Elszaladott a hó: fű jő már vissza mezőkre,
Fáknak is új faja nő.
Változik a földszín, megapad patak, és ki nem öntvén
Partra foly árka szerént.
Grácia, két testvérével s Nymphákkal, övetlen
Járni s enyelgeni mer.
Halhatatlant ne remélj; int év, int óra is, amely
Jó napokat ragadoz.
Enyhítnek hideget Zephirek: kikeletre halált hoz
Nyár, ez is élni szűnik;
És majd, a bő ősz ha kiönti gyümölcseit, ismét
Itt terem a henye tél.
A gyors hold ezeket, ha kivesznek is, újra teremti;
Mink, ha oda leesünk,
Hol kegyes Aenéás, dús Tullus s Ankus alusznak,
Por, hamu, semmi vagyunk.
Értünk mái napot, de ki tudja, ha adnak-e nékünk
Holnapot istenink?
Arra mohó kezeket sem nyújt fiad, amit előle
Kényed elélt szabadon.
Majd ha lealkonyodol, s Minos fog hozni felőled
Fényes itéleteket,
Torquát, vissza nem ás sem főnem, sem jeles erkölcs,
Sem tudományos erő.
Mint pokoléjekből nem menti Diána szemérmes
Hyppolitust soha ki;
Lethe vizétől sem szabadítja meg a neki kedves
Pirithoust Theseus.
(Ford.: Virág Benedek, megj. 1820.)
*
Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany
utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése