Horatius: Lydiához (Carm. Lib. I. 25.)

Egyre ritkábban veri ablakod már

Dőzsölő ifjak sűrű zörgetése,

Nyugton álmodhatsz: küszöbödre híven

Simul az ajtó,

Mely elébb sokkal szaporábban fordult,

Egyre ritkább a panasz éjjelente:

„Meghalok teérted a hosszú éjben,

Lydia, alszol?”

Nemsoká mindenki gúnyolni fog csak,

Csúnya vénasszonyt s szomorún bolyongsz a

Szűk sikátorban, hol a szél süvölt s gyér

Fényt vet az újhold.

S a dühödt kancát szerelemre hajtó,

Tomboló vágy fogja kimarni gennyes

Sebbel a májad s tehetetlenül fog

Hullni a könnyed.

Mert az ifjak víg csapatát a mirtusz

Lombja díszíti s virul borostyán:

Szél ha elvisz pár leveletlen ágat,

Senki se bánja.

(Budapest)

Fordította: Rónai Pál

Forrás: Széphalom, (3). p. 117. (1929)

Horatius (i.e.65-i.e.8): Első tárgya, Mecaen, múzámnak...

Első tárgya, Mecaen, Múzámnak, s egykor utolsó!

Engem akarsz-e megint, kit eléggé láttatok, aki

Megnyertem botomat, berekeszteni régi körömbe?

Sem kedvem, sem időm nem mint volt. Herculesének

Hagyta tfalán kardját Véján, s szuglyába vonult meg,

Hogy ne könyörögje kegyét a népnek színe...

Vájt füleimben cseng egy szózat: „Csapd el öregsző

Tátosodat, nehogy orra essék, s szégyenbe borítson.”

Most hát elhányom versem s játékimat...

Azt keresem mi szabad s illő, s nekifekszem egészen,

Gyűjtök, gyűjtögetek...

(Ford.: Kazinczy Ferenc, 1824. január)

*

Az epistolák első könyvének első darabja. Befejezetlen maradt. Kazinczy 1824. január 6-án ezt írta Kis Jánosnak: „Ez, ha érzésem meg nem csal, nem volna, sokkal rosszabb a Virágénál; De sem ár nem érek a munkára, sem nem hiszem, hogy elgyőzném.”

Véján: Veianus, híres gladiátor

(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,

Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65-i.e.8): Torquatushoz

Elszaladott a hó: fű jő már vissza mezőkre,

Fáknak is új faja nő.

Változik a földszín, megapad patak, és ki nem öntvén

Partra foly árka szerént.

Grácia, két testvérével s Nymphákkal, övetlen

Járni s enyelgeni mer.

Halhatatlant ne remélj; int év, int óra is, amely

Jó napokat ragadoz.

Enyhítnek hideget Zephirek: kikeletre halált hoz

Nyár, ez is élni szűnik;

És majd, a bő ősz ha kiönti gyümölcseit, ismét

Itt terem a henye tél.

A gyors hold ezeket, ha kivesznek is, újra teremti;

Mink, ha oda leesünk,

Hol kegyes Aenéás, dús Tullus s Ankus alusznak,

Por, hamu, semmi vagyunk.

Értünk mái napot, de ki tudja, ha adnak-e nékünk

Holnapot istenink?

Arra mohó kezeket sem nyújt fiad, amit előle

Kényed elélt szabadon.

Majd ha lealkonyodol, s Minos fog hozni felőled

Fényes itéleteket,

Torquát, vissza nem ás sem főnem, sem jeles erkölcs,

Sem tudományos erő.

Mint pokoléjekből nem menti Diána szemérmes

Hyppolitust soha ki;

Lethe vizétől sem szabadítja meg a neki kedves

Pirithoust Theseus.

(Ford.: Virág Benedek, megj. 1820.)

*

Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,

Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65 - i.e.8): Torkvát Manliuszhoz

Már megoszolt a hó, mezeink ismét gyepesednek,

Jő s fakad a falevél.

Váltja viszonyjait a föld, és árkokba szorúlnak

A lohadó patakok.

Már merik a Szűzek s a Kellemek a cíkamátkát

Játszani puszta bokán.

Halhatlan jókat ne reménylj; ez az óra s idő int,

Melly gyönyörű napot űz.

A télt váltja tavasz, múló nyárnak tavasz enged,

S majd ha gyümölcsit utóbb

Önti ki a víg ősz, a rest tél visszakerűl, s a

Hold, ha gyakorta fogy is,

Megtelik újra s az ég illy kárai visszateremnek.

Mink ha leesni fogunk,

Hol kegyes Énéás, dúzs Tullusz is, Ankusz is ülnek,

Por s hamu lenni fogunk.

A maihoz több új napokat fog-e vagy sem az Isten

Adni, ki tudja? Csak azt

Mentheted, a fösvény örököstől, amit örömmel

Kedveseiddel elélsz.

Majd ha halálod elolt, s Mínósz ítéli dicsően,

Manliusz, életedet:

Semmi, sem ékes nyelv, sem nagy nem, semmi kegyesség

Vissza nem adhat ide.

A szűz Hippolitust sem hozza setét temetőből

Vissza Diána soha,

Léthei láncairól Thezeüsz sem mentheti kedves

Piritoussza nyakát.

(Ford.: Édes Gergely, megj. 1819.)

*

Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65 - i.e.8): Mely emberre születtekor...

Melly emberre születekor

Egyszer Melpmene! szép szemeket vetél,

Nem nyér isthmusi próba közt

Bajvívó nevet az; s rá haditettiért,

Hogy sok büszke királyt levert,

És hérósi fején délusi ág lebeg,

Nem néz a Capitolium.

Tibur bő mezején csergedező vizek

S a sűrű csere fürtjei

Formálnak neki írt aeoli verseken.

Róm', a városok asszonya

Kellő lantosinak szép seregébe hát

Béméltóztata engemet:

És nem marnak is úgy már az irígy fogak.

Óh, szent szűz! ki az én arany

Lantomnak gyönyörű zengzetit izgatod,

Óh, a néma halakkal is

Hattyú-hangzatokat kedvre közölhető!

Mind néked köszönöm, hogy a

Mellettem lemenők ujja reám mutat,

S néz, mint római lantverőt:

Tőled van, ha mi van, köz becsem, életem.

(Ford.: Csokonai Vitéz Mihály, 1799.)

*

Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65 - i.e.8): A született költő

Mosolygó szemeket kire

Egyszer Melpomene még születésekor

Vetsz azt már soha nem teszi

Bajnokká meghevűlt Istmusi küszködés;

Mint nyertest az akájai

Győzetlen szekeren már legelől soha

Nem hordozza serény lova.

Fel sem küldi vitéz ütközet a vezért

Zölden fel koszorúztatott

Homlokkal, mivelhogy büszke királyokat

Megtört a Kapitólium

Szent dombjára, hanem zöld levelek között

A sűrű liget harmatos

Tíbur völgyeiben és eleven patak

Gyengébb csergedezései

Gerjesztik jelesen leszbusi lant hevét.

Kedvez Róma, világ feje,

S fő költői közé engem az édesen

Zengő karba felültetett:

Nem mar már az irígy rossz fog is annyira.

Nyájas Múzsa! ki pengeted

Édességgel arany lantnak a húrjait:

És adhatsz, mihelyest akarsz,

Hattyú szép szavat a néma halaknak is:

Mit tőled vagyon, hogy reám

Újjával mutat a nép susogása közt,

Itt a római lantverő:

Hogy virradnak öröm napjaim hogy szeret

A főbb rend, ha ugyan szeret,

Mind néked köszönöm szép adományidat.

(Ford.: Révai Miklós, megj. 1787.)

*

(Ódák IV. 3. Megjelent a Révai Miklós Elegyes versei és néhány apróbb kötetlen írásai című gyűjteményben mit az Énekek ciklus bevezető darabja.)

Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65 - i.e.8): Halhatatlanságot jövendöl magának

Már ércnél is erősb oszlopom áll, s magasb

Mit sok kincsbe kerűlt pyramisok, nem árt

Ennek záporeső s északi szél dühe:

El nem döntheti ezt számtalan év sora,

S halkan mendegelő hosszas idő keze.

Rajtam teljes erőt nem veszen a halál;

Jobb részem nem esik sír fenekére le;

A késő maradék emlékezik reám,

S napról-napra dicsőbb névvel öregbedem,

A főpap valamíg a Kapitólium

Dombján és vele a szűz fel-alá menend.

Majd, amerre lezúg a sebes Aufidus,

S hol pór nemzeteken Daunus uralkodtt,

s szomjas föld ura volt, a lakos emleget;

Mert, ámbár alacsony származatú, magas

Lettem, s kezdtem olasz verseket a görög

Lantnak hangja szerént zengni. Kevély lehetsz,

Érdemmel keresett s nyert nevedért; nekem,

Kedves Melpomeném, delphusi lobot adj.

(Ford.: Virág Benedek, megj. 1824.)

*

Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65 - i.e.8): Az ő versei dicsősége

Ércnél sokkal erősb és fejedelmi nagy

Tornyoknál magasabb áoni mívemet

Végzém: mellyet erős szél s zivatar s kemény

Főldrengés le nem ont, sem vas-idők futó

Sokszáz évei is szerte nem ontanak.

Nem vesz semmi halál rajtam erőszakot;

Hírem, mint az idő, nőni fog: engemet

Dícsérsz, ó te világ, míg Kapitol hegyénn

Főpappal fel-alá vesztai szűz forog.

Majd széltén valahol harsog az Aufidusz,

Hol földmívesein Daunus uralkodott,

E száraz helyekenn emleget a lakos.

És így nagyra leszek véle, hogy a görög

Alké módja szerént írt legelől kezem.

Tartsd rá hát agadat, Melpomeném, miként

Érdemled, s hajamat, jer! kerekítsd körűl

Fébus, delfuszi zöld laurusival magad.

(Ford.: Édes Gergely, megj. 1803. /1819/)

*

Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65-i.u.8): Boldog az éltében...

Boldog az éltében, kinek a föld gondja fejében

Nem sokasítja baját, van tüze, háza saját.

Szánt, mezején ülhet, palotákat messze kerülhet,

Van veteménye verem, kerti gyömőlcse terem.

Nem hozat ő fonttal boltból laskát darabonttal;

A makaroni levét únja, nem érti nevét.

Őrzi kicsiny honját; rabotája megadja vagyonját,

Otthon-sűlt kenyeret hányni tejébe szeret.

Főz veteményt; a tőlgy tejet ád; gabonát terem a völgy.

Hízik ezektől araszt egy hazabéli paraszt.

(Ford.: Gyöngyösi János, megj. 1790.)

*

Megjelent Gyöngyösi Jánosnak Magyar Versei, melyeket külömb-külömb-féle alkalmatosságokra készített című kötetben. A töredékes fordításokból álló sorozatnak ezt a címet adta: Egynéhány deák verseknek magyar fordítás szerit való követése. Formája leoninus, amelynek Gyöngyösi volt bámult és ócsárolt mestere a XVIII. század végén.

*

Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,

Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Horatius (i.e.65 - i.e.8): Melpomene músához nevének örökre fennmaradásáról

Munkám végbe vivém, melynek az érceken

Tartóssága kitesz, s győzi magas torony

Égig nőtt tetejét. Sem haragos szelek

Azt, sem zápor esők, sem siető napok,

Sem más bús esetek meg nem emészthetik.

Teljességgel halál nem temet engem el:

Testem sírba leszáll: fenn marad a nevem:

Énrólam soha nyelv szóllani nem szünik,

A főpap valamíg a Kapitólium

Dombján, s Veszta kegyes szűze felhágni fog.

Aufidnak vize megy merre zajogva le,

És amerre paraszt népet igazgatott

Szűk vízzel tehetős Daunus, az híre fog

Száguldozni, hogy én a görög ajkra mért

Verset bévezetém Róma vidékire,

S ő nyelvére fogám: Tartsd magadot reá:

Érdemmel keresett gőgöd elővegyed:

Delfusból eredő zöld koszorút arass,

És önként fejemet, Melpomene, kerítsd.

(Ford.: Baróti Szabó Dávid, megj. 1777.)

*

Ódák III. 30. Megjelent az Új mértékre vett külömb versek című kötetben.

görög ajkra ért verset... - a görög lírai versformákra utal Horatius, melyeket ő honosított meg a latin költészetben. Baróti Szabó Dávid a magyar verselést gazdagító költő öntudatával adja ki ezt az ódát abban a kötetben, melyben először közöl klasszikus időértékes verseket.

*

(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)