A Nagyon fáj kötet címadó verse, a Gyömrői Edithez írott szerelmes versek egyik legjelentősebb darabja talán a leginkább alkalmas arra, hogy József Attila gyötrelmes szerelmi élményéről valló kései szerelmi líráját jellemezzük. A költő második pszichoanalitikus kezelése már jó ideje (1934 ősze óta) tartott, amikor az első Gyömrői Editnek írott, a Szép Szóban Egy pszichoanalitikus nőhöz, kötetben Gyermekké tettél címet viselő, még bizakodással teli verse, 1936 tavaszán megjelent. Az ugyanezen a tavaszon kelt Szabad-ötletek jegyzéke azonban világosan mutatja a költő érzéseinek ambivalens jellegét: vonzódását az érdekes-szép fiatal asszonyhoz, a visszautasítás miatti frusztrációt és az ebből fakadó ellenséges indulatokat. Az 1936. őszi versekben aztán ez az ambivalencia és ennek részeként az ellenséges indulat eluralkodik, sőt helyenként ijesztő méreteket ölt. A költő és analitikusnője, illetve annak vőlegénye között botrányos jelenetek zajlanak le, ami év végére a kettejük közötti kapcsolat megszakításához vezet.
A Nagyon fáj a kapcsolatnak ebben a kései, megszakadás előtti periódusában született. Megírásáról József Attila egy 1936. november 9-i keltezésű levelében számolt be: „Írtam egy hosszú verset arról, hogy ez mennyire fáj, a vers nagyon szép és még ennek sem tudok örülni, mert tudom, hogy maga örülni fog neki, annak, hogy maga váltotta ki a fájdalmat, amelyből csináltam – és aztán miért ne lenne büszke erre, ha már semmi veszély sem fenyegeti? Ha tudná, hogy milyen gonoszságot mível, mindjárt jobb lenne hozzám.” A levél tele van súlyos szemrehányásokkal, s érdekes, hogy ezek a vers címét és a harmadik részében makacsul ismételgetett „Nagyon fáj” panaszt ismétlik és variálják: „Nagyon fáj nekem, hogy máshoz tartozik és nem hozzám... Nagyon fáj a szégyen is. Azt is szégyenlem, hogy bolonddá akart tartani és úgy akart eltávolítani magától... Az is fáj, hogy maga fölháborodik... Igazán megöltem volna már magamat, ha nem volna bennem az a szörnyűséges gyanú, hogy magának ez esne a legjobban, akkor érezné magát biztonságban. Hogy van szíve ennyi brutalitáshoz? Hát szabad ezt? Hiszen maga anya, maga szült már!”1
József Attila fenti levélrészlete nyomban a vers megszületése után megfogalmazza az alapul szolgáló tömény fájdalom és a belőle kibontakozó költői szépség, élmény és mű ellentéte és összetartozása alapképletét. Ez a képlet már a vers fogadtatásának legkorábbi megnyilvánulásaiban is megjelenik. Fejtő Ferenc így idézi föl a Nagyon fáj hatását és a költő erre adott reakcióját: „A „Nagyon fáj”-t a telefonba olvasta fel, amikor egy éjszakai virrasztás után elkészült vele. Erre az animális ösztöniségű, meztelen, szemérmetlen, sikoltó panaszra és kozmikus uszításra azt mondtam akkor, élveteg döbbenéssel: Nagyon, nagyon szép. S ő azt felelte a telefonba, boldogtalan-boldogtalanul: „Nagyon, nagyon fáj”. De nem tréfásan vagy patetikusan: inkább letargikusan. A halál árnyékozta be s ő feszülten figyelte a híreket, miket mélyéből önszava hozott.”2 Ignotus Pál utóbb így emlékezett vissza a vélhetően ugyanez alkalommal a szerzővel a műről lefolyt telefonbeszélgetésre: „Azt akartam megírni – mondta -, a rettenetet. A poklot, dalban elbeszélve. Addig rossz csak, míg ki nem jön az emberből. Most már minden rendben van, megszültem, megyek lefeküdni.”3
Élet és költészet, élmény és mű kettőssége és egysége Bak Róbert, az utolsó kezelő orvos patográfiájában betegség és esztétikai teljesítmény dualizmusaként jelenik meg: „Nagyon fáj” című versének egy-egy szakasza mögött bizarr gondolatfűzések, a schizophren gondolkodás-zavarnak előfutárjai húzódnak meg, de a tökéletes művészi átdolgozás teljesen eltakarja azokat.”4 Németh Andor, amikor úgy határozza meg a kötetet, amelynek a Nagyon fáj adja a címét, hogy „félig műremek, félig klinikai lelet”, akkor a mű megközelítésének Bak Róbertnél látott orvosi logikáját ismétli meg. Nem könnyű megmondani, mire gondolhatott Bak Róbert, amikor a manifesztálódó betegség előjeleit fedezte föl a vers bizonyos részleteiben. A Nagyon fáj rendkívül komor, helyenként a szertelenségig radikális megfogalmazásának módja ellenére teljesen ép, hibátlan, hallatlanul koncentrált, mélyre hatoló vers. Megfelelő elemzése elképzelhetetlen a pszichoanalízis elméletének figyelembevétele nélkül. Ugyanakkor nagyon nagy hiba lenne, ha a freudi tanok illusztrációját látnánk benne. A költő saját, s nemcsak művészi, hanem gondolati teljesítménye és az alapul szolgáló teória közötti viszony tisztázása itt és más kései (különösen a Gyömrőihez írott) versekben nélkülözhetetlen.
Kezdő strófái voltaképpen egy freudi ihletésű szerelemfilozófiát fejtenek ki. A költő in medias res kezd, sőt mintha fejest ugrana az örvénybe. A halál képével indul a gondolatmenet, amely nagyon halvány körvonalakkal ugyan, de felismerhetően valamely vérengző, zsákmányszerző vadállat alakját öltve elevenedik meg. A verskezdet különös módon a Munkások kezdőképére emlékeztet, amelyben a „kis búvó országokra” a „tőkés birodalmak” mint ragadozók leselkednek. A vad itt is lesben áll, alattomos és kiszámíthatatlan. Váratlanul, kíméletlenül támad az élőre, minden, az életet magában hordozó lényre. Aki él, az a halál potenciális zsákmányának tekintheti magát, s ezért állandó menekülésben vagyunk. A létért való küzdelem képlete a macska-egér toposzban szilárdul meg, ami egyben az élőnek apró, haszontalan rágcsálóvá való lefokozásával is együtt jár. Mellesleg megjegyezve, a költő ezzel a toposszal is él korábban, igaz, más összefüggésben, az Eszmélet III. versében: „nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.”
A halál „kívül-belől” támad. A külső világban fenyegető veszélyek (bűncselekmények, balesetek, katasztrófák) könnyen azonosíthatók. A „belől” szó szorul közelebbi magyarázatra, s ennek érdekében folyamodhatunk először a freudi szempontokhoz. Az élet azért (is) több, mint létért való küzdelem, mert a külvilággal hadakozó ellen belső ellenség is támad: a halálösztön, amit csak azért óvakodunk Thanatosznak nevezni, mert Freud nem írta le ezt a szót, s a halál itt József Attila számára sem istenként, hanem zsákmányszerző állatként személyesült meg.
A halálösztön viszonylag későn bevezetett és aztán sokat vitatott fogalmán az élő szervezetekben jelen lévő önromboló, az anorganikus állapot felé törekvő belső erőket kell értenünk. Ha ez a fogalom József Attilához eljutott, márpedig ez iránt nemigen lehet kétségünk, akkor ennek az ösztönnek tulajdonította – például – makacsul visszatérő öngyilkossági kísérleteit. Mindenesetre Szántó Judit, aki szenvedélyes gyűlölettel viseltetett az analitikusok iránt, az említett öngyilkossági kísérletek kapcsán gyanútlanul él ezzel a freudi eredetű fogalommal: „Én úgy látom, a halálösztön periódusonként a hat év alatt hatszor került felszínre.”6 Az egykori élettárs aligha juthatott ennek a terminusnak a birtokába anélkül, hogy ez szóba ne került volna közte és élettársa között. A belülről támadó halált tehát mindazzal azonosíthatjuk, amit a halálösztön fogalma foglal össze. A gondolatmenet kezdőpontján mindazonáltal a halálösztön szerepe még nem konkretizálódik, csak arra szolgál, hogy az „élő”, az „egérke” belső végtelenbe való visszavonulási útja, a Szabó Lőrinc-i megoldás eltorlaszolódjék, létrejöjjön a teljes bekerítettség állapota, kialakuljon a menekülő élet és a kívül-belül leselkedő halál totális ellentéte, s hogy e menekülés során az „élő” külső segítségre szoruljon.
Ebben a helyzetben ugyanis egyetlen egérút adódik, amelyen a menedéket jelentő lyukba bújhat a férfiember (az asszociáció, amely itt majdnem szükségképp felötlik, egyértelműen obszcén, bár ehhez hasonló képzettársítások József Attila más verseiben is adódnak): ez pedig a nő. A Nagyon fáj szerelemfilozófiája a férfi nézőpontját érvényesíti. Sem a nemi semlegesség, sem a kölcsönösség nyomát nem fedezhetjük föl benne. Arra keres választ: mi a szerepe a nőnek a férfi életében? Ebben, persze, nincs semmi rendkívüli, hiszen a vers filozófia dalban elbeszélve, tehát „tételei” a beszélő szubjektumához kötöttek, nem törekszenek teoretikus kiegyensúlyozottságra.
A menedék a nemi aktusban beteljesülő szerelem. Ez a csúcspontja annak, amit a nő a férfinak nyújthat. Ha előbb az obszcenitásig nyílt, bár kimondatlan asszociációról beszéltünk, magát a nemi aktust ezzel szemben nagyon is emelkedetten, tartózkodóan nevezi meg a költő az „amíg hevülsz” mellékmondatban, s ezt követi a nő ölelő mozdulatainak felidézése. Ám a „hogy óvjon karja, öle, térde” sort az „óv” ige révén a menedéknyújtás képzete uralja. Az első szakaszpár végére érve előttünk áll a szerelemfilozófia alaptétele: a férfi számára a nő (szerelme) az egyetlen menedék a halál ellenében. A szerelmet, Erószt (ezt a szót joggal írhatjuk le, mert ezt Freud is használta és pszichoanalitikus jelentését a költő is ismerte) a vers az egyetlen olyan erőként állítja középpontjába, amely – a freudi életösztön képviselőjeként – szembeszállhat a halállal. Az Ars poetica némileg meglepő fohásza: „Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!”, ebből a pszichoanalitikus felfogásból, a szexualitásnak Freud világmagyarázatában játszott megkülönböztetett szerepéből kiindulva magyarázható.
A vers második versszakpárja az első kettőben kifejtett tételnek determinisztikus és logikai érvényt és szilárdságot biztosít. Ha van részlet József Attila költészetében, amelyre „a líra: logika” állítás joggal alkalmazható, akkor ennek a (nem is mindig legitim) szenvedélyektől korbácsolt versnek említett szakaszai ilyenek. A szóban forgó hat sor megengedő értelmű negatív tételekből épülő szillogizmust képez. A kélt strófa nyelvtanilag „Nemcsak, hanem... is” szerkezetű összetett mondatot alkot, ezáltal osztja föl a költő e világ középpontja, a nő felé tartó minden mozgás előidézőit kélt negatíve és egy pozitíve meghatározható okcsoportra. A nyelvi szerkezet negatív szárnyába, a „nemcsak” érvénye alá a „lágy meleg öl”-et, a női test látványát és az általa keltett vonzerőt („csal” ’csalogat’ értelemben) állítja, valamint a „vágy”-at, az alanyt irányító pszichológiai mozgató rugót. A testi és lelki összetevők ellenpárjaként pedig a pozitív oldalon, a „de” befolyási övezetében a legteljesebb determináltság, logikailag-filozófiailag szólva a kellés, a „muszáj” szerepel. A „muszáj” igéje immár nem vonzalomé, mint a „csal” az előbbi kélt esetben, hanem a szinte brutális taszításé: „odataszít”.
Érdekes párhuzam adódik itt Freud szövegeivel, aki az életösztön-halálösztön ellentét alapjainak megtalálása érdekében egészen az élettelen természet alapmozgásaiig, ellentétes irányban ható alaperőiig nyomoz vissza, rábukkanva végül a vonzás-taszítás fizikai oppozíciójára. Ennek a freudi eredetű szerelmi gravitációnak a működését mutatja be a vers elemzett egysége. A „muszáj” nem üres fogalom. Elegendő egyetlen egységgel visszalépnünk, hogy megtöltsük tartalommal: nem más ez, mint a halálfélelem elől menedéket kereső élő sorsát irányító kényszerűség. A szillogizmus zárótétele a 4. strófa, a menedékül szolgáló szerelem törvényének általánosítása: minden ölel, ami asszonyra lel. A törvény kivétel nélküliségének a kompozíció egésze szempontjából elhatározó jelentősége lesz. A versszak visszahozza az élet (szerelem) és a halál alapvető, redukálhatatlan oppozícióját. A halál előbb-utóbb megkapja zsákmányát. Az ölelés hatalma azonban az élet utolsó pillanatáig kitart, „míg el nem fehérül a száj is”.
Az immár általános érvényre szert tett alaptételre sajátos értékelmélet épül. Kiindulópontja voltaképpen a „szeretni kell” mellékmondat, amely az 5. szakaszban megismétli az előző rész „kellés”-tézisét. A szerelem feltétlen parancsát most értékszempontok irányában bővíti a költő: „Kettős teher / s kettős kincs”. Ugyanazon dolog kincsként és ugyanakkor teherként történő, ambivalens megfogalmazására József Attila Babits Esti kérdésében láthatott példát: „melynek emléke teher is, de kincs is”. Ebbe a Nagyon fáj szerzője beleviszi a kölcsönösség, az együttélvezés és együttviselés elvét, ugyanis a „kettős” itt nem kétszerest, hanem két ember által megosztottat jelent. A vers egy későbbi pontján a fájdalom hasonló, kettős megoszlásáról, következésképp enyhítéséről szól a költő: „A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő. / Páros kínt enyhíthet alázat.”
Mind ez idáig a gondolatmenetből akár még a boldog szerelem verse is kibontakozhatott volna. ehhez csupán az általános törvényt: „szeretni kell” kellene alkalmazni, a mérleg kiegyensúlyozottsága fölött kellene őrködni a „kettős” két oldala között. A versnek ezen a pontján azonban megfogalmazódik egy olyan eset, amely a törvény előírásának nem tesz eleget („a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol”), s felborítja az érték érvényesülésének egyensúlyát a viszonzatlan szerelem esetéről van szó. Szándékosan használtuk az „eset” szót. A költő itt még csak előlegezi a vers voltaképpeni témáját, a közvetlen személyes vonatkozás verbálisan ki van hagyva. A „Ki szeret...” kezdetű mondat a törvény fölfeslésének, a norma megtörésének helyzetét a törvény szintjén általánosítja. Csak a későbbiek ismeretében vetítjük vissza ebbe a részletbe a személyes érintettséget. A kép ereje, élessége, a felkeltett képzet szalonképességének kérdésessége az, ami sugallja, hogy itt nem csupán közömbös példálózásról van szó.
a viszonzatlan szerelem, a vázolt logikának megfelelően, nem pusztán szerelmi bánatot idéz elő, hanem az elhagyottat vagy visszautasítottat ezáltal életveszedelemnek teszi ki. A menedék elvész, „hontalan”-ná válik az eset szenvedő alanya. A hasonlat rendkívül precízen érzékelteti a támadás esetén való védekezésképtelenség, „gyámoltalan”-ság szituációját. Az eddigi szakaszokban fölállított következtetéslánc töretlenül továbbfűződik. Ha az „élő” nem rendelkezik menedékkel, ha a szerelmest nem szeretik viszont, ha az egyensúly a két fél között megbomlik, a törvény akkor is betelik, csak az egyén számára sorsdöntő módon másképpen: akkor a „menekülő” ki van téve a „leselkedő halál” kénye-kedvének.
Ahogy az előző rész „szeretni kell”-je a „muszáj”-t, úgy a 4. egység az egész vers alapgondolatát és kulcsszavát ismétli meg: „Nincsen egyéb / menedékünk”. Az általánosítás körét úgy zárja le a vers, hogy megcáfolja egy lehetséges ellenpélda, a legszélsőségesebb ellenérv érvényességét: „a kés hegyét / bár anyádnak szegezd, te bátor!” Nincs undorítóbb bűn az anyagyilkosságnál, nincs végletesebb lázadás a nő ellen, mint ez. A „bátor” jelző az ilyen vállalkozás képtelenségét hivatott jelölni. Normális ember ilyen bűnre nem vetemedik, végrehajtásához a legnagyobb fokú bátorságra van szükség. Ez az oresztészi bűn. Ám a vers szerelemtana értelmében még az anyagyilkos sem vonhatja ki magát ’a nő a mi egyetlen menedékünk’ törvényének hatálya alól. A vers első része tehát nem más, mint ennek az egyetemes törvénynek a felmutatása. A felmutatás módja a ráció minden szabályát kielégíti, csak a halmozódó képek bizarrsága, illemtani problematikussága: „mint lukba megriadt egérke”’; „a szükségét végző vadállat”; „a kés hegyét / bár anyádnak szegezd” kelthetett gyanakvást Bak Róbertben a költői kedély kiegyensúlyozottságát illetően.
Ezzel elérkeztünk az első részt záró, gondolatmenetét a második részbe átvezető szakaszhoz: „És lásd, akadt / nő, ki érti e szavakat, / de mégis ellökött magától.” Az idézett sorok fényében érthetjük meg a szükségét végző vadállat hasonlatát, a párra nem találó ember esetét! A lírai én magamagát érzi halálveszélyesnek kitéve egy visszautasított szerelem miatt, az eset őrá vonatkozik. Az első rész szerelemfilozófiája tehát az itt kezdődő közvetlen szerelmi vallomás alátámasztására szolgál.
Ez a strófa finoman visszautal a 3. szakasz gravitációs fizikai modelljére, amennyiben itt a szerelem parancsának ellentmondva nem a vonzás, hanem a taszítás elve érvényesül: „ellökött magától”. A szerelme tárgyának, a szeretett nőnek itt felvillantott jellemzése (olyan valakiről van szó, „ki érti e szavakat”) azt is megmagyarázza, miért fejtett ki a költő udvarlásképpen egész szerelemfilozófiát. Intellektuálisan a férfival egyenrangú partneri viszonyt kialakítani képes nőről van szó, aki – hogy egy másik Gyömrői-versből vett jellemzéssel éljünk – „nő létére okos és érdemes”. Ilyen partnerre az értelem szavának, eme tökéletesen zárt szerelmi determinizmus okfejtésének hatnia kellene. S a második rész panaszáradatát az a csalódás indítja el, hogy az érvelésnek nem volt foganatja. A szerelemtan, amelyest az én változatlanul érvényesnek, tart, nem győzte meg a másik felet.
Itt sejthető a bizarr képek mellett a költői logika másik megbicsaklása. A szerelem kibontakozásában szerepet játszhat a meggyőzés, de a szerelemnek nem logikája, hanem retorikája van. Nem az igazság belátását kell elvárni a partnertől, hanem tetszését felkelteni, ellenállását leküzdeni. Itt tehát József Attila részéről mintha a logikai és a retorikai közötti szinttévesztés történt volna. Nagyon nehéz nindazonáltal kijelentő módban megismételni állításunkat, azaz lenyúzni a poétikai réteget, hogy a nyelvhasználat szintjén nyomára jussunk valamiféle betegségnek. Ezt a kétes eredményre vezető munkát csak a vers teljes egészséges szövegeinek-szöveteinek széttrancsírozása révén végezhetnénk el.
Nem meglepő, ha a menekülő élő, akinek sorsa a szerelem és a halál párharcának eredményétől függ, aki rádöbben, hogy a választott nő oltalmára nem számíthat, aki „párra nem találhat”, rögtön a halál fenyegetésével kell hogy szembenézzen: „Nincsen helyem / így, élők közt.” A verskezdetben felvillanó halálösztön itt konkrétabb alakot ölt: úgy hat, mintha az én az élettel való leszámolásra készülne, mint halálra ítélné magát. A következő versszakok a teljes létbizonytalanság zavarát, a végveszéllyel szembeni pánikot átélő ént írják le. Riadt helyzetjelentést nyújtanak a tünetekről, amelyeket az alany ebben a helyzetben „kívül-belől” észlel. A váltás a 9. strófától a kifejtés logikáját illetően is félreérthetetlen. A szerelemtan következtetésláncolata fellazul, a mélységesen kétségbeesett tétovaságot nemcsak a kijelentések tartalma, hanem az alkotóelemek összekapcsolásának bizonytalansága is utánozza.
A „Nincsen helyen / így, élők közt” kijelentés által sugallt kivetettséget, gyámoltalanságot a testi-lelki állapot közvetlen megnevezése követi. „Zúg a fejem, / gondolom s fájdalmam kicifrázva”. A fejzúgás, a gond és a fájdalom lelki tartalmak. A „kicifrázva” módhatározói állítmány azonban már egyértelműen túllép a lélektan illetékességi körén. Kicifrázni egy hímzést, kivarrást, rajzot vagy egyszerű alapdallamot lehet. A szó tehát az érzésből eredő, arra épülő, de mindenképpen (kissé talán öncélú) emberi kreativitást magába foglaló dolgot jelöl. Legalábbis fantazmagóriát, víziót, de... miért ne? költészetet is.
Mintha a „gondom s fájdalmam kicifrázva” sor József Attila egyik legelkeseredettebb költészetdefiníciója lenne: „A költészetem nem más, mint gondom s fájdalmam kicifrázása”. Megerősíti ezt a benyomást a strófapár második felébe foglalt hasonlat a gyerekről, akinek „kezében a csörgő csereg, / ha magára hagyottan rázza.” Ez a meghatározás legalább egy versre pontosan ráillik. Arra, amelyet a költő éppen ír: a Nagyon fájra. A készülő műre vonatkozó reflexió a szerkezet egy későbbi pontján még egyértelműbben előfordul: „De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem”.
A rímelésre mint csöngetésre, csörgetésre, kolompolásra, a rímre mint barbár csörgőre József Attila találhatott példát Verlaine Art poétique-jában: „Ó jaj, a Rím silány kolomp, / süket gyerek, oktondi néger, / babrál olcsó játékszerével, / s kongatja a szegény bolond.” (Kosztolányi Dezső fordítása.) Vagy Kosztolányi Esti Kornél énekében: „ó jó zene a hörgő / kínokra egy kalandor / csörgő, / mely zsongít, úgy csitít el, / tréfázva mímel, / s a jajra csap a legszebb rímmel.” Az avantgárd kritika, amelynek érveit fiatalságában József Attila is elfogadta, előszeretettel minősítette a nyugatos költői gyakorlatot „kivirágzott homlokú sznobok rímcsöngetésének”. Ebből a költészeti és kritikai közhelyből fejlesztette ki József Attila legszívszorítóbb vallomását a költő és a költészet helyzetéről: a csörgőjét magára hagyottan, kétségbeesett gépiességgel és céltalansággal rázó csecsemő képét.
A jelenlegi magára hagyottságban verset írva az én újrajátssza, megismétli azt, amit csecsemő kori elhanyagoltságában cselekedett. Itt újra egy freudi teória nyomaira bukkanunk: a regresszió tanára. Azt az állapotot nevezik meg ezzel a szakkifejezéssel, amelyben a felnőtt, ahelyett, hogy visszaemlékeznék, viselkedésében visszahátrál kora gyermekkorába, s a magasabb fokú szellemi tevékenységek elemibb, kezdetlegesebb, érzékibb és ösztönösebb előzményeit produkálja. Esetünkben természetesen nem a cselekvés tényleges infantilizálódásáról van szó, hanem egy hasonlat révén a szellemi teljesítménynek, a „fájdalmas ének”-nek regresszív irányban történő átértelmezéséről, csecsemőkori csörgőrázássá minősítéséről. A fundamentum comparationist a csecsemőkori elhanyagoltság és a jelenlegi szerelmi elhagyatottság élménye közötti azonosság képezi.
Szántó Judit emlékezése bizonyítja, hogy a költő gondolkodásától nem volt idegen az ilyenfajta feltevések komolyan vétele: „Barátainak beszélt az analízisről, azok kinevették. Úgy jött haza. Nem tudják megérteni az emberek, hogy a cigaretta az anyamell után áhítozó gyermek kívánsága. „Ezt megérted, ugye Judit? Én most körülbelül kétéves vagyok, akkor miért dohányzom? Egy kétéves gyermek nem vágyódik anyamellre, vagy tévedés, vágyik, csak megvonják tőle.”7 Ugyanezen az alapon gondolhatta, hogy verset írva voltaképpen mintha csak csörgőjét rázná.
Ezzel függ össze egy másik freudi teória, amelynek a Gyömrői-szerelem értelmezése során kulcsjelentősége támadt: az indulatáttétel tana. Az indulatáttétel is ismétlődés: valamely pozitív, negatív vagy ambivalens érzés átvitele – esetünkben – az analitikus személyére. Olyan érzésé, amelyet kora gyermekkorunkban valamely közeli családtag, leginkább egyik szülőnk iránt éreztünk. :Ezek szerint a Gyömrői iránti szerelem a Mamához való erős, de kielégítetlen, mély sérelmeket rejtő érzelmi kapcsolódás átvitele, Gyömrői visszautasításában pedig a Mama egykori szeretetlenségét vagy legalábbis nem elégséges mértékű szeretetét élte újra kínlódva és erős agresszivitással a költő. Nem a mi tisztünk megítélni, s különösen eme hevenyészett ismertetés nyomán, elégséges magyarázattal szolgál-e kettejük szerelmi konfliktusára az indulatáttétel fogalma? Tény azonban, hogy a magára maradt csecsemő a szerelmi magára hagyottság által előhívott képzete a Mama hiánya és a szerető hiánya között a versben hidat épít, s ezen a hídon az én egykori és mai érzelmei szabadon közlekednek. A költemény voltaképpeni tárgyaként tehát a gondolatmenet újabb fordulójánál maga az indulatáttétel tűnik fel.
A következő strófapár az értékrendnek („Kettős teher / s kettős kincs”), a szerelem törvényének („szeretni kell”) felborulása miatt érzett zavarodottság, az eredményre nem vezető, mert önellentmondó konklúziókba torkolló tanakodás bemutatásával gazdagítja a szerelmi pánikba esett ember fenomenológiáját. A „Mit kellene / tenni érte és ellene?” kérdés ennek a zavarnak, körben forgásnak a tökéletes megjelenítése, s az én számára elérhetetlen másik abszolutummal, Istennel való viszonyában átélt tehetetlenséggel állítható párhuzamba: „hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben.” Az „érte és ellene” kapcsolatos kötőszóval való összekötése mutatja a lírai én szeretett lényhez való viszonyának (és egyúttal anyaélményének?) gyökeres ambivalenciáját: a két ellentétes cselekvés veszélyes egyenértékűségét. Az átkozás lehet az áldás burkolt kifejeződése, a gyűlölet gesztusai mögött gyöngéd érzelmek lappanghatnak, az értékek átfordulhatnak egymásba, minden jó, ami kiutat képez ebből a csapdahelyzetből. Ezen a ponton felújul a halál csábítása. Az önmagáé? Vagy a szeretett lényé? A harmadik részben végig ezt az értékzavart vagy legalábbis zavarba ejtő érzelmi ötvözetet fogjuk tapasztalni.
„Nem szégyenlem, ha kitalálom” – fogalmazza meg a versbeli én végső elszántságát tehetetlen helyben járásának felszámolására. Aki ilyen helyzetbe, végső szorultságba jutott, az semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy kikerüljön belőle. A szégyenérzeten is túlteszi magát. A szégyent nem a találgatás vagy a kitalálás művelete idézi elő, hanem azok az ötletek, amelyek ennek során felbukkannak. A „nem szégyenlem” kijelentés arra figyelmeztet, hogy a megoldást kereső latolgatások a teljes megalázkodás és a dühödt bosszú közötti széles skálán mozognak, s a méltóságteljes, tartózkodó magatartás kereteiből kilépő, önmagából kivetkőzött ember reagálási módjainak egész sora húzódhat meg közöttük, a diszharmonikus szerelem olyan elhallgatott tartalmaié, amelyekre a „szégyen” szótő is csak távolról utal. A szégyen körébe sorolható tartalmakból némi ízelítőt adnak a vers harmadik részében sorakozó szadisztikus képzelgések.
Az esetleges végletes, de valamiféle megoldást biztosító tett kétségbeesett keresését a strófapár második fele indokolja: „hisz kitaszít / a világ”. A szerelem menedékére annál nagyobb szüksége lenne a lírai énnek, hogy a világból kiközösítettnek, az emberi közösségbe nem vagy rosszul integráltnak tudja magát. Más József Attila-versekben is újra meg újra felrémlik a kommunikációhiány, a kommunikációs zavar másokkal, a világgal: „nem felelnek, akárhogy intek” – panaszolja a költő a Ki-be ugrál... című versben. De már az Óda alanya is azért hálálkodik a másiknak, mert „szóra bírtad... / a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt”. A „kitaszít” ige visszautal a szerelem „mechanikájának” korábbi előfordulásaira: „odataszít a muszáj is”, „ellökött magától”. Érdekes, hogy a társadalmon kívüliséget mélyen megélt, választott nagy francia költő előd, Villon szóhasználata tér itt vissza: „Befogad és kitaszít a világ”. (Francois Villon: Ellentétek, Szabó Lőrinc fordítása.)8
A világ ellenséges vagy értetlen viselkedéséért a felelősséget a lírai én, legalább részben, magára vállalja. Olyan lényként mutatja be magát, akinek az életmódja nem illeszkedik a világéhoz, akinek életritmusa a köznapi emberének fordítottja, aki nappal alszik, s éjjel – szorongásos álmai vannak – inkább virraszt, „akit / kábít a nap, rettent az álom.” Megint egy állandó József Attila-témához érkeztünk, hiszen alighanem többről van szó, mint a bohém, kényszerűen „dologtalan” életforma devianciájáról. Mint az Eszmélet II. verse mutatja: a „világ”-étól gyökeresen eltérő tapasztalat: a „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent”, tehát az én és a világ közötti tartalmi össze nem illés élménye húzódik meg a háttérben.
A következő strófakettős első részében egy szélsőségesen negatív, rendkívül különös tapasztalattal egészíti ki a lírai én önnön szeretetlenség okozta átalakulásának folyamatáról nyújtott beszámolóját: az elsivárosodás, elvadulás tüneteit fedezi föl magán: „A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben”. „A saját szemem láttára átalakulok” – írja a költő 1935. augusztus 18-án kelt, Babitsnak küldött levelében.9 „Ilyen gonosszá ki tett engemet”? – olvassuk egy másik, ugyanezen az őszön Gyömrőihez írott versében. A nagyon fájban regisztrált átalakulás a kultúra levetkőzése, az ember eredendő vadságának felszínre bukkanása. ismét csak előre mutathatunk, a következő résznek a kultúra mértéktartásával összeegyeztethetetlenül szadisztikus képsorára. Ilyet produkál a kultúrát levetkőzött emberség.
A következő strófa értelme a leghomályosabb a vers egészében, s talán úgy is tekinthetnénk, mint töltelékelemet, amely kilóg ebből a máskülönben nagyon is feszes kompozícióból. Csakhogy a vers egyik kulcsszava, az emberi sorsot meghatározó egyik legfőbb hatalom, a halál itt van másodszor megnevezve a versben az első strófa után. A versszak jelentőségét még inkább aláhúzza egy másik kulcsszó felbukkanása: az „egyedül” szóé. Hiszen a vers egész eddigi gondolatmenete mintha ezt a súlyos szót, az elszigeteltségét, a magány szavát készítené elő: „egyedül kelljen szenvednem?” A nőhöz az egyedüllét elől menekülünk. A kín a magára hagyottságban megsokszorozódik. A nyelvileg talán kissé kevésbé szerencsésen fogalmazott verssak10 e két kulcsszó, a „halál” és az „egyedül” jelenléte miatt is nagy figyelmet érdemel. Mit mond itt a beszélő? Alighanem azt, hogy a szeretett nő közönyösen nézi, hogyan játszik a halál a magára maradt szenvedővel, mint macska az egérrel.
Végül, a végveszélynek kitett énről szóló beszámoló utolsó mozzanata a női anyai funkciójára való hivatkozással kezdődik. A 15. strófa visszautal az ötödikre, a páros kín a kettős kincsre, mint annak idején már jeleztük. ehhez azt fűzhetjük hozzá, hogy ez a szakasz tanító hangnemét tekintve is az első rész szerelemtanához illeszkedik. A fájdalomnak – mondja a vers – kölcsönösnek kell lennie, éppúgy, mint a szerelemnek. A fájdalom terhét a világra jövő magzat eleve megosztja a vajúdó nővel. A megosztás és az enyhítés alapvető követelmény: „Páros kínt enyhithet alázat.” Ezzel az alaptörvénnyel szembesíti a maga egyéni helyzetét a lírai én, a második szakasz végén tömörített formában megismételve a vers első, tanító és második, vallomásos része közötti viszonyt.
Az anya-gyermek együtt szenvedésével ellentétben a vers menekülő élője „egyedül szenved”, ráadásul a kínjairól készült látleletét kénytelen nyilvánosságra hozni, áruba bocsátani. Régi József Attila-téma bukkan fel itt, a művészet áruvá válása miatti panasz. A harmincas évek folyamán cikkekben, versekben, köztük olyan jelentősben is, mint a Medvetánc, alakítja ki ezzel a ténnyel kapcsolatos álláspontját. A Nagyon fáj változata annyiban különbözik az eddigiektől, hogy az, amit áruba bocsát a költő, nem egyszerűen valamely szellemi produktuma, hanem talán leginkább szégyellni, takargatni való kudarca, a szerelmi visszautasítás, a miatta érzett dühödt, tehetetlen indulat, egyszóval: a „gyalázat”. A költő versében önnön gyalázatából csinál üzletet. Nem kevésbé keserű kép ez a költészetről, mint a csörgőjét hasztalanul rázó, magára hagyott csecsemőé.
Érdemes megállni a vers két szavánál, amely a Gyömrői-élményből kiemelkedik: a szégyennél („nem szégyenlem”) és a gyalázatnál. Az indulat-áttételes szerelem kialakulását az ellenkező nemű terapeuta iránt egy hosszú folyamat előzte meg, amelynek során a költő, az analitikus kezelés szabályainak megfelelően bevallotta legintimebb, mindenki előtt legjobban eltitkolt gyöngeségeit, kudarcait. Gyömrőit beavatta legrejtettebb gondolataiba. Ő maga vértezte föl remélt szerelmi partnerét mindazzal a tudással, amelyet az a megvívandó szerelmi párviadalban vele szemben felhasználhatott. Kiszolgáltatottnak, a gyengébb félnek érezte magát ebben a versenyben, pedig mindenképpen győzni akart. A szégyen és a gyalázat érzésétől elgyengítve vetette bele magát a küzdelembe. A Nagyon fáj első részének szerelemfilozófiájában intellektusát csillogtatta meg, a harmadik részben pedig költői (elsősorban képalkotó) zsenijét hívta segítségül a siker érdekében.
Az ezután következő tíz versszakban a végső kétségbeesés lelkiállapotába került, a kulturális gátlásait levetkezett ember találékonyságával azt igyekszik szemléltetni az elzárkózó, reménytelenül szeretett lénnyel, aki hidegen szemléli az ő kínlódását, hogy elutasítása milyen mérvű szenvedést okoz neki. Olyan ember udvarlása ez, aki mindent egy lapra tett föl: udvarláson túli udvarlás, túl a fohászkodáson, kérlelésen, utolsó kísérlet a meghallgattatásra.
A szerelmes férfi szenvedéseinek ecsetelése a kőszívű másik fél meglágyítása érdekében a szerelmi líra régi konvenciója. Sok példát lehet hozni a költészettörténetből arra is, hogy mindezt a szenvedések aránytalan túlzásával hajtják végre a költők. A Nagyon fáj ide vonatkozó strófái a szerelmi panasz hiperbolisztikus eszközökkel való kifejezésének hagyományát újítják föl, az elviselhetetlenségig feszítve a szenvedések képeit... azaz példáit, mert egy-egy versszak egy-egy példát nyújt a szemlélőben feltétlen részvétet kiváltó embertelen, szinte megbotránkoztató mértékű szenvedésre. Lehetetlen kivonni magunkat a kényszerképzetszerűen képzeletünkre parancsolt példák hatása alól. A Krisztus szenvedését, a szentek mártíriumát ábrázoló középkori képek némelyikén vagy Dosztojevszkij műveiben találkozunk hasonlóval. S mindez „csak” arra szolgál, hogy a lírai én lelki kínját feltárja a közönyös szerető előtt, hogy ezzel megindítsa őt. A költő számítása nem volt teljesen alaptalan. Ezeket a képeket nehéz megrendülés nélkül olvasni. Ha Gyömrői vélt vagy valóságos érzéketlenségének feloldása elegendő lett volna érzelmi meghódításához, ezekkel a képekkel bizonyára célt érhetett volna a költő.
Különös módon épülnek föl ezek a példák! Magvuk valamilyen rosszat kívánás, valamilyen átokformula. Ráadásul nem a latrokat átkozza el a beszélő, még csak nem is olyan személyeket, típusokat, akik ártalmára lettek volna élete során, hanem védekezésre képtelen, többnyire vélhetőleg jámbor és ártatlan lényeket. A rosszat kívánás tartalma az, hogy a felsorolt alanyok essenek áldozatul a legdurvább erőszaknak, szenvedjenek balesetet, kapjanak begyógyíthatatlan sebeket, katasztrófát éljenek át. Ami ezeket a kegyetlen tartalmú fantazmagóriákat még nehezebben elviselhetővé teszi, az motiválatlan voltuk: motorjuk nem a szadizmussá fajuló gyűlölet, mert ezt akár a bennük érintett személyek ellen feltámadó indulat még hitelesíthetné is valamilyen mértékben.
A beszélő a válogatott kínzásokkal „csupán” azt kívánja elérni, hogy a szenvedő lények nyilvánítsák ki szenvedésüket, hallassák a „Nagyon fáj” jajongó kiáltását vagy nyögését, visszhangozzák azt a panaszt, amelyet a lírai én szerelmi magára hagyottságának kifejezéseként présel ki magából. A legkülönösebb és leghátborzongatóbb ebben, hogy az alany segítségért fohászkodik a megkínzottak hadseregéhez, s azért átkozza meg őket, hogy segíthessenek neki panaszának súlyosságát nyomatékosítani. Lényegében a szenvedők egyetemének borzalmas kórusát szólaltatja meg jajongásának egyéni szólama mögött.
„Egyedül kelljen szenvednem?” – kérdezte az előző részben. Nos, a Nagyon fáj harmadik részében társakat keres és teremt ehhez az elviselhetetlennek érzett szenvedéshez. Az érzést tíz képbe, tíz alany között szórja szét, bennük osztja el azt, amit egy tömbben sem elviselni, sem kifejezni nem lehet. Szerb Antal a szenvedésre való képességnek ebben a túlzásában véli felfedezni a patologikus elemet: „Szenvedése örök rejtély marad; a patológiának valamely úttalan területére vezet. Talán csak orvosa tudná megmagyarázni, miért szenvedett, és az sem mondaná meg az igazat. ’Normális ember egyáltalán nem képes ennyi szenvedésre. Nincs is rá semmi oka. Egy ember sorsa túl kevés ahhoz, hogy ennyi fájdalmat okozzon.” Mindezt szabályos prozódiájú, nyelvileg jól tagolt, képileg kimunkált strófákban teszi a Nagyon fáj szerzője. Ezekre a versszakokra valóban érvényes az a meghatározás, amelyest a költő a 9. szakaszban a költészetről ad: „gondom s fájdalmam kicifrázva”.
A versnek ez a része egy hatalmas katasztrófa, egy mindent átfogó tűzözön, világégés képébe torkollik, mint Móricz műveiben, s a rosszat kívánás itt a lírai én szenvedéseinek közönyös nézőjét, a reménytelenül szeretett nőt is eléri, aki „üszkösen... elszenderül”. A két szó, a legnagyobb fizikai fájdalmat implikáló „üszkösen” és a gyöngéd „elszenderül” találkozása áramütésként éri az olvasót, magába sűríti a harmadik rész kegyetlenségből, fohászból, fájdalomból, szánalomból és gyöngédségből egységbe olvadó érzelmi ötvözetét. Az „elszenderül” azonban csak egy pillanatra lágyítja meg a vers hangvételét. A haldokló ágyát körülvevő szenvedők kórusa a beszélő refrénjét, a „Nagyon fáj”-t kántálja, hogy a nő, aki „ellökött magától”, mindhalálig hallja a közvetve általa előidézett egyetemes fájdalom kifejezését, a poe-i „Nevermore” méltó párját.
A Nagyon fáj utolsó két strófája külön egységet képez. Első mondata átvezet az előző látomásból és általában a példasorból a lezáró végkövetkeztetéshez, kimondva a kegyetlen szerelmes fölötti súlyos ítéletet: „Hallja, míg él.” Azaz töltse be fülét életfogytiglan a szenvedők jajongása. Kilépve a vizionáló képsorból, a gondolatmenet ezután visszakanyarodik az első rész szerelemfilozófiájához, s lezárja a mérleget. Ha az asszony szerepe ebben a férfi nézőpontú szerelemtanban az, hogy menedéket nyújtson a halál elől menekülő élőnek, akkor a versbeli szeretett nő ezt a szerepet nem töltötte be, s minden értékét elveszítette: „Azt tagadta meg, amit ér.:”
Az utolsó sorok bezárják a kört. A vers a „kívül-belől leselkedő halál” képével kezdődött, s a „kívül-belől menekülő élő” képével zárul. A vers a halál elől az asszony karjaiba menekülő férfi alakjával indított, s a menedéket „puszta kénye végett” elfonó asszony alakjával zárul. A befejező strófapár voltaképpen egy ítélet és annak indoklása, egy bírói végzés formáját követi. Az ítélet a strófakezdő sor, s a továbbiak a verdikt indoklását tartalmazzák. Ez az ítélkező magatartás egyszerre könyörtelen és fegyelmezett. A lávaszerűen kirobbanó is kilövellő indulatok itt újra nyugvópontja jutottak.
Az eddigiekben figyelmünket a lehetséges mértékben arra összpontosítottuk, melyek a műben megfogalmazott tartalmak s melyek azok előadásának lényegi összetevői. Tartózkodtunk annak vizsgálatától, hogyan „cifrázta ki” gondjait, fájdalmait eme „fájdalmas éneké”-ben a költő. Tekintsük át immár egészében a művész koncepciót, vegyük sorra a formaképzés fontosabb pontjait! A költeményt, mint láttuk, nyílt, szókimondó, helyenként majdnem nyers, egészében azonban rendkívül választékos kifejezésmód jellemzi. A kifejtés módja teljesen világos, egyes részeiben majdnem disszertáció-szerű szabatossággal érvelő és ítélkező. A szerkezet jól tagolt és arányosan felépített.
Szerelmes vers, tehát két, egymással közeli, bár nem minden tekintetben harmonikus viszonyban lévő ember kapcsolata képezi tárgyát, s így mindkélt fél a mű minden ízében jelen van. A különbség kettejük között térbeli pozícióként és pozícióváltozásként érzékeltethető. Az első részben (8 strófa) a nő alakja köré rendezett szerelemfilozófia folytán a szeretett asszony áll előtérben, a másik fél eltávolított, burkolt módon, önmegszólító formában, mintegy a kifejtő szerelemtan tanítványaként, didaxisának céljaként van jelen. A tanítás ezenközben megteremti a hozzá illő általános alanyt: „Ezért ölel minden, ami asszonyra lel...”, illetve a többes első személyt: „Nincsen egyéb menedékünk...”, mindkettőt alárendelve az önmegszólítás második személyének.
A második nagy szerkezeti egység (8 strófa), mint megállapítottuk, helyzetjelentés a magára hagyott, pánikba esett szerelmes férfiról. Itt a nő alakja vonul háttérbe, jelentkezik közvetetten mint a férfi végletes állapotának okozója. A mondottakból eredően ez a rész vallomásszerű, s ezért példás pontossággal vált át nyomban az újabb nagyobb egység első strófájának első sorában egyes szám első személybe: „Nincsen helyem / így, élők közt.” Más személyű alakok is előfordulnak, ezúttal azonban az első személyű beszédmódnak alárendelve.
A harmadik egység újra markánsan különbözik az előző kettőtől. Egyes szám első személyű beszélő szólít fel itt segélykérően, tehát kérlelve, fohászkodva többes második személyű valós („Ti kisfiuk”, „Nők”, „Ti férfiak”) és irreális („Ti hű ebek”, „Lovak, bikák”, „Néma halak”) alanyokat. Az egész egységet indító, s ettől kezdve mindvégig érvényes kezdő felszólító formulától: „Segítsetek!” eltekintve a sorjázó felszólítások önmagukban sokkal inkább mágikus átokformulára, mint kérlelésre mintázódnak. A szerelem tárgya, a nő harmadik személyben van jelen mindvégig, jelöletlen szemlélőjeként, megnevezetlen címzettjeként a megbotránkoztatóan elfogadhatatlan képsornak. Sőt, úgy is tekinthető, mint a felsorolt borzalmas esetek oka, még ha itt imaginárius eseményekről és így ezek imaginárius okáról beszélhettünk csupán, olyan képzeleti képekről, amelyeket a férfi lelkében, fantázia- és érzelemvilágában a reménytelenül szeretett nő közönye, érzéketlensége vált ki. A képsor utolsó láncszemében aztán ő maga is felbukkan, közvetlenül megnevezve, a rossz kívánságok utolsó áldozataként, majd pedig egy könyörtelen ítélet alanya gyanánt.
Az utolsó két strófa képezi a költemény negyedik, záró egységét, amelyet személyre szóló verdikt és indoklás, poétikailag pedig a gondolatmenet kezdőpontjához visszavezető zárlat gyanánt értelmezhetünk. Jellegüket tekintve ezek a versszakok, magukba gyűjtve a második részbe foglalt vallomás és a harmadik rész rendhagyó fohásza tartalmait és érzelmi feszültségeit, visszatérnek az első rész higgadt, fegyelmezett hangneméhez, s elvégzik az egyéni tapasztalatnak, a szerelmi elhagyatottság élményének a szembesítését az első részben kifejtett szerelmtannal. Újra az asszony alakja kerül előtérbe, immár nem mint lehetséges menedék, hanem mint e menedék megtagadója, nem mint lehetséges partner, hanem mint egy ítélet bűnösnek találtatott vádlottja.
Közelebb lépve a szerkezetet alkotó kisebb egységekhez, megállapíthatjuk, hogy az első két egység (1-8. és 9-16.) és a zárlat (26-27.) azonos elvek szerint épül föl, a harmadik rész (17-26.) szerkezete jelentősen eltér ettől a megoldástól. Az eddigiekben is nemegyszer két strófánként előbbre lépve tagoltuk a gondolatmenetet. Ez a tagolás nem volt önkényes, hanem a költő által megvalósított tervet követte. A Nagyon fáj elemi ízületei (kivéve a harmadik egységet) kélt strófát foglalnak magukba. Ezek az elemi egységek gyakran olyan összetett mondatokból állnak, amelyek mindegyike két-két versszakot tölt ki. A korábbiakban láthattuk, hogy ez nem puszta formális egység. Minden strófapárnak külön, a saját határain belül kimerített mondanivalója van, amellyel hozzájárul a nagy egészhez. Ez, persze, nem mereven és iskolásan érvényesül, de egyértelműen és világosan felismerhető tendencia.
Vannak az egységek között átvezető sorok, félsorok, amelyek mindkét szomszédos elemi egységhez odasorolhatók, és vannak előre- vagy visszautaló szerkezeti, képi, jelentéstani mozzanatok, amelyek egységes tematikai-motivikus hálóba, szerves egységbe fogják az alkotóelemeket. Az elemzés során ezekre több ízben felhívtuk a figyelmet. Mindez azonban nem homályosítja el a leírt ízületekre való tagolást. A strófákat e kettősségen belül ritkán szakítja meg pont vagy kérdőjel, általánosan a tagmondathatár, tehát az egységen belüli elhatárolás a jellemző. Ha mégis előfordul hangsúlyosabb mondattani elkülönülés, valójában a mondathatár feloldhatónak bizonyul.
Ezt a tartalmi és nyelvi-szerkezeti tagolási rendet aláhúzza az alkalmazott rímtechnika. A strófák felépítése igen feszes, különös. Egy rövid sorra (4 szótag) két hosszú (8, illetve 9 szótag) következik. A rímképlet: a a b, c c b, d d e, f f e, világosan mutatja a két strófa rímtechnikai összefogására irányuló szándékot, az első és a második strófa záró sora rímel egymással, míg a kezdősorok egy-egy szakaszban közvetlenül felelnek egymásra és csakis egymásra.
A harmadik rész felépítése számottevően eltér az első, a második és a negyedik részétől. A kélt strófából összenőtt ízület felbomlik. Minden versszak külön, önálló egységet képez. Mindegyiknek van egy saját, a többiétől különböző megszólítottja és mindegyik sajátos, a többitől nagyon éles körvonalakkal elhatárolható karakterű szerencsétlenséget villant föl. Az első szakasz a kisfiúk megvakulását, a második a jámbor emberek megrugdosását és letaposását, a harmadik az ebek járművel való elgázolását, a negyedik a nők elvetélését jelzi, és így tovább. Formailag ez azzal a következménnyel jár, hogy az első strófa kivételével, amelynek első sora az egész egység vezérszavát, a „Segítsetek!” felszólítást tartalmazza, az összes többi szakasz első, rövid sora kizárólag az adott szakasz kiszemelt áldozatainak megszólítását foglalja magába. Az első szakaszban is jelen van ez a megszólítás, de ez a második sor első felébe szorul vissza.
Itt jegyezzük meg, hogy a Szabad-ötletek jegyzéke tartalmaz olyan motiválatlan, megbotránkoztató rossz kívánságokat, amelyek közvetlen előzményei lehettek a harmadik részbe foglalt átkoknak: „a csecsemőket teherkocsi alá kell tenni / a terhes asszonyokat teherautó alá.” Ez a körülmény egy újabb freudi témára, a szublimációtanra hívja föl a figyelmünket. Ha elfogadnánk azt a feltevést, hogy a Szabad-ötletek jegyzékében a költő képes volt teljesen kiiktatni a tudat ellenőrző szerepét, s korlátok nélkül engedte érvényesülni a tudattalan képzetek áradását, akkor verseiben eme origóhoz mérten a szublimációnak legalább két különböző szintjét kellene elhatárolnunk. Az egyik szinten az ösztönvilágból felgomolygó tartalmak éppen csak hogy meg vannak formázva, eredeti antiszociális, amorális, az esztétika alaptörvényein inneni töltésüket igen nagy mértékben megőrzik. Ilyen darabok például a Kései sirató és általában a Gyömrői-versek, köztük a Nagyon fáj idézett részlete. A szublimálás ennél sokkal magasabb szintjén képezné például A Dunánál, amelynek – egyebek között – az anyához, az apához, a munkához való viszonyt tartalmazó képzetei és a vele egyidejűleg készült Szabad-ötletek jegyzéke megfelelő képzetei diametrálisan ellentétesek.
A kutatás jelenlegi állása szerint azonban a költő füzetbe leírt szabad ötletei „igen viszonylagosan ’szabadok’: ha kimondunk, de még inkább ha leírunk valamit, óhatatlanul érvényesül a tudat egyfajta kontrollja”, azaz a szublimáció bizonyos fokát már a Szabad-ötletek jegyzékében is feltételeznünk kell.” A Nagyon fáj harmadik részében kifejtett tartalmak egyértelműen megformáltak, de a szelektíve működő tudati kontroll itt azt a döntést hozta, hogy jóval többet enged át a tudattalan zavaros, takargatott kényszerképzeteiből, mint másutt, s vállalkozott arra, hogy ezeknek a tartalmaknak közvetlenül logikai, nyelvi és poétikai alakot ad. Az így létrejött ötvözet a hétköznapi értelemben vett illendőség határait áthágja, mert nem kívánhatjuk „komolyan” a kisgyermekeknek, hogy a szemük pattanjon el, az anyáknak, hogy elvetéljenek stb. Esztétikailag pedig a formai szépségnek és a képzettartalom szörnyűségének alig elviselhető egységét hozza létre.
A poétikai megformáltság részét képezi a rímképlet, amelyben az első két részhez képest a harmadikban fontos változás esik: a a b, c c b, d d b stb. Tehát a strófazáró sor mindvégig monoton módon ugyanazt a rímet ismétli. Ez részben azzal függ össze, hogy a harmadik rész tulajdonképpen refrénes forma. A strófák nagy részében a szörnyű „Nagyon fáj” hangzik és visszhangzik. De a rím ott is a „Nagyon fáj”-jal rokon hangokból épül föl, ahol, mint a harmadik rész első szakaszában az „ahol jár” és a kilencedikben a „vadon táj” szintagmákat találjuk. A harmadik egység megszerkesztettsége a költő hallatlan tudatosságáról és koncentráltságáról tanúskodik. Az első szakaszban a reneszánsz költészetre visszautaló ünnepélyes, áhítatos és archaizáló inverzió: „ott, ő ahol jár”, döbbenetes ellentétben áll a sorokba foglalt átokkal. A „Nagyon fáj” siralma pedig a hidegvérrel kiválasztott, az adott áldozatokra jellemző kommunikációs formában hangzik fel: az ártatlanok mondják, az ebek ugatják, a nők sírják, az emberek motyogják, a lovak rijják, a halak pedig tátogják a fájdalom refrénjét. Végül a költő azzal az igével él, amely a fájdalmában önmagából kivetkőzött emberi lény animális önkifejezésmódját jelöli: „vakogjatok velem”.
„A líra: logika” elve itt sem hagyja cserben a költőt. A felsorolások 9. tagja mintegy összefoglalja, általánosítja az eddigi eseteket, amennyiben egyetemes áldozatot jelöl meg. Minden élőlényre, az „Elevenek”-re vonatkoztatja az átkot, s a rossz kívánság, a világégés is egyformán mindenkit érint. A költő még ezen a ponton is képes disztingválni. Hátborzongató szabatossággal tesz különbséget az emberi környezet: „kert” és az érintetlen természet: „vadon táj” között, hogy még csak véletlenül se maradhasson ki az általános átokból semmilyen kategória sem. A 10. szakaszig eljutva a sorozat végére értünk, s itt újra visszaáll a két strófából egybenőtt ízületek rendje. A szörnyű képsort itt csatolja ugyanis vissza a beszélő a mindeddig csak virtuálisan jelenlévő nő alakjára, őt is bevonva az egyetemes tűzvész áldozatai közé. A „Nagyon fáj” immár miatta és érte is hangzik.
Az elmondottakból azt a végkövetkeztetést vonhatjuk le, hogy a Nagyon fáj szerzője olyan költő, aki művészi ereje teljében van, akinek intellektusa hibátlanul működik. Távol áll az olyan extatikus hangvételű művészektől, akik a fájdalom paroxizmusában elveszítik ellenőrzésüket önmaguk fölött, és fenségesen dadognak, akiknek dikciója szeszélyesen csapong. Az élmény súlyosságát nem használta fel alibiként, hogy erre hivatkozva alább adja szellemi-művészi igényességét. A Nagyon fájban és társaiban a baudelaire-i értelemben vett tiszta költészet megvalósulásának mintapéldányát láthatjuk: József Attila is a súlyos életanyagból, a költészet felidéző boszorkányságának képességével alkotott gáncstalan művészetet, tiszta formát, mint nagy 19. századi elődje. A vers megmutatja a betegség és az önfeladás örvényét, amely az embert végül magába szívja. Annál inkább értékelnünk kell azt, hogy ezzel a mélybe húzó, ellenállhatatlan erővel reménytelenül viaskodva is módot talált a költő, hogy teljes szépségű, tökéletes műgonddal készített, formailag kiérlelt remekekben számoljon be szörnyű tapasztalatairól.
1) József Attila – Gyömrői Editnek, Bp., 1936. nov. 9. – József Attila Válogatott levelezése, Bp., Akadémiai, 1976. 343-344.
2) Fejtő Ferenc, József Attila költészete – Kortársak József Attiláról, Bp., Akadémiai, 1987. II, 999-1000.
3) Ignotus Pál, Emlékforgácsok, Híd, 1957. dec. 992.
4) Bak Róbert, József Attila betegsége. Szép Szó. 1938. jan.-febr.; Ua. – Kortársak József Attiláról, i.m. II. 1017.
5) Németh Andor, József Attila, Bp., Cserépfalvi, 1944. 179.
6) Szántó Judit, Napló és visszaemlékezés, Bp., Múzsák Közművelődési Kiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum, 1986. 118.)
7) U.o. 96.
8) Célszerű közölnünk a szöveget eredetiben is, mert József Attila francia nyelven ismerkedett meg a középkori költő verseivel. A ballada a Villon Du concours de Blois címet viseli. Refrénje így hangzik: „Bien recueully, debouté de chascun.” Szó szerinti fordításban „Jól fogadva, elutasítva mindenki részéről”.
9) József Attila – Babits Mihálynak = József Attila Válogatott levelezése, I.m. 313.
10) Bár a halál / hol áll rímpárnak a magyar költészetben Nyéki Vörös Mátyásig visszanyúló története van; Szörnyű Halál, imé hol áll... kezdetű versét lásd: RMKT XVII/2, 96.sz
(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5-6. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése