Tóth Endre (1824-1885): Marczian álma

 
Oszolj el előlem setétséges éjfél,
Melly ezer és négyszáz évnek sirja lettél!
Fekete fátyolán emlékezetednek
Hiába keresem, csillagok nem égnek…
Virágtalan keblén sivatag multadnak
Tettekkel beirott oszlopok sem állnak…
S aztán ha állna is… ki olvashatná el -
Midőn olly vak, setét fölötted az éjjel?!
Oszolj el… oszolj el rémitő setétség…
Felgyujtom fölötted az ész képzeletét…
Ah… nem…?nem kisértlek, mi lenne e szikra?
Tenger éjszakában szentjános bogara. -
Napot állitok én fölébed az égre,
Melly lesüt a világ ind az öt részére;
Reszket a föld válla… a merre elvillan
Sugára büntető… a neve Atilla.
*
Nem türhette isten ott fön bizonyára,
Mit művel ide lenn sok népek császára.
Szellem-ajkaival, szinte szinte látom,
Mint dorgálta őket többször e világon…
Meg-meglátogatta gyakorta inséggel -
S ekkor borzasztóbban bántak még a néppel.
Kifogyhatott végre istennek kegyelme,
S haragjában egy mély sohajtást lehele…
S elhangzék utána mindenható szava:
„Legyél az Istennek ostora... Atilla!”
S eljött a sohajtás haragos arczával,
Férfi termetének haddöntő vállával;
Ostorral kezében, melly nem egyéb vala:
Felhők országából hozott isten-nyila.
Mellyet a mint lejött s ide ért földünkre,
Rögtön föl is emelt az illető főkre. -
Félelem fogta el az egész világot,
Hunyászkodva szökték meg a császárságot…
Avagy alázattal jöttek Atillához,
Leborula mélyen a nagy hős lábához.
Róma, kit az előtt egy félvilág ural -
Meghajlik előtte kinccsel alázattal.
Megvolt a merre ment a császárok tora…
S rövid idő alatt nagy tért kitisztita:
Keletre, Tanais virágzó partinál,
Nyugot felől Kölnnek kies határinál,
Északról egészen fel Lithvaniára,
Délre Jaderánál állott határfája, -
*
Constantinápolynak büszke udvarában,
Marczián császár is remegett trónjában;
Mert midőn Rómától megtére Atilla -
Készületeket tőn kelet határira.
Föltette magában, hogy már keleten sem
Estentelenkedik több császár a népen.
S a míg csatlósával, a vén Bubarekkel
Szereltette hadát kellő eszközökkel:
Ő a hősök hőse, - ugyan ki hinné el  -
Mivel bibelődött? Milly gyöngéd eszmével?
- Gondolta magában, hogy ércz kebelére
Gyenge virágot tűz, egész életére…
Gyenge virágszálát meg is választotta:
Ildikót Atilla – kézfogóra hitta!
Mint időn az első hajnal szétfesellett
S rózsa-mosolygással elönté az eget:
Ugy fénylett Ildikó Etele pánczélján,
Midőn menyekzőre vitte erős karján…
Vitte...megesküdtek… és a csillagoknak
Pogány szokás szerint áldozatot hoztak.
Azután az éjnek sok szemeláttára -
Lefeküdt Ildikó menyasszony-ágyára. - -
*
Setét pelyhe alatt az éjfél szárnyának,
Tündérlátomásu álomképek szállnak…
Látszik a reménység tükörrel kezébe’,
Hol belát a lélek messze jövendőbe…
S ködszerű alakján e bűvös fátyolnak,
Ábrákban a jövők gyakran leiródnak…

… Lehajtott fejével féltet trónusára,
Igy alszik Marczián keletnek császára.
Tenger drágasági körülte ragyognak
Közöttük illatos csillárok lobognak.
Előtte egy vén könyv megrőtült betűi,
E fölött záródtak álomra szemei…
Berozust olvasá, kinek bölcs szavain
Rövidke nyugalom ömlött át tagjain.
De csakhamar megjön kisértetes láza -
Ingó méltóságán tünődik álmába’…
Lelkében rettegés, szivében félelem,
Meg-megrázza ollykor egy titkos gyötrelem…
Lelki szemeivel mélyen néz az éjbe,
Távol tengerzúgás ütődik fülébe…
Megdöbben kebele… arcza végig sápad…
Hah… tán Átillának harczmorajja támad?!
Hallgatózik… szinte eláll lélekzése…
Fennen kihallatszik szivének verése…
Búsan mormol a hab… emelkedik a szél…
Felette fegyverrel villámló sereg kél…
Előtte Átillát látja árbócz-karral,
Miként birkózik meg egy egész világgal!
Látja megfeszített nyiláról a veszőt,
Midőn a Hellespont tulsó partjára lőtt…
Látja… és álmának szörnyü örömére;
A nyilnak nagy ivét ketté látja törve…
… S mintha a nagy Alpes esnék le szivéről
Fölébred kábitó álma fenekéről.
.    .    .    .    .    .    .
Marczián ezt ugyan-az éjen álmodta,
Amidőn Átilla mennyekző-éjt tarta…
Amidőn először Ildikóval hála…
Amidőn álmában – meglepte halála…
Midőn a nagy hősnek nyil-lelke elröpült,
Midőn életive kettéden-ketté tört!!!
***
Valyon mit álmodik most a bécsi császár
Midőn Átillának lelke ujra él már…?
Midőn a fölemelt lángostor kezében,
Végső ítéletre mostan pattan épen…
Midőn a kettő tört nyilat a kor keze
Gyémánt kitartással pánczélozta össze…
Midőn feje fölött országok égnek le -
Valyon mit álmodik felséges kegyelme?
- Álmodik setétet… s véres koronája
Alacsony lelkének tövises párnája.

Forrás: Esti lapok. kedd 2. junius 5. 1849