Ő jött legmélyebbről. József Áron szappanfőző munkás 1908-ban hagyja el feleségét, kélt lányát és hároméves kisfiát. Pőcze Borbála, a Pestre szökött cselédlány a legembertelenebb önkizsákmányolással sem tudja fenntartani családját. Mindenüket elvesztik, állandóan éheznek, míg az anya végül feladja. Kisfia és kisebbik lánya lelencbe kerül, egy öcsödi paraszt háztartásában dolgoznak meg az életben maradásukért. Ha ott ragadnak, nincs visszaút.
De vannak csodák vagy legalábbis csodatévők. A mama érthetetlen makacssággal addig robotol és kuporgat, míg visszahozhatja gyerekeit, akik már alig emlékeznek rá. Az idősebbik nővér, Jolán saját erőből végzi el a polgári iskolát, tizenöt évesen már férjet talál, tizenkilenc évesen pedig megleli az igazit, akire a mama halála után ráterhelheti az egész család gondját. Dr. Makai Ödön, ha fogcsikorgatva is, hozzásegíti sógorát-gyámfiát, hogy tanuljon, érettségizzen, és még egyetemre is járhasson. Szabad az út a polgári karrierhez.
Ám erre a fiú alkalmatlan. Génjeiben túl sok jót és rossztat hozott magával ahhoz, hogy szabályszerű életet élhessen. Különleges agya félelmetes logikájával és korlátlan memóriájával olyan komputer, amelyben ott van az önmegsemmisítő programot hordozó „vírus” is. És az élet sajnos gondoskodik arról, hogy mindig az elviselhetetlenségig terhelje. Ebben az önfelgyorsító spirálmenetben minden új teher új kudarclehetőség és minden új kudarc új teher.
Az iskolákban mindig eminens diákként indult, és mindig kimaradt. Polgári munkahelyen sosincs esélye. Az irodalmi élet megélhetést nyújtó robotjait – mint az újságírást vagy a műfordítást – sem győzi türelemmel. Csak belső parancsra dolgozik – elképesztő energiával, amíg tart a parancs.
Mindent egyszerre akar a világgal: megírni, megérteni és megváltani. Nagy tudós lehetett volna, ha kibírja az örökös feltételes módban élés bizonytalanságát. Ám ő nem tudott mit kezdeni rideg hipotézisekkel. Belülről élte végig a kor legkülönbözőbb eszmeáramlatait. Mindegyikben hitt, amíg el nem jutott az első vállalhatatlan gondolatig. A kompromisszumot nem ismerte, ezért előbb-utóbb mindenhonnan kizárta magát, viszont egy lélekpróbáló kor buktatói után neki nem kell utólag megmagyarázni a bizonyítványát.
a népiesekkel ő szakított, a kommunisták vele szakítottak, legjobban a fasizmus ellen tábort gyűjtő polgári humanisták fogadták el, de már későn találkozott velük.
Magánélete is kudarcok sorozata. Hiába remél., tűzhelyet, családot magának is. Elveszik tőle, akit szeret. Meggyűlöli azt, aki őt szereti, és azt is, aki nem akarja szeretni. Az utolsó, beteljesedést ígérő szerelemre pedig már nincs ereje.
Csak a költészet marad meg számára, ez a fordított értékrendű világ, ahol győzelemmé változnak vereségei. Mint önmagán kísérletező orvos, elképzelhetetlen pontossággal rögzít mindent, ami körülötte, benne történik. Egy kivételes intellektus birkózik a „megőrült sátán” korában és saját őrületével, miközben egy abszolút zenei hallással és formakészséggel felvértezett költő formálja versekké küzdelmének dokumentumait. Talán ezért találjuk épp az ő életművében a legtöbb idézni érdemes örök igazságot, és ezért élnek tovább töredék sorai is.
A kortársak sajnos nem mertek hinni a szemüknek és a fülüknek. Ez a kis szerencsétlen ember valóban nem illett a verseihez. Csak amikor több öngyilkossági kísérlet után végül örökre félreállt művei elől, akkor ismerték fel benne a legnagyobbat.
Ezt a szemébe is megmondhatták volna.
TISZTA SZÍVVEL
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
Tessék először elénekelni! Több dallam is kínálkozik hozzá, valószínű, hogy születése ahhoz a virágénekhez tapad, amelyet nemrég Bródy János elevenített fel a „Hej, tulipán, tulipán...” politizáló változatában. Énekelve könnyebben megértjük. A dal áttetsző szerkezetével rögtön átlátható és befogadható. Vitatkozni nem lehet vele, akinek nem tetszik, ne énekelje.
Az első szakasz puszta felsorolás. Negatív leltár, nyolc fogalmat tartalmaz, a vers hősének életéből valamennyi hiányzik. Mégsem a hiányzó dolgokon van a hangsúly, hanem magán a hiányon, a verset indító tagadószó és a tagadást továbbhordozó, mechanikusan ismétlődő kötőszó kerül többnyire hangsúlyos helyzetbe a magyaros – ütemes – vers jóvoltából.
Itt minden más okból hiányzik. A költőnek nincs se anyja, se apja, mert szüleit elvette tőle a sors. Istene és hazája azért nincs, mert ő tagadta meg. Bölcsője sincs, vagyis nem hordozza magában egy derűs gyermekkor emlékét, és nem lesz szemfedője sem, hisz nem reménykedhet egy befogadó közösség adta végtisztességben. A csók és a szerető fogalmának szétválasztásával valószínűleg azt tudatja, hogy életéből egyaránt hiányzik a természetes igénynek tekinthető szexualitás és a kiteljesedett, életközösséget jelentő szerelmi kapcsolat. A látszólagos rend mögött tehát a bonyolult valóság szabálytalansága kavarog. Ez adja meg az indulás izgalmas gondolati ritmusát.
A következő szakaszban azonnal új témába kezd. Ebben a versben minden gondolat önálló, egyenrangú a többivel. A gondolatok logikája azonban kialakítja a vers mondandójának teljes, töretlen ívét. Így a második szakasz első kélt sora mindenképpen az előző szakaszhoz kapcsolódik mint következmény és magyarázat. Hősünk azért nem eszik harmadnapja, mert árva, és azért tagadja meg a társadalom által előírt legmagasabb szimbólumokat, az istent és a hazát, mert harmadnapja nem eszik. A harmadik és a negyedik sor viszont már az első kettőnek logikus folytatásaként az életben maradás esélyeit keresi. A fiatalság hatalmat jelentő erejében találja meg, amelyet a hős kényszerűségből most kénytelen áruba bocsátani.
Eddig tartott a jelen. A vers második fele már a jövő esélyeit találgatja. Ha az áruba bocsátott húsz esztendő nem kell senkinek hasznos célokra, akkor a kényszerhelyzetbe került hős kénytelen az ördögnek eladni magát; kész betörni, sőt akár embert is ölni. És ezt „tiszta szívvel” teheti. Tettéért az őt kilátástalan helyzetbe taszító társadalom a felelős.
A negyedik szakasz a harmadikban elkezdett gondolatsort folytatja tovább. Mivel azonban messze kerültünk a „hogyha” kötőszóval jelzett feltételességtől, a bűn következménye már nem alternatíva, hanem maga az elkerülhetetlen jövő. A bűn útjára kényszerített bűnöző végül is megbűnhődik. Ám ez nem változtat az erkölcsi igazságon. A felakasztott bűnöst nem a hagyományosan járó, temetőn kívüli megszenteletlen földbe temetik, hanem „áldott földdel” födik el, hiszen megoldják kilátástalan életének problémáit. Az utolsó sor pedig minden eddigin túlmutató következményekkel fenyeget. Nem a bűnre kényszerített, magányos bűnöző az igazi veszély, hanem a sírjából is kinövő, eltemethetetlen igazság, amely halált hoz a bűntelen fiatalt bűnre kényszerítő társadalomra.
Persze lehet másképp is magyarázni az egyes sorok mögött felsejlő üzeneteket. Híres önéletrajzában, a Curriculum vitae-ben József Attila is elmondja, hogy „... hét cikket írták róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben „a kései korok” számra. Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatban írta róla, és ezt a verset tette Ars Poeticájában az új költészet mintadarabjává.” Ez a tárgyilagos összefoglaló érezhetően majd kicsattan a büszkeségtől. Ebben a pillanatban József Attila valóban azt érezhette, hogy a nála öt évvel idősebb Szabó Lőrinc mellé lépve a dobogóra, most ú a háború után érkezettek nemzedékének az igazi szószólója. Ezt sokan elfogadják. Róla beszél majd Kosztolányi egyik Esti Kornél-történetében, amikor a kávéháznak tarka világában belébotló fiatalokat hasonlítja össze saját korosztályával: „Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat, szép és rút szerelmek lázában éltünk. Ők nem dohányoznak, tornáznak, korán megnősülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Ők inkább élni szeretnének, ha lehetne.”
Ez a generáció valóban „másféle raj”. A Nyugat első nemzedéke még többnyire polgárokból állt, akik egy-két dzsentrit is befogadtak maguk közé. Az új generáció legnagyobb költői közül Illyésnek már a falusi iskolában is szégyellnie kellett pusztai kiejtését, Szabó Lőrinc apja mozdonyvezető volt, József Attila pedig a leghátrányosabb helyzetű proligyerek az egész magyar Parnasszuson. Az Eötvös-féle iskolareform a század elején már valami esélyt adott a felemelkedésre az alsóbb néprétegek gyermekeinek is. Trianon után pedig még mindig Nagy-Magyarországra vagy egyenest a Monarchiára beállítva termelte az állástalan diplomásokat. És a legyőzött, országában, történelmében megcsonkított, Európa külvárosába visszaparancsolt magyarság ekkortájt közelebb érzi magához az eleve megnyomorítottak költészetét. Ezért lesz botránykő és feltűnő siker ez a vers, holott legfeljebb egymásnak adva olvashatták hívei és ellenfelei, hiszen Szeged után csak két emigráns lapban jelent meg, később hozta le a Népszava. A Nyugatot szerkesztő Osvát visszaadta azzal, hogy túl nyers, nem sokkal később a József Attila által megsértett Babits viszont beválogatta a kort reprezentáló antológiájába.
Az olvasó persze az önéletrajz és a Születésnapomra c. vers nyomán inkább a szegedi egyetem „fura urára”, Horger Antal nyelvészprofesszorra emlékezik, aki a Tiszta szívvel megjelenése után kélt tanú előtt kijelentette, hogy József Attilának az ő egyetemén soha nem adnak a kezébe tanári oklevelet. A költő később ezzel próbálta magyarázni, miért nem szerzett diplomát. Horger Antalnak elévülhetetlen érdemei vannak József Attila életében. A versét lelkesedve citálók csupán jóakaratú szövetségesek, Horger gesztusa viszont azt jelenti, hogy a megszólított ellenség is fölfigyelt, elfogadva a kihívást, visszadobta az odavetett kesztyűt.
Íme, a költő – mondhatnánk. A társadalom József Attila fejére illesztette figyelmének tövises koronáját, s ő boldogan szenvedett. Nem tudhatta, hogy életében még egyszer nem ragyogja körül ilyen tisztán és egyértelműen a siker.
KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
Be kellene tiltani az iskolai szavalóversenyeken. Nincs még egy magyar vers, amelyet ennyi fiatal érezne a magáénak, miközben, hála istennek, nem értheti a mélységeit.
Rendszerint már az első mondatnál jelentkeznek a félreértések. Az alkalmi közönség derül a harminchat fokos lázon, a szavaló pedig ügyet sem vet a szentségtörésre, szent révületben mondja tovább. Pedig ez a mondat a vers kulcsa. A hőmérő azt mutatja, nincs lázam, de én lázasnak érzem magam. És abban, ami bennem történik, nem a tárgyilagos külvilágé az igazság, hanem az enyém.
A számonkérő gyerek vádja teljesen igaz és teljesen értelmetlen. Azzal vádolja az anyját, hogy meghalt. Egy anya halála valóban a legnagyobb csapások egyike, amely bárkit és érhet. Csakhogy Pőcze Borbálát a rák vitte el, s nem szabad akarata.
De harminchat fokos lázban égve újra gyerek lesz a felnőtt, és a valóság tényei helyett a gyermeki nézőpont igazsága érvényesül. E szerint az anya nem áldozat, hanem bűnös, aki „mint lenge, könnyü lány” feküdt le egyetlen intésére a halálnak. Még egyértelműbb ez a korábbi szövegváltozatokban, ahol a fia helyett a halált választó anya volt „kitaszított nő”, a „senki lánya”, sőt még „utolsó ringyó” is.
A gyerek, különösen, ha fiú, ösztönösen féltékeny anyjának férfi partnerére. Az egyedül maradt Pőcze Borbála mellől is elmarják gyerekei az eleinte még kínálkozó udvarlókat, köztük a púpos susztert, aki majd Csoszogi bácsi alakjában lesz egyszer halhatatlan. De milyen élmények hatására válik anyját félreérthetetlen szexuális aktussal birtokba vevő férfivá a halál?
A felidézett első emlék egyben az utolsó is. A fiú 1919 őszén leutazik a szabadszállási rokonokhoz egy kis élelemért. Ott is ragad náluk, mert leáll a vonatközlekedés. Aztán diadalmasan visszajön, zsákokkal megrakodva hasal keresztben a vonattetőn. Még csirkét is hoz, pedig az „én konok” kifejezés mögött egy egész történet lapul. Nem is olyan régen a mama szerzett valahonnan egy jércét, amelyet nem akart levágni, remélve, hogy majd tojást tojik a franzstadti emeleti lakásban. S mint ahogy gyerekkorában a falun megszokta, a fiát zavarja le, hogy legeltesse. Attila „elveszti”, kiállja érte a verést, de szomorúságára a tyúk mindig magától hazatalál. Ezúttal a tyúkkergető viszontagságok elmaradnak, de a diadal is elmarad. A hazatérő Attila anyjának már csak a halálhíre fogadja.
Mintha az akkor beléfojtott szó szakadna ki belőle most újra. A mama nem ezt ígérte. Mint minden anya, közösen élvezett diadalként ecsetelte számára a felnőttség rá váró örömeit. És ígéretnek számít minden gondoskodás! Minél áldozatkészebb volt az anya, annál hazugabb is, hiszen annál többet ígért. Nekem adtad a vacsorádat – emlékszik a gyerek, és rögtön kész a válasz: „Ettelek volna meg!...”
Az áldás és az átok közel van egymáshoz. Aladdin palackba zárt szelleme is először ajándékok özönével akarta megáldani szabadítóját, és csak a rabság keserűségében döntött úgy, hogy el fogja pusztítani. Pőcze Borbála is egyszerre volt áldás és átok gyermekire.
Sok mindent nem tudunk róla. Miért ment a kis parasztlány cselédnek Budapestre, ahol egyszer szembejött a végzete egy nyalka huszár személyében. Fényképek és emlékezők szavai szerint a fiatal Pőcze Borbála nagyon szép volt, meghódította a huszárját. Még azt is el tudta érni, hogy rövid együttélés után gyermekével együtt elvegye feleségül. Nehéz utólag eldönteni, kinek a hibájából ment el József Áron, lényeg, hogy a távozó új életet kezdett, Borbála asszony pedig kínos haláláig gyötrődve élt tovább. A mosás, takarítás és más hasonló durva munka nem volt elég a három gyerek eltartásához és az általa már megszokott életszinthez, amelyhez hozzátartozott az is, hogy néha a sarokba kuporodva belefeledkezhetett egy-egy érzelgős ponyvaregénybe.
Amit tett, az hősköltemény. Egyetlen pillanatra sem hagyhatta el magát. Mindent föláldozott a gyerekeiért. De otthont már nem tudott nekik teremteni. Másutt lehet, hogy még szegényebbek, de könnyebben élnek, állapított meg Jolán, aki épp ezért határozta már el tízévesen, hogy önállósítja magát. A moziban árult cukorkákból szerzett keresetét félrerakva, anyja háta mögött iratkozott be a polgári iskolába, és az első lehetőséget kihasználva keresett élettársat, férjet magának. De rögtön visszanyúlt a többiekért. Első két házasságába ugyanis teherként magával vitte a családot is.
Pedig a mama őt is verte. A József Attilát halálig kergető hibás gének valószínűleg Pőcze Borbálától erednek. Attila élete legtöbb verését a mamától kapta. A szerencsétlen asszony indulatait mi pontosan értjük, de ettől a gyerekeknek nem volt könnyebb megtanulniuk, hogy a mamát meg kell érteni. Ennek a folyamatnak költői dokumentumai is vannak. A bűn problémáit feszegető szonettjében első megfogalmazásban anyja még bottal veri meg gyerekélt, később már „lágy tekintettel”, hangsúlyozva a mögötte is létező szeretet. Hiszen ugyanaz a megértés változtatta az utolsó ringyót lenge, könnyü lánnyá.
Az „Ettelek volna meg!...” kitétel azonban így is szíven üti az olvasót. Tudván, hogy József Attila világában valamiképp minden összefügg, eszünkbe jut, hogy „megszült Pőcze Borcsa, / kit megettek a fenék, / gyomrát, hasát sorba, / százláb súroló kefék”, de önmagát sem csak a Kései siratóban vádolja ezzel a bűnnel. A közvetlenül a Kései sirató előtt írt Jelenleg egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból című töredék versében a bűnöst azzal vádolják: „ím anyját falta föl magzatja”, hozzátéve, hogy „nem emlékszik arra persze, / mint vette vérét és tejét”. Végül így foglalják össze a vádat: „Anyád meghalt tizenhat éve / - ezt meg kell állapítani - / le vannak rágva csontjai / és szülőhúsa meg van éve. / Igaz-e hát, hogy őbelőle / táplálkoztál, te hajdani / élősdi kisded...”
Ugyanez a gondolat kerül át a Kései siratóba. A gyermek magzatként és csecsemőként – de átvitt értelemben később is – természetesen táplálkozik anyjából. A teljes gondolatmenetből kiszakítva azonban kannibáli átokká torzul az „Ettelek volna meg!...” kitétel. Az utána következő sorok pedig az őrület jeleit idézik fel bennünk azzal, hogy monomániásan továbbra is egyetlen probléma körül keringenek: miért ígértél, ha meghaltál, miért adtál, ha visszavetted... És amikor már a József Attilánál szokatlan rendezetlenséggel ömlő panaszáradat egyetlen átkozódássá áll össze, a költő hirtelen megállítja az esztelen rohanást. A „nem hallod, mama? Szólj rám!” közbekiáltással egyértelművé teszi, hogy amit eddig önmagát egyre inkább belelovalva elmondott, az provokáció. Tizenhat éve halott anyjának emlékélt provokálja, hogy választ kapjon kétségeire.
Az utolsó szakasz ennek a megvilágosodásnak szomorú fényében felnőttként láttat újra mindent. „A legenda oda”, mondja a költő, miközben új fejezetét írja anyja legendájának. A mama iránt érzett „gyűlölök és szeretek” szélsőségei között hányódó József Attila nagyon is óvatosan közeledik anyjához, mint verstémához. Az első igazán sikeres kísérlet az Anyám. Ebben a proletáranya mítoszát teremti meg. Azért az asszonyét, akinek törékeny termetét a tőke törte meg. Akinek sorsa példázat minden proletár számára. Ez az anyamítosz nemcsak versekben él tovább, hanem képekben is. Például akkor, amikor a Duna „mint édesanyám, ringatott, mesélt, / s mosta a város minden szennyesét”. Ennek a mítosznak van egy halhatatlan darabja is, ez a Mama. Ebben a 16 soros ki remekműben tételesen is kimondja: „most látom, milyen óriás ő”, és a verset az égboltra fölvetített monumentális anyakép zárja le. A Kései siratónak nincs köze a proletárasszony gyönyörű mítoszához. Két – az életbe eleve hátrányokkal indított – szenvedő emberi lény egymással való elszámolása ez a költemény. De itt sem valódi anyjával áll szemben, hanem a pszichoanalízissel felszínre hozott emlékekből összeállított anya-képpel.
Most már csak a tanulság marad hátra. Ezt is levonja a költő, általánosítva saját csalódásait. Eddigi őrjöngései annak az ostoba rajongásnak köszönhetők, amellyel anyján csüggött. Mindenkit anya szül, így mindenki csalódik vagy megpróbál maga is csalni; az élet rendjéhez tartozik csalás, csalódás, és a szembefordulóra meg a beletörődőre ugyanúgy halál vár útja végén. Legfeljebb az a különbség köztük, ki mibe hal bele.
Ezek az életbölcsességek persze már vaskos közhelyek. Ám akik a Kései siratót teljes mélységében megpróbálták végigkövetni, azok pontosan tudják, a közhelypecsét alatt megint csak egy haragos szellem várja a palackban halálos szabadulását.
LEVEGŐT!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba írják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szívemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibírnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
Az első mondatra felkapjuk a fejünket. Egy igazi, nagy gondolatokból építkező József Attila-költeménynek úgy kell kezdődnie, hogy megjelenik benne a költő. Többnyire ül, például a rakodópart alsó kövén vagy a lillafüredi sziklafalon vagy éppen „fák közt, virágok közt” egy padon, hogy összegyűjtse, mit mondjon a szocializmus állásáról Ignotusnak. Persze mehet az utcán is, hazafelé, ahogyan tette ezt a Hazámban egy tapsikoló jázminokkal illatozó éjszakán. De máskor, ilyen provokatív kérdésekre nem szokta ragadtatni magát csak úgy.
József Attila nem a gondolatait írja meg verseiben, hanem önmagát abban az állapotban, amikor épp születnek benne a gondolatok. Amikor „tűnődik” vagy „elmereng”. De most nem tűnődik. Most indulatos.
Eleve indulatosan indulhatott haza, szokásaihoz képest túl korán, hisz az avarszőnyeg állapotából ítélve késő ősz lehetett, és épphogy csak kezdett besötétedni. Amikor a város pereméhez ért, hirtelen megriadt. A vers első változatában a bokrok mögött még bicskás útonállókat sejtett, de aztán kijavította az egészet úgy, ahogy a valóságban megtörténhetett. Ment elgondolkodva, valaki felbukkant előtte, ő megijedt, mert rájött arra, ami addig eszébe sem jutott, hogy ezen az elhagyott helyen akár ki is rabolhatják. És a pillanat félelme előhozta benne azt a folyamatos félelmet, amelyben él.
Nagyon hatásosan meséli el ezt a kívülről nézve jelentéktelen történetet. Az egész táj megelevenedik, megszemélyesedik. Lába alatt a száraz levelek először álmatlanul forgolódnak, aztán „ütött gyerekként” morognak. Mint a félelem áldozatai. A bokrok ugyanúgy guggolnak, mint a mögöttük sejtett támadók. Még a föld is gyanakvóan tekint a távoli lámpa felé. József Attila költészetében a táj mindig átveszi alkotójának érzelmeit. Az Elégiában például rikácsolva óvja a sárga palánk az erkölcsi rendet, és „mélán és komorlón” álmodoznak az üres telkek magas házakról.
Ebben a versben a szabadság illúzióját még teljesen el nem vesztett állampolgár félelmével is a rendőrállam ellen tiltakozik. Ez az állam egyelőre csak figyel. Telefonokat és – feltehetően verssé lett – álmodozásokat. És ezekhez fűződő emberi kapcsolatokat. Közben mindenki arra vár, mikor lép tovább az addigra már felkészült hatalom a jogsértés területére.
A „törékeny” falvakban már megtörtént a jogsértés. A nyílt szavazást előíró választójogi törvény miatt a kiszolgáltatott parasztember nem vállalhatott személyes konfliktust a hatalommal anélkül, hogy ne kockáztatta volna megélhetését. József Attilát, aki gyermekkora óta ismeri a falut, és falukutató is volt, mindig megdöbbenti, mennyire „sunyít vagy parancsot követ” a nép a cicázó csendőrtollak árnyékában, vagy ahogy itt írja: „... retteg hogyha választ, / szemét lesütve fontol sanda választ”. Vagyis ezt a rendet együtt tartja fenn a megfélemlített állampolgár és a megfélemlítő hatalom.
Ebből a bezárt világból akart kitörni már az első lélegzetre bekiáltott kérdésével. De a rend ellen lázadva nem magát a rendet támadja, csupán ezt a rendet.
A magyar gondolkodásban a rendnek nincs nagy becsülete. Még Arany János is úgy rebelliskedett, hogy: „Deák Ferenc, megélünk mi / Kend nélkül. / Kívánjuk a szabadságot / Rend nélkül.” Érhető, hisz a magyar történelem úgy alakult, hogy a szabadságért mindig nagyon sokat kellett harcolni, a rendet meg készen kaptuk. Többnyire a szabadság helyett.
József Attila anarchizmussal is kacérkodó ifjúságában persze hogy rend-ellenes volt. „A rend lecsap rád” – mondta a tőke áldozatának tanításképpen. Később azonban a rend és a szabadság hol perelve, hol összefogva egyre inkább elválaszthatatlan párost kezdett alkotni gondolatvilágába. Nagyjából 1935-re jutott el az igazi szintézisig. Nem sokkal a Levegőt! megírása előtt mondta ki a Május című versben az egyszer beköszöntő ünnepről, a boldog jövőről: „a szabadság sétára megy. / Hős népe ágat lenget, / s ő kézenfogva vezeti / szép gyermekét, a rendet!” Nem sokkal ezután fogalmazódik meg a költőben a Levegőt! alapgondolata is. Erről a vers első változatának címe is árulkodik: Rend és szabadság.
József Attila azt mondja, hogy ő mindig is rendet akart, de nem ilyet. Mert ilyet elképzelni sem tudott, pedig neki nagyon sok szenvedést kellett kiállnia gyerekkorában. Ő a szabadság rendjére vágyik, amely nem erőszakkal, hanem érvekkel győzi meg az állampolgárt, és amely nem veszi el tőle a játékot, vagyis az életörömöt.
Ezzel pontosan megértettük a vers üzenetét. József Attila valószínűleg meg lenne elégedve velünk, hiszen, mint másutt is mondtuk, ő nemcsak költője akart lenni a világnak, hanem egyúttal megértő tudósa és megváltoztató forradalmára is. A költői eszköztárat azért tartotta lényegesnek, hogy segítsen hatékonyan közvetíteni mondanivalóját. Sikerül is: szinte észre sem vesszük milyen bonyolult, nehéz versformát választott magának a költő. Nagy gondolati verseit, mint a Külvárosi éj, a Téli éjszaka, az Elégia stb. eleinte olyan formában írta, amelyben a ritmus hajlékonyan, alkalmazkodóan követte a gondolatokat. Élete vége felé azonban József Attila egyre bonyolultabb ritmust és rímképleteket használt. Néha olyan érzésünk támad, saját feladatát akarja nehezíteni. Mint amikor műlesiklók zászlókkal tűzdelik tele pályájukat, hogy azokat kerülgetve lassítsák a féktelen rohanást. Talán József Attila is egyre fékezhetetlenebbül száguldó elméjének akart korlátokat szabni. A Levegőt! például hatodfeles jambusokat váltakoztat hármasokkal, ami nagyon éles váltást jelent, nem is szólva a keresztrímes formába beépített páros rímű két sorról, amelyet szintén meghökkentően zár le a harmadszor s visszatérő ráütő rím (a b a b c c b). Ezekbe a bonyolult formákba vagy belefeszül a vers, és birkózik vele, mint a szonettekben vagy az Eszmélet József Attilá-sított balladaformájában, vagy átfolyik rajtuk, nem törődve a versszakok megállító parancsával sem, mint a Város peremén vagy a Flórának című versekben láthatjuk.
A rímek is kitűnően szolgálják az egész hatását. A kulcsszónak számító „rendet” három esetben lesz hívórím, és mindig fontos gondolatot hordozó válaszrímeket kap. Először a „tenghet” szóval a rend erkölcsi értékét szállítja le a költő, másodsorban pedig az „engedd” szóval oldja a rend szigorát. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy József Attila költészetében a lényeges formai elemek a tartalomnak, vagyis magának az igazságnak a részei. Az első szakaszban a költő megütött gyermekeknek érzi a lába alatt zörgő száraz, „sovány” leveleket. Az ötödik szakaszban, amikor ezek a levelek már a Város pereménből szintén ismert „törékeny” falvakat jelentik, a „felnőtt balszerencse” tapos rájuk. A hetedik szakaszban végül megértjük, miért a gyermek-hasonlat jutott a költő eszébe a vers elején, és azt is, mi köze egymáshoz a falvaknak és a megvert gyerekeknek. Őt verték gyermekkorában Öcsödön „mint apró gyermeket”, pedig „ugrott volna egy jó szóra nyomban”. S mert ezt a verést ő ott idegenben kapta, továbbgondolhatjuk: akit vernek ott, az idegennek is érzi magát. Ezért lesz a „rendet” harmadik válaszríme a „vertek”. Érdekes, hogy amikor az Elégiában felidézi ugyanezt az élményt, akkor a vernek a gyermek szóra rímel. A „gyermek” szó itt is megtalálható, de inkább az önmagát jelentő személyes névmásra rímelteti a költő.
A Levegőt! talán nem éri el József Attila legnagyobb gondolati verseinek színvonalát, de valamennyinél híresebb lett. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok helyen szavalták, és a versmondók nem az egykori, hanem a mindenkori rendnek címezték a költő szavait. A remekművek egyik sajátossága, hogy időtálló igazságot tartalmaznak, amely könnyen időszerűvé válhat. Különös játékot jelentett a versmondóknak, hogy egy olyan költő szavait olvassák a rend fejére, akit a rend hivatalosan a magáénak tart, utcát, lakótelepet, díjat nevez el róla, és igyekszik elhallgatni nézetkülönbségeiket. Lehet, hogy később ezért sem lehetett az ő szobraihoz összeverbuválni elegendő számú szobordöntögetőt.
Vagy talán azért, mert sohasem volt szobor.
NEM EMEL FÖL
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szívem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom:
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
Ez a vers egyáltalán nem híres. Azért került ide, hogy segítsen megfejteni József Attila egyik legkülönösebb titkát: hogyan keresi, találja meg és veszíti el az istent. Ez a témakör nagyon hiányzik a költő életművének teljességéből. Sajnos sohasem illett bele az iskolák számára retusált József-Attila-képbe, hiszen mi dolga lett volna Istennel egy marxistának, pláne egy illegális kommunistának?
A valóság mindig érdekesebb, mint a róla alkotott előítéletek. Sem a hívő, sem a hitetlen nem akar feltétlenül verset írni Istenről. Belőlük legfeljebb elkötelezettségük megvallását lehet kiprovokálni. Istenről az ír verset, aki éppen keresi.
József Attila rövid életútján többször került olyan helyzetbe, amely Isten felé fordította. Néha ellene is fordult. A világra haragudva megtagadta a Tiszta szívvel című versében, másutt az egyházi tekintély ellen lázadt a pogány magyarság nevében, vagy az isteni hatalom ellen a krisztusi szenvedéseket átérezve. Az utóbbi miatt került istenkáromlás vádjával először bíróság elé.
Ám ezek csak kivételek. Korai versei akkor is a kereszténység szellemiségét árasztják, ha csupán erkölcsi, társadalmi problémákkal foglalkoznak. A Tanításokban például mintha egy profán evangéliumot alkotna, makacsul tartva magát ahhoz a meggyőződéshez, hogy az embert minden bűnéből ki lehet emelni, ha elhitetik vele, hogy jó.
A fiatal József Attila számára Isten leggyakrabban csak egy túláradó szeretetre méltó felnőtt férfi, akit a hívő gyermekként szolgál, vagyis boltba megy neki, újságot árul vele, vagy a lovait hajtja, ha együtt szántanak.
József Attila istenélménye sokkal személyesebb, mint másoké. Ő a vallással nem egyetlen egyház tagjaként ismerkedett meg. Apja után görögkeletinek keresztelték, de aztán nem volt a közelében senki, aki ennek szellemében nevelte volna. Tudjuk, hogy találkozott felekezetének nagy szakállú pópájával, de ez csekély számú budapesti hívei között hozzászokott a bolgár kertészek és szerb kereskedők hitükben nevelt és szláv nyelven értő gyermekeihez. A kis vadóc magyar prolikölyökkel nem tudott mit kezdeni. Így esett meg, hogy a kis Attila „a görögkeleti vallásban / nyugalmat nem lelt, csak papot”. Egyébként többnyire református hittanra járatták a fiút a Pőcze család hagyományait követve. Itt kezdhetett el feleselni a zsoltárokkal, mint azt később a „Magamban bíztam elejitől fogva” verskezdésnél tette. Egy kéthetes kaland erejéig még a szaléziánus rend iskolájával is megpróbálkozik, és felnőtt korában sok zsidó is előfordul környezetében. Mindez nem csupán türelemre tanítja. Számára Isten felekezeteken, sőt valláson kívüli. Személyesen akar hitet, bizonyosságot szerezni, amikor szükségét érzi.
Húszas éveinek derekán egy időre eltávolodik ettől a problémától. Ekkor a különböző társadalmi mozgalmak kötik le, főleg a munkásmozgalom jelenti számára a hitet, sőt a hitet együtt vállalók közösségét is. Az illegális párt életének első egyháza, amelyhez úgy ragaszkodik, mint az őskeresztények katakombás közösségeikhez. Hogy a párt a másik hit helyére kerül, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyes versekben sorokat cserél ki új hitének megfelelően. A szocialisták többé nem „erős búzában”, hanem a „tőke szennyében” gázolnak, és a szeretet szavai helyett a mozgalom jelszavait kiabálják.
Miután kiközösítették ateista vallásából, újra Istenhez fordul. Bűntudatán szeretne segíteni, amelyet sikertelen élete és betegségének pszichoanalitikus kezelése fejleszt ki benne. Saját helyzetéből érti meg a valláson alapuló erkölcs gyakorlati előnyeit: „Óh boldog az, kinek van Istene, / ki rettenetes és maga a jóság, / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakítja a tilalmas rózsát.” Sajnos meg kellett állapítania, hogy Istent „én nem leltem sem a szívemben, sem az égben”. Ez a kélt helyen keresett és nem talált Isten az egész problémát pontosan jelzi. A belső Isten az, aki belülről tudja átérezni problémáit és kivezetni bajaiból, a külső Isten pedig az, aki megadja létével a biztonságot, hogy tudjon hinni belső Istenében.
Előrehaladó betegsége egyre jobban belehajtja ebbe az istenkeresésbe. Ennek megrázó dokumentuma ez a vers is.
A kezdet az istenkereső kilátástalan állapotát rögzíti. Az ember már nem is a földön, hanem mélyen a sárba süllyedve várja, hogy az isten eljöjjön érte. A „fogj össze, formáló alak” megszólításban egyenesen az őskezdetekig vezeti vissza saját helyzetét. A sárba nehezülve nem csupán felemelésre, megtisztulásra, hanem teljes újrateremtésre vár.
S az sem elég, ha Isten újból megteremti. Azt is kéri tőle, hogy fogadja fiává. Ezzel József Attila istenkeresésének igazi kulcsáig jutottunk el. Számára a megtalált Isten az utolsó esély, hogy az apja legyen.
Josifu Aron, a bánáti román parasztok, pásztorok kalandos életű utóda, aki előbb daliás huszárként szédíti el a kis cselédlányt, majd szorgos szappanfőző munkásként próbál megfelelni családfenntartói kötelezettségeinek, eltűnésével évtizedekig komor árnyékot vet otthagyott családjára. Nem várják vissza, hogy dollárokkal kárpótolja őket, de nem is átkozzák. Maguk között nem beszélnek róla. Apja magyarosított neve legfeljebb statisztikai adatként bukkan fel először József Attila-versben. Csak 1937-ben, az egymásról mit sem tudó apa és fiú halálának közös évében ír verset apjáról a költő, hogy saját menekülését igazolva próbálja apja egykori menekülését megérteni.
Viszont az otthagyott fiú egész életén át apát keresett minden számára imponálni tudó férfiban olyan tolakodó erővel, hogy rendszerint már ezért is visszahőköltek tőle. Már az első jelölt, Makai Ödön sem vállalta ezt a pótapaságot, pedig egyébként kötelességtudóan gondoskodott a fiúról. Babitscsal is ezért került végzetes haragba. Tanítvány szeretett volna lenni, úgy, mint Szabó Lőrinc, akivel Babits együtt fordította Baudelairé-t, vagy mint Illyés akire végül rátestálta az egész Nyugatot. De a költőfejedelmet nagyon idegesítette a tolakodó tanítványjelölt. Az elutasításért pedig József Attila olyan sértésekkel állt bosszút, amelyekkel saját költői pályáját vágta el.
Persze voltak szerencsésebb apaválasztásai, mint a robusztus termetű Nagy Lajos vagy éppen Thomas Mann, akit szintén gyermeki pózban köszöntött budapesti látogatása alkalmával.
Az apákba kapaszkodó, örök gyermek költő az árvaság kegyetlenségétől fél. Attól a kegyetlenségtől, ami az árvákban halmozódik fel, hogy bosszút álljanak a világon.
Ez a vers imádság. Ugyanakkor nagyon kevéssé viseli magán az imádságok stílusjegyeit, elsősorban a kötelező alázatot. Ezt még az elmaradt hittanórákon kellett volna begyakorolni. És nem csupán formai jegyekről van szó. Az imádságban őszintén kitárulkozó József Attila végül is arra kéri Istent, hogy értse meg a helyzetét, hiszen eddigi élete és az azt meghatározó emberek egyaránt kényszerítik őt Isten megvallására és tagadására. De Isten épen azzal adhat bizonyosságot nagyságáról, hogy megértve ezt a kettősséget, inkább segíti elviselni. Nem viszonozza a tagadást, sőt megengedi az istenkeresésében gyermekivé lett léleknek, hogy végre – el nem vakítva az emberfeletti fényességtől – a mennybe lásson, vagyis hitéhez megkaphassa a rég várt bizonyítékokat.
A negyedik szakasz hátborzongató példája a József Attila-i logikának. Szerinte Isten eddig is csak azért lehetett közömbös az ő kínjai iránt, mert ő – saját sorsát önmaga intézve – levette Isten válláról annak terhét, hogy róla, József Attiláról gondoskodjék, ami – kimondatlanul is – a kötelessége lenne.
A záró szakasz már közönséges kívánságokat közvetít. Isten közbenjárhat érdekében azoknál is, akiknek el akarja a szeretetét nyerni. Erre jön zárásképpen a váratlan fenyegetés, ha ügyében nem történik meg igazságtalanságainak isteni felülbírálata, kénytelen lesz magát feláldozni. Ez a mondat a költő halálának évében szomorúan mutat a végkifejlet irányába.
Az irodalmi alkotások önálló felségterületek. Persze vannak különféle rendszerek, amelyekbe beletartoznak, bármelyik regénynek születhet folytatása, a versek is ciklusokba szerveződhetnek. József Attila költészetének eleget nem ismételhető sajátossága, hogy pályafutása vége felé versei egyre jobban összetartoznak. A Nem emel föl a Szép Szó márciusi számában jelent meg. Egy hónapra rá a költő mintha a folytatását írta volna meg Bukj föl az árból címmel. Még a formát is megtartotta, amely elég jellegzetes ahhoz, hogy azonnal ráismerjünk, hiszen a négyes és az ötödfeles jambusokat keresztrímes elrendezésben ilyen sorrendben nemigen szokták használni a költők mifelénk. Általában a hosszabb női rímes sort szokta követni a rövidebb, hímrímes sor. A Bukj föl az árból megismétli a kérését, hogy adja már a létezésének jelét az Isten azzal, hogy tiltsa meg József Attila további lassú önpusztításait, hiszen ha nem teszi, akkor nem marad más, mint a gyors önelpusztítás újabb fenyegetése.
A gondolatsor a költő legutolsó verseinek egyikében fejeződik be. „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem” – kezdi. Ekkor már nem hisz az isteni jelben, de úgy véli, Isten épp azzal akar rajta segíteni, hogy nem segít. Így rákényszeríti arra, hogy ő segítsen önmagán: „Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.”
Ezzel vége is lett a magyar költészet legkülönösebb istenkeresésének. József Attila képtelen volt belenyugodni, hogy magára maradt. De képtelen volt az öncsalásra is. Tudta, hogy nagyon nagy szüksége van erre a hitre, és ezért sokszoros szigorúsággal vizsgálta óhajtott megmenekülésének kért bizonyítékait. Talán egy csoda még segíthetett volna rajta, de a csodákban épp az a legnagyobb csoda, hogyha hinni tudunk bennük.
FLÓRÁNAK
Most azon muszáj elmerengnem,
hogyha te nem szeretnél engem
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.
Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek
mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.
Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömet tanul,
bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort
olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.
Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.
Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! – bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.
Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegényein
túl, űrök, szívek mélyein
túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom
azt elmúlástól tetten érten,
hogy önmagamban én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.
A múzsának nem tetszik a cím. Flóra nyugtalanul veszi tudomásul, hogy Attila egymás után írja verseit, és bár ezek nem csupán hozzá szólnak, címüknek sem tud mást kitalálni a szerelmes költő, mint az ő nevét. Pedig ő még nem szánta el magát, hogy igent mondjon az ostromló férfinak.
Habozása érthető. Ő a házasságot csak mint egész életre szóló döntést tudja elképzelni. József Attila pedig beteg volt. Ezt Flóra attól az első pillanattól kezdve tudja, amikor találkoztak, és meg akarta csináltatni vele a Rorschach-tesztet. A kísérlet félbeszakadt, de egy hét múlva a férfi megkérte a kezét, és makacsul kitartott döntése mellett – haláláig.
A harminckét éves férfi még nőtlen, de már volt egy élettársa. Az egyetlen nő, aki a mamán és nővérén kívül vele tudott élni. Szántó Judit szép volt, szigorú, munkájában pontos tisztviselőnő. József Attilát illegális pártszemináriumon ismerte meg, férje Moszkvába távozott, és Kun Béla lányát választotta helyette. Amikor pedig kapcsolatuk végén József Attila elköltözik Judit lakásáról, targoncára tett szegényes motyóját mint kifutófiú Kádár János tolja mellette.
Még be sem fejeződött ez a kapcsolat, felbukkant József Attila életében egykori szerelme, Vágó Márta. A kedves és dédelgetett polgárlányt aggódó szülei annak idején Attila elől menekítették külföldi tanulmányútra, idegenben ment férjhez, így most egy másik rossz házasság sérüléseit próbálta rövid ideig gyógyítgatni első nagy szerelmével.
Attila szintén sebekkel volt tele. Pszichoanalízissel próbálták kezeltetni betegségét, amivel csak azt érték el, hogy még egyszer átélhette kegyetlen gyermekkorát. Ugyanakkor beleszeretett analitikusába, Gyömrői Editbe, aki azonban sohasem volt hajlandó meglátni benne a férfit, csakis a pácienst.
Ekkor jött Kozmutza Flóra. Kifinomultan szép volt, okos, művelt és szerelmes. Sajnos nem Attilába, akinek minden sikerült az életben, ami neki nem. Babits Mihály utódjának tekintette, kortársai vezérüknek, még Moszkvába is őt hívták meg a szovjet írók kongresszusára. Ezúttal azonban van remény. Illyés nős, ami Flóra részéről kizárt bármilyen kapcsolatot. A félreállni készülő vetélytárs még maga beszéli rá a lányt: ha van bátorsága, menjen hozzá Attilához, akit önmagánál nagyobb tehetségnek tart. Amikor később mégis ő veszi feleségül Flórát, versben soha nem említi a nevét, mondván, ezt nemzedékének legnevesebb tagja foglalta le magának.
A költészet nem feltétlenül érdemeik szerint ajándékozza meg a négy asszonyt. Judit alig kapott verset kitartásáért, még az ő éveiben született Ódát is más nő ihlette, s ezt a mindig kíméletlenül őszinte Attila meg is mondta neki. Mártát annak idején szép szerelmes dalokkal hódították meg, szépen is búcsúztatták, kapcsolatuk reneszánszára azonban nem sok poézis jutott. Edit mindent megkapott a semmiért, magyar versben még senkinek nem könyörögtek úgy, mint neki a Nagyon fájban vagy a Gyermekké tettélben. Ilyen szépet József Attila is csak Flórához írt, ha lehetne tüzet és vizet egyáltalán összehasonlítani. Az Edit-versek a megtagadott, a Flórához írottak a megtalált harmóniától ragyognak.
Választott versünk már az első sorában letagadhatatlanul az igazi József Attilát idézi elénk. Neki valóban muszáj elmerengnie, ő így éli át a világot, ilyen parttalanul áradó gondolkodásban. Sőt a világ is ilyen lesz körülötte. Nála még a málló faldarab is tűnődik előbb, hulljon-e.
Ha középkori mintára megszületne a versmívesek céhe, ezt a költeményt bizonyára a mértékül szolgáló mesterművek között tartanák számon. Már első látásra nemes anyagból készült. Ritmusának alapja ugyan nem különös, hisz az ötödfeles és a négyes jambus kombinációját kedvelik költőink, de páros rímű alkalmazása szokatlan, és mert így nem kétsoronként, hanem négysoronként vet egy-egy hullámot a ritmus, ez meglágyítja a vers dallamát.
A rímek szépek és kimunkáltak. Jószef Attila a magyar rímelés egyikvirtuóza. Ám nála a formai eszközök nem csupán hordozzák a lényeget, hanem részei az igazságnak. Ezért vannak olyan rímei, amelyek egyik verséből a másikba vándorolnak. Ezúttal azonban nem önmagától, hanem a magyar költészet kincstárából vett ár rímeket. A szenem – szemem rímet Balassitól kapta, a szé szó parázs jelentésével együtt, a világ – virág párost pedig az Ómagyar Mária-siralomból kölcsönözte máskor is.
A Flóra-versek kiválnak az életműből. József Attila érezhetően hódítani akar velük. Tudja magáról, hogy beteg és szegény ember, de Flórában nemcsak ígéretes asszonyra, hanem értő közönségre is talál. Épp ezért a hozzá írt versekben nem csupán mondandójának keres megfelelő formát, hanem láthatóan törekszik arra, hogy elkápráztassa a lányt költői formakészségével, az emberi kultúra versbe sűrített értékeivel. Így kerül hexameter és szapphói versszak a Flóra-versek formatárába. A Flórának pedig az egyik legtudatosabban szerkesztett versépítmény, amely valaha is József Attila tollából született. Felfoghatjuk akár egy gyönyörűen komponált virágcsokornak is. És ezen a virágnyelven nem kevesebbet állít, mint azt, hogy már kész a halálra. Már csupán Flóra szerelme tartja életben.
József Attila verseiben sokszor megígéri öngyilkosságát, és az életben sokszor megpróbálja. Utolsó éveiben szüntelen segélykiáltásokat küld mindenfelé. Szerelmeit, barátait ugyanúgy ezzel fenyegeti, mint magát az Istent. Ebben a versben az a hátborzongató, hogy már úgy véli: „jó meghalni”. A halál nyugalmat ad. Kissé riasztóan tág ez az életen túli, kozmikus világ, de a költő azonnal otthonosan berendezi. A vallomástevő szerelmes, és a halál végtelen mindensége mellé harmadik síkként beúszik egy emlék. 1920 nyarán József Attila a Tatár nevű vontatógőzösön hajósinaskodott. Amikor hagyták, a csepeli Duna-ágban is merengett a vízparton. Nemcsak dinnyehéjat látott, mint híres versében, hanem ringatózó almákat és a hullámokon bicegő zöldpaprikákat is. És a hajó orra is valóságos hullámokon bólintott rá a megértett egyetemes igazságra. Mert az egykori merengését újraélő József Attila végül is rájön, hogy a „mindenség ráadás csak”. Ezt már másutt is kimondta. Az Eszmélet ciklus egyik legszebb darabjában a felnőttségnek az a kritériuma, hogy valaki tudja: „az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor...” Ahogy eben a versben is „mint az áradás csap” túl az élet „a halál partszegélyein”, vagyis a költő eljutott a felismerésig, hogy a mindenségben a nemlét a törvényszerű, és a létezés, az élet csak véletlen, különös ajándék, kegyelem.
Ennek a tudásnak birtokában barátkozott meg az űrrel is. Nemsokára felismeri saját rokonságát az űrrel, vagyis a halállal: „Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy Űrhöz szállana, fönn...”
Miközben gondolatainak lélegzetállító ugrásait követjük, állandóan váltogatja a különböző síkokat. Hol a kozmikus távlatokba mereng, de mire ez unalmas lenne, már a Duna-parton vagyunk, s mire belefeledkeznénk az emlékekbe, a szerelmes szólítja meg szerelmesét, akit időnként figyelmeztetni kell, hogy csakis őneki készül – soronként tökéletesedve – ez a különös, háromszintű verskompozíció.
Aztán végül egybeérnek a síkok, a halálba, az emlékekbe repülő költő számtalan fordulat után mint nagyszerű artista biztosan ér talajt. Hiszen a halál csak akkor érvényes, ha Flóra nem szereti, márpedig az nem lehet igaz.
Flóra már valóban szereti őt. Szerelmük éppen azért válik tragikussá, mert képtelenek becsapni egymást. A lány sokáig vívódik, amíg elég erősnek érzi magát a vállalt feladathoz. Egy beteg embert kell életben tartania és fokozatosan visszaszoktatnia a való világhoz. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, azt nem is szerelmes szavai igazolják, hanem az a töprengése, amelyben arról beszél, megkapta állását a Gyógypedagógiai Főiskolán, szép fizetéséből kettőjüket is el tudja tartani. Meg is mondta Attilának, hogy már csak egy hónapot várjon. Ez lehetett az utolsó jó hír, amit a szárszói panzióban élet és halál között tétovázó költő még hallhatott. A vonathoz kikísérve Flórát, nevetett, tréfált, azt kiáltotta utána, hogy „karácsonykor megesküszünk”, és a vonat mellett futva még fogta egy darabig a lány kezét. Egy hét múlva lemondó hangon búcsúzott el élete utolsó reményétől, s már csak az új halálugrás következett – nem versben, hanem a valóságban.
Előtte még megírta a lánynak: „nem rajtunk múlott”.
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése - Móra Könyvkiadó 1995. - 488-505. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése