Már megoszolt a hó, mezeink ismét gyepesednek,
Jő s fakad a falevél.
Váltja viszonyjait a föld, és árkokba szorúlnak
A lohadó patakok.
Már merik a Szűzek s a Kellemek a cíkamátkát
Játszani puszta bokán.
Halhatlan jókat ne reménylj; ez az óra s idő int,
Melly gyönyörű napot űz.
A télt váltja tavasz, múló nyárnak tavasz enged,
S majd ha gyümölcsit utóbb
Önti ki a víg ősz, a rest tél visszakerűl, s a
Hold, ha gyakorta fogy is,
Megtelik újra s az ég illy kárai visszateremnek.
Mink ha leesni fogunk,
Hol kegyes Énéás, dúzs Tullusz is, Ankusz is ülnek,
Por s hamu lenni fogunk.
A maihoz több új napokat fog-e vagy sem az Isten
Adni, ki tudja? Csak azt
Mentheted, a fösvény örököstől, amit örömmel
Kedveseiddel elélsz.
Majd ha halálod elolt, s Mínósz ítéli dicsően,
Manliusz, életedet:
Semmi, sem ékes nyelv, sem nagy nem, semmi kegyesség
Vissza nem adhat ide.
A szűz Hippolitust sem hozza setét temetőből
Vissza Diána soha,
Léthei láncairól Thezeüsz sem mentheti kedves
Piritoussza nyakát.
(Ford.: Édes Gergely,
megj. 1819.)
*
Forrás: Homér és Osszián
- Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I. kötet, Magvető Könyvkiadó,
Bp., 1957.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése