónapnak is megvan a maga jelentősége. Nem szeptember, hanem július végén kocsikázott Petőfi Sass Erzsikével. Aztán jött az elszakasztó sors, vagyis Mednyánszky Berta, „A szőke gyermek, kékszemű kökényfa”. Petőfi már csak érte lángolt, s a Bertához írt versek újra lázba hozták a szebb keblűek közvéleményét. Volt, aki a lány helyébe képzelve magát, rajongva csüggött a vallomásokon, és volt, aki a csapodár férfi szemére hányta, hogy Etelke sírján még nem száradtak el a cipruslombok. Még csak az kellett volna, hogy e pillanatnyi reményben kiteljesülő új szerelembe zavaró momentumként beszekerezzen választott csillagával Erzsike, és zavarában a Szerelem gyöngyeit szórja az ökrök elé a költő.
Nemcsak a könyveknek, a verseknek is megvan a maguk sorsa. Na persze, ha megérdemlik a halhatatlanságot.
EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... -
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. -
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Különös évet zár 1846-ban Petőfi Sándor. 1844-ben kilábal a nyomorból, 45-ben országos hírt szerez, 47-ben megleli családi boldogságát, 48-ban győz a forradalom.
1846 a válság éve volt. A Felhők éve. Ekkor támadt a költőben legtöbb kérdőjel a világ dolgai iránt, ekkor volt benne legtöbb bizonytalanság saját életét illetően. Már szerette Szendrey Júliát, de még nem kapott választ a Reszket a bokor finom kis rejtjeleivel küldött üzenetére.
Egyetlen biztos pont talán körülötte a világot vagy legalábbis a hazát megváltani akaró ifjakból megszervezett Tízek Társasága. A fiatalok együtt olvasnak, tájékozódnak, gondolkodnak, együtt vetik vigyázó tekintetüket Párizs felé. Jókai utólagos tanúvallomása szerint valamennyien franciák voltak. Legfeljebb olyan másokat voltak hajlandók észrevenni, mint az angol Shelley vagy a német Heine, akik saját kultúrájuk kitaszítottjai voltak, így egy kicsit franciák is.
Ennek az 1846-os évnek utolsó verse az Egy gondolat bánt engemet. Vérbeli romantikus látomás. Képein letagadhatatlanul ott van Heine hatása. Elsősorban a történelmet francia szemszögön át tanulmányozó társaknak szól; hogy együttes munkájuk milyen álmokat ébreszt a vezérben, aki természetesen helyettük is álmodik.
A költői mesterség különös helyet foglal el a művészetek között. Talán azért, mert a költő emlékeztet leginkább minden művészek öregapjára, a sámánra. És ha verseivel ma már nem is próbálnak beteg tehenet gyógyíttatni, azt természetesnek veszik, hogy a jövőt lehet kiolvasni belőlük. Pedig a költő csupán magába lát. Jóslatai olyanok, mint bármilyen más emberé, azzal a különbséggel, hogy fennmaradnak. Ha nem válnak be, elfelejtjük. Ellenkező esetben misztikus fény ragyogja őket körül. Ha a magára maradt Szendrey Júlia nem megy férjhez pár nappal a feltételezett gyászév lejárta előtt, a Szeptember végén is csak egy szép vers marad, és nem lehetett volna szégyenbélyegként az ő homlokára sütni. Petőfi számos jövendölő verse közül azért emelkedik ki az Egy gondolat bánt engemet, mert jövendöléseinek egy része kísérteties pontossággal beteljesült.
A vers úgy kezdődik, mintha Heine írta volna a Dalok könyve valamelyikdarabjaként. A romantikus személyiség által megvetett filiszter ágyban, párnák közt hal meg, akár egy féregrágta virág vagy egy elfelejtett gyertya. Ezzel szemben az igazi halál látványos, heroikus. Akár a villámsújtotta, szélvész csavarta fa vagy a mennydörgés által ledöntött kőszirt. Eddig jutott el Heine is, amikor úgy döntött, hogy az Etna tüzébe kell belemártania egy óriási fenyőt, és azzal felírni a mennyboltozatra, hogy „Szeretlek, Ágnes!” Heinénél itt végződik a vers. Petőfi azonban újrakezdi, és az öncélú képi heroizmust felváltja az elképzelt valóság heroizmusa.
Az emberiség sorsát eldöntő végző ütközet Petőfi állandó témája. Egy hónappal előbb véres napokról álmodott, valamivel később az Ítéletben fogja fenségesen dübörgő hexameterekbe formálni a jó s a gonoszok végső apokaliptikus összecsapását. Ez nem az ő leleménye. Benne van a korszellem is. Napóleon óta könnyebb elképzelni a világ sorsát politikailag is eldöntő, nagy csatákat. Gondoljuk meg, a bukott kommün napjaiban keletkezett 1870-es Internacionálé sem ígér kevesebbet, mint hogy „ez a harc lesz a végső”.
Magyarországon nagyon merész dolog ilyesmit jövendölni, a csigalassúsággal vagy legalábbis „fontolva haladó” országgyűlés, az ezt is sokalló bécsi udvar és a jámborul tűrő nép konstellációját tekintve. De Petőfiék európai horizontok között élnek, így biztosabban látják az idők fordulásának jeleit.
A Jó és Gonosz romantikus összecsapása ezúttal két szóval lesz több, mint egyébként. Az egyik a pirosló arcok fölött lobogó piros zászló, a másik a zászlón olvasható jelszó: világszabadság.
Kötetnyi irodalma van már ennek a kérdésnek. Megtudhatjuk belőle: kétszer írt még ezenkívül Petőfi piros zászlóról. Mindkét esetben a magyar történelmi múltat idézte, Munkács és Nagyszalonta bástyáin lobogtak ezek a zászlók hajdanán. Nincs köztük a világszabadság piros lobogójához, amely az 1793-as Francia Köztársaságot idézi, ennek hagyományaiban tűnik majd fel Párizs barikádjain 1848-ban, hogy megkülönböztesse az alatta harcolókat a polgárkirály trikolorjaival rájuk támadóktól. Ebből a piros zászlóból lesz majd valamikor a munkásmozgalom vörös zászlaja is. (1848 a Kommunista Kiáltvány megjelenésének éve!) Ez azonban nem jelent mást, mint hogy nagyon sokan nagyon sokféle úton kerülnek majd a közelgő forradalom barikádjainak egyik oldalára. Petőfi piros zászlaja 1846-ban még nem jelent többet, mint annak bizonyítékát, hogy a j9övőről álmodozó ifjak a nagy francia forradalom örökségében élnek, annak szimbólumaival azonosulnak, aminek nem ez az egyetlen jelen. Emlékezzünk csak, hány alkalommal, milyen megmosolyogtató eltökéltséggel ragaszkodik például Petőfi jakobinus módra kihajtott inggallérjához, és tagadja meg azt, hogy arisztokrata módjára nyakkendőt kössön.
Ezeknek az eszméknek magyarországi megnyilvánulása a versben szereplő világszabadság is. Alapja politikai realitás, hiszen az európai progresszió már világosan látja, hogy az érdekeit a Szent Szövetségben védő reakcióval szemben neki csakis a szabadság táborának hasonló méretű egysége adhat némi esélyt. De van a világszabadságnak morális indoka is. Petőfi például majd március 15-e után a szabadság eszméje besározásaként érzékeli a hirtelen feltámadt antiszemitizmust, és különösen szégyelli, hogy „ezen égbekiáltólag igazságtalanságú zsidóüldözéseknek” néhány magyar „zugprókátor_” is apostola lehet. Ő ugyanis a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavának mind a három részét halálosan komolyan veszi.
Egy kicsit megterheltük ezt a verset a mögötte álló gondolatokkal, de így is csak töredékét mondhattuk el annak, amit Pest-Buda franciái a világ akkor formáló ideológiáiból magukba szívtak, s amely tudásukat mi már nagyon is elfelejtettük.
A vers következő része a végső nagy harc. Vagyis az a pillanat, amikor a költő személyesen veti bele magát a küzdelembe. Ebben a pillanatban vágtatni kezd a vers. Eddig pontosan kimért jambusokban lépkedtek a sorok, most hirtelen gyorsan szaporázott anapesztusok viszik, ragadják magukkal a gondolatokat. Sok hangutánzó, hangulatfestő szó kavalkádja teremti meg a nagy romantikus csatajelenetet. Petőfi így festi a csatát mindaddig, amíg majd egyszer valódi csatában is részt vesz, és ettől kezdve néhány hátralévő versében egészen más csatákról olvashatunk. De ez a csata most különben sem egy konkrét ütközet, hanem egy álom, egy szimbolikus vízió. Itt hal meg a hős, méghozzá az ifjú hős, és ezzel új beteljesülendő elem került a jóslatba, hiszen Petőfi három éven be,ül ott mard a segesvári csatamezőn.
Néhány sorvonás után újra visszatér a jambikus lépésütem. A csata után temetés következik, ahol a világszabadságért elesett hősö9ket temetik közös sírba. És ezzel válik a dolog már-már hátborzongatóvá. Mindannyian tudjuk, hogy Petőfi holttestét valóan egy lovasroham fújó paripái hagyják ott összetiporva a csatamezőn, és nagy a valószínűsége annak is, hogy közös sírba temetik el. (Csupán abban reménykedhetünk, hogy nem elevenen, mint néhány sebesülttársát.) Sajnos Petőfi jóslatának csak egyetlen pontja nem teljesült. Nem a világszabadság lovasai száguldottak testén át a kiívott diadalra, hanem a zsarnokság győztes kozákjai.
Miért hisszük mégis, hogy igazat jövendölt? Azóta sok háború volt, és sokszor nagyon összekeveredve harcolt egymással a szabadság és zsarnokság. De mindig maradtak életben azok közül, akik az ő szavaival hívták a szabadságot, és sajátjuknak érezték az ő egyetlen és még számos gondolatát.
Az lát a jövőbe, akire visszanéz a jövő.
BESZÉL A FÁKKAL A BÚS ŐSZI SZÉL...
Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
A bús őszi szél tisztán skandálhatóm, szép ötös és hatodfeles jambusokban beszél a költői őszi fákkal. A Teleki-kastély lakóit szobáikban marasztalja a korán beköszöntött ősz, de ez talán nem is baj nászutasok esetében. A fiatal pár ebéd utáni sziesztáját tölti a pamlagon. Júlia a férje mellkasára hajtva fejecskéjét, szendereg. A férfi gondolatainak adja át magát. Hogy mit gondol, az még titok, csupán a hangulatát érzékeljük a kastély körüli természet finom, aprólékosan részletező tollal készült rajzában. A fák és a szél titkaira az lehet ilyen érzékeny, akit nyugtalanítanak saját kimondhatatlan titkai.
A pamlagon heverő pár nem valóságos pózban, hanem szimbolikus – a világ, sőt az utókor számára felvett – testhelyzetben várja a megörökítést. Elég, ha arra gondolunk,m ilyen nehezen tudna Sándorunk ebben a helyzetben lapozni, nem is beszéle arról, ha netán szótáraznia kellene. Hiszen francia könyvet olvas: Cabet Histoire populaire-jét. Ránk maradt szorgos jegyzetei hitelt érdemlően bizonyítják a költő mindennapos erőfeszítéseit, melyekkel megpróbálta megfelelő szakirodalom nélkül nem csupán megérteni, hanem kritikus szemmel feldolgozni, elsajátítani az olvasottakat, sőt levonni belőlük a kor magyar valóságára érvényes tanulságokat is. Hogy ezt mézesheteiben sem mulasztotta el, azt éppen ez a verse bizonyítja legkézzelfoghatóbban. Tehát ha nem is reális a póz, feltétlenül hiteles, amit sugall, mint ahogy hitelesen jelképezi egy másik versben a hazáért robotoló és harcoló nép helyzetét az „egyik kezében eke szarva / másik kezében kard” beállítás. Petőfi a hitvesi pamlagon tulajdonképpen mint kélt Archimedesi pontba kapaszkodik a megszerzett testi és szellemi biztonság rekvizitumaiba.
Benne van a pózban a birtoklás diadala is. Nem csupán elért boldogságának örül. Ő nem egyszerűen a szeretett lányt, hanem – esélytelen legkisebb fiúként – a mesebeli királykisasszonyt hozta el bősz atyjának várából négylovas hintón, ahogyan ezt valaha csak ígérgette saját Júliájának a felelőtlen Csokonai. Igaz, ez a kastély meg nem az övék, de már eljutott arra a szintre, hogy most az övék lehetett. Bár ezt plebejus érzékenységgel tagadja, most nagyon büszke Teleki Sándor barátságára, aki az ő valódi értékeit becsüli, és nem máris öröknek látszó hírnevéhez törleszkedik. Teleki nincs erre rászorulva, hisz nemrég Liszt Ferenc társaságában csavarogta be Itáliát. Hát egy ilyen gróf barátját próbálta lenézni a szűk látókörű jószágigazgató, Szendrey Ignác!
Vagyis, mint látjuk, nemcsak a szerelem volt a tét. Ez a küzdelem Petőfi életének egyik legnagyobb megmérettetése. És nemcsak az övé, hanem magáé a költői szakmáé is, amelyet ez idő tájt még mindig nehezen tud elhelyezni értékrendjében a társadalom. Ez még sokáig így marad, ezért is tekingetnek múzsa- és társkereső poétáink rendszerint fölfelé párválasztáskor. Ezért nincs véletlenül sem igazi proletárlány József Attila szerelmei között. Költő mivoltukat degradálná, ha az általuk elért szintnél lejjebb adnák igényeiket.
De térjünk vissza a pamlagon sziesztázó párhoz. Júlia rendületlenül alszik, végigalussza ezt a verset. Sándor pedig egyre jobban belemélyed a francia forradalom problémáiba. Úgy, ahogyan szokta. Ha csak a költői verstermést vizsgáljuk meg, abból is látszik, hogy az ifjú férj nem sokat változtat munkarendjén, nem ír kevesebbet, és nem ír másról ,mint máskor. Ez már a harmadik verse itt, Júlia most kerül először versbe, most is behunyt szemmel, mintegy eleven keretet adva a magasan szárnyaló gondolatokhoz.
Becsületére legyen mondva, Petőfi nem is ígért mást neki. Mihelyt megkapta a lány beleegyezését, hosszú versben válaszolt kedvese levelére. Ebben elrendezve kettejük további életprogramját, Júlia fő feladatát így jelölte ki: „ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak, / amint megkezdém pályázásomat”. Júlia ebben a pillanatban tehát nemcsak egyszerűen alszik, hanem ösztönöz. Sándor magas lelke kozmikus méretekre tágul, ezért olvasmányának minden betűje üstökös csillagként nyargal keresztül rajta. Ez a bombasztikus kép így önmagában leírva a nevetségesség határát súrolná, de az alsó Júliával ellentételezve jól érzékelteti, hogyan távolodik el a költő kettejük intim világától saját gondolatainak kozmoszába. Ezek a gondolatok minden mást kiszorítanak: őszt, költői fákat, meghitt délutáni enteriőrt. Csak Júlia őrzi álmában is saját kis birodalmát, a refrént, ahonnan őt már nem lehet kiszorítani, mert szétesne a vers törékeny szerkezete.
A költő gondolatai a tömeglélektan ismert problémái körül csaponganak. Hogyan tudja a zsarnok rávenni a szolganépet, hogy saját érdekei ellenében is, saját élete árán is őt védelmezte. Erre nemcsak könyvében találhat példát, a lengyel parasztok is hátba támadták nemrég Moszkva ellen ágáló uraikat. És ami a legtragikusabban érthetetlen, hiába megy a szabadság ügyéért mindenki önként a harcba, az eddigi áldozatok nem hoztak eredményt. Talán majd a jövő. Majd győz az igazság – és bosszút áll.
Petőfi gyakran írt a vérről, többnyire mint a szent ügy által megkö9vetelt szükséges áldozatról. De ritkán volt ilyen vérsz9omjasan bosszúálló kedvében, mint itt, ifjú hitvese mellett a pamlagon. Nemcsak gondolatainak villámai cikáztak fejében, szíve dobogásában érzelmei is belemennydörögtek az alvó Júlia fülébe. Csoda, hogy nem ébredt fel.
Vagy talán felébredt, és dacosan tettette az alvást? Egy vers sokféleképpen érthető. Az sem biztos, hogy a költő szándéka perdöntő mindig az értelmezésben. Petőfi egyértelműen azt akarta érzékeltetni velünk, milyen messze tud szárnyalni megtalált biztonsága erejével. De vajon ugyanígy érezte Júlia is?
Itt sötétben tapogatódzunk. Nem csupán azért, mert a költő szemérmesen elfújta a drága gyertyát, mielőtt kikövetelte volna a tíz pár csókot ifjú hitvesétől. Ezekről a kérdésekről Petőfi nem is vallhatott, mert valószínűleg fogalma sem lehetett arról, mi játszódik le a másikban. Hatvany Lajos, aki igen sok túlzással a költő életét tönkretevő hisztérikának írja le Szendrey Júliát, annyiban nem téved, hogy Júlia valóban labilis idegrendszerű volt, és ez a labilitás végigkísérte egész házasságukat. A viharok már Koltón is elkezdődtek közöttük, elég, ha néhány pillantást vetünk Júlia naplójába, amely szerint „csak mióta asszony vagyok, azóta ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát”, és elolvassuk hozzá Petőfi Tündérálmát, a szerelem ártalmainak eme horrorisztikus látomását, mindjárt el tudjuk képzelni, milyen mértékű érzelmi konfliktusok titkait őrzik a kastély falai, vagy suttogják egymás között a környező fák s a pletykás őszi szél.
Még az okát is sejthetjük. Júliának nagyon ambivalens a viszonya a szexualitáshoz. Az első Petőfi-verstől, amely a kezébe kerül, viszolyog, amikor elképzeli a hortobágyi kocsmárosné nagy, puha kebleit. Hogy milyen beleéléssel adja meg a tíz pár csókot, arra csak következtethetünk abból az elemi erejű felháborodásból, amellyel második férjének, Horvát Árpádnak erotikus kívánságait fogadja. Nemcsak a francia pornográf képek háborítják fel, amelyeket szerelmi életük változatosabbá tétele érdekében mutatott meg neki a férj. Az erkölcsi züllöttség bizonyítékaként értékelte Horvátnak azt az életelvét is, hogy a házastársak egyik legszentebb kötelessége kölcsönösen kielégíteni egymás szexuális igényeit.
Petőfi ilyesmiről nem beszél.
Kénytelenek vagyunk legpozitívabb hősének, Kukorica Jancsinak a tanúvallomásához folyamodni, aki azzal a biztató ígérettel csalogatja ki ingerlő térdecskéjű Iluskáját a patakból, hogy „a csókot, ölelést hamar elvégzem én”.
Ezt persze már régen nem a Beszél a fákkal a bús őszi szél... című költemény belső problémáihoz tartozik. De Petőfi olyan szuggesztíven rajzolja meg kezdődő családi boldogságának vagy boldogtalanságának színterét, hogy muszáj volt arra is gondolni, miről álmodhat az elfáradt Júlia, amíg fülébe dübörög a világforradalmár szíve, amelyben neki, úgy látszik, csak egy csücsöknyi hely jut.
Hiszen Petőfinek egyformán kell szabadság és szerelem, de a kettő között megbonthatatlan a rangsor; a szabadságért, a szabadság kivívását célzó küzdelemért mindig kélsz feláldozni a szerelmet, vagyis magánéletét.
A nagy vers mély kút, tartalma olykor nagyon távolról gyűlik össze, láthatatlan hajszálcsöveken át. Talán nem is vesszük észre, amikor iszunk belőle.
A PUSZTA TÉLEN
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
„Tán csodállak, ámde nem szeretlek...” – mondja a zordon Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tájáról Petőfi, mielőtt nekilát, hogy megénekelje az Alföld szépségeit. Ennek nyomán szoktuk kétségtelen bizonyossággal állítani róla, hogy nem szereti a hegyvidéket, igazi hazája a síkság, minél tágasabb, annál jobb. A Hortobágy egyenesen isten homloka, ennél már csak a tengert tartaná fenségesebbnek a végtelen horizontok szerelmese, ha látta volna valaha egyáltalán.
A költők egyik bűne, hogy a józan hétköznapi beszédet forgatják ki saját céljaikra; ezért az a büntetésük, hogy hisznek nekik, ahelyett hogy megértenék őket.
A művészet mindig az emberről szól, a költő mindig önmagáról beszél, és minél hitelesebben teszi ezt, közönsége annál könnyebben találja meg a költeményben saját önmagát. Így van ez akkor is, ha csupán valamilyen táj a vers témája. Sőt megkockáztathatnánk, a tájvers amolyan lélektani teszt, amely sokszor árulkodik az alkotó öntudatlanul kimondott belső titkairól. Balassi addig ünnepli a természetet, amíg tart a jövőben bízó életöröméből, Csokonai nemcsak füvészkedő barátai és a rokokó divat miatt rajong a kertért, ő az ilyen megszelídített, megművelt, lehetőségeiben kiteljesített intimebb természetet kedveli, szemben az eredeti kopár valósággal. József Attilának pedig tulajdonképpen Lillafüred tetszik, a Szinva-patak vízesésével, de hát őt talpig nehéz, vállalt hűség köti a holt vidékekhez, a város érdes részeihez, a társadalom veszteseinek természetes környezetéhez.
Petőfi kizárólagos Alföld-imádata valahol szintén politikai indíttatású. Amikor nem figyel rá, azonnal megszűnik ez a kizárólagosság. Az öt világrész legszebb országára büszke magyarként hazája ékességei közül elsőnek a Kaszpi-tenger habjain is túlra tekintő bérc jut az eszébe, és amikor vadromantikus elbeszélő költeményeket ír, mint például a Salgó vagy a Szécsi Mária, olyan kulisszákat festeget a játék mögé, hogy a divatlapok, az almanachok legjobb sziklabérc- és ősvadon-specialistái is megirigyelhették. Hiszen az örökké vándorló Petőfi a hegyek között is otthonosan mozog. Csak nincsen otthon. Az Alföldbe belenőtt, amit ott lát, azt nem megismernie, csak felismernie kell. Úti jegyzeteiben, verses vagy prózai útleírásaiban mindenre fogékony, friss szemű tudósítónak mutatja magát, de amit az Alföldről és főleg szűkebb hazájáról, a Kiskunságról versbe foglal, az már szociográfiai, sőt természetrajzi forrásként is hiteles.
Mindebben jelen van a kor igénye is. A 19. század derekának embere sokoldalúan érdeklődő. Falja az útleírásokat, szereti, ha regényei is kielégítik ilyen irányú kíváncsiságát. Sőt a tájleíró versben is értékeli az információgazdagságot. Ez az olvasó ugyanakkor be van zárva szűkebb világába. Ekkoriban csak bizonyos rétegek, csoportok utaznak, kereskedők, diákok, mesteremberek, katonák és persze gazdag főurak, akik megengedhetik maguknak az utazást megkönnyebbítő költséges kényelmet. Az olvasók többségét kitevő hölgyek gyakorlatilag bezárva élnek, számukra minden olvasmány egy-egy ismeretlenbe vezető kaland, amelyben nehezen tudják megkülönböztetni a valóságot a fantáziaszüleménytől. Kedvencük, Petői bárhová vezethetné őket. Ő tudja ezt, és éppen ezért viszi el őket saját hazájába, ha teheti. Nem a hegy helyett választja a síkságot, hanem a divatos vadromantika képzelt csúcsai helyett a lapos valóságot, a szép helyett az igazat, mint ahogyan ezt Aranynak írta meg a csorgó nyállal alvó Toldiról elmélkedve, amikor végül is az igazságban lévő szépben találja meg saját esztétikája alaptételét.
Ez az esztétika az alföldi tájversekben valósul meg talán legtökéletesebben. Éppen a deklarációs szándék hiánya miatt itt érthetjük meg legjobban, hogyan kötődik a költő szülőföldhöz, hazához, néphez, közülük kapott és választott szeretteihez, többnyire észrevétlenül, pátosz nélkül, de megváltoztathatatlanul. Nagyon nagy versek e költői program egyes darabjai, nem véletlen, hogy a legelső alá írja először saját választott, hallhatatlan nevét, mint ahogy az sem: legkényesebb ízlésű, olykor fanyalgó értékelői ezekben a versekben sosem találnak kivetnivalót. Ennek a diadémnak talán legszebb ékköve A puszta télen.
Maga a választott feladat mindenesetre a legnehezebb. A behavazott puszta látványa körülbelül a Négerek az alagútban című viccbéli festmény negatívjára emlékeztet. Ezt Petőfi egyetlen mondattal jelzi is verse elején, mondván, a puszta most méltó igazán a nevére. Mindjárt elmondja ennek okát is egy frissen odakanyarintott tanító mesével. A bolondos, gondatlan ősz elfecsérelte a szorgalmas tavasz és nyár munkájának gyümölcseit, koldussá téve az utána következő telet. Ez a kis mese nemcsak a vers alaphangulatát adja meg. Rögtön lehetőséget is ad a költőnek, hogy egyhangú tájat benépesítve, egy pillanatra megmutassa, mi minden hiányzik erről a képről. Rögtön láthatunk juhnyájat, méla kolompjával, pásztorlegényt kesergő sípjával, és rájövünk, hogy ez a megelevenedett hiány amilyen szép, olyan sematikus. De ez is csak realitás. Ami van, azt konkrét valóságában látjuk, ami nincs, az elvontságában hiányzik.
A hiányok helyére kerülő valóságos látványt találó túlzással nevezi befagyott tengernek a költő. Ezzel egy nagytotálban mutatott képet idéz fel bennünk, amelyen egyelőre nincsenek figyelemre méltó részletek. A film világából kölcsönzött műszó talán anakronisztikusnak tűnik a vers korához, de jól érzékelteti Petőfi különös látó- és láttatóképességét, amelyek filmeken nevelődött szemünk is elismeréssel adózik. A homogén fehér sík fölé csupán az alacsonyan járó nap képe kerül, először mint fáradt madáré, majd mint rövidlátó öregemberé.
Egész tanulmányt érdemelne, hogyan játszik Petőfi a nappal különböző verseiben. Lesz belőle piros paprika, kitüntetés a vén obsitos katona, az ég szakadozott felhő-mentéjén, még borissza papucsférjet is formál belőle kiapadhatatlan képzelete. Egy a közös szinte valamennyi naphasonlatban, metaforában: az ő napja mindig esendő, emberi, nincs benne semmi felséges, ami illene a mennybolt uralkodójához. Petőfi természetábrázolásában is republikánus.
Persze a nap sem tűnt fel véletlenül. Azért kellett, hogy most már nap-madártávlatból figyelhessük a téli pusztát, egyre közeledve felszínéhez. Először a kihalt élet jeleit vesszük észre, majd egy tanyában eleven életre bukkanunk. Egész közel is jutunk hozzá, megfigyelhetjük egy nyári vizek után búslakodó, bozontos tinó bőgését. Itt meg is áll a képmozgás. Valóságos agyságban és időben láthatjuk talán az egész téli puszta egyetlen pontosan megfigyelhető, emberi tevékenységét: a béres pipára gyújt. A kínosan részletezett művelet kitűnően szemlélteti az ólmos lassúsággal haladó időt.
A kép újra távolodik, és ezzel visszakerülünk a konkrétumból az általánosság szférájába is. Nem egyetlen csárdát látunk, hanem általában kapunk hírt a hallgató csárdákról, amelyek csaplárral és csaplárnéval szintén téli álmukat alusszák. Ennek a szakasznak utolsó sorában van a vers első, mozgalmasságot érzékeltető igéje („söpörték”), ennek hatására a következő szakaszban egy pillanat alatt megmozdul a tabló, és egy féktelen, romantikus képekben megelevenített viharnak lehetünk tanúi.
A vihar csak alkonyatkor csillapodik le, ezzel bekerül a versbe az eddig számításon kívül hagyott idő. A képet most az alkonyi ködök szürke foltjainak felfestése homályosítja tovább, erre jön majd a mindent elsötétítő éjszaka. Utoljára még élőlényeket látunk: a köd mögött egy lovas betyár sziluettje, utána kísérői, gyilkos foglalkozásának állatszimbólumai: a farkas és a holló. Az utolsó rímpárban („a ló – holló”) fülünkben csúnyán döccen a ritmus, de erről nem a költő tehet, hanem a nyelvfejlődés. Az ő idejében még az a’ló még allónak hangzott. A vers ritmusa különben is sok talánnyal szolgál. Látszólag csak egy kis rafinéria van benne, olyan, mintha a János vitéz négy tizenkettesből álló versszakának a közepére betoldott volna kélt egymással rímelő hat szótagos sort. De A puszta télen sorait ritmizálva arra is rájövünk hamar, hogy lüktetése nemcsak a magyaros ütemnek köszönhető. Az eleje például erősen jambikus lejtésű, a végére ez inkább trochaikusra fordul, de az időmérték hatását nem lehet letagadni.
Ha máskor írja ezt a verset Petőfi, biztos, hogy a ködbe vesző betyár baljós figurájával le is zárja az egészet. De most 1848 januárját írjuk, két hónapra vagyunk március idusától, és a téli álmot alvó pusztában a költő megérzi az ébredésre váró tavasz, az Európáét forradalmakba borító népek tavasza üzenetét. Így kerül mint csodálatos toldalék a vershez az utolsó szakasz. Persze Petőfi nagy költő, nem kívülről erőszakolja bele a kor üzenetét művébe, annak anyagából építkezik. Erre a napot használja fel, amelynek – alkonyat lévén – le kell nyugodnia. A fáradt madárból és a rövidlátó öregemberből most kiűzött király lesz. Nem Lear király tragikus szerepét osztja rá, amelyet pedig jól ismer, hiszen bohócaként élete legnagyobb színészi alakítását nyújtotta. Ez a bukott nap-király gonosz és nevetséges a mérges tekintetével. Ítélete is kélsz: hamarosan leesik fejéről a véres korona. Nagyon sokatmondó ez a kép, hiszen a vér a koronán itt jelezheti az uralkodás bűneit, de lehet a bűnhődés jele is; a koronával együtt a fej is könnyen leeshet.
Petőfi a téli álomba dermedt pusztán és Magyarországon jósol. A költők szeretnek fantáziálni. De neki jóslatai többnyire beválnak.
DICSŐSÉGES NAGYURAK...
Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.
Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan, mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!
Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...
Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.
Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.
Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.
Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' a
Hazának.
Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!
Móricz Zsigmond összetépett egy Petőfi-verset. Nem saját kezűleg. Visszaélve az írói mindenhatósággal, egy névtelen hősére bízta ezt a műveletet. A Rózsa Sándor összevonja szemöldökét Pozsonyi mese című fejezetében rohan be az országgyűlés felsőházának liberális tagjait egybe gyűjtő Kis Casinóba valaki a hírrel, hogy Petőfi negyvenezer paraszt élén áll Rákoson. És hogy mik a szándékai, arról mellékelt verse árulkodik, amelyet azonnal fel is olvasnak. A regénybeli közönség izgatott közbekiabálásaival Móricz időnként többet tudott elmondani a Petőfi-vers lényegéről, mint bármilyen tárgyilagosan mérlegelő filológus. De a tanulságokat ebből is le kell vonni valakinek.
A valóságos nagyurak arcába vágva ugyanis még jobban érződik a Petőfi-vers – a kor normáihoz mérten – elképesztő arcátlansága. Első mozdulata mindjárt akasztófával fenyeget – méghozzá vállonveregető kedélyességgel és hátborzongatóan szellemesen. Az akasztófa hurkából nála nyakravaló lesz, hiszen ilyet hordtak a francia forradalom kiirtandó arisztokratái is, míg a jakobinusok kihajtott inggallérral tüntetve vitték őket a vesztőhelyre. Petőfi kora is politizál az öltözékkel. Ő maga például majd hadügyminiszteri parancsra se lesz hajlandó nyakkendőt kötni a honvédtiszti egyenruhájához.
A költő is érzi halálos fenyegetésének embertelenségét. De kélsz kimondatlan váddal szemben felvenni a kesztyűt. Ez a türelmét vesztett nép haragjának logikus következménye. Ez a nép, mint ahogy nemrég írta, eddig csak kért. Emberi megértést, emberi jogokat. Ezek híján fogyott el embersége, ezért lett az állati sorban tartott emberből valóban állat, sőt bosszúálló, vérengző vadállat. A bosszúra pedig – tekintettel a forrongó világra – itt az alkalom, elő hát a parasztháborúkból már ismert ősi fegyverekkel!
Nincs talán az egész magyar költészet kincsestárában egy ilyen féktelenül, könyörtelenül lázító vers. A két sorba tördelt 4 + 4 + 3 szótagos ütemekre osztható, lényegében páros rímű sorok monoton kattogással viszik előre a verset. A gondolatok könyörtelen logikája szinte szemmel követhető, vágtával sietteti a befejezést. Nemcsak a fenyegetés erősödik, nemcsak a megfenyegetettek bűneit lajstromolja a költő, hogy igazolja a féktelen népharagot. Ő maga is állást foglal ebben a perben, ő maga küldi ki a síkra a fellázított parasztokat, maga rakja meg utoljára az igazság mérlegének serpenyőit, hogy kimondja a végső, visszavonhatatlan ítéletet. Az ítéletnek nemcsak tartalma, formája is rettenetes. Az ezer éve a népen hízó, a népet kínzó urak még a méltó halálra is méltatlanok. Szemétre velük,kutyák, tépjék szét őket!
Nem csoda, hogy amikor idáig jut a vers, ott a pozsonyi Kis Casinóban egy felháborodott liberális magyar mágnás összetépi ezt a borzalmas förmedvényt. Azért tépi össze, amit hallott. Sejtelme sincs arról, hogy mindenható teremtője, az író, azért tépeti vele össze a verset, amit nem akar hallani.
Petőfi ugyanis eddig eljutva befejezte vagy legalábbis a befejezésig vitte költeményét, s mégis folytatnia kellett.
Hogy miért? Egyrészt, mert amit leírt, az minden mércével mérve igazságtalan. Az ezer évig népen hizlalt, szemétre, kutyáknak való főurak közt ott van a dicső múlt és az ebben a pillanatban sokat ígérő jelen megannyi jeles képviselője. Petőfi megénekelt hősei közül például Hunyadi László vagy Bánk bán. És ott van a magyar progresszió megannyi jelese, akikből heteken belül összeállítja az első felelős független magyar minisztériumot gróf Batthyány Lajos. Ettől ugyan még Petőfi megmaradhatna saját gyűlöletének igazságánál, hiszen egy műalkotás szuverén világ, ahol csak áttételeken keresztül érvényesülhetnek a művön kívüli szempontok. Szerencsére, mondhatnánk, különben a 20. század irodalmát igencsak megosztva, folyton átértékelve és így erősen korlátozott mértékben tudnánk csak élvezni. Petőfi azonban ebben a pillanatban nemcsak elvakulttá frusztrált plebejus költő, hanem széles látókörű politikus is, aki pontosan tudja, hogy egy ilyen fenyegetéstől a pozsonyi diéta, de legalábbis a felsőház egyenesen Bécsig szalad, az udvar ölelő karjaiba, és vége az utóbbi időkben egyre gyorsuló ütemben hozott reformtörvények sorozatának. Ez neki sem érdeke, megpróbálja hát visszafogni megvadult Pegazusát.
Nincs benne sok köszönet.
A végső leszámolás elkerülhetetlen igazsága cáfolhatatlan logikával következik abból, hogy a költő fölállította és levezette a magyar feudalizmus ezeréves konfliktusait. Most nem mondhatja, hogy eltúlozta az egészet.
Jobb híján morális érvekkel próbálkozik. ha most úgy teszünk velük, mint ők ettek velünk, mi se leszünk jobbak, mint ők. Márpedig ha a nép neve szent nekünk, akkor meg is kell felelnünk ennek a szentségnek. Tulajdonképpen nem olyan reménytelen ez a próbálkozás, ha legalább maga a költő hinne benne egy kicsit. De minden során érződik, hogy amíg az indulat szíve legmélyéből jött, ez a visszavonás – igaz, hogy önként vállalt – kényszer szüleménye. Így aztán ez a kényszer formáltat vele olyan képeket, mint a jóságunkban gyönyörködő Jóisten, aki örömében örök áldást tetéz könyörületes fejeinkre. Mindez olyan idegennek hat ebben a vasvillás, indulatoktól terhelt világban, hogy áhítat helyett gyanakvással figyeljük. Az ezek után felajánlott nemzeti megbékélés pedig megbotlik, sőt orra bukik a vers kificamodott ritmusában. A „Ha elveti kevélységét, / Címerit, / S teljes egyenlőségünk el- / Ismeri...” kitétel páratlan az egész Petőfi-életműben. Karinthy bizonyára nagyon irigyelhette, mert az ő Talpramagyar Sándor-karikatúrája az Így írtok ti-ben jóval halványabbra sikerült. Egy kompromisszum kínjai versbe valóak, egy kompromisszum kiizzadt pontjai nem. Még egy szakaszt biceg tovább a költő a felkínált együttműködés rögös útján, míg a szakasz végén összeharapja nyelvét egy nehezen kierőszakolt rímben.
A vers így két teljesen független részből áll, ezeket ugyan megpróbálja utolsó erőfeszítéssel összepántolni egy megismételt fenyegetéssel, de ez nem segít a megszületett művön, amely – szerzői józanságból vagy egyesek szerint baráti tanácsra – végül is az asztalfiókban köt ki, költője sohasem húzza többé elő. Csak a század végén ítéli közölhetőnek az akkorra már minden Petőfi-sort nemzeti értékként kezelő kegyelet.
Móricznak igaza volt, amikor letépette a fölösleges toldalékot a szikrázó népi indulatoknak erről a gyönyörű dokumentumáról. ha otthagyja, tán még a negyvenezer paraszt ügyében is gyanút fognak a dicsőséges nagyurak. Hiszen a helyszín parasztháborúkat és országgyűléseket idéző szimbolikus volta is eleve gyanús lehetett volna. A hír nem az ő találmánya, valóban fölröppent, és persze vaklárma volt. Maga Petőfi is cáfolta, persze azzal a kitétellel, ha kell, kétszer annyi parasztot is oda tud hívni. De a valóság nemsokára őt cáfolta meg. ennek a tábornak egytizede is elég lett volna Szabadszálláson, hogy elkerülje a megalázó kiebrudaltatást. Ez a hír csak március 15. diadalmas fényében kaphatott hitelt. Ez a nap valóban nemcsak a nemzet, hanem Petőfi személyes diadala is volt. Ottani sikeres szerepléséhez azonban egy másik vers is szüksége volt. Egy olyanra, amely nem szétvágja az egységes érdekeit amúgy is nehezen felismerő nemzetet, hanem éppen ellenkezőleg, megpróbálja egy adott cselekvéshez összefogni. Ez a vers a Nemzeti dal, amely kezdő sorai után „Talpra magyar”-ként vonul be a köztudatunkba örökre.
A Dicsőséges nagyurakban Petőfi nagyobb költői erényeket csillogtatott, mint a szerényebb, félresiklott sorsú vers halhatatlan párjába. De egy politikai szerepre szánt költemény esetében végül nem utolsósorban politikai szempontok döntenek örök dicsőség és asztalfiók között.
NEMZETI DAL
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Vannak nagyok és köztük legnagyobbak is. A magyar versek titkos ranglétrájának tetején talán éppen a Nemzeti dal állhat. Nem a költői erényeket fedi ez a rangsor. Vannak versek, amelyek történelmet csináltak vagy még csinálnak ma is.
A nemzet legnagyobb verseit persze a nemzetté válás hívta életre. A Himnusz a gyűlölt Gotterhaltéra feleselt: Isten, álld meg, ne a császárt, hanem a magyart! A Szózat már a Himnusz-szal vitázott kimondatlanul: ne Istentől, hanem hazád iránti rendületlen hűségedtől reméld a megmaradásodat, magyar. Ehhez a Nemzeti dal már csak azt teszi hozzá, hogy ennek a hűségnek milyen konzekvenciái vannak itt és most.
A Nemzeti dal az itt és most verse. Alkalmi vers, mondhatnánk, Petőfi egy bankettre írta pohárköszöntőnek. Március 13-án vetette papírra. 19-ére tervezték azt a lakomát, amelyen seregszemlét tartva összegyűlt volna a haza üdvéért ezekben a kritikus pillanatokban tenni vágyó ifjúság. Petőfi korábban valószínűleg erre az estére szánta a Dicsőséges nagyurak is, amelynek előadhatatlanságáról meggyőződve fogott bele a Nemzeti dalba.
A kudarc jót tett neki. Sem előtte, sem utána nem volt még ilyen taktikusan visszafogott az ifjú forradalmár, aki majd – a kortesirodalomban egyedülállóan – azzal próbálja megnyerni választóit is, hogy megsérti őket.
Már a címválasztás is szerencsés. A nemzeti jelző nemcsak jól hangzik, azt is jelenti, hogy ezúttal nem arról esik szó, ami bennünket elválaszt, hanem arról, ami összetart. Ezért nem beszél a költő most a nép nevében. Ezt a művét dalolhatja pór és arisztokrata vagy legalábbis mindenki, aki majd ezen az estén a bőség kosarából megtelített jognak asztalánál a szellem napvilágát képviseli.
A „Talpra, magyar” kezdésben ugyan egy terített asztal mellett tréfás felhangokat érezhetünk, de hát az sem baj, ha az első mondatra feláll a meglepett közönség. A templomban is felállnak, amikor az igét hallgatják.
A vers szövege egyébként még Petőfi életművében is különleges alkotás. Rövid, kategorikus kijelentések, felszólítások füzére. A közbevetett kérdések csupán formálisak, feladójuk előre beléjük építette az egyetlen lehetséges választ.
Az első szakasz mindjárt magában foglalja az egész mű lényegét. Lehet, hogy a szerző amolyan nemzeti rituális éneknek szánja művét, amelynek csak az első szakaszát fogják majd elénekelni. Ugyanilyen kerek egész a Himnusz vagy a Szózat kezdete is,. Az már csak a sors fintora, hogy a Nemzeti dalnak jó néhány megzenésítését ismerjük, de igazán egyik sem tapadt még örökre eddig a vershez. Talán a legutolsónak van erre a legtöbb esélye. A Nemzeti dal zenétlenül, puszta szövegével lett végül magyar Marseillaise.
Az első szakasz egyébként is sok mindenben elkülönül az egésztől. Itt még hangsúlyozottan két külön személy a költő és a megszólított magyarság. Igaz, hogy problémáik közösek. Együtt kell eldönteniük, hogy a rabságot vagy a szabadságot választják-e. De a költő már döntött, a többiek viszont még a döntés előtt állnak. Csak a refrénként végigvitt utolsó négy sorban egyesül szónok és kórus. Így erősödik föl kétségbevonhatatlan igazsággá mindaz, amit a versszakasz érveiből már eddig is levonhattunk. A kétféle szerephez kétféle versforma jár. A költő kétütemű, páros rímes őszi nyolcasokban beszél. A kórus látszólag ugyanebben szólal meg, ám a második nyolcas hirtelen három szótagos ütemre rövidül, amely önkéntelenül hozzátolódik az előző sorhoz. Tehát két tizenegy szótagos sor alkotja a refrént,. A pattogó nyolcasok után ez sokkal gördülőbb ritmus. Pontosan ugyanaz, amiben a költő a dicsőséges nagyurakhoz írt dörgedelmeit is megformálta.
A refrénben van még egy nagyon figyelemre méltó gondolat is. A tömeg nem az Istenre, hanem a magyarok Istenére esküszik. Valaha minden népnek volt, de egy nyolc és fél százada kereszténységben élő nemzetnek nem lehet saját külön istene. A magyarság kultúrájának, egyáltalán önmagának gyökereit keresve mégis gyakran jut el a kereszténységet megelőző pogány időkig. Azt sugallva, hogy a kereszténység csak valamiféle zománc az igazi lényegen. Ennek történelmi érvei többnyire cáfolhatók, lélektani jelenléte tény. Petőfi – verse hatása érdekében – szintén ezt használja fel.
A második szakaszban megmarad a többes szám első személyben létrejött egység. Csak az esik ki belőle, aki nem érdemli meg, hogy idetartozzék, a hazáért halni gyáva, „sehonnai bitang ember”.
A vers érvelése szinte primitíven egyszerű, de éppen ezért ellenállhatatlanul szuggesztív. Minden szakasz összefoglalható akár egyetlen mondatban. A másodiknak az az üzenete, hogy a kor költészetében annyiszor emlegetett, dicső, szabad ősök most forognak a sírjukban, a „szolgaföldben”. A harmadik szakasz sommás morális ítélet. Aki most nem kész életét a hazáért feláldozni, az nem egyszerűen fél, hanem méltatlan arra, hogy hazája és becsülete legyen. A következő gondolat szerint a magyarokhoz különben is jobban illik a harc, mint hogy belenyugodjanak szolgaságukba. Bár mondanivalójának felcicomázására nem ordított különlegesen sok nyelvi ékességet a költő, így prózára csupaszítva még jobban látszik az itt felsorolt igazságok közhely jellege. Az ünnepi szónok ezúttal a többi szónokok által bevált patronokat sütögeti el. És milyen ügyesen bánik a nemzetbírálattal! Amikor megjövendöli, hogy: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy hiréhez”, akkor azt is kimondja vele, hogy most nem az. De a gyalázatot a múlt századai kenték rá. A mi feladatunk éppen az, hogy lemossuk róla. Ha ez most sikerül, akkor mi már nem a sírjukban forgolódó ősök méltatlan utódai leszünk, hanem mi leszünk majd azok a szent nevű, dicső ősök, akiknek sírjai előtt leborulnak az unokák.
Nem hosszú vers, de elég egy lakomához,. Az egybegyűltek bizonyára lelkesen mondták volna vele a szöveget. Ezek után jöhettek volna a véget nem érő eszmecserék, amelyek során büszkén tekintettek volna a múltba, okosan a jelenbe és bizakodóan a jövőbe. És amikor az idők mégis megértek volna a magyarországi változásokhoz, Petőfi arra az alkalomra is megírta volna verseit. 1848-ban nem volt olyan politikai eseményes, amelyre ne reagált volna költeményben, olyan körültekintően és alaposan elemezve a körülményeket és feladatokat, mint a vezércikkekben szokás. Arról már senki nem tehet, hogy ezen a tavaszon március 15-énél fontosabb nem történt velünk.
Alig száradt meg a Nemzeti dal kéziratán a tinta, már jött a bécsi forradalom híre. Az első reakció ugyan még igazi magyaros, 14-én este a végtelenségig vitáznak az Ellenzéki Körben, és határozat nélkül oszlanak fel. Ám 15-én reggel minden megfordul, és kitör a forradalom. És ennek a forradalomnak hamarosan főszereplőjévé válik ez a hatszakaszos kis költemény. Nagyon sokszor, nagyon sok helyen elmondják ezen a napon. Mindenütt együtt a nemzet kívánságait tartalmazó tizenkét programponttal, és mindenütt egyértelmű a hatása. Aztán kinyomtatják Landerer lefoglalt sajtógépén. Ezzel a vers a sokszázados magyar cenzúra uralmának első megtörőjeként a sajtószabadság szimbóluma is lesz. Este pedig a Nemzeti dal megmérkőzik a nemzeti drámával. A Nemzeti Színházban a szintén cenzúrázatlan Bánk bánt adják, de a nagy nap közönségét most nem érdekli a tegnap üzenete, a tegnapelőtt történelmi példázataiba burkolva. Rövidesen felbomlik az előadás, a nap hősei jelennek meg a színen, és természetesen újra elhangzik a Nemzeti dal is.
A Himnusznak két évtized is kellett hozzá, hogy eljuthasson a nemzeti piedesztálra. Nem sokkal rövidebb a Szózat diadalútja. A Nemzeti dal két nappal megszületése után már része a magyar történelemnek, sőt a világpolitikának is. Hiszen 1848-ban, a népek tavaszán a mi kis virágunk bizonyul leghosszabb életűnek, amelyért saját ügyük bukása után már együtt aggódnak szerte Európában, és végül együtt gyászolja meg vesztét a Nemzeti dal költőjével az utoljára még egységes európai progresszió.
A történelem tehát korrigálta Petőfi túlzó képeit. Az unokák valóban leborulnak március szent nevű hősei sírhalmai előtt. Petőfi már másnap büszkén írta versbe, hogy: „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink / Huszonnégy óra alatt.”
Azt már nem tudta, hogy elérte politikai-népvezéri pályájának csúcsát, és innen az útja már lefelé vezet. Az ifjaknak hamar meg kell tanulniuk, hogy nem maguknak győztek. Kimaradnak a megszerzett hatalom elosztásából. Petőfi aztán csúfosat bukik az első szabad választáson, és nemsokára rá kell jönnie, hogy nem való másra, csak arra, hogy szimbólumként az életét áldozza a szabadságért.
A bankett is elmaradt. Kár, mert talán utoljára ülhettek volna békésen, vidáman, a győzelem örömével egy asztalhoz az ifjak. Azt a lakomát még megérdemelték volna.
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése – Móra Könyvkiadó 1995., 182-215. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése