Csokonai Vitéz Mihály

• Csokonai életútja 1795-ig
• A kibontakozás
• Utak a rokokóból
• A csúcson
• A vándor poéta
• Lillától a Halotti versekig
• Epilógus
• (...)

A magyar nyelvű irodalom második világirodalmi rangú egyénisége – Balassi után – Csokonai Vitéz Mihály. A felvilágosodás költői közül rangban és körülményeiben nagy rokona: Robert Burns. Magyarország s a távoli Skócia, minden különbség ellenére is, annyiban megegyezett, hogy szegénység sújtotta, idegen impérium alatt nyögött, kultúrája emiatt elmaradott, parlagias volt, de egyben a földhöz közeli, folklorisztikus maradt. Ezért különös érzékenységgel reagált a rousseau-izmusban és a rokokóban másként-másként, de egyaránt fellelhető népies tendenciákra. A felvilágosodás itt szervesen összeolvadhatott a fejlettebb nemzeteknél már időszerűtlen stílusokkal: antikizáló klasszicizmussal, barokkal, rokokóval, sajátságos, sokszínű, izgalmas változatokat hozva létre. Főképp pedig összekapcsolódott a népi felszabadító indulatokkal, a nemzeti felemelkedés vágyával, s olyan gazdag érzelmi töltést kapott, amelyből igazi líra, nagy költészet születhetett.

Csokonai életútja 1795-ig

1773. november 17-én született. Apja Csokonai József borbély-sebész; dunántúli református lelkész fia. Debrecenben letelepedve vagyont gyűjtött, a borbélyok céhmestere lett. Kéziratos könyvébe szorgalmasan jegyezgette a városnak az idegen elnyomástól, pápista önkénytől elszenvedett szorongattatásait. Ott van a könyvben Rákóczi Recrudescunt vulnerájának tiltott szövege meg a Csokonai-család színesen kipingált állítólagos címere, mint a nemességhez tartozás tudatának jele, bár ez aligha több családi legendánál. Az apa korán meghalt (1786), a vagyon nagyrészét elperelték. Az anya, Diószegi Sára, szabómester, patrícius esküdtpolgár leánya volt, művelt, Gyöngyösit, a Télémaque és az Argenis magyar fordítását olvasgató asszony.

A város, ahol Csokonai felnőtt, lélekszámra akkor az első az országban. A II. József-kori népszámlálás adatai szerint a városnak 28.551 lakosa volt. Debrecen túl van már egykori gazdasági és politikai virágkorán, amely annyi kifosztatás és felperzseltetés ellenére is a török hódoltság idejére esett. Akkor a város három országrész határán feküdt: páratlan lehetősége nyílt céhes ipara termékeinek értékesítésére, közvetítő kereskedelmével behálózta Közép-Európát és Közel-keletet. Gazdagságával védekezett: mindhárom hatalomnak adózott, s ennek fejében élhette belső életét. Berendezkedése demokratikus színezetű volt: a vezető szerep a gazdag patrícius családoké, a nép pedig az utcák, céhek önkormányzata és választott esküdtjei révén érvényesítette szavát. Az egység szellemi alapja a református hit, a pogány és pápista elnyomó iránt táplált gyűlölet. Főként ez állította Debrecent a Habsburg-ellenes mozgalmak oldalára. Főbírái, lelkészei, tanárai között gyakori a Nyugatot járt, nagyműveltségű férfi, aki haladó eszmékkel s a Kollégium nagy könyvtárának szánt haladó könyvekkel tért haza.

Csokonai korában már lassan hanyatlik ez a városközösség. Nemzetközi kereskedelmi és kulturális kapcsolatai sorvadoznak, ipara visszaesik, lakossága parasztosodik. A patrícius-vezetés dinasztikus jelleget ölt, leplezett diktatúrává fajul. A város mégis sokat őriz még demokratikus hagyományaiból, függetlenségi szelleméből. Polgári elitje és diákságának java mohón fogadja be a felvilágosodást. A debreceni kultúra központja a Kollégium. Konzervatív, egyházias intézmény, de nem elmaradottabb egy hazai iskolánál sem. 1770 körül – bár a vaskalapos professzorok ellenállása miatt csak részlegesen – modern pedagógiai elvek alapján hajtanak végre oktatási reformot. Itt tanít elsőnek az országban kémiai tudományt Hatvani István, itt fordítja le Voltaire Henriade-ját Szilágyi Sámuel, itt működik francia nyelvmester már 1776-ban, innen terjed el Maróthy György munkássága nyomán országosan a zenei nevelés. Nem véletlen, hogy innen kerültek ki, Verseghyt nem számítva, a felvilágosodás korának legmuzikálisabb formakultúrájú költői (Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám), s hogy itt, a méltán "szegények iskolájának" nevezett, számtalan jobbágy-gyermeket kitaníttató Kollégiumban, ahol a Kazinczytól megrótt "mendikáns tónus" uralkodott, nevelkedtek fel az irodalmi népiesség úttörői (Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám, Mátyási).

Csokonai már tizenegy éves korában a Kollégium poéta-klasszisát (a mai I. középiskolának megfelelő osztályt) végzi. Tanárai által korán méltányolt villámgyors felfogása, félelmetes memóriája, rendkívüli nyelvtehetsége tette lehetővé ezt a gyors haladást. Latinul már gyermekfejjel irodalmi szinten írt, verselt, korán megtanult olaszul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, a héberrel, az arabbal és perzsával. Költészettan-tanára Háló Kovács József, maga is poéta ember, Aeneis-fordító, felismerte benne a költői tehetséget is. A gyönge alkatú, beteges, rapszodikus hajlamú, olykor éjszakai látomásoktól gyötört gyermeknek megengedte (az állítólag kolostorian rideg fegyelmű kollégiumban!), hogy két órával később jöjjön iskolába, s kötelező versírási gyakorlatot csak akkor készítsen, ha kedve tartja. Későbbi tanárai közül Fodor Gerzson, aki utóbb részese lett Martinovicsék mozgalmának, volt Csokonaira hatással. Igazi szellemi vezetője azonban az 1790 óta Hajdúhadházon élő Földi János lett. Az ő közvetítésével kezdett 1792-ben levelezésbe Kazinczyval. Ez eleinte elismeréssel írt tehetségéről, de valójában sohasem ismerte fel igazi nagyságát; Kisfaludyt, Kis Jánost magasan fölébe helyezte. Ízlés-különbségek miatt mindinkább elidegenedett tőle. Csokonai viszont haláláig meleg, fiúi érzelemmel szerette.

1790 körül diáktársaival olvasó-társaságot szervezett. Nyelvek szerint egymás között felosztva tanulmányozták a nyugati irodalmakat. Az érzékeny fülű Csokonai az olasz nyelvet választotta; a kor olasz irodalmára jellemző idilli-pásztori műfaj, a manierista-rokokó ízlés állt akkor hozzá a legközelebb. Hatása később is meglátszik rajta: nem mindig szerencsésen, de a kifejezés könnyedségét, hajlékonyságát és báját, a tónus finomságát, a formák zeneiségét, a verselés roppant változatosságát – mindazt, ami addig a leginkább hiányzott a magyar poézisből – nem kis részben Tassótól, Metastasiótól, Guarinitől, Ariostótól tanulta. Szorgalmasan fordítgatott is tőlük. Az olasz mellett ebben az időben leginkább a 18. századi német költészetet forgatta. Nagyra becsülte Gessnert; Bürgert Kazinczy tanácsára már korán tanulmányozni kezdte, de Kölcsey teljesen alaptalanul próbálta őt bírálatában afféle Bürger-epigonnak feltüntetni.

A pozitivista filológia izzadságos munkával rengeteg párhuzamos helyet kutatott fel Csokonai verseiben és a nyugati irodalomban. Ezek a párhuzamok az ókori klasszikusokkal, valamint Gessnerrel, Bürgerrel, Kleisttel, Matthissonnal, Salisszal és különböző jelentéktelenekkel valójában semmitmondóak. Az egyezések legtöbbször csak egyes motívumokra, fordulatokra terjednek ki, s ezek is alig köthetők egy-egy meghatározott szerzőhöz, mert az antikvitás, a rokokó, az anakreontika vagy a szentimentalizmus közös motívumkészletéhez tartoznak.

Diákkori olvasottságáról – talán némi túlzással – csodákat szoktak beszélni. Valójában világirodalmi ismeretei nagy részét Eschenburg poétikai kézikönyvének példatárából szerezte. Bár ez a szöveggyűjtemény igen nagy terjedelmű s a szemelvényeket eredeti nyelvükön közli, az vall Csokonainál lángészre, ahogyan ebből az aránylag mégis csak szűk anyagból merített tájékozottságát szerves, a dolgok mélyére hatoló irodalmi műveltséggé tudta változtatni. Emellett alapos ismereteket szerzett a hazai és a világtörténelemben. Természettudományos érdeklődése – elsősorban Földi hatására – egész életén végigkísérte. Buzgón botanizált, akárcsak eszményképe Rousseau, s éppúgy mint ez, muzikális lélek, képzett zenész is volt. Jól klavírozott s valószínűleg maga is szerzett dallamokat.

1793-ban jelentek meg első költeményei a Magyar Hírmondóban; utóbb Kármán Urániája is közölte műveit. 1794-ben már művei gyűjteményes kiadását tervezte. Tervét a haladó mozgalmak 1795. évi összeomlása és a Kollégiumból való kicsapatása hiusította meg.

Ezekben az években (1793–94 körül) szövődött szerelmi viszonya egy asszonnyal, aki minden valószínűség szerint nem volt más, mint mesterének, Földi Jánosnak a felesége, a híres Weszprémi doktor lánya, Juliska. Ez a mélyen titkolt kapcsolat váltotta ki szerelmi költészete legszenvedélyesebb hangjait. A Laura, majd többnyire Rozália néven szerepeltetett nőhöz írt versei némi változtatással utóbb beleépültek a Lilla-ciklusba.

Huszonegy éves korában a Kollégium poéta-klasszisának tanítója lett. Óráira a diákok – Domby Márton szavai szerint – "mint teátrumra egymást törve mentek". Népszerűséget nemcsak roppant tudása, lebilincselő, színes előadásmódja szerzett neki, hanem tréfakedvelő, nyájas, türelmes, emberszerető magatartása is. Pedagógiát Rousseau Emiljéből tanult: elvetett minden iskolás módszert, hagyta tanítványait szabadon fejlődni, gyakran a Nagyerdőn tartotta leckéit, együtt pipázott, borozgatott, énekelt, táncolt velük.

Csokonai korán megismerkedett a francia felvilágosodás irodalmával. Olvasta Rousseau és Voltaire fő műveit, legalább részleteket az Enciklopédiából; tanulmányozta Helvetiust, Diderot-t, lefordította a radikális materialista d'Holbach A természet rendszere című művének egy fejezetét (A természeti morál) és a német Kotzebue-nak a kereszténységet támadó költeményét (A kétségbeesés).

Még diákkorában kérte a teológiai előadások látogatása alól való felmentését, a templomot kerülte. Szabályszegései miatt többször az iskolaszék elé került; másod ízben megfosztották osztálytanítói tisztétől. 1795 húsvétján Halasra és Kecskemétre küldte a Kollégium legációba. Dolga végeztével nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre ment. Tisztelgett Dugonicsnál, Virág Benedeknél, irodalmi kapcsolatokat keresett. Bizonyosan szemtanúja volt a Vérmezőn Martinovics és társai mártíromságának.

Hazatérte után újra perbe fogták. Különféle fegyelemsértések voltak a rovásán, s különösen az, hogy Szilágyi Gábor professzorra gúnydalt énekeltetett tanítványaival a Nagyerdőn, s hogy a legációban kapott pénzekkel nem számolt el azonnal. 1795. június 15-én Csokonai hatalmas orációval – amelyből áradt a nemzeti missziója tudatára ébredt költő önérzete – fordult az ifjúsághoz. Vádolta üldözőit, Rousseau-ra hivatkozott, mint eszményképre, célzott arra, hogy Kazinczyt (a bebörtönzött összeesküvőt!) vallja mesterének. Másnap az iskolaszék a költőt távollétében örökre kizárta az intézetből s a diákokat eltiltotta a vele való érintkezéstől. Az időpontok egybeesése, a tárgyalási jegyzőkönyv szűkszavúsága jogossá teszi a feltevést, hogy a szigor nem annyira a fegyelembontónak, hanem a radikális, felvilágosodott versek költőjének, a magyar jakobinusokkal rokonszenvező rebellisnek szólt. A vérmezei tragédia okozta rémület üldözte ki a Kollégiumból az iskola legtehetségesebb neveltjét.

Csokonai számára a legnagyobb csapás az volt, hogy kiszakadt meleg közösségéből, elvesztette kicsiny, de lelkes közönségét. Sorsát ezentúl egy törekvéseit magasabb szinten megértő, tágabb nyilvánosságért folytatott szívós küzdelem határozta meg. Ez a küzdelem meddő volt. A nemzettől elidegenedett főnemesség, bár Csokonai onnan várta mecénásait, már nem volt hajlandó komolyan támogatni a nemzeti kultúrát; a köznemesség még túlságosan elmaradott, a magyar polgárság gyönge és kisszámú volt ahhoz, hogy egy írót a könyvpiac közbejöttével tartson el.

A kibontakozás

Első fennmaradt költői kísérletei iskolai feladatként készültek, a poétika-oktatásban akkortájt divatos, előre megadott témákról (a természet, embertípusok leírása, erkölcsi elmélkedések). A gyermek Csokonai tehetsége a nagyszerű életmű előiskolájává nemesíti ezt a merev gyakorlatot. A cél a verstechnika elsajátítása volt; így az ő zsengéi is – az idővel csökkenő mértékben – pusztán formai gyakorlatok. Nem ritka eleinte a homály, erőltetettség, csak a ritmus legyen ép.

Meghökkentően rövid idő alatt lett úrrá a latin klasszikus verselés formáin. Csakhamar otthonos a páros rímű tizenkettősben is: Bessenyeinek és körének a Kollégiumban is diadalra jutott vers-formájára támaszkodott. Már kamasz korában egyforma biztonsággal kezelte a különféle formákat, Szenci Molnár kádenciás versét éppúgy, mint a leoninust. Még meglepőbb, hogy a nyugat-európai típusú rímes-időmértékes nemben is eredményesen kísérletezett. A Thisbe keservei 1788 előtt már az Édes keserüség bonyolult rímes anapesztusait csendíti meg; Csokonainak ez a próbálkozása legalább is egyidejű az első magyar rímes-időmértékes versek megjelenésével.

Az iskolás közhelyek között gyakran megcsillannak ezekben a latin és magyar versekben az eredeti látásmód s a polgárias szemlélet jelei. A Haud facile emergunt ... címűtől tanárra sandító kisdiákos papolást várnánk az anyagiakon bizton diadalmaskodó erényről, s ehelyett a virtus és a pénz összekapcsolásának meghökkentően gyakorlatias receptjét kapjuk. A Nescio qua ... címűben a haza fogalmát a békével és nem a fegyvercsörgéssel társítja a tizenegy-tizenkét éves (!) szerző. A tengerjáró kalmár alakja hősi glóriával lép több ízben elénk; a szorgalom szembe kerül a munkátlansággal (az Oskolai vacatio heves hangja bizonyság, hogy minden álszenteskedés nélkül). A polgári élet másik, visszataszító arca sem marad rejtve: az Egy fösvénynek leírása a legelevenebb zsengék közül való. Nem hiányzik a zsarnokellenes hang (Egy város leírása) s a magyarság elmaradottságának gondolata, a kulturális fejlődés sürgetése sem (Sint Maecenates).

E gondolatokat szokványos barokk mitológia sallangozza körül, antik és humanista közhelyek. Ám a közhelyek közül sokban már a felvilágosodás alapgondolatai rejtőznek. Csokonai e zsengékből fejleszthette ki fokozatosan későbbi nagy aufklérista verseit. Személyes átéltség ritkán szólal meg e diákkori versekben. Elképzelt helyzeteket ábrázolnak, könyvélményeket visszhangoznak. De itt-ott már ekkor is előtör az "észrevétel talentoma", amit Domby Márton nem győzött dicsérni Csokonaiban. A mezei mitológia istenségei a paraszti élet jól megfigyelt képeiben elevednek meg. Triptolemus például

Dudolgatván fogja paraszt esztekéjét
Hol csára, hol hajszra mozdítja szőkéjét.

Az oroszlánkörmök ott mutatkoznak leginkább, ahol az élmény és a megfigyelés ereje együttesen pattant ki finom és plasztikus miniatűröket: amikor a méhek "mézzel terhelt nehéz" lábáról beszél, vagy a haláltól eseng kegyelemért a halandó emberek számára, "kik társai vagyunk a nyárleveleknek".

1788-tól fogva Csokonai már maradandó műveket alkot. Az átmenet nem hirtelen hangváltozással következik be, mint például Adynál, hanem a zsengék legértékesebb vonásainak felerősödésével.

Továbbra is a leírás uralkodik verseiben, de az eddigi, jobbára nyugodt, kényelmes tempójú recitálás hevesebb hangba csap át. Ez részben annak a kétéves retorikai képzésnek az eredménye, amelyen a költő a poéta-osztály elvégzése után átesett. Megtanult bánni a stílus indulatkeltő eszközeivel; versei puszta központozása is, sűrűsödő kérdő- és felkiáltójeleivel, szaporodó kettőspontjaival, pontosvesszőivel, világosan mutatja a változás természetét. A mellérendelést mindinkább kiszorítja a feszesebb, jól tagolt, nagyobb ívekben építkező, emelkedő-fokozó vagy az ellentéteket élénken váltogató szerkesztés; a felsoroló modort a gyakran csattanóval feloldó körmondat (Quem dii oderunt ..., A kétszinüség, A szerencse változó). Az állóképeket a mozgás váltja fel, a jelenségeknek folyamatosságukban, dinamizmusukban való szemlélete. Szaporábban peregnek az igék, megnő a jelzők energia-tartalma (Ventus describitur – A tengeri zivatar).

Nem iskolai feladat megoldása lebeg többé a fiatal költő szeme előtt; közönsége van, amelyre hatni akar. Ez a többé-kevésbé kamasz-közönség a rikító benyomásokra fogékony, s maga Csokonai is, mivel mondanivalójának a tapasztalat súlyával még nem adhat átütő erőt, csinált exaltációtól várja az áhított hatást. Mesterséges érzelmi felcsigázottságában azonban nincs semmi szentimentális: az erő, a nagyság érzetét akarja inkább felidézni. Az antik fenség az, amit elérni kíván, de annak nyugalma, egyensúlya nélkül: ezek a versei egész életművében a legbarokkosabbak. Ízlése mindamellett megóvja a dagályosságtól; merész képei néha valóban a grandiózus közelében járnak.

A szelek halomnyi habokat görgetnek
Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek:
Most a hajót olyan magasra feltolják,
Hogy már az árbócfák a holdat korholják.
(A tengeri zivatar)

Hogy az ilyenfajta exaltáció alapjában mégsem igazi természete, kitetszik abból, hogy ugyanitt, miután a feszültséget a végsőkig fokozta, hirtelen kiesik szerepéből, s a vers önként adódó befejezését, a vihar lecsillapodását, Neptunus humoros, csaknem parodisztikus felléptetésével készíti elő, aki "összeattázván" a szeleket, "jól megegyengeti őket tridensével" s hazaparancsolja.

Mégis van már ekkor néhány költeménye, melyben a heves hang mögött valódi indulat munkál: a kortársak szerint már a diák Csokonaira is igen jellemző igazságérzet kifakadása. Ebből születnek első érettebb szatirikus jellemrajzai. Mintául ezekhez a klasszikus római szatíraírók módszerét veszi: a statikusan megrajzolt portrét, s az inkább szemtől-szembe támadó, mintsem ironikus modort. Mindamellett Csokonainál nem egyszerűen az erkölcsi normák sérelme váltja ki a felháborodást. A kevély címűben, ahogy közeledünk a vers befejezéséhez, mind világosabbá válik az ábrázolt típus társadalmi hovatartozása ("az esik terhére ... | Hogy amely-levegőt a szegény kileheli, | Uri tüdejének ugyanazt színi kell"). Az indulat, amelynek itt valóságos alapja van, szakít A tengeri zivatar s más efféle költemények keresett szókincsével, érdes, köznapias kifejezéseket vonz magához, kiszorítva minden barokkost. Ez a vers A gazdag cíművel együtt már Csokonai nyelvi realizmusának előfutára. Záró soraiban a Tempefői egyik eszmei motívuma dereng fel: az úri gőg, amely mint hozzá méltatlanra néz le a poétára, a kultúra művelőire. A poéta gyönyörködése más oldalról feszeget hasonló gondolatot: a kincsekért tülekedő, hatalom előtt meghunyászkodó ember lelki rabságát állítja szembe az igénytelensége árán független poétával, aki örömöt, s mindenért kárpótlást talál a szabad és örök természetben. A rousseau-i filozófia első halk, mégis félreismerhetetlen megnyilatkozása ez Csokonai költészetében. Ámde az, hogy a természetről alkotott képében a kellem az uralkodó, s különösen, hogy az "etéziák" szó, Csokonainak ez az oly jellemző és kedvelt szava, első ízben felbukkan, arra figyelmeztet: a rousseau-i felfogás mindjárt össze is fonódik nála a rokokóval.

Az Egy individuale datum az asszonyi álIhatatlanságról című asszonycsúfoló versezet a paraszti humorban gyökerezik, de jellegzetesen diákossá teszi kevert nyelve: a parlagi hang és a tudóskodó latinizálás váltakozása parodisztikus hatást kelt. Olyan stílus-eszközt próbálgat itt Csokonai, amelynek különféle változatait sokszor használja még, az ő nyomán pedig Petőfi s még inkább Arany Az elveszett alkotmányban és a Bolond Istókban.

A nyelvi humor fő eszközlője itt az, hogy az asszonyi viselkedést a grammatika latin terminusaival írja le, többnyire ötletesen, de néhol már gépiesen alkalmazott analógiákkal. Formája arra utal, hogy a vers pajzán szellemének világirodalmi forrása is van: az osztrák Blumauer szabadszájú Aeneis-travesztiájának hétsoros stanzáiban készült. E sokáig népszerű mű Szalkay András készítette fordítása akkoriban indult el hódító útjára. Blumauer a barokk tartalmatlanná vált mitológizálásának adta meg a kegyelemdöfést. Hatását a református diákság körében erősítették antimonarchisztikus érzelmei, abszolút tiszteletlensége, mindenAz istenek osztozása már a politikai szatíra irányában fejleszti a műfajt. A parodisztikus hatást itt a legkülönfélébb műveltség-elemek összezagyválásával, nyelvi barbarizmusokkal éri el. A keveréknyelvben a nemesi–jogászi deákság a túlnyomó. Fokozzák a parodisztikus hatást a szándékos durva anakronizmusok, amelyek az Olümposz életét magyaros, parlagi-nemesi vonásokkal szövik át. Az istenek harca így valami tisztátalan eszközökkel folyó országgyűlési csetepatéhoz, vagyonjogi torzsalkodáshoz kezd hasonlítani. Hogy a műben aktuális tartalom lappang, azt még világosabbá teszik a költő epés kiszólásai a szövegből, a pragmatica sanctióról, a "tökkolop" mágnásokról vagy a papi ravaszság, népbutítás ellen. Mindamellett túlzás volna politikai mondanivalót tulajdonítani neki. Több benne a csúfondárosság önmagáért való öröme, mint a tudatos kritika. A kidolgozás kissé elnyújtott, a párhuzamok, azonosítások gyakran erőltetettek. Ami igazán jó a megformálásban, az az ifjú tehetség nyelvének áradó bősége, az a szellemesség és biztonság, ahogyan ezt a nyelvi habarékot kevergeti s komikumot sajtol belőle. tekintélyt semmibe vevő szabadszájúsága, mely ellenállhatatlanul vonzotta a szigorú kordába fogott kollégiumi serdülő ifjakat. Kigúnyolt alakjait könnyű volt azonosítania tekintélyes debreceni polgárokkal (a kollégiumi diákság ellentétben állt a módos városi polgársággal, s ez a szokásos csínyeken túl, nemegyszer összetűzésekben robbant ki), még inkább a tanári tekintéllyel, amely legtöbbet éppen a latin nyelvvel, latin világképpel, mitológiával gyötörte őket. Csokonai tehát közönsége legbensőbb igényeit elégítette ki, amikor a blumaueri paródia stílusát vette át. Nem riadt vissza a legnyersebb kifejezésektől sem; így keletkeztek a múltban hol kiátkozott, hol zavart mosollyal palástolt obszcén versei. Annyi érdemet ma mégis hagyjunk meg ezeknek, hogy egy olyan társadalomban, amely a valláserkölcs pillérein áll, ennek a vakmerő – s tegyük hozzá, nem fülledt és frivol, hanem népiesen vaskos, alapjában egészséges és gyakran tagadhatatlanul ötletes – trágárságnak is frissítő szerepe lehet. Egyébként Csokonai azt veszi át a blumaueri mondanivalóból, stílusból, ami viszonylag a legértékesebb benne.

Ugyanezeket a vonásokat mutatja, de jóval magasabb fokon a Békaegérharc (1791).

Az antik Batrachomiomachiát Jakob Balde kibővített latin fordítása alapján dolgozta fel Csokonai, igen szabadon: "... én is hasonlóképpen nem szószerint fordítottam, hanem a furcsaság kútfejét megduplázván, travestáltam". A travesztia travesztiájáról, helyesebben paródiájáról –- lényegében kettős tagadásról – van tehát szó. Kisszerű, nevetséges lényekről ír tréfás és gyakran durva hangon: ezzel nagyrészt valóban megsemmisíti azt a komikumteremtő feszültséget, amelyet egyfelől a travesztiában, másfelől a paródiában a tárgy és a stílus ellentéte ad. És mégis, a poétikai papírforma ellenére, bár nem éppen műremek, de roppant mulatságos, vérbő komikumú művecske kerekedik belőle Csokonai tréfáló kedve, kimeríthetetlen ötletessége révén.

A Békaegérharc beskatulyázhatatlan irodalmi képződmény a népi trufák, humoros állatmesék, a vígeposz és a politikai szatíra között. A műfaji hovatartozás bizonytalansága az alapeszme tisztázatlanságából is fakad. A szerző talán még annyira sem tudja vagy inkább nem akarja eldönteni, (hiszen maga mondja: "nincsen írva serio"), hogy voltaképpen mi a célja művével, mint Az istenek osztozása esetében. Viszont ez a nem túlságosan átgondolt mondanivaló sokkal összetettebb, merészebb és nagyobb hatósugarú amazénál. Nem a konfliktus hordozza a vezető gondolatokat, mint ahogy az epikában többnyire szokásos, hiszen a küzdő-feleket nincs kivel-mivel azonosítani, csoportnak, osztálynak vagy népnek nem típusai. Mind a békák, mind az egerek tulajdonságai magyar, német, francia, angol, feudális és polgári, diákos és paraszti vonásokból vannak összegyúrva. (Hogy mást ne mondjunk: a szerző az egér-kronprinz-cel a Rákóczi-nótát fúvatja.) A mondanivaló a mű járulékos részeiben, a párhuzamokban, a közbeszólásokban, kaján megjegyzésekben, kitérőkben tolul elő, egy kissé már Byron módszerét előlegezve. Aktuális vonatkozása bőven van, főleg a megírás évében lezajlott diétával, amely kuruckodó gyűlésnek indult, de aztán felekezeti vitákba fúlt – mint az egerek diétája. A célzások, példálódzások során mindenki megkapja a magáét, aki megérdemli: az ostoba császári főherceg-hadvezérek, a hazug hadijelentéseket kiadó vezérkarok, a pöffeszkedő, asszonyfaló, csatában gyáva katonatisztek; a csűrő-csavaró jogászok, politikusok, a jobbágyaik zsírján hízó földesurak, a pénzért hivatalt vásárló senkik, az adót és a katonát a maguk nevében lelkesen megajánló, s azt a népen bezsaroló diétai nagyszájúak; az egész műveletlen nemesség, amely semmit sem áldoz a nemzeti kultúráért, a magyar nyelv bevezetése ellen kardoskodó maradiak, akik pedig maguk alig konyítanak a latinhoz. Csupa elevenbe találó, gyilkosan rosszmájú portré-miniatűr.

A mű tekintélyromboló merészsége, nyüzsgő elevensége, harsány életigenlése, nyelvének (amely immár csak tompítottan parodisztikus, s nem olyan bábeli, mint Az istenek osztozásáé) színessége, dús népi zamatossága magával ragadja az olvasót. Korántsem leszűrt világnézetből fakad, nagyrészt csak politikai ötletek s félig tudatos plebejus indulatok mozgatják, de még így is a kor legmerészebb irodalmi alkotása.

Utak a rokokóból

A Kollégiumban Cimbalomnak hívták Csokonait. Több lehetett ebben a névben az elismerés, mint a csúfság: a lényéből áradó muzsikának, a mozgalmas, erős, sokhúrú, hangadó egyéniségnek szólt. Ez a hangszer a kilencvenes évek elején kezd minden regiszterével zengeni.

A szerelmes vitézhez című aprócska mesterművel csendült fel az a hang, amelyet a köztudat mindmáig leginkább a Csokonaiénak érez. Az élet könnyed, csaknem könnyelmű szemlélete, de minden rafinált élvetegség nélkül; naiv ráfeledkezés a csöppet sem elvont, hanem az érzékek gyönyörűségével szemlélt evilági szépre. Rokokó ez, de van benne mindjárt valami összetéveszthetetlenül egyéni, ami egyúttal el is távoztatja azt, ami a rokokóban híg és ellenszenves: a hidegfejű szépelgést, az affektációt – és ez a szépség előtti gyöngéd, tiszta áhítat. Ez a kis miniatűr (egyetlen Balassi-strófa) a kései Balassi-követők csilingelő-hajladozó magyar rokokójához kapcsolódik, de laza és bőbeszédű elődeihez és Csokonai eddigi terméséhez képest is újdonság benne a nagyfokú és hatásos tömörítés. Körülötte az életmű kronológiájában néhány Amadéra és társaira emlékeztető, hosszú és rövid sorok játékos váltogatásából felépített verset találunk, az ő jellegzetes rímtechnikájukkal és rímkészletükkel (Bús hányódások), A költő tehát magyar hagyományból veszi a rokokó színt, de az csakhamar kiegészül nála olasz, német és kisebb mértékben francia hatásokkal, közelebb kerül az európai nagy rokokóhoz.

Verseiben megjelennek a játékos amorettek és gráciák s az európai rokokó egész miniatűr-mitológiája s egyéb díszítő kellékei (viola, jácint, rózsafüzér, Ámor fáklyája, filoméla, galamb, pillangó, harmat, zefír), pásztori világának festett kulisszái, kedvelt költői motívumai (a fürdő vagy alvó kedvest megleső szerelmes, a sebet ejtő szemek, a csókváltás körüli alku, az ajkak mézére rajzó méhek, az anakreoni bor- és gyönyör dícséret), és Csokonai máris mesterien zengeti a változatos, gazdag ritmikájú, operaária-szerű formákat. A szóképek gyakran még a természetre is a szalonélet párhuzamait vonják rá (piperés rét; a havak és derek ... a tél fején fejérlő púderek). Fő témája az epekedő vagy enyelgő szerelem, az enyelgésből támad az erre az ízlésre jellemző felelgető-forma (Melitesz Rozáliához, Amynt és Laura). A versek gyakran csattanóra épülnek fel. A költészet célja a finoman artisztikus elemek minél töményebb együvé-párlása lesz; a költőt nem annyira érzelmei vezetik, inkább nagyon is tudatos, mérlegelő agymunkát végez. A dél második változatában, az eredetileg puszta természetleíráshoz a nyár heve – a szerelem heve ana-lógiával hozzákapcsolt toldalékban, a nő szemének kegyetlenül égető tüzét, lelkének részvétlen hidegségét s megint a maga szerelmi izzását szerkeszti össze hármas ellentétbe, s igen szellemesen valósággal végigpermutálja az ebből adódó lehetőségeket ("hát rend szerint mégyen, | Hogy aki mást éget, maga jeges légyen? ... | Hisz égek, lám, mégis vizcseppet hullatok" stb. A gálánsán ostromló szerelmes magatartása ez; a humanista szerelemtan szókészletében és stratégiájában való járatosságával bizonyítja udvarképességét és szellemi sziporkáival akarja elkápráztatni a kedvest a győzelem érdekében. Másutt a hölgy vonzó tulajdonságainak egekig dicsérésével igyekszik meglágyítani szívét. Az elragadtatott érzékenységekben a megszólaltatott érzékek mintegy kórusban együtt zengik a gáláns szépség-himnuszt. Ebben a versben szinte programszerűen mutatkozik meg a rokokó életérzés szenzualizmusa: a kellemest, a gyönyört okozót látással, hallással, ízléssel, szaglással, tapintással egyszerre akarja mohón magába szívni. Nem hiányzik Csokonai rokokójából a jellegzetes erotika sem, a vágy kielégülését valamilyen játékos akadály késlelteti, kellemes feszültséget teremtve. A patyolatban a fürdőbe lépő nő meztelenségét fátyol árnyékolja be, mint a napot a "vékony ködök". A hasonlat kiszámított művésziességgel szövi át a verset (amely egyébként szenvelgés nélkül szólaltatja meg a vágyat), jeléül annak, hogy ott is az artisztikumra való tudatos törekvés adja a formát, ahol az alapélmény az ösztönökben gyökerezik. A hasonló témájú A feredés, az érzést hitelesítő izgatott felkiáltásaival, gyors egymásutánban pergő pillanatképeivel fog meg. Ez a vibráló mozgalmasság, amelyhez tökéletesen simul a folytonosan, idegesen változó, igen rövid és nagyon hosszú sorok ellentéteire épített forma, szintén a rokokó sajátja. Mindez olyan stílus-iskola volt Csokonai számára, ahol a magyar költészetben eladdig meg sem igen kísérelt költői feladatokkal került szembe, s későbbi, méltóbb munkák elvégzésére edzette s gazdagította kifejező készségét. Lírája páratlanul dús zeneisége ugyancsak ebben az iskolában formálódott ki. A rokokó vers: énekvers, mely bonyolult ritmusokkal, kacskaringós dallamokkal játszadozik; az olasz canzonetták és kantáták fordítása közben zenei ritmus és szöveg, metrum és prozódia összefüggésének igen bonyolult problémáival kellett a költőnek megbirkóznia.

Ez munkálta ki páratlan, ösztönös formaérzékét, s így jutott el oda, hogy 1794-ben megírhatta az első tökéletes magyar dallamkövető verset, melyben hibátlanul érvényesül az az elv, hogy hosszabb időtartamú hangokra hosszú, rövidebbekre rövid szótag kerüljön (Daphnis hajnalkor). Hogy eljárása tudatos volt, vagy legalább is később tudatossá vált, verstana bizonyítja. Verseghy, aki zeneelméleti munkáiban először hirdette nálunk modern felfogással a dallam és a szöveg szoros kapcsolatát, költői gyakorlatában legfeljebb megközelítette ezt az eszményt, Horváth Ádám pedig úgy igyekezett a dallam-ritmushoz alkalmazni a versritmust, hogy egyeztette, helyesebben: keverte a metrikus és magyaros lüktetést.

A rokokó iskolája alakította ki Csokonai versformáinak, strófaszerkezeteinek, rím-kombinációinak roppant változatosságát, ez csiszolta ki végső tökéletességre nála a – Földi János műszavával – "kétszeres" (rímes-időmértékes) verselés technikáját. Művészi értékre nézve minden kortársát megelőzte ebben; időben is csak Ráday Gedeon és Földi János járt előtte, de ők formákat alkottak, nem igazi költészetet.

Valószínűnek látszik, hogy Csokonai írta az első igazi rímes-jambikus verset (A rövid nap és hosszu éj) és a legkorábbi magyar szonettek egyikét (bár Kazinczy nem ismerte el annak, mert sorai egy-egy lábbal rövidebbek a szokásosnál) (Az esztendő négy szakasza). Remekelt nagylélegzetű, sokszorosan összetett unikum-strófáival is, megújítva ezt az eredetileg pusztán dekoratív célú, különc barokk képződményt (A feredés). Az Egy kétségbeesett magagyilkosában a jól kimért daktilusokkal mozgalmasított, különböző tempójú sorfajok zaklatott váltogatása a dikciót valóságggal zihálóvá teszi, vergődő izgalmat érzékeltet: a versforma tartalmassá lesz, lelkiállapotot tükröz. Csokonai már a kilencvenes évek elején érti a titkot, amit majd Dayka verseiről írott bírálatában fogalmaz meg: "a poémának belső természetével aesthetica megegyezése legyen a versificátió külsőjének."

A rokokó melódia-szomj magyarázza, hogy Csokonai kialakította a vers már fokozhatatlan zengzetességét megvalósító módszert, amelyet "háromszoros"-nak nevezhetnénk: azt a nemzeti ütemes-rímes formát, amely egyúttal időmértékes versként is szabatosan ritmizálható (Egy rózsához, Ének a tavaszhoz, Miért ne innánk? Az emésztő tűz). Olyan bravúrokig jut el, mint a hangsúlyos nyolcas-hetes kombinációnak a nehéz és ritka ionicus a minoréval való párosítása, amelyből aztán az Egy tulipánthoz csodálatosan gazdag, telt vers-muzsikája születik.

A vers zeneiségét fokozza Csokonai a pedantériáig szabatos, csengő rímelésével is. A zsengéktől kezdve mindvégig a legszigorúbban ragaszkodik a tiszta rímhez, s a nyolcvanas évek végétől a hím- és nőrímek szabatos megkülönböztetéséhez is. Ha jobb megoldás nem kínálkozik, inkább ragrímet használ, mint asszonáncot, amelyet elvből elvet, legtöbbnyire azonban valósággal ontja az ötletesebbnél ötletesebb újszerű mester-rímeket, mozaik-rímeket, nem ritkán öncélú játékossággal, olykor a kínrím határáig is elmerészkedve. Gyökeresen szakít, Horváth János kifejezése szerint, a ragrím addigi kényelemvilágával.

Legsűrítettebben mégsem versben, hanem a Csókok című terjedelmes próza-idilljében foglalta egybe mindazt a játékosságot, bájt és édességet, ami a rokokó sajátja. A magyar prózastílus korabeli állapota sokkal mostohább, mint a versé. A Csókok elkápráztatóan hajlékony, árnyalatos, zengő és színpompás, zsúfoltsága és modorossága ellenére is könnyed prózáját igazi hazai előzmények nélkül, valóságos csodaként pattantja ki az ifjú Csokonai nyelvformáló zsenije. Maga a mű különös, bonyolult konglomerátuma az ó-görög lírai regényből és a 17–18. századi pásztoridillből (főleg Tassótól, Guarinitől, Gessnertől) átvett motívumoknak, cselekményrészleteknek, hangulatoknak, "concettó"-k-nak és a költő egyéni leleményeinek. A sokféle elemből, biztos szerkesztőkészségének bizonyságául, mégis ép egész kerekedik ki. Van a műnek egy méltán sokat idézett részlete, amely már túlmutat a rokokón. Arról beszél, hogy az előkelők kicirkalmazott mulató-kertjei megszégyenülnek a nyíratlan, szabad természet előtt, ahol a hősnő, Rozália "plebejus fűzfák" (!) árnyékában szendereg. Ez már a Nagyerdő rengetegjét kezében Rousseau-kötettel járó öntudatos polgár szava. De ha valóban az, hogyan fér össze a rokokó mesterkélt világával? Az ifjú Csokonai csillapíthatatlan vágyat érez minden után, ami műveltség, egy európaibb, szélesebb látóhatárú, finomultabb életformára áhítozik. Ez olvastatja vele Rousseau-t, Voltaire-t, de ezzel bűvölik el Versail-les és a kis olasz udvarok is. A homályból kilépve, káprázó szemével egyelőre nem tud különbséget tenni az életet sarjasztó napfény és a hideg, talmi csillogás között.

1793–94-ben írja meg A vidám természetü poétát. Elutasítja benne a szentimentális költészet sápadt fájdalom és halál-kultuszát, el Racine és Shakespeare tragikus életérzését. De nem a felvilágosodott eudémonizmust, Helvétius Erkölcsi kiskátéja szellemében, amely szerint az ember célja, hogy kerülje a fájdalmat, keresse az örömöt. Az öröm forrása a költemény szerint a kellem képzeletbeli szférájában, nem a valóságban fakad. A boldogság ábrándját egy olyan légies világba vetíti, ahol időtlenül rezeg a lant, lehel nektárt a rózsa, ahol sohasem fogy ki a csók, örök a harmónia. Színtiszta rokokó ez; csodálatos, hogy őszintén hangzik Csokonai ajkán. A sárba ragadt környezetétől elvágyódó lélek nosztalgiája az, ami őszinte benne, ez üt szíven az élmény erejével. Csokonai élete vége felé, amikor a Lilla-ciklust megszerkesztette, programversül ezt a költeményt illesztette a kötet élére, immár Az én poézisom természete címmel és csak a formát érintő változtatásokkal. Ez arra figyelmeztet, hogy a rokokó ízlés, életérzés, bár egyre csökkenő mértékben, de mindvégig részese maradt költészetének, világképének. Az utolsó évekig felbukkannak nála rokokó szellemű költemények. Nem járhatta végig azt az utat, amelyet a tizenhárom évvel tovább élt Fazekas Mihály végigjárt, aki fejlődésében egészen maga mögött hagyta a rokokót.

Csokonai magyar rokokójának azonban más a szerepe s a társadalmi talaja, mint a nyugat-európainak. A dekadens irányzat a magyar költőnél progresszív tartalmak edénye lett. "Még mostanság, literaturánknak ezen csecsemő állapotjában – írja Csokonai 1797-ben Koháry Ferencnek –, úgy kell bánni gyengélkedő nemzetünkkel (értem a számosabb és együgyűbb részét) mint az apró gyermekekkel. Édes beszéd, kecsegtető nyájasság, danolás, báb és cukros csemege légyen mindaz, amivel őtet az oskolai leckékhez édesgessük." Rokokó stíluseszmény, a realitással számoló józanság, a közérthetőség demokratikus igénye, tudatos népművelő szándék: összeférhetetlennek látszó elemek sajátságos együttese. A gondolatmenet mindazonáltal kifogástalanul logikus. Tegyük még hozzá, hogy a rokokó öröm-kultusza, világos tónusa, mint az aufkléristák legtöbbjénél, természetszerűen s gyakran már szételemezhetetlenül fonódik össze nála, a felvilágosodás optimizmusával, világos stílusával.

Csokonai költészetében sokféleképpen ötvöződnek össze ezek az elemek, különféle feszültségeket hozva létre, s ezek meg-megrepesztik, vagy szét is vetik a rokokó – s néha éppúgy a klasszicizáló – forma burkát.

A valóságból táplálkozó humorérzék a fellengzőt, a csináltat, az őszintétlent szembesíti s szégyeníti meg a realitással. Ilyesfajta humorérzék bujkál a Kedves drága lélek kezdetű, nagy szavakkal udvarló, felcsigázott hévvel epekedő versben, amelynek egyes fordulatai sejtelemszerűen jelzik, hogy mindezt nem kell egészen komolyan venni, míg egyszer csak kiugrik a paródiaszerű sorpár (Csokonai tökéletesen tudott bánni a kínrímben rejlő komikai lehetőséggel!):

Szemem szemed közé mihelyest tekintett,
Mintha olajt tűzre hintnének egy pintet.

A vizitalban játékos mitológiai apparátussal cáfolja az anakreoni közhelyet, hogy az ihlet a borból jön.

Csokonai egy korábban ismeretlen humoros, bájos-közvetlen stílusváltozatot teremt meg, amely a rokokóból már csak a könnyedséget őrzi. A Horváth Ádámhoz írt (Indulj Muzsám ... kezdetű) episztolában bukkan fel ez először, gondolatokban gazdagon, de a baráti csevegés elevenségével, melengető légkörével, Petőfi költői leveleinek világos előzményeként. Csokonai itt Horváth Ádám polihisztorkodását a korabeli európai tudományosság legmagasabb mércéjével méri, a vers mondanivalója tehát mélységesen komoly, mégis föllelhetjük benne a rokokó forma-iskoláját (Múzsájával megleseti Horváthot, mint poéta szokta kedvesét, megszólaltatja az echót), és rokokó fogantatású a kidolgozás könnyed eleganciája, az intim hangvétel (hasonló példák: Mátyási József urhoz, Trocheus lábakon).

Egy másik verstípusban a hang behízelgő gyöngédsége vagy bájos évődése vall a rokokóra (Földi Rózsa, Egy tulipánthoz). Ez a gyöngédség, amely Csokonainál gyakran lép a szépelgés helyére, miközben szentimentális hatások is finomítják és gazdagítják (Haljunk meg), olyan érzelmi tartalommal kezd telítődni, amelyben a szerelem felvilágosodás-formálta, polgárian emberséges felfogása tükröződik. A nő nem bálvány és nem rab egyszemélyben, hanem ember és társ, akinek természetadta joga a választás a szerelemben, s a hozzá fűződő érzelmek emberhez szabottak, kifejezésük őszinte. Csokonai tiszta szerelmi vox humánája már 1793-ban, jóval a Lilla-versek előtt felzendül:

Én pedig, mintsem szavamban
Tégedet csufoljalak;
Szánlak inkább és magamban
Megbocsátok, gyöngyalak!

(Laura még ingó kegyelmed)

"Semmi az ő szeme eleibe nem akadt amit az ő figyelmetessége meg nem ragadott volna.. . s néha egy ollyan kicsinységeken, mellyet más meg sem látott, felakadván, sokáig mélázván, utoljára a költő tehetség is hozzá járulván, egész anekdotum s román lett belőlle." Dombynak ez a megfigyelése pontosan tájékoztat Csokonai korán mutatkozó realista hajlamainak eredetéről s továbbfejlődésük irányáról. Feltűnő, hogy ezek eleinte csak az egészen apró részletekben mutatkoznak (A rózsa lenyűgözően színes és szemléletes, egyben természettudományosan pontos képe a bimbó virágba szökkenéséről). A rokokó miniatűr-kultusza, az apró, kecses, közeli dolgok felé irányuló figyelme ad itt ösztönzést és formát annak a valóságérzéknek és igénynek, amely a polgári életformából hajt ki. A továbbfejlődés iránya az, hogy ebben a verstípusban – főleg a természetleírásokban és zsánerképekben – mind több valóságrészlet jelenik meg a díszítőelemek között, végül ezek egészen jelentéktelenné válnak vagy teljesen el is tűnnek, s a mű a korabeli élet leghitelesebb képévé lesz (Az ősz). Ebben a választékos, dekoratív, rokokó nyelvezetet kiszorítják a köznyelv érdesebb, a valóság jó ízét hordozó, hétköznapi szavai (lőre, emlő, noszpolya, lopó, a hordó feneke). Sokat elárul Csokonai szemléletéről, hogy ebben a versben a gyümölcsöt többre tartja a virágnál; a táplálóan, hasznosan – ha szabad így mondani – polgárian, parasztian szépet a rokokó szín- és illatkultuszánál. l

Csokonai népiessége is a rokokó burkából feslik ki. Az enyelgő, hamis pásztoridillek mű-pásztorait a parasztos színezetű polgári világban élő költő valódiakkal helyettesíti. Ezt már Faludi Ferenc megpróbálta, levonva, mint Horváth János írja, a pásztorköltészet belső konzekvenciáit. Csokonai szerelmi lírájába is korán behatolnak (néha bántó stílus-töréseket okozva) a népi szemlélet és nyelv elemei, mígnem a Szerelmes bucsuvételben a hagyományos pásztorneveken, a felelgető formán és a nagyméretű barokkos strófán kívül (amely azonban népi harmadoló tizenkettősökből és ősi nyolcasokból épül fel) egyéb nem is marad a rokokóból, s szinte az egész vers igazi népdalhangon szól, a szerelem tiszta, meghitt és egyszerű népi szemléletét tükrözi.

A Nyárban a népiességnek inkább a tartalmi oldala domborodik ki. Az elpuhult eszem-iszom nemesi hereéletet állítja szembe a munkás és tiszta parasztival. A villanásszerű, pompás kis életképek frissen váltakozó ellentétekben peregnek le. Csupa nyelvi remeklés ("a lágy pihén is sziszegve hevertek" – "tiszta forrásvízzel enyhül igaz szomja"), telve gyöngéd együttérzéssel a "szegény arató" iránt. De a befejezés idillbe fullad, sőt Orczyt ismétli az uránál boldogabb parasztról, furcsa ellentmondásban azzal a rendkívül ingerült tónussal, amelyben a vers a nemességről mindvégig beszél.

Magasabb fok a Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1791 körül). Mint az első igazi műnépdalt szokták emlegetni, noha Horváth Jánosnak van igaza: népies helyzetdal, s némileg epikus karakterű is. Abban mégis az első, hogy kívül-belül hitelesen népi. Csak az utolsó versszakban, mely a végleges kidolgozásból el is maradt, ütnek ki egy kissé a győzelemre biztató szavak és a "Téged sóhajtó rabodhoz" sor, amely a 17. századi nemesi költészethez húz.

A csúcson

Van azonban Csokonai fejlődésének egy vonala, és éppen a legfontosabb, amely megkerüli a rokokót. A korai leíró versek komolykodó, moralizáló, barokkon, klasszicizmuson iskolázott stílusa idővel súlyos tartalmak, itt-ott már társadalombíráló szándék hordozójává válik (A kevély, A gazdag) vagy legalább a természet tárgyilagos szemléletéhez vezet el, mint Az estve első változata, mely mentes minden konvencionális elemtől, mitologizálástól, sőt nagyrészt a megszemélyesítésektől is. Ezeket a verseket Csokonai 1788 és 1790 között diákkori zsengéiből dolgozta át, 1793–95-ben pedig többet olyan toldalékkal bővített ki, amelyekkel költészete a magyar felvilágosodás lírájának messze kiemelkedő csúcsaira került. Előbb azonban még több lépcsőfokot kellett megjárnia.

Első politikai tárgyú verse, a Magyar! hajnal hasad, a II. József halála után kibontakozó nemesi ellenállás hatása alatt keletkezett. Válasz Darvas Ferenc Hazafiui intésére, melyet 1790-ben minden folyóirat közölt. A vers nemigen mond többet annál a nemesi szellemű jóslatnál, hogy felvirrad még a hadi szerencse a magyarra. Ami mégis többlet, az az előkészítő részben van: felvilágosodás klasszikus fény és hajnal szimbolikájának elragadó művészi alkalmazása. "Az elmult időknek mostohás keze" által szőtt lehasadozó fekete vásznak képe nem csupán a katonai dicsőség fényének kontrasztja akar lenni; a nemzeti balsorssal együtt a középkor, a babona vagy épp a klérus sötétségét is jelképezi, aminthogy kettős jelképet tartalmaz az "ázsiai Muzsa" kitétel is, mert egyszerre utal a kultúrára és a magyarság harcos tradícióira.

Már többet mondanak Csokonai ugyancsak 1790 táján keletkezett prózai állatmeséi. A műfaj jellegzetesen a felvilágosodásé. La Fontaine, Gellert és mások az ezópuszi állatmesét továbbfejlesztve, alkalmassá tették a didaxis és a szatíra, e kedvelt aufklérista törekvések könnyed, közérthető, szórakoztató formában való egyesítésére.

A bagoly és a kócsag a nemesi ellenállásból való kiábrándulás terméke. A külsőséges öltözet-hazafiság jelképe a kócsagtoll, amit a szájas patrióták "haszontalan fitogtatásra" hordoznak kalpagjaikon. Csokonai pompás ötlettel egészen váratlan perspektívából mutatja be tárgyát: ahogy dagad a hazafiúi buzgóság a nyalka nemesekben, úgy vesznek-pusztulnak mindjobban a nemes madarak. A malíciát csakhamar nyílt gúnnyá élesíti a költő nemességellenes indulata: a kócsagtollat, mondja "sok üres főkön, mint elszáradt tököcskén" viselik, s a kócsagbokréta kedvesebb a babérkoszorúnál (vagyis: nehéz a poéta sorsa Magyarországon). A mű politikai élét tompítja azonban a befejezés: a költő felvilágosodott Habsburg-monarchiáról ábrándozik.

A bagoly és a kócsaggal egyidőben készült el A magyar gavallér. Ugyanannak a nemesi pompának, öltözet-hazafiságnak lelkesült nemzeti büszkeségtől dagadozó dicsérete, amelyet az előbbi mű támad. Ezúttal csak a tényt szögezzük le, az ellentmondás értelmezését később kíséreljük meg. A vers művészi minősége szavatol őszinteségéért. Csupa lendület, tobzódnak benne a színek, férfiasan kacér hangneme maga is telitalálat. Ebben az annak idején agyon-írt témakörben egy költő sem nyújtott művészibbet.

A pillangó és a méh a tücsök és a hangya meséjének változata. Alighanem Csokonai artisztikum-igénye cserélte fel a két nagyon prózai lényt két poétikusabbra, melyhez jobban illik olvatag zenéjű költői prózája. A csillogó természetlíra szokatlan e műfajban, mint ahogy eszmei többlet a moralizálással szemben az erkölcsi tulajdonságoknak társadalmi osztályokhoz kötése s a félreérthetetlen ítélkezés. Nem pusztán szorgalom és könnyelműség áll itt szemben egymással, mint a mese ős-változatában. A pillangóban világosan kirajzolódnak a nagyúri hölgy vonásai, a vele vitázót pedig a költő egyenesen "paraszt-méh"-nek nevezi. Benne van az egyenlőség eszméje is: a pompázatos pillangó is csak féregből lett. A méh és a méhész viszonya meglepően emlékeztet a rousseau-i társadalmi szerződésre, s hogy a felvilágosodás gyakorlatiassága se hiányozzék, a költő szellemes propagandát csinál Tessedik modern méhészeti módszerének. A két vitázó beszédstílusa határozottan elüt: az egyiké pazarul dekoratív, a másiké jóval egyszerűbb, puritánabb. Nem az igazi, társadalmilag tipizált egyénítés még ez, de ebben a vonatkozásban már felkészülés Csokonai drámáihoz.

Az állat-beszélgetések közül a legforradalmibb A szamár és a szarvas. Mondanivalója azonos A kutyák és farkasokéval, sőt annál némileg gazdagabb, árnyaltabb is. A szolgalelkű meghunyászkodás mellett pompásan jeleníti meg a sanda opportunizmust. A szarvas szavaiban pedig lírai átéltséggel szólal meg a szabadság-egyenlőség-testvériség tana.

1793 eredménye a Méla Tempefői, avagy Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon is, Csokonai egyetlen magas irodalmi igénnyel írt, kiadásra szánt, de csonkán maradt színdarabja. Műfaját és mondanivalóját a szerző így határozta meg egy levelében: "Comoedia formába öntött satyricum roman a tudományok barátságtalanjai eránt". Legfőbb gyengéje epikus természete, s a sok monológ, bár Csokonai többi darabjával együtt a maga korában még mindig a legszínszerűbb volt. Valóságos, fokozódó feszültségű konfliktusra épül. Hibáikban és bűneikben megrögzött mellékalakjait igazi szatírai vénával, hidegen, kívülről jellemzi Csokonai, s egyszersmind pompás, csípős humorral is; önmagukkal leplezted le hitványságukat. (Serteperti, a pipogya parlagi sznob többre nézi a pipát a literaturánál, az erős dohánytól ellenben ájuldozik.) Az alakok nem a klasszicizmus elvont erkölcsi típusai, hanem meghatározott osztály változatos figurái.

A mű legfőbb erénye a szókimondó és keserű vád a riasztó hazai műveltségi állapotok ellen, a nemességnek és a felső klérusnak a költészet és kultúra művelői iránt tanúsított barbár megvetése és cinikus szűkmarkúsága ellen. Csokonai felhasználta a magyar iskoladráma hagyományait, Kotzebue Menschenhass und Reue című darabjának egyes motívumait, de a téma és a típusok megválasztásában és abban a törekvésében, hogy beszédmódjukkal is egyénítse őket, inkább Bessenyei színművei ösztönözhették, különösen A filozófus. Alakjai Kisfaludy Károly vígjátékaiban élnek majd tovább. Csokonai elveit Tempefői és Rozália mondja ki a darabban. A nemzeti irodalomért buzgó honleány típusa Rozáliával tűnik fel először, de éppen mert nagyon is tételesen hangoztatja a költő eszméit, nem elevenedik meg igazán. Tempefői szerepe ellenben nem merül ki abban, hogy hangot ad a költő éles társadalom-bírálatának, hanem sorsával is példázza a magyar kultúra munkásainak szörnyű magukra hagyatottságát. Bár inkognitóban maga is gróf (e titok kipattanása oldotta volna meg a konfliktust a korabeli vígjáték kötelező fordulatával, de merőben idegenül a mű szellemétől), Fegyverneki szerint Tempefői "egy rusticus és alávaló gusztusú emberecske". Valóban erőteljes népi fordulatok bukkannak fel beszédében, különösen ahol a felháborodás szól belőle, mint nagy vádmonológjában, ahol már-már Tiborc panaszának viharzását – sőt stílusát és mondatritmusát! – véljük felhangzani ("Az urak udvaraiban divízióként koslatnak a jobbágyok zsírjával hízott kopók ... A tanultak éhen fáradoznak ... a hazájok vesztett koppókupecek bársony bugyogóban járnak. Imé ennyi pénzes uraság között egy buzgó hazafi meg nem szabadulhat a tömlöcből ..."). A feltámadt indulat szétveti azt a kört, amelyet a vígjátéki koncepció eredetileg rajzolt köréje. Színpadra lépésekor a színi utasítás szerint karikatúrája az ágrólszakadt költőnek. Az indulat azonban a a műfaji egység rovására, de az eszmei mondanivaló javára – tragédiába illő tirádákat ad szájába. Ez mondatja ki vele, mint francia kémnek tartott plebejussal, Csokonai legrebellisebb szavait, nyílt állásfoglalását – 1793-ban! – a forradalom mellett: a francia nép előtt, amely "mérföldes léptekkel halad a tökéletesedés felé" szégyelli nemzetét, amely "oly mélyen hortyog a megrögzött parasztság álmában ... önnön maga vét kettős fedelet pislogó szemeinek lomha héjaira".

A "megrögzött parasztság" emlegetése, noha jobbágyvédő szavak között, arra utal, hogy Csokonai szánalmasan elmaradottnak tartja a paraszti kultúrát. A szolga Szuszmir meséje (az első hitelesen megörökített népmese irodalmunkban) vonzza ugyan szépségével Csokonai szívét, esze azonban a felvilágosodott racionalizmus szellemében, akárcsak Bessenyeié, a megvetett ponyvával veszi egynek, Csokonai népiessége olykor még patriarkális, hol paraszti, hol meg plebejusi: csupa ellentmondás, mint egész talányos lénye.

Második színdarabja, a Gerson du Malheureux, amelyet 1795-ben diákjaival előadatott a Kollégiumban, irodalmi becsvágy nélküli rögtönzés. Az iskolai színjátszás hagyományos bohózati figuráival űzött felszabadult, féktelen tréfálkozás háttérbe szorítja a voltaképpeni "komoly" főcselekményt, amely előbbi darabja voltaire-iánus szelleméhez viszonyítva a rousseau-i pesszimizmus behatolását jelzi. Művészi többlet a Tempefői sűrű monológjaival szemben a darab pergő, eleven dialógusokban való gazdagsága.

A Tempefői eszmeiségét radikális felvilágosodott versek viszik tovább. A Zsugori uram (A fösvény erősen átgyúrt második változata) elődjénél szenvedélyesebb, gyilkos szatírája az uzsorásnak. A földindulás a fejedelmekhez és a politikusokhoz esdekel, hogy legalább a legkiáltóbb szerencsétlenségen enyhítsenek, de gúny és vád is parázslik benne: hogy akik népeket tudnak leigázni és nagyok a rombolásban, tehetetlenek a természeti katasztrófával és közömbösek a tömeges nyomorral szemben. A vers leíró részének csodálatosan kifejező nyelve teljében mutatja Csokonai művészi erejét.

A pártütőben, ebben a velősen szűkszavú versben Csokonai éles tekintettel ismeri fel a reakciónak azt az évszázados taktikáját, hogy a forradalmárokat hazátlan bitangoknak rágalmazza. Az 1793-ban írt vers Martinovics és társai perével nyert később szomorú aktualitást.

A tengeri háboru a rousseau-i filozófia egyik legtisztább kifejezése Csokonai költészetében. Diákkori változata nem volt több egzotikus festésnél. Az átdolgozásban a viharleírás elveszti egykori öncélúságát, filozofikus mondanivalót szolgál. A költő a hajótörött kalmár szájába adja a kincs utáni lélekvesztő hajsza bírálatát. A hajótöröttnek kenyeret nyújtó szegény halász Rousseau-nak az emberi egyenlőtlenség eredetéről vallott elveit fejtegeti, de hála Csokonai költői tapintatának, biztos lélektani érzékének, olyan természetességgel, hogy magától értődően fogadjuk el az öreg csendes elmélkedését afféle szegényember-böicsességnek.

Az embert a majmok legkevélyebb fajának nevezi – első ízben jelenik meg ezzel, s igen merészen, pre-darwinista gondolat a magyar irodalomban. Ez a biológiai gradáció tanát megfogalmazó Bonnet-tól eredhet, talán Földi János közvetítésével, akinek állattanában, bár nem ilyen határozott formában, szintén felmerül.

A had szenvedélyessége azt bizonyítja, hogy az alkatilag szelíd, filozófiájában mélységesen toleráns költő tud protestálni, gyűlölni és keményen ítélkezni is. Motívumokat kölcsönöz az Apokalipszis könyvéből, s mint az, kísérteties allegóriáit a legnyersebb valóság vonásaival elegyítve testesíti meg s növeszti emberfeletti méretűvé ("... a Halál ... |Sárga karjain ül az aludt vérikra"). A klasszikus világossággal három egységre és konklúzióra tagolt vers középső szakaszában a háború realisztikusabb képét adja; az élesszemű megfigyelés, a láttató erő, a leselkedő képzavart fölényesen megkerülő logikai fegyelmezettség, tömörítés és ellentétezés olyan bravúrjaival, mint ez a két sor:

A kirántott kardok csillámló ligete
A néző szemekre fényes homályt vete.

A tanulságot Voltaire Filozófiai szótárának a háborúról szóló cikke nyomán vonja le. Aki egy embert öl: gonosztevő; de a "cifra mészáros", aki százezreket gyilkoltat le: hérosz. A kisszerű gazember akasztófán végzi, a nagy felmagasztaltatik. A konklúzió a felvilágosodás legradikálisabb történetszemléletét mutatja; az egyetlen passzus, ahol Csokonai racionalista egyoldalúsággal az egész magyar múltat megtagadja, mivel minden krónikája "még eddig csak ilyen hentesek táblája".

Gondolkodásának másik végletét a következő évben keletkezett A borital mellett mutatja. Ebben azt mondja a régi Magyarországról, hogy ott "aki munkált, az koldussá nem lett", s Gvadányival hangoztatja, hogy a sok idegen módi megrontja a magyarságot. (A korcs jelent a feltámasztott Zrínyivel szembesíti; vajon olvasta-e Mikszáth ezt a verset?) Humoros eszmefuttatások ezek, de mégis elgondolkoztató, mennyire más históriai látást tükröznek, mint A had. Az ugyancsak 1795-ből való A pesti dicsőség még messzebb visz a felvilágosodott Csokonai gondolataitól; "elegy-belegy népek sodomájá"-t, "török, zsidó, rác, német, tót rút nyájá"-t emlegeti – egy évvel Az álomnak, annak a versnek a keletkezése után, amelyben Csokonai a materializmus hívének mutatkozik, tagadja a lélek halhatatlanságát, természettudományos szenvtelenséggel írja le a test felbomlásának folyamatát. A könyörtelenül pusztító természet képét, mely a középkori haláltánc-énekekben még a vallás lelki terrorjának szolgálatában állt, haladó eszmék hordozójává teszi, s vakmerő módon költészetté emel kendőzetlen biológiai tényeket, amelyeket korában és még igen-igen sokáig a köztudat egyáltalában nem tartott alkalmasnak poéta lantjára.

E világnézeti ellentmondások bár meghökkentők, mégsem kezdik ki 1795 végéig terjedő korszakának szemléleti alapját, felvilágosodott eszméit, melyeket olyan művészi erővel, olyan őszinte hevű költőiséggel szólaltat meg, ami egészen kivételes a kor világirodalmában.

A Konstancinápoly és Az estve jelzik a csúcsokat. A két vers a felvilágosodás két fő irányzatának foglalata: az egyik Voltaire középkor-ellenes optimista racionalizmusáé, a másik Rousseau pesszimista, de társadalmi gátakat romboló szentimentalizmusáé.

Voltaire-i a Konstantinápolyban a vallási fanatizmus leleplezése céljából – közelebbi példák helyett – az izlám tájaira való kalandozás, voltaire-i a jókedvű pikantéria, az élet természetes élvezetének propagandája. Így maradhatott meg ebben a súlyos mondanivalójú versben – az első változatból – a kamasz-költő fantáziálgatása a szultán háreméről. Ezt a részletet azonban a vers végéről, ahol eredetileg a tetőpontot alkotta, az érett Csokonai szerkesztő érzéke előre veti mint puszta hangulatkeltő elemet. A mű remek szerkezete a különös felől az általános, az egzotikus felől az egyetemes felé halad, miközben a tartalomhoz érzékenyen simuló forma pazarul széles skálán mozog a színpompás, anekdotikus, nyugodt tónusú leírástól és az évődő hangtól (a "dáma-bibliotéka" leleményes metaforája), a szarkazmuson, az ingerült kifakadásokon, és a harag ódai dörgedelmein át az átszellemült váteszi szózatig. A stílusnak ez a rendkívüli hajlékonysága, szeszélyes, de mindig a tartalomhoz simuló, sokszólamú változatossága, a stílusnemek könnyed, természetes egymásba hajlása páratlan a korábbi magyar költészetben.

Először a Kelet színes látványosságain vezet végig a vers, majd az izlám groteszk vonásain gúnyolódik. Közben Csokonai mind nyomatékosabban szól az izlám vallási fanatizmusáról, és "A szentség színével bémázolt babona" sorral a konkrét képeket szinte észrevétlenül átbillenti a filozófiai általánosításba. Elhalványodik a couleur locale, s ott áll lemeztelenítve a feudális világi hatalommal összefonódott, háborúkat szító, tömeges nyomorúság árán katedrálisokat emelő egyház. A vers csúcspontján az őstársadalom utópiáját siratja a költő, s mint felvilágosodott világpolgár (Csokonai-alkotta szó!) minden embert és népet egybeölelő testvériesülést hirdet. A verset szárnyaló jövendölés zárja le az új világról, amelyben felsejlik a javak igazságos elosztásának gondolata. És nehogy bárki is abban a hitben maradjon, hogy itt a mohamedánságról volt szó, szerszámokat (vagy plebejus garasokat?) öntet a harangokból, amint már Jókai észrevette a tudatos önleleplező célzást. De Csokonai szíve minden lángolásában sem forrófejű. Valóságérzéke, magyar perspektívája nem engedi, hogy francia példaképei nyomán hatalmába ejtse, mint Batsányit, a felvilágosodottak századvéget-váró mámora (... megujul a világ, | S előbb, mint e század végső pontjára hág"). Csokonai rendíthetetlenül hisz az eljövendő aranykorban, de felmérve a hazai realitást, "késő századra" teszi. Már 1795 előtt ott bujkál benne az a kesernyés érzés, amely a vérmezei tragédia után felerősödve megíratja vele a Magyar! hajnal hasad záradékát, amely a 20. századra halasztja a politikai virradatot.

Az epopeiáról szóló értekezésében az oktató költészet törvényévé ezt tette: "utile dulci mixtum". Seholsem valósította ezt meg inkább, mint Az estvében. A hangulatteremtő tájleírás csupa finomság, olvatag, édes íz, a legszebbek egyike lírájában. A vers filozofáló második fele pedig Csokonai legsúlyosabb mondanivalóját hordozza. A két elütő hangú részt az a rousseau-i gondolat kapcsolja össze, hogy a természet harmóniáját, amelyet Az estve bevezető tájképei oly megkapóan érzékeltetnek, a szabadság ősi törvénye helyébe lépő magántulajdon örökös viszállyal és igazságtalansággal zavarta meg. A természeti szép tehát kontrasztként emeli ki a második részben ábrázolt erkölcsi-társadalmi rútat, s így a vers két felének stílusbeli disszonanciája tartalmat kifejezővé válik, A behízelgően lágy hangütés után annál keményebben csattannak az elkeseredés, a tiltakozás, a megbélyegzés szavai.

A mondanivaló voltaképpen sokszor megírt közhely. Ott lappang már a humanizmusban (pl. Campanellánál), jelen van a korai felvilágosodásban, megfogalmazta már Lahontan, s a gondolat lényegéhez Rousseau szinte nem is tett semmit. Az estvében mégis eredeti hatásúvá lesz Csokonai valóságismerete, átéltsége és a korabeli magyar viszonyokra való utalásai révén (dézsma, porció, legelők, erdők bekerítése; az "indzsenéri duktus", a korábban közösen használt földek felmérése ellen a nép haragja nemegyszer zendüléssel tiltakozott.)

Csokonai nagy radikális verseiben a Bessenyei és köre felvilágosodott klaszszicizmusának példáján kifejlesztett elmélkedő költészet jutott végső diadal-ra. A fiatalabb költő továbbgondolta, igazi világtávlatba helyezte elődei gondolatait. Amikor Csokonai filozófiai témával foglalkozik, költői kifejező anyagában is mindig jelen van az Emberiség. Képzelete a hottentottákig, otahajtákig elkalandozik, s ez nem az orientalizmus puszta divatja nála. Tágabb szemhatárt akar felmutatni szomorú kis hazája előtt, az egy és oszthatatlan emberiség üzenetét akarja szavaival közvetíteni. (A szép és kifejező idegen szavak kedvelésének is ez a mélyebb oka.) Bessenyei költészetét folytatják ezek a versek higgadt, magabiztos lélegzetvételükkel, nyílt és nyájas okosságukkal, tiszta szellemükkel és csengésükkel. Szakítanak azonban az előd kissé száraz pedantériájával; a vers baktató menetét roppant mozgalmasság, nyelvi szürkeségét káprázatos színpompa váltja fel. Ezekben a költeményeiben csiszolta tökéletesre Csokonai legnemzetibbnek érzett versformánkat, a párosrímű tizenkettőst, hogy úgyszólván készen adja át Aranynak. A versformát a tartalom valóságos élő testévé teszi. Sorai tökéletes természetességgel futnak, a legcsekélyebb szórendi önkény nélkül, a kötetlen beszéd mesterkéletlenségével és közvetlen melegével. Szólamai, mondatai maguktól értetődően simulnak a cezúrák, sorvégek és sorpárok határai közé. 1795-re, mikor egyéni sorsa a nemzet legjobb törekvéseivel egyidőben zuhant a mélybe, Csokonai fejlődése már magasra ívelt. Addigra lényegében megszólaltatta minden alapvető gondolatát, kipróbálta minden formáját, kimondta legbátrabb politikai ideáit. Utána világnézetének hanyatlása következik. Költői termése némileg meg is csappan pályája második szakaszán. Valójában csak népiessége mélyül el és szélesedik; formaművészete azonban tovább érik, tökéletesedik; számos mesterművét 1795 után alkotja, heroikus lélekkel, melyet nem törhettek meg a szörnyű viszonyok. Ami még hátra van, az már a készből való – bár káprázatos – gazdálkodás.

A vándor poéta

Debrecenből Sárospatakra ment jogásznak. A labanc önkénytől annyit szenvedett pataki református kollégiumban elevenen élt a kuruc hagyomány. Itt már bevezették a magyar nyelvű oktatást amikor Csokonai ellen a debreceni kollégiumban az egyik vádpont az volt, hogy búcsúbeszédét magyarul mondta el. Mégis csalódnia kellett. Mint egyik levelében panaszolja, nyomasztotta a kisváros szellemi tunyasága. A törvénytudományban néhány hónap alatt járatos lett, de a paragrafusok lélektelensége, logikátlansága elriasztotta, s örökre hátat fordított a Werbőczyből való "moslékhabarás"-nak (Bucsu a Magyar Muzsáktól). Az országgyűlés összehívása azt a reményt ébresztette benne, hogy megismétlődhetik az 1790. évi fellendülés, nemesi ellenállás. 1796 őszén Pozsonyba sietett, s kezdte megjelentetni a Diétai Magyar Muzsa füzeteit. Kísérlete érdektelenségbe, kudarcba fulladt. A példányok nagyrészt eladatlanok maradtak.

1797 tavaszán a nemesi felkelés hírére Komáromba ment. Itt szövődött nagy szerelme Lillával, Vajda Júliával – a jómódú polgárleánnyal. Hogy családot alapíthasson, először a keszthelyi Georgikonban próbált katedrát kapni, az új csurgói gimnáziumba is pályázott tanárnak – eredménytelenül. Közben Lillát szülei hozzáadták egy gazdag dunaalmási kereskedőhöz, Csokonai dunántúli nemesek falusi kúriáiban afféle házipoéta szerepében talált menedéket; csaknem egy évig Sárközy István szolgabíró kisasszondi kastélyában időzött. 1799 májusában nyomorúságos helyettes tanári állást vállalt Csurgón. Szabad pedagógiai elveihez, gyakorlatához hű maradt; tanítványai hálájának szép bizonysága Gaál László rajongó visszaemlékezése. Csurgón iskolai előadáson vitte színre két darabját, a Culturát és a Karnyónét. A Culturában, feltehetően Horváth Ádám hatására is, elénekeltette a Rákóczi-nótát. Megrovást kapott érte az egyébként haladó szellemű patrónustól, Festetics Györgytől, aki attól tartott, hogy e miatt "széthányják az iskolát".

1800 télutóján, zsebében két forinttal hazagyalogolt Debrecenbe, azzal az elhatározással, hogy ezentúl teljesen művei kiadatásának és Árpádról szóló nagy nemzeti eposza megalkotásának szenteli életét. Levelei sejtetik azt a roppant munkát, amelyet erre a soha be nem fejezett műre áldozott. Ámde mindkét terve akadozott. A mecénások adományai gyéren szivárogtak (még leginkább Széchényi Ferenctől és Festeticstől). Előfizetéseket gyűjtött, a kor viszonyaihoz képest némi sikerrel, de kereső foglalkozásra is szüksége lett volna. 1801-ben, az akkor folyó földmérések miatt becsben álló goemetra foglalkozást akarná kitanulni Pesten, s közben esztétikai előadásokat hallgatna. Szerkesztőnek hívták a Bécsi Magyar Hirmondóhoz, de ez sem valósult meg.

Közben meglátogatta a börtönéből kiszabadult Kazinczyt, s útba ejtette Aggteleket. Megindító, ahogy írja: "Ennek a barlangnak kitapasztalása egész életembeli experientiáim között a legszebbik, legkedvesebbik" – nagyobb élmény nem jutott neki, aki pedig verseiben minden magyar költőnél szenvedélyesebben fejezte ki a távoli tájak, messzi szépségek szomjúságát. 1802 júliusában hatalmas tűzvész pusztított Debrecenben. Csokonaiék háza is leégett. Ezzel a költő az anyagi romlás szélére került. Az éppen megnyitás előtt álló Nemzeti Könyvtárba pályázott; írnoksággal is megelégedett volna, Széchényi Ferenc azonban már gyermekei nevelői számára ígérte oda a könyvtár állásait. Most már tüdőbaja is, amelyet alighanem kora ifjúságától fogva hurcolt, egyre inkább gyötri. Műveinek kiadása pénzhiány, a papír drágulása, a cenzori okvetetlenkedés és a nyomdászok megbízhatatlansága miatt egyre késett. Mindössze két kötete jelent meg életében: Kleist Tavaszának fordítása (1802) és a Dorottya (1804).

A magánossággal kacérkodó rousseau-izmusa valódi emberkerüléssé változott. Már csak valami csöndes zugra vágyott – ezért kért honorárium fejében, amikor a református énekeskönyv átdolgozásával akarták megbízni, Debrecen határában, egy forrás körül "fátalan pusztán" fekvő, vadvizes föld-darabkát. Felvidulni már csak nyájas és művelt barátai körében, Fazekas Mihály, Kiss Imre, az irodalmárkodó salétrom-inspektor, Nagy Gábor, Kazinczy híveinek társaságában látták.

1804 áprilisában felszólították, hogy a dúsgazdag bihari földbirtokos, Rhédey Lajos feleségének temetésén halotti búcsúztatót mondjon. Csokonai, óriási munkabírása utolsó fellobbanásával, régebbi verseit a kompozícióba beleépítve, néhány nap alatt befejezte hatalmas filozófiai költeményét. A lélek halhatatlansága címen ismert Halotti verseket. A hűvös időben, kint a nagyváradi temetőn, miközben szokása szerint hallatlan beleéléssel, izzásig hevülő pátosszal elszavalta a költeményt, tüdőgyulladást kapott, s hetekig betegen feküdt Váradon. Közben költeménye szövegét, tudta nélkül, elrontva, megcsonkítva, a tételes vallás szelleméhez igazítva Rhédey kiadatta. Csokonai a nemzet költőjének teljes önérzetével tiltakozott, s a neki juttatott száz forintot keserű gúnnyal "mint versificator és mint a halotti pompára dolgozott egyéb kézmívesek" köszönte meg.

Állapota egyre hanyatlott. Gyógyulni akart: "mind az orvosságokban, mind az élés módjában a legszorosabb rendet" tartotta, de hiába. Amikor újra beállt a hideg, a tűz által megrongált házban nem volt betegszobának alkalmas helyiség; három kollégiumi rézmetsző diák szállásán húzódott meg. "... minden külső-belső szereknél használatosabb volna a hátgerincnek végig való dörgölése: de azt magamnak lehetetlen megcsinálni, mással pedig nincs kivel tétetni." Utolsó levelében kifizetetlen apró adósságai miatt mentegetőzik. Miután egy beteglátogatóban levő kollégiumi diákkal még szelíden eltréfálkozott, 1805. január 28-án fejezte be életét a mindhalálig hősiesen vidám természetű poéta.

1795-ben, pesti látogatásakor, Csokonai felkereste Dugonicsot; őt ünnepli Dugonics oszlopa című költeményében. Az antik monumentum aere perennius motívum nagyítódik itt fel; az egyszerű diadaloszlopot a látomásos barokk fantázia szinte riasztó tágasságú és zsúfoltságú mauzoleummá növeszti, melynek tövében furcsa ellentétként nyílnak a rokokó violái és nefelejcsei, zengenek "víg énekecskéi". A nagy aufklérista versek világossága, tiszta-rajzú gondolatai, sejtelmes claire-obscure-nek adnak helyet, és barokk allegóriákkal vegyülnek. Ami mégis uralkodik e kevertségben, az a múlt, különösen a harcias magyar ősmúlt képeinek borongó, kissé már ossziáni szellemű felidézése, melyet Dugonics programjának megfelelően a nemzeti önérzet ébresztgetésének szándéka sugall. Az 1795. év dermesztő reménytelenségét mutatja, hogy Voltaire, Rousseau, Bessenyei helyett – Dugonicsot kellett választania kalauzul, de jele ez annak is, hogy tovább akart haladni, ahogyan épp lehet.

Dugoniccsal való kapcsolata és a történelmi levegőjű sárospataki környezet hatására született meg Árpádiászának terve. Hogy mennyi készült el a műből, nem tudhatjuk. A fennmaradt bevezető sorok – homályos körmondataikkal, itt-ott sántító hexametereikkel – valamint a cselekményvázlat még Sárospatakon, 1795–96-ban keletkeztek, s a koncepciót a legkezdetibb stádiumban mutatják. E hevenyészett vázlat nem lehet azonos azzal a befejezetlen művel, amelyre Csokonai legérettebb korszakában hosszú évek heroikus munkáját fordította.

A ránk maradt töredék és vázlat azt mutatja, hogy Csokonai elképzelése az Aeneisnek és Voltaire Henriade-jának motívumaiból, a krónikák mondaanyagából Dugonics Etelkájának hatása alatt alakult ki. Cselekménye regényes, eléggé nagy szerepe van benne a szerelemnek. S bár az elkészült expozíció, energikus jelzőivel, a Zalán futása stílusát előlegezi, egyúttal át meg át van szőve rokokó kellemmel. A vázlatra az jellemző, hogy a fegyvercsattogással legalább is egyenrangúak benne a művelődési elemek, a rítusok, szokások, régiségek leírásai. A befejezés a felvilágosodás történetszemléletét tükrözi: a magyarság, múltjának kilenc szomorú százada után a tizedik elején virágzik fel, s jut diadalra a nemzeti nyelvű tudomány és költészet. Az Árpádiász ebben a kezdetleges formájában sem jelentéktelen állomása a próbálkozások hosszú sorának, mely Ráday eposztervétől a Zalán futásáig vezetett.

A múlt felé fordulás óhatatlanul a nemesség világnézetéhez közelíti Csokonait. Ugyanebben az irányban hat tragikus kiszakadása a debreceni polgári környezetből; megélhetése miatt is a nemesi társadalomhoz kötődik. Nemesi és polgári-felvilágosult eszmények közti hányódásának megrázó dokumentuma a Diétai Magyar Muzsa. Felveszi belé Az álom és a Konstancinápoly kivételével valamennyi nagy radikális versét. Mindezek cenzúrán és ön-cenzúrán mentek át a kinyomtatás előtt. Egyik-másiknak a mondanivalója ebbe bele is rokkant. (A had vakmerően éles konklúziója például elmaradt.) Néhány felvilágosodott vers azonban ha többé-kevésbé tompítva is, ám lényegében érintetlenül látott nyomdafestéket. De mintegy rácáfolnak ezekre az olyan versek, mint A mostani háboruban vitézkedő magyarokhoz című óda, mely hangütésében ugyan a háború borzalmait idézi, de csak halvány jelzésekkel, s hiányzik belőle A had kísértetiesen nyomasztó légköre; a továbbiakban pedig Attila, Árpád, Hunyadi nevével tüzel a harcra, amelynek célja: kíméletlenül irtani a királygyilkos sansculottokat! (A Tempefői idején még velük érzett együtt.)

Van, aki arra gyanakszik: azért írt és vett fel Muzsájába ilyen verseket, hogy velük együtt felvilágosodott írásait is mintegy becsempészhesse. A mostani háborúban ... ilyen értelmezésének ellenemond pazar szemléletessége, bravúros hangszimbolikája, energikus, robbanó, de Baróti Szabóénál hajlékonyabb, árnyalatosabb hexameter-stílusa, amelyet az ifjú Vörösmarty szinte készen vehetett át Csokonaitól. Mindez nem jöhetett volna létre ihlet, érzelmi alap nélkül.

Ennél is talányosabb Az 1741-i diéta, ez a bravúrosan változatos verselésű kantáta, amely a vitam et sanguinem szellemében buzdít a franciák ellen. Aulikus szellemén keveset enyhítenek a költő olyan illúziói, hogy Mária Terézia alatt "élelmet, pártfogást kaptak a szegények", s II. József az ország feljárásával kezdte, "hogy megorvosolhassa a nép panaszait". A vers felépítése jellegzetesen barokk, hatáskereső fogáson alapul: az időt visszaforgatja, s a megtörtént (de erősen megszépített) történelmet a múltban elhangzó jóslat alakjában vezeti fel a jelenig. Mégis olyan magas poétai igény és költői szépség árad a műből, hogy nem tarthatjuk puszta retorikai bravúrnak.

A Diétai Magyar Muzsa korszaka után is írt hasonló szellemű költeményeket. A nemes magyarságnak felülésére nagyjából megismétli A mostani háboruban ... mondanivalóját, de kevesebb benne az ódai pátosz. A hangnem közvetlenebb, szemlélete inkább a valósághoz kapcsolódik, sőt helyenként valami magyaros ízű, talpraesett, játékos humor is beférkőzik ide. (A költő a hadoszlop oldalán menetelő trombitásként mutatkozik be, vagy a félénkséget mint "kül-portékát" említi.) Ez a fesztelenség, amelyet a hexameter helyett ezúttal használt tizenkettősök is hangsúlyoznak, arra mutat, hogy Csokonai mindinkább belülről éli a nemesi életformát – újabb ok arra, hogy ne higgyük magára erőszakoltnak a vers mondanivalóját, amelyet egyébként ismét nagyszerű külső-belső forma hitelesít, a költői sűrítésnek ihletett remekléseivel.

Az igazság diadalma (1799) a mantuai győzelemre készült, de már méretei is fölébe emelik mindenféle alkalmi költészetnek. Sehol sem ment Csokonai ilyen messzire a forradalom megtagadásában ("nincs átkozottabb nép a franciáknál"), és mégis; 1795 és 1804 között, a Marosvásárhelyi gondolatokat {236.} kivéve nem alkotott ennél nagyobb lélegzetvételű költeményt. A költő az 1799. évi hadjárat francia ármádiáját a jakobinusokkal, pontosabban a jakobinusokról a reakció által terjesztett rémképpel azonosítja (fejetlen, anarchista, vad ideáktól megmámorosodott tömeg, "emberevők"). A thermidori fordulatról nem vesz tudomást. Azzal vádolja a franciákat, hogy elárulták a felvilágosodást, renegátjai lettek saját forradalmuknak. A fanatizmus ellen támadva újabb fanatizmust hoztak, megcsalták Európa népeit, új bilincseket készítve nekik. Csokonai forró pátosszal buzdít harcra ellenük, és a legsötétebb uralkodókra, az osztrák császárra, Pál cárra, a korhadt török birodalom szultánjára pazarolja csodálatos jelzőit, szikrázó kép-ötleteit. Mindezt a szerkesztésnek ugyanazzal a biztonságával, klasszikus szimmetriájával, a dikciónak csaknem ugyanazzal a világosságával könnyed, mégis méltóságteljes áradásával és színpompájával, mint akár Az estvében vagy a Konstantinápolyban.

Mégsem engedhetjük át az 1795 utáni Csokonait a forradalom ellenségeinek, a nemesi reakciónak. Ellentmond ennek Koháry Ferenchez 1797-ben írt levele, (s több későbbi is), amelyből kiderül, milyen fájdalmas gondolatokkal szemléli most is az ország rettentő elmaradottságát, milyen világosan látja a jakobinus mozgalom bukása utáni roppant politikai és kulturális visszaesést. Vannak versei is, amelyekben töretlenül folytatja 1794–95-ös költészetét. Az Óh szegény országunkban a kuruc énekek hangján lázít a Habsburg-német iga ellen, a Jövendölés az első oskoláról az Somogyban a legtisztább demokratikus nevelési eszmény mellett áll ki, a Marosvásárhelyi gondolatok meg éppen Csokonai legnagyobb igényű felvilágosodott történelemfilozófiai koncepciója. A "pantha rei" antik gondolatából kiindulva kutatja a szüntelen változás okait. Rezignáltnak ható bevezetésében mintha átengedné magát annak a gondolatnak, hogy az érett civilizációk szükségszerűen elbuknak, s ahogy a maga csodálatos, látomásos nyelvén kifejezi: meglehet, majd "fókákkal pezsegnek London tört tornyai". Ezután mégis az emberi haladás vallója; a barbarizmus veszélyétől akar óvni, amely a kultúrát szüntelenül fenyegeti. Tömör, szuggesztív képsorokban vázolja fel, Montesquieu szellemében, a glóbusz műveltségi térképét: a vad, harcias erkölcsű Keletet: a lomha Délt és az alkotó, vállalkozó Északot. Hogy az északi (értsd, európai, nyugati) népek szabadságával és gazdagságával szemben amott szolgaság és nyomor uralkodik, annak okát vérbeli felvilágosodott idealizmussal a tudatlanságban és a "zablátlan indulat"-ban véli megtalálni, éppúgy, mint Berzsenyi a Vandal bölcsességben. Észak, Dél és Kelet közé helyezi el Magyarországot és Erdélyt, Marosvásárhelyet a kultúra legszélső őrtornyaként mutatva be a sötétség óceánjának partjain, s 1794–95. évi verseihez méltóan hirdeti a polgárosodást, a "termés-elme" (zseniálisan merész jelző, analógiás szó-újítás a "terméskő"-ből!) kiművelése útján.

Szédítő az a világnézeti szakadék, amely a Marosvásárhelyi gondolatok és Az igazság diadalmához hasonló versei között tátog. Nem lépten-nyomon elhullatott alkalmi verseire gondolunk; ezeket gyakorta valóban kenyérért, borért, szállásért szerzette, s az Alkalmatosságra írt versek előszavában voltaképp megtagadta; bár ezeket is többnyire megnemesítette azzal, hogy az ünnepelt személy vagy esemény dicséretét valamiféle erkölcsi vagy filozófiai eszmével igyekezett párosítani. De ha Az igazság diadalmára és hasonló szellemű megnyilatkozásaira gondolunk, akkor a föltételezett kényszerű megalkuvás nem kevesebbet jelent, mint hogy Csokonai szívében a Konstancinápoly és a Marosvásárhelyi gondolatok eszméivel, az ellenkezőjét hirdette volna meggyőződésének. Ez pedig különösen olyan költő esetében, aki annyiszor hangsúlyozta, hogy az utókornak ír, lélektani képtelenség, mert nem számol a nagy alkotónál a priori jelenlevő erkölcsi tartással, amely nélkül a legnagyobb potenciális tehetség is semmivé válik. Csokonai forradalomellenes verseit fájlalhatjuk, tulajdoníthatjuk a körülmények nyomorító hatásának, de szubjektív jóhiszeműségükben nem kételkedhetünk. Annál inkább nem, mivel őszinteségüket magasrendű formájuk is szavatolja. Fölösleges mentegetnünk őt a korviszonyok közismert ellentmondásosságával. Utalnunk kell azonban viszonyára a francia jakobinusokhoz. A hírek a bécsi sajtó torzító közegén át jutottak el hozzá, a forradalom belső logikája, taktikai és stratégiai követelményei rejtve maradtak előle. Érzékeny humanizmusának az 1793–94-es terror tényei is okozhattak kiábrándulást, mint Schillernél és más nagy kortársaknál, s a kiábrándulás okozta űrbe behatolhattak a retrográd nemesi eszmék. Végül, mint láttuk, a világnézeti ellentmondások megvoltak már a költő pályájának első szakaszában is; s később a tragikus körülmények között ezek mindinkább elmélyültek.

Bár joggal hangsúlyozhatjuk, hogy gondolkodásában mindvégig a felvilágosodott humanizmusé, az emberi haladás hitéé és a progresszív hazafiságé volt a vezérszólam, ki kell mondanunk, hogy inkább nézetei voltak a világról, mintsem egységes világnézete. Ezt sajátságos társadalmi státusa is magyarázza. Csokonai a debreceni polgárságnak – amely középhelyzetet foglalt el akkor az ország osztályai között – a középső, közepes vagyonú, értelmiség és kézművesség határán álló rétegéből származott. Ebből a rétegből mindenfelé, le és fel egyaránt vezetett út a társadalomban. Ráadásul Csokonait sorsa kivetette ebből a rétegből is, sehová s mindenhová tartozóvá tette, vándorösztöne pedig minden akkor lehetséges élethelyzetben megforgatta. Így gyűjthette össze magába mindazt, jót, rosszat, haladót és visszahúzót, ami a korabeli Magyarországon csak forrott és kavargott. Egyéniségére nemcsak az jellemző, hogy a legigézetesebben s olykor a legradikálisabban szólaltatta meg a felvilágosodás eszméit, hanem jellemző grandiózus ellentmondásossága is, annak a lírai víziónak egyetemessége és teljessége, amellyel a korabeli magyar élet egészét, valamennyi problémáját, végletét, mélységét-magasságát forró belső átéltséggel tükrözte vissza.

Az ellentmondások így vagy úgy, de feloldódásra törekszenek, s ez fokozatosan bekövetkezett Csokonai művében is. A végleteket a fokozódó rezignáció morzsolta le. A forradalmi Párizs kisugárzása megszűnt, a reakció Európa-szerte tapasztalható előretörése még nyomasztóbbá tette a közéleti reménytelenséget. A költőt egyéni életében is újabb csapások érték, amelyek mögött maga felismerte a társadalmi hatóerőket. Mindenekelőtt Lilla elvesztésében, aki "a tirann törvénynek | S a szokásnak meghódolt".

Lillától a halotti versekig

A valóban Lillához szóló versek között, főleg a szerelem kezdeti, boldog szakaszában, számos olyant találunk; amely Csokonai korábbi, rokokó ötlete-ken és artisztikumkeresésen alapuló szerelmi lírájához képest nem hoz újat (Az alvó Lilla felett, Keseredés). A szokványos elemeket azonban továbbra is különös gyöngédség, sok hiteles valóságrészlet, pazarul érzékies, életet árasztó kép gazdagítja (A szamóca).

Az érzelem cicomátlansága, a meghitt hangütés, a Rozáliához írt költeményekben sem volt ismeretlen. A Lilla-szerelem erősíti ezt a tendenciát (Alku, Lillához távollétemben). A Bucsuvétel az első olyan szerelmi verse, amelyből világosan érzik, hogy valóságos élethelyzetből született. Az ékítményeket, kacér ötleteket teljesen kiszorítja a meghatott komolyság, a tiszta fogadalom szépsége. Már Rozáliához írt egyes verseit áthatja a népdalszerűség, a naiv szerelem-érzés. Bármennyire friss, üde és meggyőző is ez Csokonainál, nem lehet egészen mentes a szerepjátszástól. Jellemző, hogy azokban a költeményeiben, amelyeket azalatt írt, míg kapcsolata Lillával tartott, a közvetlenség nem csap át népiességbe, mert az érzelem emberi hitele nem tűri meg a stilizálásnak még ezt a fokát sem. A polgári szerelem-felfogás első nagy diadalai a magyar költészetben az ilyen típusú versek, betetőzései annak az érzelmi átalakulásnak, amely Ányossal, Daykával, Kármánnal kezdődött, előkészítése Petőfi szerelmi költészetének.

Új a Lillához írt versekben a szerelmi élménynek filozofikus mondanivalókkal való összekapcsolása is, amint az Ujesztendei gondolatokban látjuk. Csodálatosan meleg és lírai tónusú filozófia ez, ábrándozóan és tűnődőn lebegő, pedig mindvégig szigorúan, kristályosan logikus. Az idő mulandóságának, a dolgok örök változandóságának antik közhelyét végtelenül finoman árnyalt, gazdag változatokban játssza végig valami gyöngéd, érzelmes önszánalommal, végtelenül nemes meghatottsággal mindenek közös sorsán, az elmúláson, amely alól Lilla szépsége, ifjúsága sem kivétel. Ahogyan borzongva és könnyű szédülettel az idő mélységeibe pillant, és megfoghatatlanságát érzékelteti, feltűnően modern a maga korában. A vers formája egyike Csokonai legbámulatosabb leleményeinek. A váltakozó trocheusi és jambusi sorok szembefutó lejtése mintha az órainga szabályos ide-oda lengésével mérné ki és érzékeltetné az idő megállíthatatlan múlását.

Szerelmi lírája végső, tragikus elmélyülését a csalódás hozza meg. Már a korábbi Lilla-versekben is érzik, hogy számára végső menedék ez a kapcsolat a politikai várakozásainak és írói terveinek kudarca idején ("Csak te légy Lillám, enyim:|Mindég fogom becsülni, hogy születtem." – Ujesztendei gondolatok). Amikor ez a szerelem is odavész, kezd bővebben beáramlani Csokonai lírájába a szentimentális életérzés, annak is a német és az angol irodalomban honos változata, amelyben a rousseau-i iránytól eltérően a főhangsúly a magánélményekre tevődik át, s a társadalomból való elmenekülés vágyának ad helyet. Mivel azonban a szentimentalizmusnak ez a hatása kiérett, nagy költőt ér, mindjárt egészen egyéni stílusváltozatot hoz létre, amely elüt a szokványos szentimentalizmustól. Áradó szenvedélyességgel és mégis a végsőkig tisztultan, bensőségesen – emelkedetten és mégis minden póztól és exaltációtól mentesen, megrendítő emberi egyszerűséggel beszél szerelméről és fájdalmáról (Az utolsó szerencsétlenség s különösen Még egyszer Lillához). A lélek mélyebb rezdüléseire, az érzelmek belső dinamikájára figyelő modern vallomáslíra kezdődik ezzel irodalmunkban. Csalódása gondolati, életfilozófiai általánosításából születtek meg legismertebb, legtöbbet magasztalt költemé-nyei. Valóban, lírája második kiemelkedő csúcsát jelzik a nagy aufklérista versek után. Tartalmuk kevésbé radikális, hangvételük, élmény-anyaguk személyesebb. Érzelemmel mélyebben átszövöttek, közelebb állnak a modern líra típusához. Társadalmi mondanivalójuk kevésbé konkrét, áttételesebb. A tihanyi echóhoz (amelynek első változata még a Rozália-korszakhoz tartozik, s mintegy átmenetet alkot a nagy radikális versektől) még nyíltan beszél nemesi vigalmak, a földesúri juss, a zsarnok törvény ellen, szembeszögezve mindezzel a maga rousseau-i "ember és polgár" eszményét, s a nagy lélek dermesztő magáramaradását, akinek elhivatottsága az évszázadoknak szól. E fájdalmasan lázadó hangot a A magánossághoz című elégiában már a tiszta rezignációé váltja fel. A szenvedésekre egy ír van, a természettel megosztott magány. Ez edzi a szívet a halál gondolatához, amely a világ talmiságát megismert bölcs számára nem elrettentő többé, hanem kívánatos. Csokonai azonban e mélyen pesszimista költeményben sem tagadja meg felvilágosodott humanizmusát: számára a magány nem puszta negáció ("Te szülöd a virtust ...|Tebenned úgy csap a poéta széjjel,|Mint a sebes villám setétes éjjel; |Midőn teremt új dolgokat|S a semmiből világokat.") A vers elsősorban varázslatos tájfestéseivel ejt rabul. Itt, s különösen a méltán sokat idézett sorokban emelkedik Csokonai természet-lírája a legmagasabbra:

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.

Tájat ennyi gyöngéden szenvedélyes érzelemmel, csöndes, olvatag mélabúva átitatni és mégis éles szemmel megfigyelni rajta kívül csak Tóth Árpád tudott. "Nyelvében is – mint Horváth János írja – csokonais remeklések: el nem koptatott, ki nem sikált termés-szavak; mintha csak most születtek volna az érzékelés nyomán (megfrisselő árnyék; csonka gyertyánok; Rajna bukkanásai; vak kárpit)."

A reményhez mondanivalója még borúsabb. Az előbbi versben alkotásvágy és halálvágy mérkőzik egymással, itt teljesnek látszik a lemondás, az élet tagadása. Az üde, mozgékony, rokokó forma azonban olyasmit sugalmaz, hogy nem kell egészen szó szerint vennünk, amit a szöveg mond. A költő a játékos megformálással mintegy distanciát teremt önmaga és a leroskasztó élmény között, s ezzel már humanizálta is, megfosztotta romboló hatásától. A vers a legmegkapóbb kifejezése a költő jellemző magatartásának, mely a fájdalmon a végsőkig tökéletesített formával, nagy belső fegyelemmel, a humánum elegáns és szelíden heroikus – mozarti – derűjével lesz úrrá.

A Dorottya (1799), az első magyar komikus eposz létrejöttében is tulajdoníthatunk szerepet a Lilla-szerelem fájdalmas végének. Van e műben valami nő-ellenes indulat, a Lilla-korszak áhítatos nő-kultuszának cinizmustól és nyerseségtől sem mentes visszahatása. Csokonai általános rezignációja pedig abban mutatkozik meg, hogy a Dorottya világnézeti élesség tekintetében elmarad korábbi parodisztikus alkotásai mögött. Több benne a lemondó legyintés mint a jobbra serkentő támadás.

Idestova évszázados vita tárgya: szatíra-e a Dorottya. A polgári irodalomtörténetírás általában tagadta, a felszabadulás után kialakult felfogás pedig túlnyomóan annak tekintette, noha a helyes választ maga Csokonai megadta: "... nem is szatíra, noha ez utolsónak tulajdoniból, valamint minden comicum poéma a világon, egy kis lelket kölcsönöz magának." (Előbeszéd). A Dorottya elsősorban vígeposzi formájú vénlány-csúfoló. Az viszont igaz: a mű azzal, hogy a köznemesség üres, vegetatív életének törpe eseményeit ennek az osztálynak szokott bombasztjaival, hősködő modorában travesztálja, szatírai elemet visz az ábrázolásba (különösen a harmadik ének csatajeleneteiben). Ezt sem szabad azonban túlbecsülnünk; mivel a Dorottyában a nyíltan tréfálkozó, pajzán hang uralkodik, a travesztiának nincs túlságosan nagy szerepe, legalább is kisebb, mint a komikus eposzokban, például Pope Fürtrablásában, amelyet a mű fő mintájának szoktak tekinteni. Az alapötlet, a dámák és urak háborúja, valamint néhány részletmegoldás valóban onnan származik, de a cselekménybonyolítás független tőle, s a vaskos valóságigény, a nyers hang, a harsány csúf ondárosság, a szélesen epikus elbeszélőmodor elüt a Fürtrablás enervált szemléletétől.

A Dorottyában foglalt szatíra, amint Csokonai meghatározta, a nemzeti "luxus" és elkorcsosodás ellen is irányul. Elítéli az idegen szokásokat, viseletet, a táncot, az ellenük való háborgás nem más, mint a konzervatív nemesi irodalom vesszőparipája. Tiltakozik Csokonai az egészségrontó kicsapongás, a gazdasági romlásba vezető pazarlás ellen is, a felvilágosodott "józan okosság" és a rousseau-i természetesség nevében. Ennek azonban egykor kíméletlenebbül adott hangot (A tél). Ami a Dorottyában a leginkább szatírai, az a lesújtó kép, amelyet a nemesség műveletlenségéről, lelki ürességéről, életstílusának formalizmusáról rajzol. A Tempefői vádjait ismétli meg, de tompítottabban. Új ezzel szemben az, ahogyan ennek a társaságnak durva tónusát s e parlagi "édes élet" gátlástalan erkölcseit jellemzi. De a Tempefői társadalmi – tehát átfogóbb, mélyebb – bírálata itt a morális kritikába billen át, jeléül, hogy a költő sokkal inkább belülről szemléli a nemesség életét, nem szólva arról, hogy miközben megbélyegzi, érezhetően jót is mulat a bemutatott kilengéseken. Ezért írhatja joggal, hogy a Dorottyáért "legnagyobb büntetésem pedig egy-két legyező leggyentés" volt.

A Dorottya nagy értéke a bővérű realizmus, mely minduntalan átüt a burleszk mezen és a rokokó-mitológia pusztán díszül szánt könnyű leplén. A Dorottyából hitelesen rekonstruálni lehetne a korabeli nemesség szokásait, életstílusát, gondolkodásmódját, jellemző alakjait. Azzal, hogy éppen farsangolás közben, a hivalkodás, az egymást érő léha mulatságok, a programszerű tétlenkedés fő évadjában mutatja be őket a szerző, arra teremt lehetőséget, hogy e jellemző vonásokat a legsűrítettebben ábrázolja. A szereplőkben – kivéve a vígeposzi staffázshoz tartozókat és az olyan átlátszóan idealizált figurát, mint Cserházyné – szervesen s az elevenség hiteles benyomását keltve egyesülnek a társadalmilag jellemző tulajdonságok gazdag egyéni karakterjegyekkel. A realizmus igényére vall a műben a hiteles lélektani kidolgozás, s ez annál meglepőbb, mert a vígeposz, mint Pope-nál is látni, az alakok marionettszerű mozgatását követelné. Realistát mutat a szereplők viselkedésének gondos motiválása (a hősnőt sorozatos sértések és mellőzések lendítik harcba, úgyhogy Eris beavatkozása akár el is maradhatna); egyénített beszédstílusuk (pl. Rebeka habzóan szószátyár vádbeszéde s Bordács nyers-kurta válasza a III. könyvben); a tárgyi környezet elemeinek felhasználása jellemzésre (különösen meggyőző példa Dorottya áldozata a II. könyvben, amelynek ötlete kölcsönzés Pope-tól, de ott a gáláns szerelem szokványos rekvizitumai, itt a korabeli nemesi vénlányi élet kellékei kerülnek az oltárra). Sok remekül megfogott valóság-elem halmozódik fel a mű képanyagában is. Méltán dicsérik a III. könyv etnográfiai hitelességű, szélesen kifejtett Hortobágy-hasonlatát. Más hasonló vonások is figyelmeztetnek a mű realizmusának népies jellegére. Ez eleve hozzátartozik a koncepcióhoz, melynek forrása – akár mint korábban feltételezték, az olasz irodalomban, akár, mint valószínűbb, a magyar folklórban találkozott vele Csokonai – az aszkézis-ellenes, Farsang-Nagybőjt vetélkedés népi műfaja, amely a böjtöt többnyire banya képében személyesíti meg. Fontosabb azonban ennél, hogy Csokonai a nemesi világot, félretéve a travesztia-sílust, gyakran népi szemszögből nézi. Nemcsak szóképeinek, párhuzamainak anyagában mutatkozik meg ez, hanem abban is, hogy például Gergő személyével kritikát mondat az urak erkölcseiről. Ennek tisztelettudó és óvatosan bizalmaskodó beszéde azonban azt is elárulja, Csokonai népiességébe, jóllehet lényegében plebejusi maradt, mélyebben hatolt be a patriarkális felfogás, mint korábban. A népi iránti érdeklődés Csokonaiban (1796 óta s egyre rendszeresebben gyűjt népdalokat) nem kis részben a somogyi nemesi irodalmárok, Horváth Ádám, Sárközy István hatása, akik eloszlatták racionalista idegenkedését a folklortól. Ezen a réven gazdagodik a Dorottya annyi pompás néprajzi mozzanattal, főleg a babonák köréből. Szerepük azonban inkább a színesítő motívumé vagy ízes kuriózumé, beillesztésük nem sejtet politikai érzelmeket.

Hasonlót figyelhetünk meg a somogyi, majd debreceni korszak népies lírájában is. A Szegény Zsuzsi a táborozáskor végső változatából kiiktatott mindent, ami a legkevésbé is mű-költőre emlékeztet, és zamatosabban paraszti fordulatokkal pótolt semlegesebbeket (a kertek aljáig, ehelyett: város kapujáig: száz annyi csókot, ehelyett: meg annyi csókot). A népi forma hitelesebb lett, de a mondanivaló vádló hangsúlya valamelyest tompult. Parasztdalában, nem hiába tetszett annyira Kazinczynak, Kölcseynek, a népies helyzetdalt (éppúgy mint a Siralom címűben) szentimentális érzelmekkel, stílusfordulatokkal szövi át. Néhány nyersebb kifejezéstől eltekintve, ugyanazt teszi jóval korábban és sikeresebben, mint Kölcsey a népdal "tónjának találgatása" közben. A népköltészet irodalommá emelésének szándékára mutat az is, hogy a vers népi formáját jambizálja. A szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz meg éppen a legtökéletesebb megvalósulása annak a mű-népdal eszménynek, amelyet Kölcsey kitűz majd, de így megvalósítani nem tud: "dévaj és mégis meleg, mégis nemes". Nyelve meggyőzően paraszti, anélkül azonban, hogy provinciális volna. A kulacs megszemélyesítése is tökéletesen egybevág a népköltészet szellemével. De ahogyan a költő ezt a megszemélyesítést fegyelmezett logikával minden részletében, minden lehetőségével együtt végiggondolja, és pompásabbnál pompásabb ötletekkel kibontakoztatja, az már idegen a népdal naivságától. Ez a verstípus lesz a közvetlen mintája Petőfi olyan helyzetdalainak, mint a Szomjas ember tünődése.

A népköltészetről való felfogásának megváltozását tükrözi Csokonai Csurgón rögtönzött Cultura című vígjátéka (1799), amely ismét a nemzeti művelődés kérdését állítja a központba. Új benne a Tempefőihöz képest (bár kritikája korántsem olyan éles) a művelődés módosult eszménye, amelyben erősebb hangsúly kerül az idegen hatások távoltartására, s nagyobb szerepet kap a nemzeti, magasabb rangot a néphagyomány. A darab hevenyészettségéért jól rajzolt, élő típusok kárpótolnak. Különösen a női főszereplő valószerűbb a TempefőiGerson du Malheureux Shylock-szerű zsidójához képest "hálás, jó és igazságtalanul bántalmazott". (Pukánszkyné Kádár Jolán) Rozáliájánál. Inkább világnézeti vonatkozásai miatt figyelemre méltó Tisztes alakja, akit Nagyváthy Jánosról, a modern hazai mezőgazdaság úttörőjéről mintázott, valamint Ábrahám, aki a

Az özvegy Karnyóné s az két szeleburdiak című énekes-táncos komédiában (1799) Csokonai nem tűzött ki maga elé magasabb célt, csupán kacagtatni akart. A befejezést a tündéries bohózat Bécsből származó divat-műfajának félszeg módszerével oldja meg. Mindamellett ez a legszínszerűbb darabja. Igazi dialógusok peregnek benne, tempója, dramaturgiája élénk, ütemes. "Alakjai –mint Pukánszkyné írja – nem jellemek, de eleven, színes és mulattató figurák ... Játékban, dalban táncban készen van már itt a későbbi magyar népszínmű."

Epilógus

A "kedves füstű" Debrecenbe való hazatérése után újat keveset ír; ez a négy év a csűrbe hordás időszaka. Az Árpádiászt szeretné befejezni; szemében e terv több, mint pusztán irodalmi ügy: a magyarságot akarná a nemzeti hősköltemény megteremtésével irodalmilag egyenjogúsítani. A tudományt a költészet fölébe helyezi, s Hegelre emlékeztető módon magasabb fejlődési foknak tekinti. Kudarcokkal tele élete egy végsőkig elkeseredett pillanatában lemond a politikai szabadságról, s a belső szabadság illúziójával biztatja magát. Reményeit egyre távolabbi korokhoz fűzi, de már ezek a remények is ingatagok: "... írok a boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem." Sajtó alá rendezi költeményeit, végső tökéletességűvé csiszolva őket. Szerelmes versei javából megkomponálja a Lilla-ciklust, az első magyar líraregényt: Himfy csak a kiadásban előzte meg. Befejezi legnagyobb szabású fordítását, Kleist Tavaszát. Földi János elveihez igazodva, mint fordításai nagy többségében, tartalmi hűségre törekszik. Nem csupán a gondolatokat, hanem lehetőleg a szóképeket is átmenti, de közben fölényesen elkerüli a túl szoros fordítás minden buktatóját. A Tavasz üdeségében, szemléletességében, nyelvi gazdagságban csöppet sem marad el tájköltészete legjobb darabjai mögött, s dúsabb, mozgékonyabb líraiságot áraszt, mint a német eredeti. A formahűség kérdésében Csokonai szabadelvűbb Földinél. Egyes fordításaiban ragaszkodik az eredeti versalakhoz, másutt nem. Az eltérés azonban többnyire indokolt. A tavaszi hangulathoz jobban illik, és a lágy, bizonytalan ritmusú, hangsúlyos német hexameternek és a vers érzelmes karakterének jobban megfelel a nyolcas-hetes-hangsúlyos kombináció, mint a kemény és ünnepélyes magyar hexameter. Hogy választása tudatos volt, az nyilvánvaló a mű élőbeszédéből. Csokonai fordítónak is a legkülönb a maga idejében, a fordításnak mégis kisebb a szerepe nála, mint kortársainál, hiszen Kármánnal együtt programul vallotta az írói eredetiséget (a Dorottya élőbeszédében).

Ezekben az években bontakozik ki elméleti munkássága, amelyet még Csurgón kezdett meg, A magyar verscsinálásról közönségesen című befejezetlenül maradt dolgozatával. Ennek alapján sokáig neki tulajdonították az első igazán önálló és rendszeres gondolatokat a magyar verselésről. Valójában Földi János verstanának tételeit ismétli a maga megvesztegető, a legfénytelenebb matériát is bearanyozni képes stílusában.

Értekezéseit az Árpádiász-szal kapcsolatos tanulmányainak köszönhetjük. Az ázsiai poézisról a nyers jegyzet és a kidolgozott tanulmány közötti állapotban maradt ránk. Az epopeáról mindközönségesen példaszerűen logikus, lényegre törő, világos rendszerezés; gondolatait újra Földitől (verstana retorikai fejezeteiből) kölcsönzi, de itt Csokonai önállósága nagyobb.

Kiadásra előkészített köteteihez tanulmány-súlyosságú, de mindig rendkívül könnyed, az olvasóval elmésen évődő előszavakat írt ezekben az években. A tavasz előbeszédében fordítási elveit fejti ki, és a nyelvújítás szükségessége mellett tesz hitet. Az ortológusok jogtalanul írták zászlajukra Csokonai nevét. A nyelvújítás mértékéről, módszeréről, forrásairól (itt és az Anakreoni dalok jegyzéseiben s egyéb műveiben és leveleiben, mindig rendkívül következetesen) – ugyanezt vallotta, mint Földi. "Irodalmi nyelvünk fejlődése – írja Vargha Balázs – ... sok parasztosnak tartott szavát igazolta azóta." Ez rávilágít arra, hogy Csokonai nyelvbővítése széles, egészséges volt, s nagy szerepet játszott a magyar költői nyelv fejlődésében.

Dorottya előbeszédében a művészi ábrázolás törvényszerűségeit kutatja. A költészet célját, felvilágosodott elveihez híven, nevelő hatásában látja, "mely által a múzsák boldogítóivá lesznek az emberi nemzetségnek". Ez a nevelő hatás vonzó és taszító példákon: emberi jellemek ábrázolásán át érvényesül, amelyekbe az író az élet különféle helyzeteiben, különféle személyekről szerzett tapasztalatait sűríti össze. Így áll elő a "tökéletes ideál", amelyen Csokonai nem eszményesítést ért, hanem egy embercsoport jellemző vonásainak kivonatát (mai terminológiával típust). Hangsúlyozza, hogy az irodalom nevelő hatása nem érvényesülhet "oskolai száraz declamatiók"-ban, példáinak elevenen kell hatnia, érzelmeket, indulatokat kell megmozgatnia. Fő törvény, hogy a mű valószerű legyen, s az olvasót "ámulásba" ejtse, azaz a valóság érzetét keltse benne. Ugyanerre a gondolatra építette fel Gyulai Pál a maga illúzió-elméletét, amelynek fő szerepet juttatott a realizmus meghatározásában. Dorottyáját helyhez-időhöz kötött mozzanatokkal telítette Csokonai, "melyek igen nagy precizióra mutatnak". Büszke arra, hogy az eposz szereplőit valóságos, élő személyeknek hitték (a cenzor is főleg ezért akadékoskodott, kulcsműnek vélve a Dorottyát). Mindez arra mutat, hogy Csokonai elméletében a típusalkotás másik követelménye, az életszerű egyénítés is helyet kapott. Ha hozzávesszük mindehhez, hogy a jellemzetesség érdekében megengedhetőnek tartja a túlzást, nagyítást, hangsúlyozza a költői képzelet szerepét, de elveti a puszta öncélú képzelgést, több más írásában pedig (A verscsinálásról, Lilla előbeszéde) a tartalom elsőbbségét és formameghatározó szerepét vallja, nyilvánvalóvá válik, hogy a realizmus alapelveit Csokonai fogalmazta meg először a magyar esztétikai irodalomban.

Gyulai Pál hívta fel a figyelmet egyetemi előadásaiban arra, hogy Csokonai egyike volt azoknak, akik az antikvitás szellemét a legtökéletesebben mentették át magyarrá. Különösen lírája utolsó korszakára érvényes ez. A szárnyaló, férfias ódai hang, a görög lírai versmértékek nagy szerephez jutnak. A mitológiai elemek, célzások ismét tömegestől hatolnak be a költészetébe, olykor stílusának páratlanul áttetsző világosságát is veszélyeztetve. A hang néha megtévesztően rokon a Berzsenyiével (Széchényi Ferenc Nemzeti Könyvitrjára), bár annál hűvösebb. Ez a közeg nem igazán a Csokonaié. Egy igazi remekművet adott ez az új iránya, a Dr. Földi sirhalma felett címűt, amelyben a klasszikus hangvétel személyesebb líraisággal tudott összeolvadni, lágyabb, melegebb tónust hozva létre.

Lírája utolsó korszakát megfáradt életének sötét hangulata árnyékolja be. Csalódásaihoz mind nyomasztóbban társul a halálos betegség. A nemlét egyre kívánatosabbá válik, a Lethe partjain "ismét emberré lesznek az emberek". Nem mond ellene ennek az sem, hogy az epikureizmust énekli, s régi és új anakreoni verseit gyűjti kötetbe. Az a filozófia, amely az egyszerű örömök élvezetében látja az élet egyetlen valóságos értékét, gyakran nem más, mint a kétségbeesés, a magasabb célok megvalósíthatatlanságán érzett keserűség visszája. Az, amit az Anakreoni dalok előbeszédében ír, hogy a nyájas epikureizmus a fösvénység, nagyravágyás és sok más rettenetes bűn ellenszere, alig lehet több jámbor öncsalásnál.

Csokonai kései anakreoni dalai azt az érett aszúzamatot ízleltetik, amelyet annyira hellénnek érzünk, s érzett különösen a romantika (Az álomhoz, A szeplő). De éppen a túlcsorduló szépség és belső csönd vall arról, hogy nem azonos ez az ó-klasszikai egyensúllyal, hanem az utána való vágyakozás szülötte. Legszebb bizonysága ennek A Háfiz sírhalma, amelyet nem hiába tett az Anakreoni dalok záróversévé. A harmónia és öröm mélységes nosztalgiáját Csokonai már csak a perzsa Anakreont idézve fejezhette ki a maga teljességében. A képzeletbeli Keletre, a romantikus elvágyakozások igazi honába teszi át a helyszínt, ahol még virítóbb a szépség, még időtlenebb a gyönyör. Nosztalgiája tragikus színezetéről vall az, ahogyan a sírjában fekvő költővel azonosítja magát, s a vers hódító rózsaillatát a csöndes halál lehelletével elegyíti. És mégsem dekadens. Szinte meghökkentő, hogy a buja Sirászban ott áll az ész oltára is. A sírhalom fölött éneklő kökényszemű leányok magyar katonadalokban visszatérő motívumot juttatnak eszünkbe ("Rólam szedik a virágot"). Az anakreoni fantázia-világot valóság itatja át. A debreceni Sestakert gohérja virágzik, zöld gyepágyon üveg borocska áll, a kaskában friss eper van, pinty énekel, "tehenek, lovak futosnak".

Csokonai finoman megfigyelt valóságelemekből építkező lírájának legtisztább darabjai most, a halál árnyékában keletkeznek. A Főhadnagy Fazekas urhoz egy élő ember karakterének bámulatosan szuggesztív rajza, az őt körüllengő atmoszféra teljesen egyéni varázsával. A telitalálatot Fazekas egész életműve igazolja. A jellemzés eszközei olyan konkrétumok, amelyekről az elmélyült megfigyelés lerántott minden általánosságot, nem az egyedi esetre tartozót.

Már meglátott; gereblyéjét
És kapáját elteszi
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.

Mégsem hiányzik az általánosítás; a vers egy bölcs, humánus magatartást állít például. Mindez a poétai hevület magas fokán, a meghatott gyöngéd szeretet hangján s roppant bensőséggel és közvetlenséggel. A Tüdőgyulladásomról (1804) már "költőietlen" tárgyával is meglep: a betegség fizikai tüneteinek igen pontos, a kétségbeesés és a remény közötti vergődés tökéletes hitelességű, árnyalatos ábrázolása. A vers tetőfokán mutatja Csokonai nyelvzsenijét. Sehol sem érezni ennyire, micsoda véghetetlen gazdagságú szókincsből válogatja ki mindig a legerőteljesebbet, a legjellemzőbbet. (S mellem csontboltján irgalmatlan | Sarkával rugdos két halál, – Innen savanyu ázótjokkal Pusztás barlangok fojtanak ...), és milyen fölényes tudással alakítja őket a legkifejezőbbé, a legsugallatosabbá, olykor már a nagy romantikusok módján (Most a cupressusos partokba, | Hol rémlet ül s jéghallgatás ...).

Élete végén hatalmas lélegzetű költeményben foglalja össze még egyszer életműve vezérgondolatait, visszaidézve a Halotti versekben (A lélek halhatatlansága)legnagyobb korszaka elmélkedő, hol hűvösen komoly, hol nyájasan nyílt kristályos stílusát, amelyet új vonásként itt-ott szenvedélyes, romantikus látomások szőnek át. A legmagasabb fokon mutatja be a varázslatot: elcsépelt, irodalom alatti rétegbe szállt műfajt telít magasrendű tartalommal; a halotti búcsúztatóból egykori világölelő ihletét megújítva vérbeli filozófiai költészetet teremt. A halál közelsége s maga az alkalom, melyre a költemény készült, érhetővé teszi, hogy a költemény mondanivalója a vallás körébe vág, amelynek mindeddig egészen jelentéktelen szerepe volt életművében. A lélek halhatatlanságát teológiai oldaláról is megvizsgálja, de amikor felelni igyekszik a "kérdések kérdésére", azon az alapon jut el az igenig: az isteni igazságossággal és jósággal összeférhetetlen, hogy aki életet, tudatot adott, azt, véglegesen vissza is vegye. Ezzel az egyetlen, formális érvvel szemben áll a felsorolt kétségek tömege. A nagy igényű vallástörténeti áttekintés (bár a gondolatmenetben az a szerepe, hogy arról győzzön meg: a halhatatlanság hite benne élt minden népben, minden kor emberében), azt a felvilágosodott nézetet tartalmazza, hogy a hitek sokfélék és viszonylagos értékűek. Az álom című régebbi versét Konfucius szájára adva, nem feledkezik el arról, hogy a materializmus felfogását is ismertesse a halálról. Feltűnő melegséggel írja le Szokratész halálvárását, s bár azt mondja: "De akit setétnek és kicsinynek találunk | Mihelyt egy haldokló keresztyént találunk" – a keresztyén erre következő monológja a maga elmosódó lírájával nem győz meg erről. Abban, hogy Csokonai igent mond a lélek halhatatlanságára, nem láthatunk mást, mint a kétkedő s a kétségbeesés partján álló embernek legfeljebb egy sóhaj erejével bíró vágyakozását a vallásos hit után.

Pesszimizmusa rousseau-i színezetű, hivatkozik is rá, az ő elméletét gondolja el a végső következtetésekig. Az emberek, e "kétlábú tollatlan állatok" szerencsétlenebbek, mint a természettel harmóniában élő barmok. Tudatuk s a remény örökös gyötrelemre ítéli őket, s megszüli, amit az állat nem ismer, a bűnt. A bűn Csokonai szemléletében társadalmi jellegű, sőt eredetű, s ez a felismerés mondatja ki vele egész költészetének legsötétebb szenvedéllyel vádló szavait a despotizmus, a büntetlenül tobzódó, "a szegényt a törvény útján megkéselő" hatalmasok s a gyarmatosítás ellen. Egy pillanatra reménytelenségén is felülkerekedik: a villámból tüzet gyújtó őst az emberi méltóságnak és a humánum hatalmának szimbólumává emeli. Így, a felvilágosodás legtisztább eszméivel zárul Csokonai életműve.

(Forrás: http://mek.niif.hu/02200/02228/html/03/133.html)