Vajda János (1827-1897): Krisztus és korunk

 
Én vagyok én, ki még imádlak
És egyedül vagyok talán,
Ki úgy imádlak mint ohajtod,
- Ezer nyolcz s fél száz év után!
Imádlak rég, de titkon eddig,
Mert ellened volt a világ,
S mit hirdetél, elnyomva még, az
Egyenlőség, köztársaság!

Te szenvedél még itt  földön;
Oh méltatlan volt rád a nép;
Azóta hátra s nem előre
Elfolyt tizennyolcz század év.
Az elv, a mellynek hirdetője
És vértanuja te valál,
Elnyomatott, és azok által
Kiket utódokul hagyál.

Hol van tanod s a tanitványok,
Jámbor szegény halászaid?
Vészben, nyomorban követőid,
Kiket tanod vérpadra vitt?
S kik ezek itt e pharizeo-
Republicanus övesek?
E gőg, e fény tanitni, avagy
Vakitni vágy a népeket?

Ti szemtelen vak majmolói
Olümposz isteneinek!
Ha volna mégis nagyszerűség
E nagy szerephez bennetek!
Ah egyaránt letünt a hősi
A nagyszerű kényuraság,
Letörpült a polgárerény is,
S képmutató lett a világ!

- Mit vétkezél te az erénynek
Legistenibb áldozata?
Hogy meggyaláztak és neved lőn
Minden gazságok paizsa?
Ah, de közel van végre a kor,
Midőn megtudja a világ,
Hogy legvadabb rágalmazóid
Kik voltak… a jesuiták!

Átok fejükre, véghetetlen!
Kik vétkezének ellened,
És bünbe dönték a világot,
Mit hirdetél, a rény helyett.
Hol a pokol, melly megtorolja
E százados gazságokat?
Oh magyarázd meg, büntetőül
Van-e a sírban öntudat?…

Eloltották az égi fáklyát
A csábitott világ felett;
És vezeték a babonának
Rémeivel a népeket.
Eloltották az ész világát,
Mit te hozál le, s elveték
Vakhiedelmek mákonyával
A tudatlanság éjjelét.

Átok reád, te hét nehéz bűn
Hét halmu ma – s kárhozat!
Órád ütött, hiába véded
Bitorlott bűnpalástodat.
Eljött az általad kigúnyolt
Isten boszúló szelleme, -
És léssz a századok bünének
Kipusztult Jerusáleme!

- S te őskor erkölcs-óriása
Szent és imádott elvrokon,
Eszméd ohajtott irodalma
Fölépülend e romokon.
S a bünök áldozat-vérében
Megkeresztelkedett világ
Üdvezülten rivalja: éljen
A testvérség, köztársaság!...

Forrás: Esti lapok. Péntek, 11. junius 15. 1849.