El kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én.
Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhők s a habok tombolnak a tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom meg én.
Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.
Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és a mellemhez tapad.
Sokáig dédelgettem gyöngéden.
Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem.
Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól.
Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében.
Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni.
Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.
Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.
A halál lökése belelendítette az életbe.
Szemtől szemben álltunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.
(Ford.: Áprily Lajos)
