Ifj. Szász Károly: Ábránd a Rákoczi induló felett

 
Előre, előre,
Megperdül a dob;
A harczba menőnek
A szive dobog.
Csendülnek a kardok,
Be szép zene ez:
Az ifjú szabadság’
Nász éneke lesz!
Tombolnak a mének
Rajtok a huszár
Utánok a felvert
Por fellege jár.
Megdördül az ágyú,
A trompita zeng,
A levegő reszket,
A föld maga reng;
A bajnoki szivben
Felforrik a vér
Mert a letiport hon
Esdő szaa kér,
Előre, előre,
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog!
*
Szép hazánkat elvettétek,
S a temető szent földébe,
Mely apáinkat fedé be,
Szép hirünket temettétek.
Század-évek eltelének
Mióta a magyar nemzet,
Itt magának hazát szerzett
S dicsőséget s fényt nevének.
Akkor fenn a magas égen
Egy ragyogó csillag támadt
A népek rá bámulának
Nem láttak már illyent régen.
S ti e csillagot szünetlen
Kioltani akarjátok
Átok, átok, átok, rátok
És gyalázat vég iziglen.
Átok és gyalázat mellett
Vár fejetekre a bosszu,
Mellynek lészen kinja hosszú,
A melly szaggatja a keblet.
Kél az istenek haragja,
Villámokat készitének,
Azt a hoszu fegyverének
Tölök a nép elragadja.
Most indul halál-csatára!
Látjátok a terhes felhőt,
Ki fog rontani, mert eljött
Türelmének vég határa.
Reszkessetek, reszkessetek!
Egy tenger haragja támad,
Annak csapongó hulláma
El fog csapni felettetek,
A lánczokat eltemeti,
Mélyen mélyen úgy elássa,
Hogy a nap világ se lássa,
Soha többé fel nem veti,
Egy marad meg, mi reátok
Lesz örökös emlékezet
Viharként a tenger felett
Mindig zugni fog az átok.
Reszkessetek, reszkessetek!
A rut bálvány öszve romlik,
Hatalmatok porba omlik
Mert a nép  jön ellenetek.
Előre előre,
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog!
Fehér volt a zászló, mikor
A szent harczot elkezdettük,
Ellenségeink vérével
Szennyessé setétitettük.
S hogy ne tegye átkozottá
Annyi undok vérnek szennye,
Saját szivünk vérét ontván
Biborrá festetük benne.
*
Fényes volt a kard aczéla.
Mikor a szent harczra keltünk
Az óta halál-csapásra
Halál-csapással feleltünk
Setét most a kard aczéla
Rózsda száradott rája -
Ez beszéljen teteinkről:
Ez a csaták vér rozsdája.
*
Kétségtől dobogott a sziv,
Mikor mentünk a csatába,
Győzelem lesz-e koszorunk,
A vagy elveszünk hiába.
Győztünk! Győztünk; Halottaknak
Édes a sziv nyugodalma:
Sirjoknál az élők ajkán
Zeng a haza diadalma.
*
Büszkén dobogtak a szivek
Mikor győzelemből jöttünk
Öszve törve, szerte szórva
Fut az ellenség előttünk.
Jön-e ujabb támadásra
Ki reszket még, mitől félünk?
Itt a földön a vitézség
Fenn az isten van mi vélünk.
Előre előre
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog.
*
Elzugott a harcz haragja,
Csendes ujra a vidék.
Lefolyt már a vér patakja,
A csermely-hab ujra kék.
Hallod hallod a szellőket
Csendesen hogy szállanak,
A suttogó zöld lombokkal
Sohajokat váltanak.
Mi száll, mi száll a légben?
Galambok tolla tán,
Mit héja tépett öszve
Kegyetlen harcz után.
Vagy a halottak lelke,
Kik haltak szívesen
Éretted szent szabadság
S dicső honszerelem!
Csendes este! A harang szól -
Hallod hangját ugy-e bár
Elreszket a légbe messze
Hallgat reá a határ.
Eljön az éjfél
Nyilnak a sirok,
Véresen kelnek ki
A szent martyrok.
Csont kezeikben
Megvillan a kard,
Baljok szent zászlót
Magasan tart.
S a csont koponyák
Setét arczaira
Rémesen süt le
A hold sugara.
*
Nem látod a tábort
Nem ismered őket,
A századok mulva
Szent harczra kelőket?
Ők küzdenek most is
Mint vivtanak egyszer,
Lám csont kezeikben
Még villog a fegyver.
Még lobog a zászló
A harcz mezején,
Port verve alattok
Még tombol a mén.
És eljön a reggel,
Zárulnak a sirok.
Még egyre harczolnak
A felkelt martyrok.
Utánok elindul
A csata sereg,
Zászlója lobog
És dobja pereg.
Egy szellem, egy szent név
Lett a vezérök
És szívesen omlik
E névre a vérök.
Rákóczi nevére
Vitéz ki ne lenne,
Halálba utána
Bátran ki ne menne.
És omlik a vér
És omlik a köny,
Egy csepje gyöngyet ér,
És árja özön.
Nézd sir a magyar nép
Rákóczi nevére,
A szive fellángol,
Felforrik a vére.
S húzodik a harcz
A téreken végig
Az ágyu dörgése,
Felhangzik az égig.
Nem fogy ki erőből
A szent haza népe,
Mert egy elesettnek
Tiz lép a helyébe -
A vég diadaltól
Ó ifju ne késs el,
Menj, s zengd a csatában
Szent lelkesedéssel:
Előre előre,
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog.
*
Még is bús a magyarnak nótája,
Nagyon mélyen fáj a szive tája,
Hogy ne fájna bús képeid felett
Nemzeti kincs, te hű emlékezet!
Hallod hogy sir, hogy keserg a nóta
Rákóczinak temetése óta!
*
Vér van-e e dalba csepegtetve,
Vagy a szivbe lánggal van égetve?
Hogy hangjára a homlok setét lesz,
És az ember gyorsan kap szivéhez?
Hogy nem tudja, búja vagy haragja
Mi szemének könyét ragyogtatja!
És hányszor ujra hallod, mindig
Égetőn és fájón hat velődig.
Hallod hogy sir, hogy keserg a nóta
Rákóczinak temetése óta!
*
S mégis mégis már nem bús a dallam,
Győzedelmi ének gyanánt hallom.
Sohajtásként támadt szent sir ormán,
S most a zászlót lobogtatja szárnyán.
Halljátok már nem keserg a nóta
Rákóczi feltámadása óta!
*
Ó Rákóczi, sirból kiszállt lélek
Harczosaink  r á d  ne ismernének?
A szabadság szentje vagy közöttünk
Véres zászlóval jársz mi előttünk.
Te utánad a halálba menni,
Szép dicsőség, meg sem is pihenni
Nem pihenni míg kivíva nincsen
A szabadság, nemzetünknek kincse.
Mig nyugalmad nem lesz megtalálva
Ó borostyán dicsőséges álma!
*
Hallod hallod, így zeng most a nóta
Rákoczi feltámadása óta:
Előre előre!
Megperdül a dob,
A harczba menőnek
A szive dobog.
Csendülnek a kardok,
Be szép zene ez,
Az ifju szabadság
Nász-éneke lesz.
Tombolnak a méhek,
Rajtok a huszár,
Utánok a felvert
Por fellege jár.
Megdördül az ágyu
A trombita zeng,
a levegő reszket,
A föld maga reng.
A bajnoki szivben
Felforrik a vér.
Mert a letiport hon
Esdő szava kér.
Előre előre
A zászló lobog
A harczba menőnek
A szive dobog.

Forrás: Esti lapok. Hétfő, 1. Május 4. 1849.