Mosolygó szemeket kire
Egyszer Melpomene még születésekor
Vetsz azt már soha nem teszi
Bajnokká meghevűlt Istmusi küszködés;
Mint nyertest az akájai
Győzetlen szekeren már legelől soha
Nem hordozza serény lova.
Fel sem küldi vitéz ütközet a vezért
Zölden fel koszorúztatott
Homlokkal, mivelhogy büszke királyokat
Megtört a Kapitólium
Szent dombjára, hanem zöld levelek között
A sűrű liget harmatos
Tíbur völgyeiben és eleven patak
Gyengébb csergedezései
Gerjesztik jelesen leszbusi lant hevét.
Kedvez Róma, világ feje,
S fő költői közé engem az édesen
Zengő karba felültetett:
Nem mar már az irígy rossz fog is annyira.
Nyájas Múzsa! ki pengeted
Édességgel arany lantnak a húrjait:
És adhatsz, mihelyest akarsz,
Hattyú szép szavat a néma halaknak is:
Mit tőled vagyon, hogy reám
Újjával mutat a nép susogása közt,
Itt a római lantverő:
Hogy virradnak öröm napjaim hogy szeret
A főbb rend, ha ugyan szeret,
Mind néked köszönöm szép adományidat.
(Ford.: Révai Miklós,
megj. 1787.)
*
(Ódák IV. 3. Megjelent a
Révai Miklós Elegyes versei és néhány apróbb kötetlen írásai című gyűjteményben
mit az Énekek ciklus bevezető darabja.)
Forrás: Homér és Osszián
- Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető
Könyvkiadó, Bp., 1957.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése