Kemény Gábor: Dosztojevszkij Anna Grigorovna írásában

 

Dosztojevszkij életének külső eseményei eddig sem voltak ismeretlenek. És a külső keretből sejteni lehetett azokat a belső harcokat, melyek az író lelkében végbementek. A fiatal Dosztojevszkij hírül veszi, hogy atyját, kit iszákossága miatt nyugdíjaztak, jobbágyai megölik. Epileptikus rohamok vesznek erőt a fiatal emberen és e pillanattól kezdve már nyilvánvaló lesz az eddig lappangó terheltség. A Petrasevszkij-féle összeesküvés, melyért halálra ítélik, a kényszermunka, mellyel a halálos ítéletet enyhítik, az omszki fegyház, melyben az orosz népet közelebbről megismeri, szerencsétlen házassága, a Vremja c. szlavofil lapvállalat alapítása és tönkremenése, bátyja halála s a testvéri adósságok magára vállalása, a hitelezőktől, az adósok börtönétől való folytonos remegés – ezek a keretek már külső formáikban is érezhetővé teszik, hogy Dosztojevszkijnek magával és a külső világgal nagy harcokat kellett megharcolnia.

Műveinek, leginkább a Bűn és Bűnhődésnek számos lapjáról nagy, lírai zuhogással ömlik elénk a sorok közt lappangó író kettős arca, a bűnös és a tisztulást kereső, a szenvedélyektől felkorbácsolt és az alázatosságban megnyugvó. És egyszer-egyszer nem érezzük tisztán: önmagáért kereste-e hőse a bűnt vagy csak átkos predesztináció folytán, bűnös úton a megtisztulást? Igen, a Dosztojevszkij-hősök küzdelmében gyakran ott érezzük az író forró leheletét, kétségbeesett fellángolását vagy bágyadt elernyedését és nem mindig tudjuk eldönteni, meddig adja az író önmagát és hol kezdődik az idegen hős kivetítése? Az a kérdés, hogy az emlékiratok, különösen a közelállók írásai, eligazítanak-e az ilyen kétségekben? Nem íródtak-e valami burkolt célzattal, amely elhomályosíthatja a keresett igazságot és így nem sodornak-e újabb kérdések hínárjába?... Jól ismerjük a Rousseau-féle s ezt követő „természetes” vallomásokat, melyeknek a természetessége annyira tudatos, annyira előre elgondolt és művészi, hogy sokszor csak divatos formának érezzük, amellyel szemben nagyon óvakodónak, sőt gyanakodónak kell lennünk...

Dosztojevszkij özvegyének írásával szemben (Die Lebenserinnerungen der Gattin Dostojewskis) nincs ilyen aggodalmunk... Első megszólalásai elárulják, hogy átlátszó lelkű, jóérzésű, igazságot kereső asszony csupán, aki távol van mindenféle irodalmi allure-öktől és alighanem akkor érezné magát legjobban, ha észrevétlenül elbújhatna az események mögött... Sznitkina Anna Grigorovna nem rendelkezett több mint átlagos intelligenciával, de, ami ezzel biztosan fölért, csodálatos ösztönnel tudott részesévé lenni a zaklatott író életének... Az apai házban ismeri meg Dosztojevszkij nevét, egyik-másik írását is olvassa, hősei iránt részvétet érez, de arról még nem is álmodik, hogy a valóságban meglássa őt valaha... Praktikus gondolkodású leány, aki gyorsíró iskolába jár, hogy önálló legyen s maga keresse meg kenyerét. Mint gyorsírástanulót ajánlja professzora a nagy orosz írónak, akinek, hogy az adósok börtönét elkerülje, 4—5 hét alatt kell befejeznie egyik regényét. A komoly, tartózkodó leány megtetszik az írónak, aki gyermeki őszinteséggel feltárja előtte halálra ítéltetését, rabságát, szerencsétlen házasságát, a hitelezőkkel való ádáz harcát. A részvét, melyet a leány eddig Dosztojevszkij-regényhősök iránt érzett, most az íróra sugárzik, anélkül azonban, hogy az eddig nagyon is tartózkodó leány tisztában lenne a maga érzelmeivel...

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Bűn és bűnhődés – A Karamazov testvérek (regényismertetésű

Kép forrása: http://network.hu/Kopciherci/blog/zsoka-blogja/128_eve_ezen_a_napon_hunyt_el_dosztojevszkij_orosz_regenyiro_elbeszelo-6817

Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára  nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.

Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.

Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát Feljegyzések a holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).

A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodora az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik –mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”

Dosztojevszkij világirodalmi újdonsága a Bűn és bűnhődés lapjain kivételes erővel bontakozik ki. A XIX. század egységes és következetes jellemeitől eltérően, a „modern”, meghasadt, következetlen embert ábrázolja, aki tudatában van kettősségének, amelyből egyébként a dosztojevszkiji regény egyik sajátossága, a belső dialógusokra felépített szerkesztés is fakad.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Bűn és bűnhődés – A Karamazov testvérek (regényismertetés)

Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára  nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.

Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.

Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát Feljegyzések a holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).

A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodorja az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik –mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”