Gogol pétervári témái és figurái
Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere
jobbára nagyváros, jellegzetes hőse a
társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső
egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a
pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az
ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.
Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el
Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos
gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi
Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a
szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság
tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a
vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre.
Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig
katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták
lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a
művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell
megmutatnia.
Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s
közzétette emlékiratát Feljegyzések a
holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először
néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71).
Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos
világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország
jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház
irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a
kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor
világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).
A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij
elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre
fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a
munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek
közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i
nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986)
az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse
Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi
törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az
öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodora az embert,
mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a
bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig
tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul
értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének,
magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a
bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik
–mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és
feltámadásának története.”
Dosztojevszkij világirodalmi újdonsága a Bűn és bűnhődés lapjain kivételes
erővel bontakozik ki. A XIX. század egységes és következetes jellemeitől eltérően,
a „modern”, meghasadt, következetlen embert ábrázolja, aki tudatában van
kettősségének, amelyből egyébként a dosztojevszkiji regény egyik sajátossága, a
belső dialógusokra felépített szerkesztés is fakad.
Raszkolnyikov lázadásának motívumai fokozatosan
elmélyülnek Dosztojevszkij későbbi regényeiben. Az Ördögök (Beszi, 1872; magyarul: Makai Imre fordításában, 1983)
bűnösségükben is heroikus forradalmárai egy történelmi gondolat segítségével, A kamasz (Podrosztok, 1875; magyarul:
Szőllősy Klára fordításában, 1982) hőse vagyonával próbálja megszerezni magának
a hatalom tudatát, meghódítani a szabadságot. Rendkívüli hősei egy eszme, az
érzékek vagy éppen az ideált jelentő erkölcsi lét megszállottjai, akik körül a normális
világ, azaz középszerű őrültek keringenek.
Ez az írói módszer és emberlátás utolsó
regényében, A Karamazov testvérekben
(Bratyja Karamazovi, 1880; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) kapja
végső, érett formáját. Története egy „kollektív” apagyilkosság körül forog,
amelyért felelős elkövetője, a törvénytelen származású féltestvér, az
epileptikus Szmergyakov, de felelős Dmitrij is, a legidősebb fiú, aki kívánta
apja halálát, s még inkább Ivan, a középső, aki kiemelte, szuggerálta a
gyilkosságot. A „minden megengedett” elvének pszichikai és filozófiai háttere
és következményei foglalkoztatják Dosztojevszkijt, s egyáltalán Isten létének
kérdése, ami „egész életében gyötörte”, s ami átfűti a negyedik, a legfiatalabb
testvér, a „szent” Aljosa és Ivan beszélgetéseit is. A testvérekben az író
magát az embert állítja elénk, az embert mint többszörös lényt, ösztönei
(Dmitrij), esze (Ivan) és mély lelkisége, hite (Aljosa) szerint.
Dosztojevszkij jelentősége és hatása rendkívüli.
A világirodalomban Flaubert-rel és vele kezdődik a klasszikus regénytípus
bomlása. Nélküle elképzelhetetlen a lélektani és esszéisztikus irányzatok,
általában az analitikus és asszociatív próza kifejlődése. hatott a francia
Gide-re a jellem többértelműségének, a pszichikum következetlenségének
ábrázolásával, Kafkára, aki – a nyugati regényben először – bűn és bűntudat
viszonyából vezeti le az emberi létezés képletét. Merített Dosztojevszkijből
Thomas Mann és Faulkner is, de világához leginkább mégis a francia
egzisztencializmus irodalma áll a legközelebb: életfilozófiájának hatásával
találkozunk Sartre, Beauvoir és Camus műveiben. Idekívánkozik, mint érdekesség,
Mikszáth megjegyzése, aki azt mondja, hogy másként alakult volna pályája, ha
előbb olvassa Dosztojevszkijt és csak utána Dickenst és Jókait.
*
BŰN ÉS BŰNHŐDÉS
Raszkolnyikov baltát akaszt felöltője alá, s
elindul, hogy meggyilkoljon egy uzsorásasszonyt. Régóta koplal, egyetemi
tanulmányait abbahagyta, rongyokban jár, s félévi szobabérrel tartozik. Semmi
reménysége, hogy törvényes úton evickéljen ki a nyomorúságból.
A főpróbát már megejtette egy látogatással;
néhány értéktárgyat vitt elzálogosítani a vénasszonyhoz. Terepszemlét tartott.
A terv készen volt, csak a bátorító erő hiányzott még: az elmélet, amely neki
igazibb fegyver a baltánál. Vívódik, nem tudja elszánni magát, mert az
elméletet még csak lelke mélyén dédelgeti, mint valami homályos szörnyűséget.
Ki is kellene mondani, de ahhoz nincs bátorsága.
Ilyenkor kínálja fel magát a „véletlen”, amit,
ha jobban megnéz, sorsszerűnek kell éreznie. Még a habozás idején, amikor a
vendéglőket rótta nagy terhével, akaratlanul fültanúja lett egy beszélgetésnek:
két idegen, valami diák meg egy tiszt vitatkozott a szomszéd asztalnál. „- Ha
én azt a vénasszonyt megölném és kirabolnám, biztosítlak, semmi
lelkiismeret-furdalást nem éreznék – mondta a diák. – Senkinek semmi haszna
belőle, sőt mindenkinek csak árt, maga sem tudja, minek él, és holnap talán
úgyis elpatkol… Másrészt ott a sok fiatal erő, ami elkallódik támogatása nélkül…
Ezer meg ezer egzisztenciát elindíthatnánk, soktucatnyi családot megmenthetnénk
a nyomorúságból, züllésből, pusztulásból… Öld meg az öregasszonyt, vedd el a
pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát szolgáld vele… mit jelent az
egésznek a mérlegén egy ilyen hektikás, buta, komisz vénasszony élete?”
Raszkolnyikovot hallatlanul felkavarja a vita.
Nincs kibúvó. Ha eddig aggályoskodott, s nem tudta elszánni magát, a sors
félreérthetetlenül rámutatott az egyetlen útra. Már tudta, miért volt neki
mindig olyan ellenszenves az öregasszony!
Becsenget a vénasszony lakásába. Agyában világít
e „véletlen” adta ördögi világosság. Mégis úgy remeg, mintha neki kellene
meghalnia: szánalomra méltóbb, mint a leendő áldozat.
Az uzsorásasszony, foglalkozásához híven, gyanakvó
természetű, s ezzel is megnehezíti a dolgot. Míg a „zálogtárgyat” bontogatja –
amely csupán egy jól becsomagolt kis fadarab -, Raszkolnyikovot már csak
erejének utolsó maradéka hajtja. Nem tétovázhat tovább. Mintegy lázálomban
felemeli a baltát, s erőtlenül a vénasszony tarkójára ejti. Az áldozat
összerogy a gyilkos ereje visszatér. Másodszor is lesújt a vénasszonyra. Aztán
értéktárgyak, pénz után kutat.
De amire nem számított: váratlanul betoppan
Lizaveta, a meggyilkolt vénasszony húga.
Őt is meg kell ölnie. Úgy látszik, az eleven
élet mindig megcsúfolja az ész konstrukcióit; a valóságban minden másképpen sül
el, mint ahogy elképzeltük. Raszkolnyikov megrémül, mély undor fogja el.
Úgy-ahogy lemossa magáról a vért, s menekülni akar.
De látogatók jönnek, a vénasszony ügyfelei.
Hasztalan rángatják a csengőt, az ajtó nem nyílik, pedig belülről zárták be. A
gyilkos ott áll az előszobában, kezében a baltával. Remeg, de mindenre kész.
Szerencséje van: a két látogató lemegy a
házmesterhez, hogy jelentse a dolgot; közben ő kisurran a lakásból. Egy
emelettel lejjebb el kell rejtőznie, mert amazok már jönnek fölfelé. Nem veszik
észre, sikerül kijutnia az utcára.
A rablott pénzt és ékszert azonban nem használja
fel, noha nagy szüksége lenne rá: hisz voltaképpen ezért gyilkolt! Elássa egy
néptelen udvarban, s követ hengerít föléje. A zsákmány nem is olyan sok,
nyolcszáz rubelt ér mindössze.
Raszkolnyikov próbája – s egyben az elmélet
próbája – most kezdődik. Szabad-e ölni, s főként: kinek szabad? Tudja-e
vállalni tettének következményeit önmaga előtt? Napóleon a példaképe.
A gyilkosság után megbetegszik, idegláz tör ki
rajta. Szörnyű álmai vannak. Napokig hever odújában, nem eszik, nem szól
senkihez. S ha mégis felkel, úgy jár Pétervár utcáin, mint valami holdkóros,
szemében a valóság víziókkal keveredik.
A jóságos és nyílt Razumihin vesz kézbe: orvost
hívat, eteti, gondozza, lelket akar verni belé. Fogalma sincs mi baja
barátjának. Ő pedig meghökkenti környezetét furcsa viselkedésével s még
furcsább kijelentéseivel. Néha álmában is beszél. Az orvos, de még Razumihin is
attól fél, hogy Raszkolnyikov megbolondult.
Ismerősei körében gyakori beszédtéma a
gyilkosság. Raszkolnyikov élénk figyelemmel hallgatja a híreket, barátai nem
győznek csodálkozni, miért kíséri olyan nagy érdeklődéssel a rendőrség
munkáját, s általában miért törődik annyit az egész üggyel.
Környezetét egyelőre félre tudja vezetni,
önmagát azonban már nem. Lelkiismeret-furdalása egyre erősebb. Az elmélet nem
vált volna be? Vagy ő nem alkalmas az elmélet megvalósítására? Néha vakmerő
dolgokat művel. Elmegy a tett színhelyére, becsenget a lakásba, s furcsa
kérdéseket tesz föl az ott dolgozó embereknek: „- Felmosták a padlót?
Újrafestik? A vér nincs már ott? Egész tócsa volt itt.”
A rendőrség balfogásait kigúnyolja, de közben
szörnyű rettegésben él, hogy mindenki tud mindent tudják, hogy ő a gyilkos;
barátai különös gyengédségét is ennek tulajdonítja. Már-már jelentkezik a
rendőrségen, mert láthatatlan hurok fojtogatja. Pedig csak a lelkiismeret
gyötri nekiszabadult képzeletét. Raszkolnyikov egyelőre nem a rendőrség, hanem a
saját hálójában vergődik. „Magamat öltem meg, nem azt az anyókát”.
Olykor cinikussá válik, vakmerő játékba kezd a
veszedelemmel: Zamjotovot, a rendőrségi fogalmazót egy vendéglői beszélgetés
során valósággal megkínozza azzal, hogy látszólag bevallja neki a gyilkosságot.
Raszkolnyikovot lelke mélyén a vallomás vágya
ösztönzi erre a veszélyes játékra: minden bűnös kísértésbe esik, hogy elmondja
a titkát valakinek.
Egyelőre szabad. De nagyon furcsa ez a
„szabadság”: csupán annyit jelent, hogy szabadon jár-kel az utcán, egyébként a
saját csapdájában vergődik. A bűn jóvátehetetlenül megtörtént, most már a
bűnhődés veszi kezdetét, a sanyargattatott lélek vesszőfutása. „Az igazi
uralkodó, akinek mindent szabad, lerombolja Toulont, mészárlást rendez
Párizsban, egy hadsereget Egyiptomban felejt, félmillió embert pazarol a
moszkvai hadjáratra, és Vilnában egy szójátékkal lerázza az egészet! Őt
piedesztálra emelik a halála után – tehát mindent szabad volt neki!”
Raszkolnyikov nem tudott átlépni a korlátokon. „Csak ölni tudtam, más semmit” –
állapítja meg elkeseredetten. A nagy embernek nincs lelkiismerete, s így bűne
sincs, nem tekintget hátrafelé, nem aggályoskodik. Raszkolnyikov nem szabd
ember, mert megtorpant – ölni sem volt tehát joga.
Az összeroppanást ez okozza. Csalódott
önmagában! Nem állta meg a próbát: reszkető, bujkáló kis gyilkos, semmi egyéb.
Csak a bűntudat maradt számára. Néha úgy érzi, nagyobb büntetés így egyedül
cipelni a bűnt terhét – a fegyház megváltást, megkönnyebbülést hozna. A
vezeklés békességet, nyugalmat ad, s talán a lelkiismeret-rudalás is megszűnik.
Szeretne kiállni az emberek elé, hogy ingét
megtépve bűnbánatot tartson. Erre biztatja Szonya is, a szerencsétlen és
szomorú utcalány, akit szintén a nyomorúság hajszolt a bűnbe, s akivel a
gyilkosság után ismerkedett meg Raszkolnyikov. „- Menj… állj ki a keresztútra,
hajolj le, és csókold meg előbb a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd
meg magad az egész világ előtt, mind a négy égtáj felé, s mondd fennhangon
mindenkinek: Öltem! Akkor az Isten új életet ad neked – mondja a lány, amikor
Raszkolnyikov bevallja neki a gyilkosságot. – Vállalni kell a szenvedést s
ezzel megváltani magad.”
Raszkolnyikov azonban gőgös és hiú. Fél, hogy a
rendőrségen nem értik meg őt. „- Öltem, de a pénzt nem mertem elvinni, s egy kő
alá dugtam! Hisz akkor kiröhögnek, s azt mondják: bolond vagy, miért nem vetted
el? Egy árva szót sem értenének az egészből. Nem is méltók arra, hogy megértsék!...
Nem a pénz volt a fontos, Szonya… most már
tudom. Azt kellett megtudnom… hogy tetű vagyok-e én is, mint a többi, vagy
ember? Át merem-e hágni a törvényt, vagy nem? Le merek-e hajolni a hatalomért,
vagy nem? Remegő teremtmény vagyok-e, vagy jogom
van… Amikor odamentem az öregasszonyhoz, csak ki akartam próbálni magamat…”
Szonya egyelőre nem tudja rábeszélni, hogy
jelentkezzék a rendőrségen. „- Még harcolhatok velük” – mondja gőgös mosollyal
Raszkolnyikov.
Nemes vadnak érzi magát, nem akar akármilyen
vadász zsákmánya lenni. Porfirijt érzi az igazi ellenfélnek, egyedül ő az,
akitől tart.
Porfirij vizsgálóbíró kedélyes, tréfálkozó,
fecsegő kis ember, sosem tudni, mikor beszél komolyan. Raszkolnyikov inkább
barátságban van vele, társaságban ismerkedtek meg, s nem hivatalos
érintkezésben. De ha együtt vannak, mégis állandóan a gyilkosságról, a tettesről
beszélnek, ez örökös témájuk. Raszkolnyikov gyanakszik, hogy Porfirij tud
valamit: a vizsgálóbíró locsogásában folyton célázásokat vél felfedezni.
Megfeszíti agyát, s éberen ügyel, hogy el ne árulja magát valamivel Retteg,
hogy Porfirij lépre csalja, szeretné tudni, sejt-e valamit a másik. Miközben
hangosan gúnyolja módszereit, s igyekszik éppoly vidám, könnyed s nyugodt lenni
mint Porfirij, érzi, hogy amaz szövi körülötte a hálót, de még nem csap le rá,
kínozza, hogy végül összeroppanjon s kiszolgáltassa magát.
Első összecsapásukra egy cikk ad alkalmat,
Raszkolnyikov írta, még jóval a gyilkosság elkövetése előtt. Címe: A bűnről. Porfirij felfedezte a cikket,
a téma nagyon érdekli, de a szerzője is. A vitát arra használja fel, hogy körültapogassa
Raszkolnyikovot.
„- Raszkolnyikov úr kétfelé osztja az embereket:
közönségesekre és nem közönségesekre. A közönséges ember legyen engedelmes,
annak nincs joga áthágni a törvényt… A nem közönséges viszont joggal elkövethet
mindenféle bűnt, s így is, úgy is megszegheti a törvényt, éppen, mert nem
közönséges… Így mondja, igaz?
Raszkolnyikov védi a cikkét:
- Én nem egészen így mondom ott… Én csak
felvetem a gondolatot, hogy a nem közönséges embernek joga van… lelkére venni,
hogy átlépjen bizonyos akadályokon… ha gondolatát, talán az egész emberiség
számára üdvös gondolatát másképpen megvalósítani nem tudja… Igen
figyelemreméltó, hogy az emberiség jótevői, előrevivői mind egytől egyig
törvényszegők voltak…
Porfirij:
- De hogy lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos
nem közönségeseket a közönségesektől? Mert… ha tévedés történik, és az egyik
fajtához tartozó egyén a másikhoz számítja magát, és kezd „átlépni” az
akadályokon… akkor ugye…
Raszkolnyikov:
- Ebben nincs különösebb veszedelem… az ilyenek
sose jutnak messzire. Nem árt néha megvesszőzni őket az elrugaszkodásért és
eszükbe idézni, hol a helyük… Még sak nem is kell másnak végrehajtani a
büntetést, elintézik ők maguk, amilyen jámbor erkölcsűek… és van, aki
önnönmagát vesszőzi meg. A nyilvános vezeklés különféle módjait szabjál ki
magukra… Szóval, nincs miért nyugtalankodni.
Razumihin, a jó barát, szörnyülködik:
- Szerinted jó lelkiismerettel lehet vért
ontani?
- Hát aztán? A társadalom jól körülbástyázta
magát: van Szibéria, börtön, vizsgálóbíró, kényszermunka… Fogjátok meg a
tolvajt!
Porfirij:
- No, de a lelkiismerete?
Raszkolnyikov:
- Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha
elismeri, hogy vétett.
- Engedjen meg, uram, ha összeszid is – szól
Porfirij -, mégsem állhatom meg… jelentéktelen kis ötlet… Amikor ön a cikket
írta, ugyebár… hehehe… szinte lehetetlen, hogy önmagát is oda ne számította
volna… a „nem közönségesekhez…”
- Könnyen meglehet – feleli Raszkolnyikov
megvetően.
- Viszont ha így van, akkor ön is rá tudná
szánni magát… mondjuk… életbe vágó balsikerek hatása alatt… szorult helyzetben…
vagy az emberiség javának előmozdítása érdekében… hogy átlépjen az akadályokon…
például öljön, raboljon? Nos?
- Nem tartom magamat se Mohamednek, se Napóleonnak…
- szól Raszkolnyikov – így hát nem is adhatok önnek kielégítő felvilágosítást
arról, hogy mit tennék az ő helyükben.
- Ugyan kérem – vágja rá szinte félelmesen
bizalmas hangon Porfirij -, ki nem tartja magát ma Napóleonnak nálunk,
Oroszhonban?”
Porfirijjal való találkozásai és vitái mindig
ilyen rosszul végződnek, rettegés, nyugtalanság fogja el Raszkolnyikovot: tudja-e a vizsgálóbíró, hogy nem?
Porfirij nagy komédiás, nem lehet kiismerni. Lehet, hogy sejt valamit, de ez
csak feltevés, pszichologizálás, bizonyítékai nincsenek, s ha ügyel magára,
megmenekülhet tőle. De ha együtt vannak, Raszkolnyikov minden alkalommal
ingerült lesz, Porfirij végeérhetetlen és értelmetlen locsogása kihozza a
sodrából: a vizsgálóbíró gúnyolódik, célzásokat tesz erre-arra, s beszél,
beszél minden oda nem tartozó dologról.
A cikk fölötti vitát követő napon Raszkolnyikov
megint Porfirijnél jár, még a vénasszonynál zálogba tett órája ügyében.
Megfogadja, hogy leküzdi indulatosságát Porfirij előtt. Noha remeg, s elönti a
düh, amiért fél a vizsgálóbírótól, lélekben felkészül a párviadalra.
Porfirij a szokásos vidám bőbeszédűséggel
fogadja látogatóját, összehord hetet-havat.
Raszkolnyikov megint elveszti önuralmát. Nem bírja tovább, mert Porfirij
célzásai, amelyeket elhint szavai zuhatagában, már félreérthetetlenek.
„- Porfirij Petrovics, most már tisztán látom,
hogy ön határozottan gyanúsít az öregasszony és a húga meggyilkolásával… Én
viszont kijelentem, hogy megelégeltem ezt… Ha azt hiszi, hogy joga van a
törvény nevében eljárnia ellenem,… tartóztasson le, de hogy a szemembe
röhögjenek és gyötörjenek, azt nem tűröm!”
Porfirij „őszintén” megijed, csillapítja
Raszkolnyikovot. S legalább olyan bőbeszédűséggel, mint eddig, most
visszatáncol, el akarja altatni a fiatalember gyanúját afelől, hogy tud
valamit. De megint elejt néhány mondatot Raszkolnyikov gyanús viselkedéséről:
az öregasszony házában tett látogatásáról, a vérfoltok emlegetéséről, mondván:
ezzel okot adott Raszkolnyikov arra, hogy ő, Porfirij eljátszogasson a gondolattal,
ami mindjárt félreérthető… De hát ugye, Raszkolnyikov úr beteg volt, s ez sok
mindent megmagyaráz…
„- Hazudik! – csattan fel Raszkolnyikov. – Nem
tudom, mit akar, de folyvást hazudik!... Tudni akarom, felment-e minden gyanú
alól véglegesen, vagy nem?! Nem
tűrhetem tovább ezt a…
- Mit kérem? – szakítja félbe Porfirij. – A
bizonytalanságot?
- Ne ingereljen! Nem akarom! Nem tűröm, és nem
bírom tovább! Hallja! Hallja!”
Igen, Porfirij vetése szép lassan beérik.
Sikerült teljesen megzavarnia a másikat azzal, hogy teljes bizonytalanságban
tartja, nem nyúl hozzá, csak kínozza, ám nyugodtan engedi szabadon járni:
ismeri az emberét, tudja, hogy Raszkolnyikov előbb-utóbb összeroppan. Hadd járjon-keljen
terhével, menekülni úgysem tud. Ezt meg is mondja Raszkolnyikovnak, amikor „úgy
általában” beszélgetnek a tettesről: „- Látott már lepkét a gyertya körül
keringeni? Hát úgy kering majd ő is körülöttem… Nem lesz neki édes a szabadság…
magamagát bonyolítja a hálóba… kering körülöttem, mint kisebb sugarú körben,
míg egyszer csak – zsupsz! a számba repül, és lenyelem. Az aztán öröm lesz,
hehehe! Nem hisz?”
Raszkolnyikov megrémül. De a körülmények úgy
adódnak, hogy fellélegezhet egy időre. Váratlan fordulatot vesz az ügy:
Mikolkára terelődik a gyanú, egy fiatal szobafestőre, aki a gyilkosság napján
abban a házban dolgozott, egy emelettel lejjebb. Mikolka furcsa dolgokat mível,
attól a naptól fogva inni kezd, majd el is tűnik, s egy fogadósné öngyilkossági
kísérleten éri. Bekerül a rendőrségre.
Egy ideig tagad, aztán hirtelen bevallja, hogy ő
a gyilkos. Porfirij vereséget szenved, kénytelen bocsánatot kérni
Raszkolnyikovtól „otromba” viselkedéséért. Mikolka vallomása látszólag őt is
meghökkenti, s úgy tesz, int aki nem számított erre.
Raszkolnyikov újra reménykedni kezd: van
kivezető út, hiszen Mikolka… De ugyanakkor igazat ad Szonyának… ilyen teherrel
a lelkén, egyedül, nem élhet tovább. S néha el sem hiszi, hogy Porfirij valóban
Mikolkát tartja gyilkosnak. A közte és Porfirij között lejátszódott jelenetnek
nem lehet más értelmes magyarázata, csak egyetlenegy. Olyan határkövekig
jutottak el, hogy Mikolka már nem ingathatta meg Porfirij meggyőződését.
De miért akarta Porfirij Mikolkára terelni a
gyanút? Valamit kieszelt megint, kétségtelen… sok idő telt el azóta a délelőtt
óta… és Porfirij még csak életjelt sem adott… Annál rosszabb.
Raszkolnyikovban olyan gyűlölet árad el
hirtelen, hogy meg tudná ölni Porfirijt… ha most nem is, de egyszer még olyan lelkiállapotba
kerül, hogy meg tudja tenni…
Éppen indulni akar hazulról, amikor beleütközik
Porfirijba. A vizsgálóbíró kedélyesen nevet, mentegetőzéssel kezdi, bocsánatot
kér a múltkori éles összetűzésért. De hangja megint gunyoros, s ismét
aggasztóan bőbeszédű. Raszkolnyikov nyugtalanul hallgatja. Porfirij
fejtegetésekbe kezd a fiatalember jelleméről, magyarázza saját viselkedését is:
nem tehet róla, hogy így történt, de Raszkolnyikov alapos gyanúra adott okot
furcsa tetteivel; ezek a cselekedetek idővel lángot alkottak az ő képzeletében,
s arra kellett gondolnia, hogy Raszkolnyikov a tettes. Annyira, hogy nem hitt
Mikolkának sem, amikor az a lábaihoz borult.
„- Mikolka fantaszta… Előkerült a Biblia. Nekem
az a gyanúm, hogy Mikolka is vállalni akarja a szenvedést… Egyébként – majd jön
ő még hozzám… és visszatáncol… Óráról órára várom, hogy visszavonja
beismerését. Nem ért, nem tud semmit… Nem, bátyuska, dehogyis Mikolka volt!...
Itt valaki könyveken táplálta az álmait… ölt, kélt embert megölt, elméleti alapon.
Gyilkolt, de a pénzt elvenni nem tudta, és ami keveset felmarkolt, azt elásta
egy kő alá… aztán még elmegy az üres lakásba, félig önkívületben, hogy újra
végigfusson a hátán a hideg. Hát jó, betegség, de hogy magyarázza ezt:
gyilkolt, de azért becsületes embernek hiszi magát, megveti az embereket, úgy
jár-kel közöttük, mint egy sápadt arcú angyal – nem, galambom, ez nem Mikolka,
dehogyis Mikolka!”
És Raszkolnyikov remegő kérdésére Porfirij végre
kimondja:
’- Ön, Rogyion Romanivics, ön a gyilkos!”
Raszkolnyikov egy darabig tagad, védekezik, de
Porfirij logikája összezúzza.
„- Mikor szándékozik letartóztatni?
- Másfél vagy két napocskát még adhatok.
- No és ha megszököm?
- Nem szökik meg, dehogyis… Ön már nem hisz az
elméletében… s nélkülünk már nem tud
meglenni… Szilárd meggyőződésem, hogy vállalni akarja majd a szenvedést… ne
nevessen ki: a szenvedésben nagy eszme van. Nem is bolond az a Mikolka.
- Ne higgye, hogy bármit is beismertem ma…
Kíváncsiságból hallgattam végig.”
Porfirij azonban már nyeregben van, s
magabiztosan távozik. Még megkéri Raszkolnyikovot, hogy ha „valami fantasztikus
módon kezet emelne magára, akkor hagyjon hátra egy rövid, de velős kis
feljegyzést, két sort mindössze…” – vagyis a tett beismerését.
Raszkolnyikov ellátogat Szonyához, de nem
engedi, hogy a lány elkísérje a rendőrségre. Ott azonban megint gyávaság fogja
el, nincs ereje a vallomáshoz. Dolgavégezetlenül támolyog ki az udvarra. Nem
messze a lépcsőház aljától sápadtan és kővé meredve áll Szonya, s rémülten néz
rá. Raszkolnyikov megáll előtte, fájdalmas és elkínzott, szinte kétségbeesett
arckifejezéssel. Szonya összecsapja a kezét. A lány megértette, hogy
Raszkolnyikov gyáván megfutamodott.
Nézik egymást néhány pillanatig. Aztán
Raszkolnyikov mosolyogva megfordul, és felmegy újra, vissza a rendőrségre.
Szonya tekintete legyőzte lelkében a félelmet, az állat szűkölését, rábírta,
hogy a lelki szabadulás útjára lépjen.
Odafönn majdnem rosszul lesz. Vizet adnak neki.
Eltolja a poharat, és halkan, meg-megállva, de érthetően elkezdi a vallomását.
A hivatalnok eltátja a száját. Mindenünnen
odaszaladnak.
Raszkolnyikov megismétli vallomását.
Minden gyötrelme, kínja megoldódott egyetlen
mondattal. A beismerés lezárta a szenvedés korszakát, az őrjítő magányt, amikor
egyedül volt a bűnnel – ezt a bűnt az ő lelke nem tudta elviselni: nem arra
termett. A vallomás nemcsak a bukást jelentette, hanem egyúttal a megváltást
is.
Elítélik. Szibériába kerül. Szonya, aki a
legerősebben ragaszkodott hozzá minden ismerőse közül, aki igazán értette őt,
és a legközelebb tudott férkőzni a lelkéhez, Szonya a szerencsétlen és szomorú
prostituált, követi Raszkolnyikovot a száműzetésbe. Közelében akar lenni, hogy
tarthassa benne a lelket, ott akarja megvárni Raszkolnyikov szabadulását.
A bűnös alázattal és türelmesen viseli a rámért
büntetést. Nem zúgolódik, hiszen tudja, hogy ez a szenvedés tisztítótűz, és
utána már új történet kezdődik. Egy ember fokozatos megújhodásának, fokozatos
újjászületésének története. Ahogyan átmegy egyik világból a másik világba,
megismeri az előtte addig ismeretlen valóságot. Ez új elbeszélés témája lehetne
– de a mostani itt véget ér.
**
A KARAMAZOV TESTVÉREK
Három fia van az öreg Fjodor Pavlovics
Karamazovnak: Dmitrij, a nyugállományú katonatiszt, Ivan, a középső fiú, aki
tudósnak készül, s Aljosa, a leendő szerzetes. Fjodor Pavlovics kétszer nősült;
első házasságából született Dmitrij, a másodikból Ivan és Aljosa. A két asszony
csakhamar tönkremegy a garázda, iszákos, durva férfi mellett, aki
kegyetlenségével szinte maga üldözi őket a pusztulásba. A második asszony halál
azután Fjodor Pavlovics végképp duhaj életre adja fejét, gyerekeivel nem
törődik; a fiúk távoli rokonoknál vagy a cselédházban nőnek fel, szülői gondoskodás
és szeretet nélkül.
Az öreg Karamazov cinikus, romlott, elaljasodott
ember, öncélúan hazudozik: örömét leli e hitvány színészkedésben s olykor
abban, hogy le is leplezi magát a nyilvánosság előtt. Egy vidéki városban él
jómódú özvegyemberként; a házban csak Szmergyakov, a nyavalyatörős, ütődött
inas, s az öreg Grigorij lakik, feleségestül: e három ember áll az öreg
Karamazov személyi szolgálatában. Gyermekeit nem szereti, s távollétükben
zavartalanabbul átadhatja magát élvvágyó életmódjának. Fiatalkorában
tekintélyes vagyont harácsolt össze, most ennek készül a nyakára hágni.
A fiúk már felnőtt emberként kerülnek haza a
szülői házba. Nem a szeretet viszi őket apjukhoz, hanem a pénz: Dmitrij és Ivan
anyai örökségüket szeretnék megkapni, de Fjodor Pavlovics vonakodik kifizetni
az örökséget.
Dmitrijt, a legidősebb fiút nagyon elkeseríti
apja ridegsége, s dühében többször megfenyegeti, hogy agyonveri. Dmitrij
apjától örökölte a zabolátlan, állatias indulatokat: leginkább rajta ütközik ki
a szélsőséges Karamazov-természet. Tiszti pályafutása tele van botrányokkal,
élete csupa duhajság, kártya, paráznaság és adósságok. A hadseregből is ezért
kellett távoznia. Anyai örökségéből már sokat eltékozolt; apja nem is akar több
pénzt adni neki, mondván, hogy már megkapta jussát. A fiú kétségbeesett
helyzetben van: nincs pénze, tízrubeles kölcsönökből él, s egyetlen
kapaszkodója a még hátralevő, de megtagadott örökség.
Ám nemcsak ez állítja szembe őket. Mind a ketten
szerelmesek Grusenykába.
Grusenyka kitartott nő, egy vén kereskedő a
pártfogója, aki kiemelte a nyomorúságból. Szépsége, kívánatossága eszét veszi a
kélt Karamazovnak, a nő pedig nem tud választani kettejük közül, mert nehéz
eldöntenie, hogy anyagilag melyikük előnyösebb. Egyébként mind a két férfit kineveti.
Az öreg borítékba tesz háromezer rubelt – Dmitrij örökrészét -, s megüzeni
Grusenykának, hogy a pénz mind az övé lesz, ha eljön hozzá éjszakára. Napról
napra várja a lány látogatását, nyugtalanul járkál a lakásban. Grusenyka nem
teljesíti az öreg kívánságát, de Dmitrij vágyainak sem enged. Dmitrijt annyira
gyötri a féltékenység, hogy napokon át leshelyről figyeli a házat, nem jön-e a
lány az öreghez. Meg akarja ölni apját, s ezt nem is titkolja előtte.
Fjodor Pavlovics fél Dmitrijtől, s minden óvintézkedést
megtesz, hogy az be ne juthasson hozzá, mert a fiú egyszer már megverte őt –
akkor ígérte meg neki, hogy az életét is kioltja, ha nem áll el tervétől.
Dmitrij miatt Grusenykának titkos jeladással kell jeleznie érkezését: öt
kopogtatás az ablakon. Erről csak a lány tud, s Szmergyakov, az epilepsziás
inas, Fjodor Pavlovics bizalmasa. Szmergyakovból azonban Dmitrij kikényszeríti
a titkot. Már az egész város érzi, hogy katasztrófa készül az öreg Karamazov
házában.
Ivan is megérkezik, a középső fiú. Az egyetemet
elvégezte, szeretné átvenni anyai örökségét. Ő a legkülönösebb a testvérek
között. Örökölte a karamazovi szertelenséget, de nála ezt fegyelmezi a kultúra:
az apai garázdaság Ivannál szellemi síkon nyilvánul meg: a hit tagadásában.
Furcsa, zavaros eszmék keringenek agyában, ellensége a szocializmusnak és a
kereszténységnek egyaránt. Ivan meggyötört s ingerlékeny, mintha az öröklött
természetével folytatott állandó harc már-már felőrölte volna. Úgy jár-kel az
emberek között ez a sápadt, okos fiatalember, mintha szakadék fölött
kifeszített kötélen táncolna: lenn, a nyaktörő mélységben a fenyegető
karamazovság várja, amelybe minden pillanatban belezuhanhat. Ő a legvárosiasabb
a családban, de civilizáltsága ellenére mégis benne dolgozik legerősebben a
rombolás szelleme. Nyakkendős, modern ördög, a tudás kegyetlen birtokosa.
Apját ő sem szereti, bár látszatra koránt sincs
annyi személyes, megoldatlan ellentét köztük, mint Dmitrij és az öreg között.
De Ivan valahogy nem szeret apja közelében tartózkodni, mintha félne valamitől;
Dmitrij gyilkos szándékával szembeszegül, de saját magával még sincs tisztában,
s szeretne minél távolabb élni az öregtől.
Az apai házban Ivan szóba ereszkedik
Szmergyakovval. Az inas valójában a negyedik Karamazov fiú; Fjodor Pavlovics
valamikor erőszakot követett el egy féleszű lányon, aki az ő kertjében szülte
meg gyermekét. Az öreg megtartotta házában a fattyúgyereket, s inast nevelt
belőle. Szmergyakov a tulajon édesapját szolgálja, de semmi joga sincs a
testvérek mellett: cseléd, semmi más. Zavaros fejű, tudálékos ember,
összeolvasott mindenfélét, Ivant is az okoskodásával csábítja beszélgetésre.
Ivannak van egy tanulmánya, amelyben kifejti,
hogy a lélek nem halhatatlan, erény sincs tehát, s ha nincs erény, akkor
„minden megengedett”. Teóriáját nem rejti véka alá, még Szmergyakovnak is
elmondja, aki a maga korlátolt módján szó szerint értelmezi Ivan szavait. Úgy
véli, Ivan is szeretné, ha meghalna az apja, s szemet hunyna afölött, ha valaki
„elintézné” Fjodor Pavlovicsot. A „minden megengedett” kifejezésben az inas
nyílt bátorítást lát.
Szmergyakov szinte cinkosának tekinti Ivant.
Elmondja, hogy Grusenyka mégiscsak el fog jönni az öreghez, mert az többet ér
az éhenkórász Dmitrijnél, s ráadásul öreg is. Fjodor Pavlovics meg annyira
bolondul érte, hogy Grusenyka mindenre rá tudja beszélni.
„- S ha Grusenyka eljön az öreghez, akkor
Dmitrij megöli az apját, egyrészt féltékenységből, másrészt, mert ha az öregúr
most hal meg, akkor önök fejenként vagy negyvenezret biztosan kapnak… Mindezt
pedig Dmitrij nagyon jól tudja.”
Szmergyakov rábeszéli Ivant, hogy utazzék el, ne
legyen jelen „ilyen dolognál”…
Ivan rá akarja vetni magát az inasra, de aztán
mást gondol, és kijelenti, hogy másnap Moszkvába utazik.
Szmergyakov elmeséli, mennyire fél az
elkövetkező naptól, talán még az epilepszia is kitör majd rajta. Ezzel alibit
készít elő, hogy megnyugtassa Ivant: senki sem hibás, hogy nem tudták
megakadályozni a gyilkosságot.
Ivan ráförmed: „- Ostobaság! Dmitrij nem megy
rabolni s a tetejében még megölni az apját.”
Ivan másnap elutazik. S később, amikor már
Moszkva felé viszi a vonat, egyre messzebb a készülő szörnyűségek színhelyétől,
azt suttogja magában: „Gazember vagyok.”
A szörnyetegek közül tisztán emelkedik ki a harmadik
fiú, Aljosa alakja. Előtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. Ha
Ivan a modern ördög, akkor Aljosa a modern Krisztus. A két idősebb testvér
nagyon szereti őt, úgy tekintenek rá, mint önmaguk tiszta mására, az eszményre,
akivé lenniük kellene, de már nem lehetnek Aljosához hasonlóak, mert eljegyezte
őket a Gonosz.
Aljosa mindenkit elbűvöl jóságával,
béketűrésével. Amikor Dmitrij részeg fővel félholtra ver egy öreg, nyugalmazott
kapitányt, akinek a családja nagy nyomorban él, Aljosa meglátogatja őket, segít
rajtuk – vezekelni akar bátyja hitványságáért. A család nagyon megszereti,
meghitt barátság fejlődik ki közöttük. A fiú mindig ott van, ahol segíteni
kell, akár jó szóval, akár cselekedettel. Őt még az apja sem bántja: „nem fogja
a fegyver” – de mégis Karamazov, megérti testvéreit. A bűn nem idegen, nem
érthetetlen számára.
Öreg mestere, a szent életű Zoszima remete, a
kolostor vénje megkülönböztetett módon bánik vele, az „Isten emberé”-t sejti
Aljosában. Mielőtt meghal, megparancsolja a fiúnak, hogy vesse le a szerzetesi
ruhát, vegyüljön el az emberek között, hogy lásson, halljon és
tapasztaljon,mert csak az fordíthatja arcát az üdvösség felé, aki
keresztül-kasul ismeri az életet, az embereket – a jót és a rosszat saját bőrén
tapasztalja. Azután már kolostorba vonulhat, hogy kirekesztvén magából a
világot, lelkének minden erejével istenét szolgálja, s így minél tökéletesebb
élete legyen.
Addig még sok keserűség és szenvedés vár rá.
Küzdenie kell a család gonoszsága és a készülő katasztrófa ellen. Néha
elszörnyed apja és két bátyja elvetemültségén.
Aljosa különösen félti Ivan bátyját, akit ideges
és félelmet keltő képzetek gyötörnek. Ivan elmondja neki a nagy inkvizítorról
szóló „poémáját”. (A nagy inkvizítor Sevillában máglyára akarta küldeni az
ismét emberi alakban megmutatkozó Jézus Krisztust, aki megint csodákat tesz,
egy vaknak visszaadja szeme világát, egy halott kislányt feltámaszt.) Aljosa
megdöbben. Testvére nevetve próbálja elterelni gyanúját. „Csak nem gondolod,
hogy fogom magamat, és elmegyek a jezsuitákhoz, hogy beálljak azok seregébe,
akik az ő tetteiket javítgatják? – Hogyan fogsz te élni? Hogyan fogod szeretni
őket? Ilyen pokollal a melledben és a fejedben, lehetséges ez? Nem, te pontosan
azért mégy el, hogy hozzájuk csatlakozzál… ha pedig nem, hát megölöd önmagadat,
nem bírod el! – Van olyan erő, amely mindent elbír! A karamazovi erő… a
karamazovi aljasság ereje. – Arra célzol, hogy minden megengedett? – Hát igen,
talán minden megengedett! Nem tagadom.”
Ivan elutazását követő éjjelen megtörténik a
gyilkosság. Dmitrij nem állt lesben őrhelyén, mert éppen kölcsönt hajszolt a
városban. Késő este érkezik meg, s féltékenységtől mardosva rohan Grusenyka
lakására, megtudni, a nő otthon van-e. Grusenyka nincs a házban. Dmitrij halálra
rémíti a személyzet őrjöngésével, aztán felkap egy mozsártörőt, s elrohan, hogy
agyonüsse apját. Meggyőződése, hogy Grusenyka az ő távollétében élt az
alkalommal, elfogadta Fjodor Pavlovics ajánlatát, s elment hozzá.
Szmergyakovot csakugyan elérte a nyavalyatörés,
öntudatlanul fekszik szobájában. Beteg az öreg szolga is, Grigorij. Fjodor
Pavlovicsra nem vigyáz azon az éjjelen senki. Felhangzik az öt koppanás az
ablakon, mintha Grusenyka jönne… Az öregúr kinyitja az ablakot…
S másnap holtan találják a szoba közepén, valaki
fejbe verte egy nehéz tárggyal. Ott hever a boríték is, üresen: ebben
tartogatta a Grusenykának szánt összeget, a háromezer rubelt.
A gyanú egyértelműen Dmitrijre irányul, aki
sohasem titkolta, hogy meg akarja ölni az apját. Dmitrij még azon az éjjelen, a
gyilkosság után, rengeteg italt s csemegét vásárol össze, zenészeket fogad, s a
megtalált Grusenykával, aki valójában nem is járt az öregnél, átkocsizik a
húszversztányira fekvő Mokrojéba. Vad tivornyát rendeznek egy kocsmában, s Dmitrij
szinte megdicsőül a boldogságtól, mert a nő végre hajlandónak mutatkozik, hogy
hozzászegődjék.
A rendőrség emberei a mulatozás s a boldogság
csúcspontján tartóztatják le Dmitrijt. Minden ellene szól, hiába tagad,
védekezik és magyarázgat; a bizonyítékok túlságosan meggyőzőek. Börtönbe vetik.
De míg vallatják, nagyon patetikusan viselkedik,
szaval és szónokol, majd letargiába esik, aztán újra föllángol. Dmitrij
állatias tulajdonságai ellenére naiv, gyermekes lélek, a legegyszerűbb
valamennyi Karamazov közül. Erősen él benne a megtisztulás, a megújhodás vágya:
mocsokban fetreng, közben mégis az eszményit áhítozza. De akárcsak az apja,
szereti a színpadiasságot, s a felemelkedésről tartott szónoklatait élete
cáfolja meg. A börtönben meglepő fordulat megy végre viselkedésében: elismeri a
gyilkosságot.
Magára ölti a bűnös szerepét.
Ez nem lepi meg a közvéleményt, de annál inkább
a „beavatottakat”, különösen Ivant, aki apja meggyilkolásának hírére visszajön
szülővárosába. Ivant egyre az a gondolat gyötri, hogy nem Dmitrij a tettes,
hanem ő maga. Nem tudja elfelejteni Szmergyakovval való beszélgetését, az inas
nyílt célzásait s különösen a saját viselkedését és szavait. Miért mondta
Szmergyakovnak hogy „minden megengedett”? Miért locsogott vele a nyavalyatörésről,
s főként, miért engedelmeskedett az inas kívánságának, azaz, miért utazott el,
noha jól tudta, mi készül a Karamazov-házban? Ezzel a lépéssel szinte
beleegyezett apja meggyilkolásába.
Ivan és Szmergyakov cinkostársak. Ez annál
gyötrelmesebb Ivannak, mert utálja az inast, aki az ő torzképe. Szmergyakov
valóra váltotta Ivan gyilkos vágyait, s így Ivan is gyilkos lett, valóságosabb
gyilkos, mint Szmergyakov, mert a tettnek ő a szellemi szerzője, az inasnak
csak a végrehajtó alantas és felelősség nélküli szerepét kellett betöltenie.
Eszköz volt Ivan kezében, nem terheli bűn a lelkét.
Ivan a törvény előtt nem számítana bűnösnek,
hiszen nem mondta az inasnak, hogy ölje meg Fjodor Pavlovicsot. De
lelkiismerete elől nem menekülhet. S bármennyire utálja Szmergyakovot, mégis
meglátogatja egymás után háromszor: a cinkosság vonzza, mint a mágnes. Amikor
az inas a szemébe mondja: „- Saját kezűleg nem merte megölni, de azt kívánta,
más ölje meg maga helyett” – Ivan felháborodik s tiltakozik, de magában már
tudja, hogy ez az igazság. Szmergyakov elmondja, hogyan ölte meg Fjodor
Pavlovicsot. Nyavalyatörést színlelt, feküdt, s várta Dmitrijt, aki be is
rontott az öreghez, de mivel nem találta ott Grusenykát, nem bántotta, hanem
elrohant. Ekkor ő, Szmergyakov, agyonütötte gazdáját egy levélnehezékkel, aztán
visszafeküdt a saját kamrájába. A gyanú magától értetődően Dmitrijre
terelődött, Szmergyakovra nem gondolt senki.
Ivan dühbe gurul, megfenyegeti az inast, hogy
feljelenti. „Szmergyakov megvetően mosolyog: „Ki hinné el? Képzelődésnek
tartaná mindenki.”
Ivan azonban nem bírja elviselni, mindent
előkészítene, hogy a terv sikerüljön s Dmitrij megmeneküljön a fegyháztól. De
csodálatosképpen Dmitrij nem áll kötélnek. „Szenvedni” akar, már beleélte
magát, hogy ő a tettes. Tulajdonképpen igaza van, hiszen rég eldöntötte
magában, hogy megöli apját, ha Grusenyka elfogadja az ajánlatot. Lélekben,
gondolatban ő is gyilkos, s ez fölér a valóságos tettel.
Ivanra meghasonlás vár. Ő, a művelt és fegyelmezett
szellem, látomásokkal vívódik, súlyos idegbaj támadja meg. Egyik lázálmában
megjelenik az ördög: civil ruhás, kedélyeskedő úriember, istenről, hitről,
tagadásról beszél, gyötri Ivant, aki ráförmed a jövevényre: „Nem! Te nem vagy
önmagad, te – én vagyok!”
Az ördög maga Ivan, hiszen az ő gondolatait,
eszméit ismétli el látomásaiban. A gyötrelmes víziót Aljosa érkezése oszlatja
el.
Aljosa közli Ivannal, hogy Szmergyakov
felakasztotta magát. Ivan megrémül. Az inast nem lehet felelősségre vonni
többé, s neki, Ivannak vajon ki hiszi el ezt az egész históriát? Szmergyakov
megijedt a felelősségre vonástól, s inkább kezet emelt önmagára. Ivan egyedül
maradt a közös bűnnel. Hiába jelentené fel önmagát, a törvény előtt ezzel nem
megy semmire, mert semmit sem lehet rábizonyítani; a bűntárs halott. De nem
engedheti, hogy bátyja idegen bűnért lakoljon.
Súlyos betegen jelenik meg a tárgyaláson.
„Szmergyakov ölte meg az apámat, nem a bátyám – dadogja. – Ő ölte meg, de én
biztattam, hogy megölje…”
A bíróság nem hisz neki, látják, hogy beteg s
félrebeszél. Nem tudja Dmitrijt megmenteni, mert Szmergyakov bűnösségére
nincsenek bizonyítékai. Az ügyész ragyogó logikával, hosszú beszédben ecseteli
s bizonyítja be, hogy csakis Dmitrij lehet a tettes. El is ítélik a legidősebb
Karamazov fiút.
A testvérek nem mondtak le Dmitrij
megszöktetéséről: vesztegetéssel akarják a tervet végrehajtani. „Elszököm –
mondja Dmitrij Aljosának -, ezt már nélküled is elhatároztam; hát nem kell
elszöknie Mitya Karamazovnak? De azért elítélem magamat s örökké bűneimet fogom
bánni!”
Török
Endre
(Forrás: 111 híres
külföldi regény 1. kötet, 302-318. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése