A különös halál különös életet zárt le. Nemcsak a vég, hanem a születés is szimbolikusnak tekinthető: Komjáthy 1858. február 2-án született, gyertyaszentelő napján. Egész lírájának alapmotívuma, a fény köthető ehhez a dátumhoz. Maga írja később, erre célozva: „E kárhozott, de szép világra / A fénynek ünnepén jövék” (Himnusz). Amilyen egyhangúságban teltek utolsó évei, olyan zaklatott mozgalmassággal folyt le ifjúsága. Középiskoláit – hogy az országot jobban megismerje – kétévenként váltogatta. Tanult Selmecbányán, Vácott, Besztercebányán, Pozsonyban, végül Esztergomban érettségizett. Beiratkozott a pesti bölcsészkarra, majd kalandvágyból Amerikába próbált utaz6ni; apja Hamburgból rendelte haza a rendőrség segítségével. 1878-ban Balassagyarmaton a Röpke Ívek címmel induló, tizenegy számot megért hetilap szerkesztésében vett részt, később újra a fővárosba költözött – ekkor mélyült el barátsága Reviczky Gyulával. 1880-ban polgári iskolai tanári képesítést szerzett, Gyulai Pál előtt vizsgázva, akit egyébként keményen megbírált, kicsinyes irodalmi diktátornak nevezett egy néhány évvel ezután készült tanulmányában. Balassagyarmaton kapott állást, magyart és németet oktatott. Két év múlva házasságot kötött Márkus Gizella tanítónővel, akiben az Éloa-ciklus főalakját sejthetjük. Egy munkahelyi botrány után – melybe szerencsétlenül beavatkozott – elbocsátották, s csak 1887-ben jutott újra álláshoz a Nyitra megyei Szenic iskolájában. E háromezer fős, szlovák többségű községben, a szinte teljes elszigeteltségben bontakozott ki lírája, itt született a magyar irodalomban egyedülállóan misztikus-metafizikus verseinek többsége. A költészet legfőbb lehetőségének a „létprobléma megfejtését” tartotta. Kerülte az alkalmi témákat, s az „abszolút” eszméket, a végső titkokat ostromolta csaknem minden lírai pillanatában. Életkörülményeitől elvonatkoztatva, minden konkrétumot kerülve kereste a kozmoszban és önmagában a létezés lényegét, az isteni igazságot, melyet pályája végső szakaszában megtalálni vélt. Hatott rá Spinoza panteizmusa, Schopenhauer esztétikája, Nietzsche heroizmusa, de Palágyi Menyhért ismerettana és Schmitt Jenő Henrik gnosztikus elmélete is közel állt hozzá. Művészi világképének minden mást meghatározó és átértelmező alapja éppen a gnoszticizmus volt: ezen ősi, mitikus-vallási hagyomány, mely az ember isteni mivoltát, a transzcendens tudás általi megváltását hirdette. Kötetében megfigyelhető a szerkesztési elv, mely az istenülés fokozataira épül, eksztatikus ujjongással, az üdvözülés élményével zárván a kompozíciót.
Komjáthyt halála után, az átmeneti csekély érdeklődés megszűntével a Nyugat első nemzedékének költői fedezték fel. Babits szerint úgy őrizték a nevét, „mint a koptus a vallását”. Törekvéseik fontos elődjét látták benne, ahogy az irodalomtö9rténet-írás is a romantika és szimbolizmus közötti átmenetként értékeli pályáját. Műveinek legutóbbi gyűjteményes kiadása 1989-ben jelent meg, Rába György bevezetésével és válogatásában, Vers és próza címmel. A verset ennek alapján közöljük:
A HOMÁLYBÓL
Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elől elrejtezém;
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.
Míg más napok ragyogtak egyre,
S imádta őket mind a nép;
Addig szívem nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.
Sugaramat nem verte vissza,
Magamban élő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyű, tiszta lég.
Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.
De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.
Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt,
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.
Halj át az élet-óceánba
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
szavadra rég figyel: beszélj!
Ölelni vágyom a világot
És sírni milliók szívén;
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom milljók szívébe én.
Óh, jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!
Szívembe hordom én a lángot,
Szívembe hordom a napot:
gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!
A költemény Komjáthy Jenő egyetlen kötetének címadó, első darabja. Kiemelt helye nem véletlen: ódai vallomásként összegzi a lírai én önfelismerését és létfelfogását. A költői pálya végén, a lélekút csúcsán, nem sokkal a rejtélyes halál előtt keletkezett, 1894-ben. Már nem a kereső, a végső kérdéseket faggató lélek vívódásait fogalmazza meg, hanem a „megvilágosodás” egész személyiséget magával ragadó erejét és bizonyságát. Németh G. Béla „heurékás élményűnek” nevezte a verset – összehasonlítva Nietzsche Ecce homójával -, s e mámoros-himnikus beszédmód szerkezeti meghatározójaként az időbeli ellentételezéseket emelte ki. Az ellentétező formálás a mű több rétegében is érvényesül, alapvető kompozíciós elvnek mutatkozik. Az időbeli szembesítések (múlt – jelen) mellett a térszemlélet (lélek – külvilág) s a mindent összefogó motivikát (fény – homály) is áthatja. Sőt a földi – égi, vagyis az e világi és a transzcendens létezés kettősségét is megjeleníti, mellyel a metafizikai igazságot, az egyetemes emberi rendeltetést kívánja tematizálni. Innen a vallomást kinyilatkoztatássá alakító dikció, az igehirdető pátosz. Nem közvetítvén, hanem a költői élményben megtapasztalván az „istenülés” távlatait. S az ellentétező formálásmód éppen ezt az átváltozást, az ember kozmikus-szellemi átlényegülését hivatott érzékletessé tenni.
A szembesítések különböző szintjei persze összefonódottan, összhatást keltve érvényesülnek. Már az első sor exponálja e szervessége3t, ahol az én, fény, jelen – nem én, homály, múlt ütközések kerülnek elénk („Ki fény vagyok, homályban éltem”). S a versszerkezet további folyamata nem más, mint e kettősségek feloldása olyképp, hogy minden múlt jelenné (örökkévalósággá), minden külső tér belső kozmosszá, minden sötétség fénnyé váljon. Így lesz végül e metamorfózisok során a lírai én a létezés egyetemes alanya: olyan „fény”, mely immár a téridő végtelenjét járja át.
Az ellentételezés első rétegét, az időviszonyt tekintve megfigyelhető, hogy a múlt idejű igék az első négy versszakban uralkodnak. Ahol még a világosságnak és a sötétségnek, valamint a belső és a külső szféráknak elhatárolása érvényesül. A láng lobogása „magányos”, messzesége „ismeretlen” volt. A fordulat az ötödik versszakban következik be, igen nyomatékosan. A jelenre utaló határozót a szembesítő kötőszó előzi, s az alany után a térbetöltő jelentésű ige követi: „De mostan szívem szerteárad”. E most-pillanat az idők teljességét foglalja magában; ehhez képest immár nincs külön múlt és külön jövő. Az idődimenziók egybefolynak, az állandó jelenben élnek: ez itt az örökkévalóság. A pillanat ugyanakkor a tér végtelen áthatása is, „elűzve a sűrű homályt”. Így kapcsolódik össze a térképzetekkel, a másik polarizált réteggel, melyben a lírai én „fensőbb lét” utáni vágyakozása tör elő a rejtőzködésből, hogy a „boldog összességbe” rohanjon. Ősi gnosztikus elképzelés, hogy a természet, az egész kozmosz csak látszólag, csak e világi szemléletben mutatkozik külsőnek. Valójában az egész univerzum az ember maga, aki saját egyenességétől elidegenedve véli másnak, távolinak például a csillagokat. Hiszen az egész térdimenzió eredendően az ő belső valósága. Ezért azonosul a szív és a Nap a vers végére: „Szívembe hordom a napot”. S e fokozások, egymásba játszások nyomán – az utol,só versszakban -. együtt vannak a Komjáthy-féle üdvözülés feltételei, lényegi vonásai: az időbeli teljesség mint örök jelen, a tér végtelen mint bensőség s a lét egészét átfogó alany mint a fény forrása. A földi életből megváltott állapot „tudása” (gnózis) minősül misztikus látásnak az utolsó sorban, s e látomásra felszólítás imperativusával zárul a költemény.
Aligha vitás azonban, hogy a mű nem egyenletes színvonalú. A motivikus összefüggések olykor megszakadnak, a fokozás ereje megcsappan. Különösen a jelen idejű második részben, ahol a beszédhelyzet előbb önmegszólításba vált (hetedik és nyolcadik strófa), majd a feltételezett befogadókhoz fordul (tizedik strófa). A lírai perspektíva módosulásai, irányváltozásai tehát azok a pontok, ahol a kompozíció íve kissé megtörik. Az előbbi esetben a fény-láng metaforika hirtelen másfajta képi szférába csap (tenger, folyam, óceán), az utóbbiban pedig kevéssé poetizálódik a szöveg. Legalábbis elmarad a korábbi szakasz9ok intenzitásától, alig tesz hozzá valamit a már elmondottakhoz. Annál indokoltabb és hatásosabb viszont a vers zárásának megszólító dikciója, ahol a benső átlényegülés etye3temes emberivé tételének szándéka – mint a látomás vágyott közössége – a korábbi fejleményekkel összhangban, mégis újat hozva tágítja a vers horizontját. A monológszerű stílus ezzel a fiktív „hallgatókhoz”, olvasókhoz fordulással teljesedik ki.
A transzcendálás, a léttel azonos alany „unio mysticája” nem véletlenül jelenik meg a fény mindent magába olvasztó szimbólumában. Megint csak a gnosztikus eszmekör egyik alapmotívumáról van szó: az isteni világ, a szellemi tökéletesség világosságáról. Szemben az anyag, a sötétség birodalmával, az e világi élet haláltermészetével. S ha az ember tudja magáról, hogy isteni eredetű létező, ha „megvilágosodik”, akkor e felfogás szerint visszatérhet „ősi honába”. A lélek a „lángolásban” - a szellemi metamorfózisban – szabadul ki az anyag rabságából, s e folyamat jár együtt Komjáthynál az állandó himnikus szárnyalással, a néhol szinte önkívületbe révülő pátosszal. Stílusát ezért sokan – nem alaptalanul – monotonnak tartják. E metafizikai szándék továbbá képalkotását is meghatározza, mely nem tartható szimbolistának, ha a modern kortársak – például a francia újítók – lírájával vetjük össze. Többen észrevették már, hogy hiányzik belőle a sugallatos jelleg, a „korrespondenciák” rejtelmes utalása. Ehelyett megnevező leírásra tör; misztikus élményeit nem sejtetni, de nyelvileg megragadni akarja. Láthatóvá kívánja tenni a „titkokat” – ahogy e versében is megfogalmazza -, nem pedig homályosan rejtjelezni. Mégis beszélhetünk Komjáthynál szimbólumokról, de nem Rimbaud vagy Mallarmé, hanem inkább a romantika esztétikája szerint. E szimbólumok viszont áthatják művei egészét, jó esetben összefüggő képrendszert alkotnak. (A homályból c. versben a fény-nap-sugár-láng-szív-szellem motivika áll szembe a homály-magány-halál képzetkörrel.) Sajátosságuk még, hogy eggyé válik bennük filozófia és poétika, gondolat és érzés. A motivikus összefüggések érzéki-képi és metafizikai elemei kölcsönösen telítődnek egymással; a két szféra azonossá lesz, eltűnik a jelenség és a lényeg, a jelölő és a jelölt közötti különbség. Ahogy például a nap szívként tűnik elő, úgy a fény sem más, mint szellem. S mindez együtt: maga az egyetemes lírai én. E sajátos „filozófiai szimbolizmus”, ahogy Horváth János megjegyezte, ezért az alany és a tárgy azonosítását is jelenti. A lírai én és témája eggyé lesznek: a megszólaló a szimbólumban összeforr azzal, amit megidéz. Az utolsó sorban kimondott személyes névmás, a sorkezdő „Én” ezért foglalhatja magába mindazt, amit a motívumok, szimbólumok hálózata kifejezett.
Komjáthy Jenő versbeszédének prófétái, sőt messiási hangvétele távol áll a modern költészet kezdeményeitől. A 20. század második felének lényeges újításai más irányhoz, a költői én bizonytalanabb pozíciójának megformálásához kapcsolódnak. De mindazok számára, akik a lírai személyességben is a létértelmezés egyik nagy lehetőségét látják. Komjáthy művészete eredeti és figyelemre méltó történeti jelenség marad.
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése – Móra Könyvkiadó 1995. – 249-255. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése