- Történeti beszély két énekben -
ELSŐ ÉNEK
A bérczes felföld szép vidékein
Sok régi várat lát az útazó.
Legtöbb azért tisztes, mivelhogy ó
S minthogy lepel van történetein.
Virúlatos képéhez a vidéknek
Úgy tűnnek szembe a dűlt vár-falak,
Miként ép ajkhoz a tördelt fogak.
Egykor kemény fogsort képezhetének,
Mik védni tudtak és emészteni.
A féktelen kor átkos zavara
Úgy tudta a jót s bűnt vegyíteni,
Hogy sok nagy hős nagy orzó is vala…
És számtalan vár büszke véd-fala
Veszett állatnak volt véd-agyara!
Benn, a falak közt, ádáz hatalommal
Tenyésze a bűn, rejtett fészkiben.
Eltűnt e kor; de gyász-emlékiben
Föléled újra és fölzeng a dal…
***
Olly ünnepélyes a köz-némaság!
Az őrtoronyból nem terjed világ -
Sötéten áll az éjben Csejte-vár:
Tán minden őre ágyba tére már?
Nem látni embert a tág udvaron.
De ím kilép az éj vendégeül
Egy gyors levente rejtek-fal megűl.
Előbbre lép s megáll. Vajjon mi von
Sürű redőt az ifju homlokára?
Élesre fent kard mért villog kezében?
Felhőiből lenéz a hold sugára
S rokonra lél a halvány arcz szinében.
Vadúl körültekint. Tovább siet
S megáll egy szikla-barlang ajtajánál.
Az ajtón karddal von kereszt-jegyet
S aztán figyelve s mozdulatlanúl áll.
Lelkében él pokol-sötét gyanú,
Fülében hír cseng, mellyre nincs tanú,
Mellynek, habár éltét díjúl veti,
Titkolt nyomába el kell jutnia…
Még csendben áll. Majd a zárt rengeti,
Nem sejditvén, hogy egy őr-dalia
Hiuz szemekkel leskedik reá
’Jelt adj!’ kiált a czirkáló vitéz.
És a levente gyorsan hátranéz.
Nem késik. Egy percz… s kardját felfogá.
Az őrre támad hirtelen haraggal.
De nem fogadja őt az lomha karral
S egymás között vér-bajt inditanak.
Néhány percz… s mindketten lehúllanak.
Az őr átszúrva porban hentereg,
Kezével még a léget fojtogatja.
Nyakát feszítő kíntól hátrahajtja
S vonagló ajka szitkokat rebeg.
Mellette némán fekszik a levente.
Egyszerre zsibbadt minden izma el
A mint fejére nagy csapás zudúlt le.
Alattok a föld gyásztort ünnepel
Vérök beszíva. S ez rendén vagyon:
Mert ki hozzájok közelebb rokon?
***
Alighogy elhangzott az éji zaj,
Kik jőnek már is a csöndet zavarni?
Naponta nincsen tán elég robaj,
Hogy éjjel sem tudtok veszteg maradni?
Ha jól látok, Ficzkó, a rőt pribék
Jön ott. Kezében tolvaj-lámpa ég.
Mi végre ez? Nem tolvajlámpa-e
Anélkül is sötét fényű szeme?
Erzsébet, a vár rémes asszonya,
Szeme miatt fogadta ördögének,
Mellette czammog egy kövér banya,
Kit tán a tompult lelki-ösmeret
S könyörtelen sziv hizlalának úgy meg.
Útjok a szikla-barlanghoz vezet.
A mint elérik, Ficzkó visszadöbben:
’Mit látok? Kik feküsznek itt vérökben?
Ez itt az őr azt ott nem ismerem -
Itt dárda, ott véres kard nyúlik el.
Ha jól gyanítok… Úgy lesz.. Bárha nem.
Különben is balhirű már e hely
S merész legények a kalandorok,
De hogy jutott a várba? Rosz dolog!
Hallod Dorottya, óvakodni kell.
És legkivált ónunk kell e helyet.
Ha itt találják a holt testeket:
Új mende-monda, újabb suttogás
Lesz majd a barlang borzadalmiról.
Hová tegyük, mit gondolsz, láb alól
Őket?’
„Hová? Kell is gondolkodás!
A többi holttesthez. Nincs olly tele
A tág öböl most, hogy ne férne be
Két oly madár!”
’Bölcsen beszélsz, Dorottya.
Maradj tehát itt.’
S halkkal megnyitotta
A zordon barlang ismert ajtaját.
Aztán több belső ajtót nyitva meg,
Elébe tárul hosszu, tág üreg.
Megáll. Benyújtja kigyóként nyakát
A végnyiláson… ’Kincsem, alszol–e?
Szólott vihogva s gyorsan elmene.
***
Ki alszik e?...Kit rejt a néma bolt?
Mi bágyadt fény lövell a résen át?
Való-e? Nem hazug gyanú tehát?
Való-e? Angyal lakja e pokolt?
Olly ifju ő és olly egyszerre szép!
Remegve ül ott durva kőpadon.
Látása lelket bűvöl, lelket tép.
Mit véthetett ez ifju hajadon
Az enyhe légnek, s hold- és a napnak,
Mit véthetett, hogy tőle tiltva vannak?
Mert ember ellen ő nem véthete:
A bűnnek nincsen olly kedves szeme!
Takard el, ó leány, bájos szemeid!
Jobb itt azoknak mitsem látniok,
Hol minden a legrémítőbb titok.
Egy percz örök halállal ér föl itt.
Mélyebb e rejtek a kétségb’ esésnél:
Föl nem hat ebből átok vagy sohaj,
Bennfúl a jajszó és a gúnykaczaj.
Egyéb egy szalma-ágynál s lámpa-fénynél
Nem emlékeztet itt a felvilágra.
Az ágy körül vérfoltok látszanak:
Könnyű itt emlékezni a halálra.
***
Egy lábrugás – s a résnek ajtaja
Belebb zudúl… Ficzkó és a banya
Az őr testével jőnek czipekedve.
Elsáppad e látványon a szegény lány;
Föláll s azonnal visszahúll ijedve.
„Temetni jöttünk – szól a vén boszorkány -
De csak a lábunkkal harangozunk
S könyek helyett ugyancsak izzadunk…
Bomlott nehéz!… Lesz a manónak dolga,
Mig elsegíti hátán a pokolba!”
E szók után nagyot fútt a banya,
A lámpa-láng is félre lobbana.
Jobbról betérnek egy mellék-üregbe,
Mellynek végén sötét öböl van… Ebbe
Dobják a testet. ’Így ni! Emberül van!
- Mond a pribék – jó dolga lészen ottan;
Még annyi szűz mellett sohsem hevert.
Megtettük őkelmit török basának!
De jöszte, most a másik sihedert
Mozgassuk el!’
Szólott és indulának.
Hallgatva mentek át az or-lakon.
Utánok a megrémült hajadon
Merően nézte nagy sötét szemével.
Majd ismét a mellék-üreg felé
Vetvén szemét – tovább nem türheté:
Elfödte arczát mind a két kezével.
És sirt az omló zápor erejével.
Ó ifjuság! Te a tikkasztó hőnek
S hűs záporoknak változó kora!
Te adsz özön-könyűt a szenvedőnek,
Kit körbe vett a rémek tábora.
Habár kietlen puszta lőn az élet:
A pusztaságban forrást nyit hatalmad!
És nyomja bár az éj homálya fényed:
Engesztelően hull alá a harmat!
***
Mint a kit a föld irtózatai
Elől befednek bő viz árjai;
Föl nem riad siralmiból a lány
A czinkosoknak hangos dobaján.
Mellette hurczolák el a leventét;
Hallá a zajt, a tréfás suttogást,
És halla később tompa zuhanást,
De lágy kezvel födve tartá képét.
Majd hogy ujabb nesz támad közelében
S fülébe hat rejtélyes készület,
Fölnéz a lányka- és mi rémület!
Kést lát villogni a pribék kezében.
Felgyűrekeze, tág öblű edénnyel,
Dorottya szemközt áll a rőt pribékkel.
’Irgalmas Isten ótalmazz! Ne hagyj el!’
Eseng a szűz s az ágyhoz támolyog.
A vén boszorkány hozzá sompolyog
„Légy csöndesen! Ne rettegj kis gonosz!
Ki bánt, mi lelt, hogy úgy elsápadál?
Tőlünk remegsz s magad vagy a halál!
Beteg vagy, úgy-e? Tüstént helyre hoz
Egy kis érvágás!”
’Könyörüljetek!
Hiszen te asszony volnál – szánj te meg!
Hideg vagy – ó bocsásd el kezemet!
Csak itt, csak itt ne legyek eltemetve:
E bűnös föld ne szíja véremet!’
„Nyugtasd magad – szól a banya nevetve -
Véreddel úrnénk fog majd mosdani:
Nem hagyjuk azt a földre omlani.”
Sujtó villám gyanánt hatottanak
Boldogtalanra e gunyos szavak.
Kétségb esett sikoltást hallatott
S a szalma-ágyra ájultan rogyott.
Kínzói megkörnyezték őt legott,
Mint bősz kutyák az elfáradt vadat.
S mellynél fehérebb hajdan nem vala
Pogányhitűeknél az áldozat,
Melly olly fehér, mint a hófúvatag -
A szűz karját fölvette a banya
És az edényre tartván, hirtelen
Metszé meg azt bűntársa, több helyen,
Omlott a vér, mint kerti zuhatag,
Mint esti bibor-fényben a patak.
Már az edény félig megtöltözék.
’Kössük be karját! – ugymond a pribék -
Két, három napra ennyi vér elég.
Negyed nap ismét ehhez tarthatunk
S így valahogy csak elgazdálkodunk.
Bizd a sinlődő gondját Ilonára,
Hadd tartsa jól tápláló eledellel:
Bő vér leend a bő tartásnak ára.
Szűk a világ. Kéznél nincs e kívül
Csak két leány. Hát csúnyán bánjunk ezzel.
Közelről több nem egy könnyen kerül;
Betelt a környék mindenféle nesszel.
E neszre lettek ollyan vakmerők,
Hogy seregestül jőnek a szülők.
Mindnyája lányát kéri, egy ajakkal.
Hiába mondom, hogy meghaltanak
Természetes, sőt ajtatos halállal:
Száz meg száz kérdéssel boszontanak
S holott köny- és szóból kifogytanak:
Végül a sírt ohajtják látni még,
Hová szerelmök kincsét temeték.
Kell béketűrés, már azt mondhatom,
Miglen nyakamról mind lerázhatom.
E közben a lány karját beköték. -
A párolgó edényt kötény alá
Rejté a vén boszorkány s elhagyá
Társával a lélek-vesztő tanyát.
***
Minb tűnös száj, mellyel lakatra zártak,
Olly néma most a föld alatti or-lak.
Minden terén megfészkelé magát
Lakóul a rothadt nyelvű halál.
S ott fekszik a szűz, mint tört rózsaszál,
Mellynek elhullott piros levele,
Mellynek felnyúlni nincsen ereje!…
Dicsőn virúlt ő a szülői földön;
Gyermekségének tündéres vidéke
Fényét, úgy látszék,tőle vette kölcsön.
Ő volt az agg szülőknek büszkesége -
És mennyvilága volt az ifjunak,
Ki megfelelt szerelme vágyinak.
De boldogságuk nem tartott soká.
Vejéül a lány kérlelhetlen atyja
A nem dús ifjat el nem fogadá…
Ekkor vetődött házukhoz Dorottya.
Magasztalással szóla Csejte-várról
S minden felett a várnak asszonyáról.
Mi jó, mi szép ő! És mint illenék
E gyönyörű lány hölgy-kiséretébe!
Hatott az álnok kígyó méz beszéde.
Az elcsábult szülők azt képzelék,
Távolban a gyermek felejti majd,
Kit most szerelme olly forrón ohajt…
Utolsó éjjel, mellyet otthon tölte,
Korábban, mint máskor, fekünni ment,
S midőn a házban úrrá lőn a csend,
Magára gyorsan könnyü leplet ölte.
Remegve lépé át a küszöböt,
Hangzott szivének minden dobbanása -
S olly rögtön, mint hulló csillag futása,
Ott álla már a kerti domb fölött.
A dombon állt, hol annyi édes emlék
És annyi új keservek üdvezelték.
Derengő éj volt. A viritó hársak
Meleg szellőktől halkan suhogának.
Békétlenül nézett ő szét az éjben:
Nem jő-e? Hol késik várt kedvese?
És jött-
De hah mi ez? Jól hallok-e?
Kisértet jár-e a mellék-üregben?
Hány óra most? Nyilván éjfél lehet,
Midőn a nyughatatlan képzelet
Megcsalja rémhangokkal a fület…
Közel dobaj… Mit látok? Lehető-e?
Ő az! Valóban ő az – a levente!
Fáradtan lép ki a szűk torkolatból
S eláll, a lámpás tartva bús szemét
Az alvajáró, fosztva öntudattól,
Így nézi a holdnak tündökletét.
Még egyre szédül a súlyos csapástól,
Melly elzsibbasztá minden idegét.
Fején a dús haj vértől összecsapzott,
Sáppadt arczát is vér mocskolja itt-ott.
Kétkedve néz körül a láng üregben;
Az ágyra néz – s ámulva visszarezzen.
Szemén erő és élet-hév lobog fel,
Dermedt keblében habzó mozgalom kel
S kábult agyán a küszködő eszmélet
Egy lobbanásra hatalomra éled.
„Ez ő! Ez Ilma!” … És e látomány
Általragyog lélek-borúlatán.
Önkénytelen lépett az ágy elé.
Azon tudat, hogy a leány előtt áll,
Ki másod lelke, ki őt szereté -
Ó E tudat magasb az öntudatnál!
S ott áll sokági néma figyelemmel.
A kimerült lány félig nyilt szemekkel
Fekszik az ágyon mozdulatlanúl,
Igéző arcza lázasan pirúl.
Megrendül a hű ifju s kedvese
Vállát kezével gyengén illeti.
’Ébren vagy Ilma? Ilmám, hallasz-e?
Ifjad szól hozzád – nem felelsz neki?…
De hol vagyok?… Hogy jöttem én ide?
Úgy emlékszem, harcz-téren ébredék
Holttestek közt… Kikkel csatáztam én?
Sötétben kit gyilkoltam meg? Nagy ég
Ne kisérts!… Nem, itt nem volt a csata!
S ott ő nem volt: hiszen őt keresém.
Ó szólj! Ébredj szerelmem angyala!
Téged kereslek! Én vagyok Keled!
Egy perczre bár, derűljön rám szemed
S aztán, ha fáradt vagy, pihenj megint!’
És a leány, mély sóhajtás után
A sír élő fiához föltekint;
S a mint fölnézett, jéggé merede
A borzalom miatt tekintete.
„Távozz előlem! Ismerlek pogány!
Menj, menj előlem, isten ostora!
Ne hidd, hogy megcsalj! Te nem vagy Keled,
Ámbár az ő alakját viseled.
Erzsébet vagy, a várnak asszonya,
Ez éj-tanyának or-gazdasszonya!
Hah ott ég a rút bélyeg arczodon!
Most már piros, piros vagy asszonyom!
Ó lennél inkább mint a liliom
Olly halvány: csak vérrel ne mosdanál!”
’Eszmélj, jó angyal! Roszat álmodál,
És a rosz álo úgy szemedbe ment:
Hogy most azért szólsz és látsz képtelent.
Ó vagy beteg vagy?’
„Menj, távozz eretnek!
TE is eret akarsz-e vágni rajtam?
Kevesled a vért, a mi képeden van?
Hogy többet onthass, álnokúl betegnek
Mondasz!”
S irtózva fordítá el arczát
Az ifjutól, ki a leányka karját
Bekötve látván, elszörnyűködött.
Az undok bűn pokol-lánggal sütött
Lelkére. – Iszonyodva néz körül.
’Teremtő Isten! Ez tehát a barlang,
Mellyről gyanúsan suttogott a hír-hang!
És ő itt szened enyhitetlenűl!
Türelmes ég! Behunytad szemeid’,
S veled együtt alusznak fellegid?
Avvagy talán, míg ő itt nyomorog,
A szörnyetegre holdad mosolyog?
Nagy ég! Ha nem szolgálnak vészeid:
Használd hát mennykövül a gyáva holdat:
Zúzd azzal porrá őt, az átkozottat!
Szörnyű, szörnyű! A föld és a pokol,
E régi két szomszéd, fogott kezet:
Hogy eltiporják a szentségeket.
S ó ég! Bölcs ég! Te békén aluszol?
De vedd hálám, hálát mondok neked:
Te vezetél e rejtélyes tanyára,
Te általad jövék a bűn nyomára.
E szókat ejtve, vizsgám szerte jár
A tág üregben… A rés ajtajára
Tevé kezét; de a vasmívű zár
Nem engedett. Majd a mellék-üreg
Előtt gondolkozóan álla meg.
’Hová visz e sötét sikátor itt?
Nem erre jöttem én? S egy percz alatt
Elfödte őt a keskeny torkolat,
Tompán visszhangoztatva lépteit
***
Zördül e közben a rés ajtaja,
És egy magas, szikár alak benyit.
Ez is vén czinkos. A kövér banya
Küldötte őt le a beteg leányhoz,
Kinek kettős csuporban étkeket hoz.
Jó Ilonának nevezik rosz névvel.
Vérrel ugyan nem bánik s azt hazudja,
Hogy megkéselni egy csibét se tudna -
Azonban szomszéd országokba jár el
S a várba lányokat csal szép szerével.
Ma este jött meg a lengyel határról,
Két hajadont hozván vadászatáról.
Nem tudják még, nem sejtik a szegények;
Mi mély örvény sodrába kerülének!…
Midőn a mellék-űrnél elhaladna
A czinkos asszony- oldalt pislogatva -
Ím a levente ellenébe lép.
Miként tolvaj kit tetten kaptanak,
Vagy mint villámtól megrázott fa-kép -
Tántorgva állt el a sovány alak.
Száraz kezéből csupra kiesett,
A mint magára keresztet vetett.
’Ne vigy a kisértetbe! Jaj nekem!
Gonosz lélek incselkedik velem,
Vagy téged látlak, te volnál Keled?”
S ránéz az ifju zordon-hidegen.
„Habár a sátán sugta, hogy ide
Jönnél – anyám a jó isten hozott!
Ne kérdd: mint jöttem a bűn fészkibe?
Elég, hogy évek múlva, láthatod
Ismét fiad’… Te a várban lakol,
Erzsébet híve vagy; ő pártfogol -
Tőled felesleg volna kérdenem:
Miért vagy itt:.. De – ó irgalmas isten! -
Mondd hát anyám, ó fejtsd meg hát nekem:
Miért van ő, a kedves lányka, itten?!
Kérlek, ne szólj! Utóbb az sülne ki,
Hogy ő a vétkes, s ti vagytok a jók.
Pedig, lásd, úrnőd mint a ronda pók,
Hálóját a méhekre is szövi. -
És most anyám hallgass figyelmesen.
A sírnál mélyebb s titkosabb helyen
Állunk szemközt. Itt vallom be, anyám:
Hogy a leány ott drágább életemnél. -
Mindenre, a mi jót lelked kiván,
A mit szeretve bir és a mitől fél,
Mindenre kérlek, esdekelve kérlek:
Ápold s őrizd őt, a míg visszatérek.
S ha, mint hiszem, előtted áruló
Szóknál üdvösségem felebbvaló,
Ha kedves éltem s önnön életed:
Tartsd mély titokban e jelenetet…
Ápold őt s néma légy!” E szók után
Eltünt az ifju a rés ajtaján.
Sokáig, mint lebűvölt áll vala
S utána bámult a rendült anya.
Ilma pedig halkan sohajtva szólt:
’Ah, ez az ő – ez Keled hangja volt!’
MÁSODIK ÉNEK
Az óriási Jávoros* felől
Zugása hallik a vihar szavának.
Vad szél ébred. Fehér tajtékot hánynak
A rohanó Vág barna habjai.
Kevés szünet – s a zápor szinte dől
S czikáznak a villámok lángjai…
Díszes teremben, bársony pamlagon
Ül Erzsébet s a förgetegre hallgat.
A góth-ivű, rostélyos ablaon
Átallehell a zúgó vész-fuvallat
S a fal kárpitját gyöngén lengeti.
A padlatot török szőnyeg fedi.
Ezen czikk – fájdalom! – hazai volt
Ekkor: mert a török köztünk honolt.
Oltáraúl a szépség intenének,
Melly áldozót minden korban talál,
A pamlag előtt tükrös asztal áll.
Elszórva rajta számos eszközét
Láthatni a fényűző piperének.
A gazdag úrnő délczeg termetét
Habos selyem takarja pongyolán,
Kelet szép gyöngye tündököl nyakán
S éjszín hajának fonadékait
Gyémántos fősü tartja koszorúban
Hattyúnak vélnéd teljes vállait,
Mellynek feje merűlve viz alá van.
De a fehér váll és az arcz hava
Gyászosb a télnél, mellynek annyi sok
Kedves virág hulló áldozata…
Sötét szemében vad indúlatok
Hagymáza lángol, míg az ajk körül
Fagyos gőg és hideg szépség terűl.-
Ott künn a vész, úgy látszik, csöndesül.
Feláll Erzsébet s a téres szobában
Merengve jár. Most megállapodik
Az ablaknál, hol czifra kalitkában
Egy betanúlt rigó tollászkodik.
Ajándokúl veje, a szigeti
Hős Zrinyi fia, küldte azt neki.
Boszús unatkozással figyeli
A madarat ’No’s mit szomorkodol?
Mért nem fütyölsz? Mindig csak aluszol?
Fütyölj hát! Nem hallod, kívül a vész
Mi fennhangon s mi régen fütyörész?
Kezdd rá te is!...Ej, engedetlen pára!
Várj hát!’
S benyúl a czifra kalitkába
S kifogván a vergődő madarat -
Csodálatos szeszélyből kicsavarta
Nyakát s méreggel a szőnyegre csapta.
A bár csekély tárgyat lelt indulat
Minthogy kitörhetett, lecsillapúlt.
A bőszült asszony szinte felvidúlt
Nyugton sétál most le s fel teremében,
Mignem egy másik tükör ellenében
Ismét leül… Ugyancsak e helyen
Ült ő, sok év előtt, egy reggelen
Fürtit rendezték szobalányai
Ügyetlenségből egy ujoncz leány
Kiss erősebb rántást tőn haján,
Mire a gőgös nő, szidalmai
Toldásaúl, őt úgy arczon csapá,
Hogy kiszökő vérének gy sugára
Ráfeccsent a kegyetlen homlokára
Letörölvén azt, úgy tapasztalá,
Hogy homlokán fehérke folt maradt.
Agyában ekkor kelt a gondolat:
Vajjon szépitőül nem volna-e
Tanácsos testét érrel kennie?
Rosz sziv, hiúság, dölyfös hatalom,
Hazug mesék, kisértő alkalom,
Pártjára álltak a rém-gondolatnak,
És száma sem lőn a vér-áldozatnak! -
A női sziv, erénye szárnyain
Felebb hat a szűz-tiszta csillagoknál;
De ha lesűlyed a bűn útain,
Alábbra képes szállni a pokolnál!
Való, hogy a föstészek vásznain
Mind férfi kép-más a sátán. De onnan
Ered tán ez, mert számos női arcz van,
Mit hűn találni kényesb feladat!
***
Az ablakon még egyre koczogat,
Még egyre dúlong a vész tompa hangon.
Nagy zajjal fut Dorottya a terembe.
’A nádor! A nádor! Nagyságos asszony!
S több úri vendég s egy egész csapat
Lovasság épen mostan szállanak le
Az udvaron!’
„Hogyan? Mit szólsz? A nádor,
Thurzó György volna itt? Mi hozta őt
Csejtére illy időben? – Tán a zápor
Űzé be – Vagy tán… hisz kékt év előtt
Dévénben udvarolva járt körűlem…
Hátha”…
S itt a hiú asszony gyönyörre
Lobbant szemekkel pillant a tükörbe,
S a mint belé pillantott, ingerülten
Fordúl Dorottyához.
„Hah rest ebek!
Restségből fösvénykedtek úgy a vérrel!
Most már Thurzó elébe hogy megyek
Illy elhanyaglott, szinte barna képpel!
Nem, nem! Igy nem megyek, nem mehetek.
Vrt, vért ide! Mozdúlj! A zöld szobában
Van félre téve nagy ezüst pohárban;
Menj, hozd hamar!”
’De grófnő mostanában?’
„Lódulj, ha mondom!”
S háborogva le- s fel-
Jár a hiú asszony sebes léptekkel.
A vén banya halkkal duzzogva ment.
Majd hogy a vér-pohárral megjelent,
Kezéből azt mohóan kapta ki
Erzsébet.
„Most eredj üdvözleni
Nevemben a nádort. Mondd, hogy roszúl
Érzem magam s azért személyesen
- Ámbár sajnálom mondhatatlanúl -
Őt és körét ma nem tisztelhetem.
De holnap reggel múlhatatlanúl
- S ha mindjárt félholt lennék is – sietni
Fogok váramban őt magam tisztelni…
Megállj! Még egy szót. Ma vendégeimre
Gondoljatok kizárólag, reám ne.
Legdíszesebb szobáim nyíljanak meg…
A nádornak Csák Máté teremét
Zárd fel**. De mindenek fölött az étkek,
Az asztal gondja, kösse le eszét
Mindnyájatoknak. – Csak, ha fölkelének
Már az asztaltól: jőj és csöndesen
Kopogj ajtómon.”
Ezzel a banyát
Távozni hagyván, terme ajtaját
Magára csukta. – Most késedelem
Nélkül az ablak-függönyt-összerántva
S túlesve több apró készületen -
Tükörhöz ült, s a nagy ezüst pohárba
Egy készen tartott gyolcs kendőcskét márta.
Majd a véres gyolccsal képét, nyakát,
Hóvállait, két karját bekené.
S hogy hathatósan inná be magát,
Testéről a vért le ne törölé,
Hanem, rendes szokásaként, fejét
Bőrpárnájú kar-székén hátrahajtván,
Álomra húnyta tévelygő szemét.
A lecsukott szemhéjak, mázos arczán,
Egy pár fehér pontot képeztenek…
Aludj, aludj, őrjöngő szörnyeteg!
Szépséged, e mocsárban nőtt virágot,
Álmodd a félvilág bálványaúl;
Csak rajta! Álmodd az egész világot
Féketlen kényed bábjátékaúl, -
Előbb mint hinnéd, bárha – fájdalom! -
Később mint kellett volna, elborúl
Ábrándaid varázsa, s undokúl
Űzött vétked gyalázata lenyom!
***
Kékes homály leng a hűs ormokon.
Az őr-torony sivalgó csengetyűje
A csöndes esti légben messze elszól,
Tág étteremben vagynak összegyűlve
A vendégek. Köröskörül a falról
Aranyozott rámákban függenek
Selyemre festett tarka czímerek
S a Nádasdy-* és a Báthoryak
Élethű nemzetségi képei.
Egész alakban az utóbbiak
Közől három van ábrázolva csak.
A sasnézésű kenyér-mezei
Bajnok-vezér jobb kéz felől az első.
A sántának bérmált nádor középső,
Mellette a leglelkesb Báthory,
A zaklatott Erdélynek egykori
Fejdelme s majd lengyel király – a végső.
Odább egy, a bolthajtáshoz kötött,
Ezüst hordó függ, két oszlop között.
Öt kis csap őrzi s tékozolja édes
Tartalmát. Ellenében nyulik el
A roskadásig terhelt hosszu-széles
Asztal.Mit e téjjel mézzel folyó
Úgy nevezett Kanaán adni képes
S mi bőségünk hirének megfelel:
Ez asztalon halmozva látható.
Hiába! A pazar lakmározás
Fő hajlamunk s még áldomásozó
Elődeinkről ránk jutott szokás.
Mikor volt e hon olly szükölködő,
Vagy volt-e munka- sőt veszélyidő,
Hogy a miatt széles jó kedvűleg ne
Dőzsöltünk volna? … Példák végett messze
Nem kell mennünk. Történetünk korából
Malmunkra egy pár jellemző adat szól.
Midőn Pozsonyban az országos rendek
Derék Illésházynk elnöklete
Alatt nagy részint összegyülekeztek;
Erdődy Péter és Tamás, a bán,
S még néhány elmaradt főúr után
A rendektől gyors meghívó mene.
De ők biz azt felelték egyszerűen:
Hogy lakomára vagynak készülőben
s annál fogvást gyűlésbe nem mehetnek.
A mint azonban a fölgerjedt rendek
Értésökűl adták, miként a jó
Honfi előtt nyilván előbbvaló
Most a közügy, mint bármilly lakoma,
S azért vagy jőjenek, vagy mondanák ki,
Hogy a rendekhez nem vágynak tartozni -
Legott minden harag vagy tétova
Nélkül jelentek meg… Később e korban
Példát adólag ünnepelte Thurzó
György fia, Imre, hét országra szóló
Nászát, három nap a pinczés Tokajban,
Aztán Bicsén egész egy hó napig.
Hatvan három teher-hordó szekéren
Szállíttatá minden felől a víg
Nemességet várába… Szinte így
Lakoztak nála, búbánat fejében,
Midőn atyjának ülte gyásztorát.
Ekkor csak hat nap tartott a közös bú.
S miként az írás híven adta át:
Tiz szarvas marha még több gyenge ború,
Száz negyven négy juh – s hogy minden libát,
Tyúkot s mi épen nem mulatna, holmi
Lisztet, tojást ne kelljen elsorolni -
Csak annyit mondunk illő végzetül:
Miként hallatlan sok seren kívül,
Két száz akónál több bor elfogyott…
S most a dologra. – A túlhalmozott
Széles-hosszú asztalnál legfölül
Thurzó György szemlesütve fog helyet;
Kissé alább baljánál ül Keled.
Halvány arczán s vad forgású szemén
Kitör fojthatatlanúl a nyugtalanság:
Melly belsejében kinzó ölyv gyanánt rág…
Egészen lent, az asztal más felén,
Ülnek Keled meghitt barátai:
Akács István s a szótlan Hangai.
A többi nagyszámú vendég nevét
Elhallgatjuk. Köztök s a sok cseléd
Közt nyájas képpel forgódik Dorottya,
Úgy szinte a p ribék is, ki, mióta
Nem láttuk, megnyirette rőt fejét
S most suta-simán, mint afféle mivelt
Gazember, kinálgat holb ort hol ételt.
De hasztalan minden kinálgatás.
Nincsen jó kedv nincs vidám mulatás.
Csak immel-ámmal esznek a vendégek.
Máskor, azt gondolnátok, hadakoznak,
Illy alkalommal olly hősleg forognak
Tányér felett a villák és a kések:
Mostan nem úgy… S hiába pezsgenek,
Főleg Keled körül, a serlegek:
Hozzájok sem nyúl. Az ő kebele
Keserűség habjával van tele.
Midőn a tudva lévő éjszakán
Eltűnt a barlang- s várból szaporán, -
Szélvész gyanánt iramló paripán
Thurzó elé az okból sietett-e,
Az okból izgatá-e gyors jövetre
Őt s biró-társit, hogy most vesztegelve
Töltsék a nyert időt?… Avvagy talán,
Daczára annak, hogy nem egy szülő,
Ki lányát veszté, volt panasz tevő
Bicsén* és Bécsben ez év folyamán -
Thurzó mégis mesésnek gondolá
Keled vádját, holott azt sem tudá
Tisztán a vádló: mint jutott alá
A zord barlangba? Ez vagy tudja mi
Kimélő okból elhatárzá
A kutatást addig halasztani,
Mig Erzsébettel nem fog szólani,
Szörnyűbben mint a sors vagy kárhozat
Éré az ifjat e határozat.
A marczangló gond, bú s harag miatt
Nem tud mit tenni. Méltán zúgolódva,
Mind a mellett vizsgán és óvakodva,
Miként a vésszel terhes barna felhő,
Melly visszatartja meggyűlt záporát
S csak halk-dörgés jelenti haragát -
Ez este már néhányszor elvonúlt ő
A zárt barlang előtt. Most újra lázas
Vágytól izgatva, látszólag nyugalmas
Komolysággal fölkel az asztal mellől
S intvén, menet közben, barátinak,
A sürgő szolgák közt, az ét-teremből
Zaj s feltűnés nélkül távoztanak.
***
Töretlen csend van a vár-udvaron.
Nem tűnik szembe, néhány békesen
Ácsorgó szolgán kívül, senki sem.
De ima barlanghoz vivő uton
Keled s baráti jőnek.
’Istenemre!
- Így szól Keled – a nádor késedelme
Őrültté tesz. Az illy halasztgatás,
Jó szándék mellett is, bűnpártolás
Ki tudja: vajon nem gyanítja-e
Jöttünk okát Erzsébet őr-esze?
Ki tudja: hátha színli csak magát
Betegnek s a míg jámbor-együgyűn mi
Gyógyultaig fogunk itt várakozni,
Ő használván a csöndes éjszakát
Szépen odább áll?...S ha nem lenne tán
Ettől mit félnünk – ó hát Ilma élte,
Az édes élet, melly a kín-tanyán
Mindinkább kétes: vajon nem kiván-e
Rögtön segélyt? Vagy azt gondolja Thurzó,
Hogy csak a bánya zár kincset magába
S csupán ércz-rejtő torkolatban méltó
Szorgalmasan kutatni?...* Íme itt a
Gyilkos barlang… A vasrovátkos ajtó
Erősen zárva van… Mért ama nőt
Nem láthatom, kire a szenvedőt
Bizám? Csak egy szót válthatnék vele
Szegény Ilmáról!… volt talán szive
Nem hagyni a kedves lányt egyedül?
Azonban hátha Erzsébet körül
Van elfoglalva? Hátha árulóm lett
S most épen útra készitné a szörnyet?
Így vagy amúgy – a dolog végire
Kell tüstént járnunk. Valamennyire
A vár osztályiban jártas vagyok.
Jertek barátim! Ne sajnáljatok
Egy életért fáradni.
És az ifjak
Visszasietve a tér udvaron,
Egy falépcsős bolthajtáshoz jutának
S a mint fölértek zaj nélkül azon,
Erzsébet terme ajtajában álltak.
Húzamosabb csend s figyelés után,
Keled jobb kézzel a csörgő kilincsen
Egyet fordít.
’Ki az? Hangzék rá fenen.
’Ki az? Zeng ismét.
„Ha megmondanám
- Kiált az ifju – akkor még kevésbé
Nyitnál ajtót!”
Így szólva megfeszité
Karját az ajtón, teljes erejéből,
S a zár fölpattant… Legjobb szenderéből
Ébredvén a rútúl bemázolt úrnő,
Réműltében mintegy kővé meredve
Állott az ifjakkal szemközt. Ijesztő
Arczát még inkább éktelenné tette
A szörnyű rémülés… Mint vándorok, kik
Nem sejtve útjokban vulkános hegynek
Tátongó tőcséréhez közel mennek,
Midőn a vészöböl szemökbe tűnik,
Döbbenve lépnek vissza: úgy az ifjak
A borzasztó látvány elől ijedten
Vonúltak hátrább. Egyedül Keled nem
Mozdúlt helyéből. Áradozva vívtak
Keblében a föllázadt érzemények.
„Ez ő, ez Erzsébet!”
Imigy szegé megcsalj
A rémes hallgatást.
„Irtóztató!
Ollyan világban élünk, elhigyétek,
Mellyben a bölcsek hite nem való
S az a valóság, mit a láz beteg
Beszél. Ki merte volna hinni?
És mégis úgy van: Ilma vére fösti
E rém-arczot. Hah útált szörnyeteg!
Mesés lidércz! Vagy arczod mondja meg
Undok neved – mi oknál fogva tetted
Az ártatlanság vérpadává tested?
Azt is léleknek nevezik-e, a mi
Illy sugalomra képes vetemedni?…
Bőszült vér-eb! Nem ég-e ki szemed?
Mi rontott meg olly istentelenül,
Hogy a veszettség rút czégéreül
Nem átallod felütni fejedet?…
Így már nagyon jól van. Takard, takard el
Kísértő arczod! Ámde ne kezeddel:
Mivel, lásd, véres mind a két kezed
S a vért vérrel takarni nem lehet.
Szerencsétlen! Mondd, minek tartsalak:
Szánandó őrült- vagy elátkozott
Bűnösnek-e?… Hohó, lassabban csak!
Úgy látom van eszed. Lódúlj ez asztal
Mellől! Kár lenne vízzel mosdanod,
Holott már vérrel mosdál. Így te sokkal
Jobb szinben vagy. Így hadd csodáljanak
A nádor és a többi főurak.
Menj, menj Akács! Hidd őket!”
Ezt hallván a
Dühöngő asszony, ajakát harapta.
Majd ismét, mintha lég után kapkodna,
Illy tépdelt szókat ejte fuldokolva:
’Megállj!… Mindjárt csak!.. Hisz mindent adok!
Mi kell? Pénz kell?… Előbb bocsássatok!
Vagy nesztek e gyöngy!
„Tartsd meg – szól Keled -
Vörös pénzeddel együtt gyöngyödet!
Nem olly utált a hóhér kötele,
Mint a gyöngy, mellyet nyakad visele!
Menj, menj Akács, kérlek menj! Hívd a nádort”
A távozó ifjú szemléletére
A szörny sikoltva dőle szőnyegére.
„Nem úgy, nem úgy! – kiált Keled – előbb port
Hintess el czifra szőnyeged felett
S aztán hevertesd rajta testedet,
Hogy elmondhassuk: im a bűn-királyné
Porban hever! – Szédültél volna bár el
Örökre akkor, a midőn bünössé
Tőn a legelső gondolat! Ha éjjel
Kelt az agyadban: mért el ne nyele
Az éj? Ha nappal: mért a nap tüze
Nem égetett meg?..Dögvész és halál!
Volnál assz9ony, sajnálnod kellne azt is,
Ha valamely leány véletlenül kis
Újját megvágná- s vérszopó nadály!
Te mit tevél?… Ó Ilmám4 A te drága
Véred egy részét, mellynek minden cseppe
Szerelmet és erényt foglalt magába,
E kárhozott asszony testére kente!”
Még többet szólott volna tán a bátor
Ifjú haragjában; de im a nádor
S a többi úri rendek, fegyveres
Szolgák kiséretében – zaj s heves
Szóváltás közt lépének a terembe.
Azonban, mint mikor szél csende áll be,
Mindnyájan elnémúltanak legottan,
a mint megpillanták Erzsébetet.
„Most már itélhettek!” Kiált Keled
S a megszállott teremből eltűnt… Hosszan
Tartó álmélkodás következett,
Mignem Thurzó így szólt:
’Pokolbeli
Gonoszság! Ezt csak akkor hiheti
Ember, ha szemmel látja; sőt akkor sem,
Hacsak közben szemét nem törli ki.
Nem egy-két testet láttam életemben,
Mit bekevert, mit szétrongyolt a harcz;
De egy sem volt olly szörnyű, mint ez arcz.
Nem nézhetem?
Ezt mondván, hirtelen
A fegyveres néphez fordúlt:
’Ezen
Asszonyt a legkeményebb őrizet
Alatt rabúl fogjátok tartani,
Mindaddig, míg föl nem fog oldani
E tisztetektől újabb rendelet.
Menjünk urak! Itt megbetegszik a szem?
S a suttogó őröktől környezetten,
Magán maradt Erzsébet a teremben.
***
Az összes vári népet együvé
Hivatta Thurzó néhány percz alatt,
S a mint tőlök fegyvert és kulcsokat
Átvőn, azonnal a barlang felé
Indúla számos kísérőivel.
Elül ballagtak a megkötözött
Pribék s Dorottya, őrszolgák között.
Már a rejtélyes barlanghoz közel
Értek, midőn zártnak vélt ajtaján,
Álmélkodásukúl, egymás után
Több fáklyás szolgát látának kilépni.
Utánok mély csendben, temetkezési
Lassúsággal, Keled s barátai
Ilmát hozák a keskeny szalma-ágyon,
A felkelő hold bús sugárai
Elömlének a gyöngéd szűzi arczon,
Melly olly szépen fehérlett,mint a liljom,
De a mint rá erősebb fényt vete
A fáklya-láng: szoborként tűnt fel ő,
Mellynek sír-kertben lesz talán helye…
Találkozván, megállt a két csapat.
’Ő él, még él!’ Örömtől remegő
Ajakkal súgá ezen szavakat
Keled; mire Thurzó s kisérete
Csöndes mély hangon, de részvét-tele
Szivből „Hála istent” mondva – el külön vált
A két had… Thurzó népestűl alászállt
Haladék nélkül a pokol-tanyára.
A hű ifjak pedig békes szobába
Vivék Ilmát… Bú, félelem s remény
Tusái közt ápolgatá Keled
Éj- s nappal a szerette beteget;
Kinek szülői jókor hírt vevén,
Sietve jöttek és híven megoszták
Az ápolás lankasztó gondjait.
A jámborok, midőn mosolygni láták
A gyógyuló lány kedves ajkait:
Szülei áldást mondának előre
Nagy örömükben a két szeretőre.
***
Napok s hetek mulának. Ez alatt
Ki lőn üritve minden rejteke
Az undok várnak. Százakat haladt
A tág öbölből és a föld alól
Fölvett leányok gyilkolt teteme,
Miről a történet remegve szól.
Majd nem sokára, hogy véghez mene
A kutatás, kort és embereket
Ismertető törvény szolgáltaték
a vétkesekre. Ficzkó, a pribék,
Fejjel lakolván, megégettetett
Fő czimborája, a kövér banya,
Tüzes fogókkal széjjel tépeték.
Keled fortélyos anyja, Ilona,
Az ismert éji jelenet után
Eltűnt a fölvert fészekből korán.
Ez hát ment lőn a külső büntetéstől.
BÁTHORY ERZSÉBET nagy ősei,
S ki tudná: millyetén érdemei
S miféle sógorság tekintetéből -
Hóhér pallos alól fölmentetettt…
E helytt örök fogságra vettetett
A mély üregbe, hol nem régen Ilma
Kínoztaték. Nem, mintha nem lett volna
Ez sokkal súlyosb büntetés reája:
De ama szempont, melly miatt halálra
Nem lőn itélve!! – Négy siralmas évet
Húzott ki a sötét tanyán Erzsébet.
Az enyhületben düh, a megtörött
Gőg és hiúság, a reménytelen
Jövő érzelme s mindenek fölött
A rém-képek, mik nappal s éjjelen
Ködös szemekkel rá-rá meredének -
Hitvány éltét kinteljesbbé tevék
Ezer halálnál. Jajgató szülék
Szörnyű átkot kiáltozván jövének
A barlanghoz s öklükkel zörgetének
Zárt ajtaján. Erzsébet a zörejt
S az átkokat nem hallhatá ugyan,
De gyötrőbb szókat hallott untalan
Azon birától, kit mélyében rejt
Minden kebel; kit még a süket is
Meghall; kinek szava tép, mint tövis
S áld, mint isten; kit nem vezérlenek,
Midőn itél, mellék-tekintetek! -
Ekképen megbűnhődve végezé
Éltét a szörny… Várának közelében,
Egy odvas tölgy árnyéktalan tövében,
ÉJ idején sírjába fekteté
Őt néhány szolga; kik vörösleni
Látván fejök felett a hold tányérját,
Okát legott meg tudták fejteni…
Egy köny sem áztatá Erzsébet sírját;
Sőt mint a nép regélni szereté:
Soha harmatcsöpp sem hullott fölé,
S akármilly sűrű zápor-ár ömölt:
Sírján mindig száraz maradt a föld.
(* Ismert szláv nevezettel: Javorina.)
(** Csák Máté birtokosa volt Csejtének, s mint némellyek állítják, ő építtette.)
(*** Báthory Erzsébet férja a jólelkű Nádasdy Ferencz volt, ki 1604-ben hunyt el.)
(**** A bicsei várban lakott Thurzó György.)
(***** A Thurzók bányák haszonbérletéből gazdagodának meg.)
***
FÜGGELÉKÜL
Már épen e költemény végét irám, midőn véletlenségből kezembe jött a Báthory Erzsébet ellen folyt pör hiteles másolatának kivonata. Nem lesz talán érdektelen a kivonatból néhány sort közlenem, elhagyva mindazt, mi a költemény fonalával össze nem köthető, vagy nagyon is undorító olvasmányúl szolgálna.
B i c z e.
Ao 1611.Jan. 2. Önkéntes vallomása a bűnsegédeknek.
1. Udvardi János vagy Ficzkó. 16 éve mióta Báthory Erzsébet asszonynál lakik. 37 leányt ölt meg. Egy verembe Varannón ötöt temetett el, kettőt ugyanott a kis kertben a csatorna alá. Dorkó (Dorottya) asszony több leányt megölvén, azokat a leszetécsényi szentegyházban éjjel temeték el. Nem tudja kik voltak a megölt leányok, hanem kálmárnénak, szolgálóak hivták őket az udvarba. A mostanit Rednekről hozták s egy holnapig volt Erzsébetnél. – Tizenhatszor volt leányt keresni Dorkó asszonnyal; voltak még vele Bársony Jánosné Taplán-falváról és Sárvárról Horváth asszony - Kinzás. Bécsi fonallal a leányok karjai megtekertetvén, a Sárvártt lakozó Darvolya asszony hátra köté kezöket s a hátra kötött kéz ollyan volt mint a holtszin stb. stb. A holttesteket a vén asszonyok temették el Csejtén, Keresztúrban, Sárváron, Varannón stb. Bécsben egy leány elszökött tőle, kit újra kézre kerítvén, miután vére kiszedetett, torkig való jeges vízbe tétette, hol megfagyott stb. stb.
2. Szentes Dorottya. 37 leányt ölt stb. stb. Egyszer másfél hét alatt 15 leány halt meg Csejtén s azokat Erzsébet egymásra rakatta stb. stb.
3. Legvégül olly bűnös vallomása álljon, ki ugyan nincs felhozva a költeményben, de szavai több tekintetben nevezetesek. Beniczki Catharina 50 leányt ölhetett mióta Erzsébetnél van, kevesebbet nem, de többet igen. Miután Darvolya megvakult Dorottya volt a kinzás nagy-asszonya stb. stb. Sokszor egy hordó vér is volt készen fördőnek. – Mikor Zrinyiné Ecsedről Csejtén volt, az ő leányait Dorkó asszony mind bezárta a várba és meghaltak éhségökben. (Erősiti az előbbi bűnsegédek vallomását.)
Forrás: Vachott Sándor: Báthory Erzsébet. Történeti beszély két énekben. Pesten, Nyom. Trattner-Károly betűivel. 1847.
