Ismeretlen szerző: Batthyány

 
Ott állott Batthyány
A vérbirák előtt,
Kardra termett karja
Csörgő lánczok között.
Lépő lába, mellyet
Ezrek követnének,
Alig birja sulyát
Nehéz bilincsének.

Ha már lekötétek
Rabszolga módjára,
Tettetek vón’ lánczot
Büszke homlokára!
Tettetek vón’ lánczot
Szabad szellemére,
Parancsolni szokott
Átható szemére.

Ott állott Batthyány,
Most is még a régi;
Büszke cser, melly fejét
Felhajtja az égig.
Halvány biráira
Csak egy pillantást vet,
Hallgatást parancsol
Ez az egy tekintet.

„Ti vagytok biráim?
- Igy beszél hidegen -
Ilyen itélőszék
Nem parancsol nekem.
Kérdhettek. Felelni
Egy szót sem fogok rá.
- Egyetlen egy birám:
Egész Magyarország!

Hanem, ha úgy tetszik,
Kihallgatás nélkül
Elitélhettek, és
Megölhettek végül.
Illik is hozzátok
Az illyen ítélet.
- Orgyilkosok előtt
Mi egy szabad élet?”

Ott áll még Batthyány,
Nem szól, csak néz körül.
Sápadnak a birák,
Vérök megáll, elhül.
Fel se mernek nézni,
Ennek az embernek,
Itélnek, - de halált
Mondani nem mernek.

Forrás: Esti lapok. Szerda, 3. május 2. 1849.

Tóth Endre (1824-1885): Marczian álma

 
Oszolj el előlem setétséges éjfél,
Melly ezer és négyszáz évnek sirja lettél!
Fekete fátyolán emlékezetednek
Hiába keresem, csillagok nem égnek…
Virágtalan keblén sivatag multadnak
Tettekkel beirott oszlopok sem állnak…
S aztán ha állna is… ki olvashatná el -
Midőn olly vak, setét fölötted az éjjel?!
Oszolj el… oszolj el rémitő setétség…
Felgyujtom fölötted az ész képzeletét…
Ah… nem…?nem kisértlek, mi lenne e szikra?
Tenger éjszakában szentjános bogara. -
Napot állitok én fölébed az égre,
Melly lesüt a világ ind az öt részére;
Reszket a föld válla… a merre elvillan
Sugára büntető… a neve Atilla.
*
Nem türhette isten ott fön bizonyára,
Mit művel ide lenn sok népek császára.
Szellem-ajkaival, szinte szinte látom,
Mint dorgálta őket többször e világon…
Meg-meglátogatta gyakorta inséggel -
S ekkor borzasztóbban bántak még a néppel.
Kifogyhatott végre istennek kegyelme,
S haragjában egy mély sohajtást lehele…
S elhangzék utána mindenható szava:
„Legyél az Istennek ostora... Atilla!”
S eljött a sohajtás haragos arczával,
Férfi termetének haddöntő vállával;
Ostorral kezében, melly nem egyéb vala:
Felhők országából hozott isten-nyila.
Mellyet a mint lejött s ide ért földünkre,
Rögtön föl is emelt az illető főkre. -
Félelem fogta el az egész világot,
Hunyászkodva szökték meg a császárságot…
Avagy alázattal jöttek Atillához,
Leborula mélyen a nagy hős lábához.
Róma, kit az előtt egy félvilág ural -
Meghajlik előtte kinccsel alázattal.
Megvolt a merre ment a császárok tora…
S rövid idő alatt nagy tért kitisztita:
Keletre, Tanais virágzó partinál,
Nyugot felől Kölnnek kies határinál,
Északról egészen fel Lithvaniára,
Délre Jaderánál állott határfája, -
*
Constantinápolynak büszke udvarában,
Marczián császár is remegett trónjában;
Mert midőn Rómától megtére Atilla -
Készületeket tőn kelet határira.
Föltette magában, hogy már keleten sem
Estentelenkedik több császár a népen.
S a míg csatlósával, a vén Bubarekkel
Szereltette hadát kellő eszközökkel:
Ő a hősök hőse, - ugyan ki hinné el  -
Mivel bibelődött? Milly gyöngéd eszmével?
- Gondolta magában, hogy ércz kebelére
Gyenge virágot tűz, egész életére…
Gyenge virágszálát meg is választotta:
Ildikót Atilla – kézfogóra hitta!
Mint időn az első hajnal szétfesellett
S rózsa-mosolygással elönté az eget:
Ugy fénylett Ildikó Etele pánczélján,
Midőn menyekzőre vitte erős karján…
Vitte...megesküdtek… és a csillagoknak
Pogány szokás szerint áldozatot hoztak.
Azután az éjnek sok szemeláttára -
Lefeküdt Ildikó menyasszony-ágyára. - -
*
Setét pelyhe alatt az éjfél szárnyának,
Tündérlátomásu álomképek szállnak…
Látszik a reménység tükörrel kezébe’,
Hol belát a lélek messze jövendőbe…
S ködszerű alakján e bűvös fátyolnak,
Ábrákban a jövők gyakran leiródnak…

… Lehajtott fejével féltet trónusára,
Igy alszik Marczián keletnek császára.
Tenger drágasági körülte ragyognak
Közöttük illatos csillárok lobognak.
Előtte egy vén könyv megrőtült betűi,
E fölött záródtak álomra szemei…
Berozust olvasá, kinek bölcs szavain
Rövidke nyugalom ömlött át tagjain.
De csakhamar megjön kisértetes láza -
Ingó méltóságán tünődik álmába’…
Lelkében rettegés, szivében félelem,
Meg-megrázza ollykor egy titkos gyötrelem…
Lelki szemeivel mélyen néz az éjbe,
Távol tengerzúgás ütődik fülébe…
Megdöbben kebele… arcza végig sápad…
Hah… tán Átillának harczmorajja támad?!
Hallgatózik… szinte eláll lélekzése…
Fennen kihallatszik szivének verése…
Búsan mormol a hab… emelkedik a szél…
Felette fegyverrel villámló sereg kél…
Előtte Átillát látja árbócz-karral,
Miként birkózik meg egy egész világgal!
Látja megfeszített nyiláról a veszőt,
Midőn a Hellespont tulsó partjára lőtt…
Látja… és álmának szörnyü örömére;
A nyilnak nagy ivét ketté látja törve…
… S mintha a nagy Alpes esnék le szivéről
Fölébred kábitó álma fenekéről.
.    .    .    .    .    .    .
Marczián ezt ugyan-az éjen álmodta,
Amidőn Átilla mennyekző-éjt tarta…
Amidőn először Ildikóval hála…
Amidőn álmában – meglepte halála…
Midőn a nagy hősnek nyil-lelke elröpült,
Midőn életive kettéden-ketté tört!!!
***
Valyon mit álmodik most a bécsi császár
Midőn Átillának lelke ujra él már…?
Midőn a fölemelt lángostor kezében,
Végső ítéletre mostan pattan épen…
Midőn a kettő tört nyilat a kor keze
Gyémánt kitartással pánczélozta össze…
Midőn feje fölött országok égnek le -
Valyon mit álmodik felséges kegyelme?
- Álmodik setétet… s véres koronája
Alacsony lelkének tövises párnája.

Forrás: Esti lapok. kedd 2. junius 5. 1849

Ifj. Szász Károly: Ábránd a Rákoczi induló felett

 
Előre, előre,
Megperdül a dob;
A harczba menőnek
A szive dobog.
Csendülnek a kardok,
Be szép zene ez:
Az ifjú szabadság’
Nász éneke lesz!
Tombolnak a mének
Rajtok a huszár
Utánok a felvert
Por fellege jár.
Megdördül az ágyú,
A trompita zeng,
A levegő reszket,
A föld maga reng;
A bajnoki szivben
Felforrik a vér
Mert a letiport hon
Esdő szaa kér,
Előre, előre,
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog!
*
Szép hazánkat elvettétek,
S a temető szent földébe,
Mely apáinkat fedé be,
Szép hirünket temettétek.
Század-évek eltelének
Mióta a magyar nemzet,
Itt magának hazát szerzett
S dicsőséget s fényt nevének.
Akkor fenn a magas égen
Egy ragyogó csillag támadt
A népek rá bámulának
Nem láttak már illyent régen.
S ti e csillagot szünetlen
Kioltani akarjátok
Átok, átok, átok, rátok
És gyalázat vég iziglen.
Átok és gyalázat mellett
Vár fejetekre a bosszu,
Mellynek lészen kinja hosszú,
A melly szaggatja a keblet.
Kél az istenek haragja,
Villámokat készitének,
Azt a hoszu fegyverének
Tölök a nép elragadja.
Most indul halál-csatára!
Látjátok a terhes felhőt,
Ki fog rontani, mert eljött
Türelmének vég határa.
Reszkessetek, reszkessetek!
Egy tenger haragja támad,
Annak csapongó hulláma
El fog csapni felettetek,
A lánczokat eltemeti,
Mélyen mélyen úgy elássa,
Hogy a nap világ se lássa,
Soha többé fel nem veti,
Egy marad meg, mi reátok
Lesz örökös emlékezet
Viharként a tenger felett
Mindig zugni fog az átok.
Reszkessetek, reszkessetek!
A rut bálvány öszve romlik,
Hatalmatok porba omlik
Mert a nép  jön ellenetek.
Előre előre,
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog!
Fehér volt a zászló, mikor
A szent harczot elkezdettük,
Ellenségeink vérével
Szennyessé setétitettük.
S hogy ne tegye átkozottá
Annyi undok vérnek szennye,
Saját szivünk vérét ontván
Biborrá festetük benne.
*
Fényes volt a kard aczéla.
Mikor a szent harczra keltünk
Az óta halál-csapásra
Halál-csapással feleltünk
Setét most a kard aczéla
Rózsda száradott rája -
Ez beszéljen teteinkről:
Ez a csaták vér rozsdája.
*
Kétségtől dobogott a sziv,
Mikor mentünk a csatába,
Győzelem lesz-e koszorunk,
A vagy elveszünk hiába.
Győztünk! Győztünk; Halottaknak
Édes a sziv nyugodalma:
Sirjoknál az élők ajkán
Zeng a haza diadalma.
*
Büszkén dobogtak a szivek
Mikor győzelemből jöttünk
Öszve törve, szerte szórva
Fut az ellenség előttünk.
Jön-e ujabb támadásra
Ki reszket még, mitől félünk?
Itt a földön a vitézség
Fenn az isten van mi vélünk.
Előre előre
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog.
*
Elzugott a harcz haragja,
Csendes ujra a vidék.
Lefolyt már a vér patakja,
A csermely-hab ujra kék.
Hallod hallod a szellőket
Csendesen hogy szállanak,
A suttogó zöld lombokkal
Sohajokat váltanak.
Mi száll, mi száll a légben?
Galambok tolla tán,
Mit héja tépett öszve
Kegyetlen harcz után.
Vagy a halottak lelke,
Kik haltak szívesen
Éretted szent szabadság
S dicső honszerelem!
Csendes este! A harang szól -
Hallod hangját ugy-e bár
Elreszket a légbe messze
Hallgat reá a határ.
Eljön az éjfél
Nyilnak a sirok,
Véresen kelnek ki
A szent martyrok.
Csont kezeikben
Megvillan a kard,
Baljok szent zászlót
Magasan tart.
S a csont koponyák
Setét arczaira
Rémesen süt le
A hold sugara.
*
Nem látod a tábort
Nem ismered őket,
A századok mulva
Szent harczra kelőket?
Ők küzdenek most is
Mint vivtanak egyszer,
Lám csont kezeikben
Még villog a fegyver.
Még lobog a zászló
A harcz mezején,
Port verve alattok
Még tombol a mén.
És eljön a reggel,
Zárulnak a sirok.
Még egyre harczolnak
A felkelt martyrok.
Utánok elindul
A csata sereg,
Zászlója lobog
És dobja pereg.
Egy szellem, egy szent név
Lett a vezérök
És szívesen omlik
E névre a vérök.
Rákóczi nevére
Vitéz ki ne lenne,
Halálba utána
Bátran ki ne menne.
És omlik a vér
És omlik a köny,
Egy csepje gyöngyet ér,
És árja özön.
Nézd sir a magyar nép
Rákóczi nevére,
A szive fellángol,
Felforrik a vére.
S húzodik a harcz
A téreken végig
Az ágyu dörgése,
Felhangzik az égig.
Nem fogy ki erőből
A szent haza népe,
Mert egy elesettnek
Tiz lép a helyébe -
A vég diadaltól
Ó ifju ne késs el,
Menj, s zengd a csatában
Szent lelkesedéssel:
Előre előre,
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog.
*
Még is bús a magyarnak nótája,
Nagyon mélyen fáj a szive tája,
Hogy ne fájna bús képeid felett
Nemzeti kincs, te hű emlékezet!
Hallod hogy sir, hogy keserg a nóta
Rákóczinak temetése óta!
*
Vér van-e e dalba csepegtetve,
Vagy a szivbe lánggal van égetve?
Hogy hangjára a homlok setét lesz,
És az ember gyorsan kap szivéhez?
Hogy nem tudja, búja vagy haragja
Mi szemének könyét ragyogtatja!
És hányszor ujra hallod, mindig
Égetőn és fájón hat velődig.
Hallod hogy sir, hogy keserg a nóta
Rákóczinak temetése óta!
*
S mégis mégis már nem bús a dallam,
Győzedelmi ének gyanánt hallom.
Sohajtásként támadt szent sir ormán,
S most a zászlót lobogtatja szárnyán.
Halljátok már nem keserg a nóta
Rákóczi feltámadása óta!
*
Ó Rákóczi, sirból kiszállt lélek
Harczosaink  r á d  ne ismernének?
A szabadság szentje vagy közöttünk
Véres zászlóval jársz mi előttünk.
Te utánad a halálba menni,
Szép dicsőség, meg sem is pihenni
Nem pihenni míg kivíva nincsen
A szabadság, nemzetünknek kincse.
Mig nyugalmad nem lesz megtalálva
Ó borostyán dicsőséges álma!
*
Hallod hallod, így zeng most a nóta
Rákoczi feltámadása óta:
Előre előre!
Megperdül a dob,
A harczba menőnek
A szive dobog.
Csendülnek a kardok,
Be szép zene ez,
Az ifju szabadság
Nász-éneke lesz.
Tombolnak a méhek,
Rajtok a huszár,
Utánok a felvert
Por fellege jár.
Megdördül az ágyu
A trombita zeng,
a levegő reszket,
A föld maga reng.
A bajnoki szivben
Felforrik a vér.
Mert a letiport hon
Esdő szava kér.
Előre előre
A zászló lobog
A harczba menőnek
A szive dobog.

Forrás: Esti lapok. Hétfő, 1. Május 4. 1849.