Nadányi Zoltán (1892-1955): Te vagy az

 
Te vagy az, aki mindig nemmel
válaszolsz és mindig rázod
a fejed és magyarázod,
nem tudsz nekem hinni.

Te vagy, aki minden szóra,
mozdulatra úgy vigyázol,
én tegezlek, te magázol,
soha el nem véted.

Te vagy, aki mindig eltűnsz,
hol hetekre, hol napokra,
nekem az a poklok pokla,
de te azt se bánod.

Irgalmatlan vagy te hozzám,
nem akarsz egy morzsát vetni,
nem tud engem úgy szeretni
senki, senki, mint te.

Forrás: Új idők 52. évf. 17. sz. 1946. ápr. 27.

Nadányi Zoltán (1892-1955): Séta párosával

Igy megyünk a zöldbe,
ujjat összeöltve,
rabszíjra fűz téged
győztes ellenséged.

Vagy te győztél, drága?
Te viszel rabságra?
vagy ketten is egymást?
úgy sincs hiba, meglásd.

Úgyse rableánynak,
úgyse rabszolgának,
királynőnek szánlak,
te engem királynak.

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.

Nadányi Zoltán: Nem szeretsz

Ha száz jó költő, kortárs, verset írna ugyanarról a tárgyról, ugyanabban a formában, száz olyan vers lenne belőle, ami úgy hatna egy antológiában, mintha ugyanaz a költő, ugyanabban a formában, ugyanarról a tárgyról írt volna száz verset, vagy mintha száz költő írt volna száz verset más-más tárgyról, más-más formában. Kis különbségekből alakul ki a vers és a költő külön egyénisége, egy költő, egy nemzet, egy korszak költészetének gazdag skálája. A formás költészet az igazi kollektív költészet, mert megnehezíti az egyéni elkülönödést. Ilyen költő könyvét, versét nem elég egyszer olvasni. Első olvasásra majdnem csak a tetszetős formával hat, csak érdeklődésünket kelti fel. A zenéje marad meg, az csábít vissza a szöveghez s olvastatja el még sokszor a verset, a könyvet, egész az észrevétlen megtanulásig. Mintha már olvastuk volna valahol azt a verset, érezzük előbb, utóbb meg, mintha mi alkottuk volna. Az igazi vers memoriter: emlékezetben készül az emlékezetnek. Ezért csak látszólag, az írásba foglalás folytán, irodalom. Képzőművészet a vers, összefoglaló képzőművészet: szobor, festmény, zenemű, tánc, melynek anyaga, teste a szó, a beszéd maga. Annyira csak anyaga, hogy a legkevesebb egyéniességet bírja csak el. A mindennapi nyelv születik újjá, nemesedik meg a versben, a versformában, mely, mint egy gát, zsilip,rosta, szűrő, megzajlatja, megtisztítja, természetesebbé, eredetibbé teszi a köznyelvet. Éppen ez az ellentét teszi műalkotássá a verset: racionális beszéd irracionális formában.

Nadányi Zoltán új verseskönyve tökéletesen szemlélteti ezeket a gondolatokat. Érett férfi, érett költő szerelmi költészete ez a harmincnyolc verses ciklus.

Nadányi a legszerényebb költő. Mintha nem akarna lenni sem több, sem kevesebb, mint költő, szabályos mai költő, nem nagy, nem kicsi, hanem mind a kettő, norma, mérték, hiteles, akivel mérni lehet minden költőt, nagyot-kicsit, legkisebb közös többes és legnagyobb közös osztó, integer, egész művész, ember e törtlelkű világban. Matematikus költő, mint Edgar Allan Poe…

Erdélyi József

Forrás: Válasz 4. évf. 5. sz. 1937.

Nadányi Zoltán: Kis kalandok

Megint elkaptam a náthát valakitől. Az imént még semmi bajom se volt, most egyszerre nyakig vagyok benne. Különben csak rám kell nézni, de a hangomon is megérzik. Lázam is van, legalább 38 fok.

Ezen a téren felülmúlhatatlan vagyok. Egyetlenegy náthabacilus nem vész kárba, azonnal beszippantom és feldolgozom. Öt perc alatt kész vagyok, teljes erővel kitör rajtam a nátha.

Most is így történt, csak valamivel cifrábban.

Az adóhivatalban jártam, annál a tisztviselőnél, aki az adóügyemet intézi. Ahogy beléptem a szobájába, rögtön tudtam, veszve vagyok. Olyan mély hangon fogadta a köszönésemet. Azon a bizonyos náthás hangon.

Ismerem a hangját, eleget hallottam, annál jobban megijedtem. Méghozzá abban a szűk kis szobában meg is reked a bacilus. Vágni lehetett a levegőt, úgy tele volt bacilussal.

Hogy meghátráljak, arról szó se lehetett. Elvégre azt mégse mondhatom neki, éppen neki, aki a kereseti adóm összegét megállapítja, hogy nem akarok vele egy levegőt szívni. Akárhogy is fejezem ki magam, mégiscsak az lett volna az értelme.

Nem volt menekvés, megadtam magam a sorsomnak. Leültem, tárgyalgattunk, alig tudtam odafigyelni. Inkább csak arra figyeltem, hogy tódulnak a szervezetembe a bacilusok, hogy hatalmasodnak el bennem rohamosan. Öt perc múlva már nyakra-főre tüsszentgettem. Menetrendszerű pontossággal.

Még neki állt feljebb, elhúzódott tőlem, szemrehányóan kérdezte:

- Náthás?

Örültem a kérdésnek. Legalább jó súlyos nyomatékkal megmondhattam neki az igazat:

- Most kaptam el öntől.

Csodálkozva nézett rám és meglepő felvilágosítással szolgált.

Én nem vagyok náthás. Rekedtre kiabáltam magam otthon.

KÉT VOLALJEGY

Hazatérőben a Balatonról, a 75-ös villamosra szálltunk Erzsivel, a Déli pályaudvarnál. Szerencsénk volt, ülőhelyet kaptunk egymás mellett. Megváltottam a két jegyet, két vonalat. Erzsi a ceruzámat kérte é a maga villamosjegyére ráírt valamit, azután kicserélte a jegyét az enyémmel. Megnéztem, mit írt oda Erzsi. Egyetlen egy szót: „Szeretlek.”

Rajtam volt a sor, elkértem a jegyét, ráfirkáltam, visszaadtam. „Nagyon szeretlek”, ezt olvashatta róla Erzsi.

Jött az ellenőr, kérte a jegyeket. Bozontos szemöldökű, idős, szemüveges férfiú, maga a megtestesült hivatalos komolyság.

Előbb az én jegyemet vette el, hogy megvizsgálja. Nem mertem odanézni.

Szokatlanul hosszú ideig tartott a jegyvizsgálat. Azután az Erzsi jegyét vizsgálta meg az ellenőr, azt is hosszadalmasan. Csak amikor azt is beszakította, akkor mertem felnézni rá. Meglátszott az arcán, hogy olvasta.

Már a következő utas jegye után nyúlt, de a szemüvege fölött még visszanézett ránk.

A mi kezünkben pedig még becsesebbé vált a villamosjegy most már. Okmányunk volt róla, hogy hivatalos ellenőr vizsgálta felül a szerelmünket és rendben lévőnek találta. Ezzel úgyszólván törvényesítette.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony

Nadányi Zoltán: Búcsú valakitől

Nevedet se fogja tudni,

akié leszel,

pedig annyi szép neved van,

ezer és ezer.

Mit tud arról más? Magad se

tudsz róla talán.

Álnéven fogsz éldegélni

hűs férj oldalán.

Hűs férj oldalán.

Hát a két szép szemedet majd

hogy szólítja más?

Alszik benne szólitatlan

sok szép csillanás.

Szép lesz a te szemed úgyis,

egy hibája csak,

hogy ezerszer szebb lehetne,

ha nem volna vak.

Ha nem volna vak.

Megvakulva fogsz te járni,

némán, süketen

és úgy fekszel ágyadon majd,

mint a hűlt tetem,

mert az alvó testedet se

szólítja nevén,

szívedet se, lelkedet se

senki más, csak én.

Senki más, csak én.

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 454. sz. 1942. nov. 7.

Nadányi Zoltán: Esengés

Csak egy napom van, addig élek.

Töltsd velem ezt az egy napot.

Egyetlen napodért cserébe

egész életemet kapod.

De vigyázz, egy nap nagy idő ám.

Elég egy elvétett szavad,

otthagylak és a más halottja

leszek és sírnod se szabad.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 48. sz. Bp., 1942. szept. 28.