2013. júl. 28.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Bűn és bűnhődés – A Karamazov testvérek (regényismertetésű



Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára  nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.

Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.

Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát Feljegyzések a holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).

A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodora az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik –mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”

Dosztojevszkij világirodalmi újdonsága a Bűn és bűnhődés lapjain kivételes erővel bontakozik ki. A XIX. század egységes és következetes jellemeitől eltérően, a „modern”, meghasadt, következetlen embert ábrázolja, aki tudatában van kettősségének, amelyből egyébként a dosztojevszkiji regény egyik sajátossága, a belső dialógusokra felépített szerkesztés is fakad.

Az ember belső kettőssége önállósul A félkegyelműben (Igyiot, 1868; magyarul: Makai Imre fordításában, 1981), ahol a regény hősnőjét, az erkölcsi szépség (Miskin) és az érzékek szabadsága (Rogozsin) között hányódó Nasztaszja Filippovnát döntésre képtelensége sodorja a pusztulásba.

Raszkolnyikov lázadásának motívumai fokozatosan elmélyülnek Dosztojevszkij későbbi regényeiben. Az Ördögök (Beszi, 1872; magyarul: Makai Imre fordításában, 1983) bűnösségükben is heroikus forradalmárai egy történelmi gondolat segítségével, A kamasz (Podrosztok, 1875; magyarul: Szőllősy Klára fordításában, 1982) hőse vagyonával próbálja megszerezni magának a hatalom tudatát, meghódítani a szabadságot. Rendkívüli hősei egy eszme, az érzékek vagy éppen az ideált jelentő erkölcsi lét megszállottjai, akik körül a normális világ, azaz középszerű őrültek keringenek.

Ez az írói módszer és emberlátás utolsó regényében, A Karamazov testvérekben (Bratyja Karamazovi, 1880; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) kapja végső, érett formáját. Története egy „kollektív” apagyilkosság körül forog, amelyért felelős elkövetője, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, de felelős Dmitrij is, a legidősebb fiú, aki kívánta apja halálát, s még inkább Ivan, a középső, aki kiemelte, szuggerálta a gyilkosságot. A „minden megengedett” elvének pszichikai és filozófiai háttere és következményei foglalkoztatják Dosztojevszkijt, s egyáltalán Isten létének kérdése, ami „egész életében gyötörte”, s ami átfűti a negyedik, a legfiatalabb testvér, a „szent” Aljosa és Ivan beszélgetéseit is. A testvérekben az író magát az embert állítja elénk, az embert mint többszörös lényt, ösztönei (Dmitrij), esze (Ivan) és mély lelkisége, hite (Aljosa) szerint.

Dosztojevszkij jelentősége és hatása rendkívüli. A világirodalomban Flaubert-rel és vele kezdődik a klasszikus regénytípus bomlása. Nélküle elképzelhetetlen a lélektani és esszéisztikus irányzatok, általában az analitikus és asszociatív próza kifejlődése. hatott a francia Gide-re a jellem többértelműségének, a pszichikum következetlenségének ábrázolásával, Kafkára, aki – a nyugati regényben először – bűn és bűntudat viszonyából vezeti le az emberi létezés képletét. Merített Dosztojevszkijből Thomas Mann és Faulkner is, de világához leginkább mégis a francia egzisztencializmus irodalma áll a legközelebb: életfilozófiájának hatásával találkozunk Sartre, Beauvoir és Camus műveiben. Idekívánkozik, mint érdekesség, Mikszáth megjegyzése, aki azt mondja, hogy másként alakult volna pályája, ha előbb olvassa Dosztojevszkijt és csak utána Dickenst és Jókait.

*

BŰN ÉS BŰNHŐDÉS


Raszkolnyikov baltát akaszt felöltője alá, s elindul, hogy meggyilkoljon egy uzsorásasszonyt. Régóta koplal, egyetemi tanulmányait abbahagyta, rongyokban jár, s félévi szobabérrel tartozik. Semmi reménysége, hogy törvényes úton evickéljen ki a nyomorúságból.

A főpróbát már megejtette egy látogatással; néhány értéktárgyat vitt elzálogosítani a vénasszonyhoz. Terepszemlét tartott. A terv készen volt, csak a bátorító erő hiányzott még: az elmélet, amely neki igazibb fegyver a baltánál. Vívódik, nem tudja elszánni magát, mert az elméletet még csak lelke mélyén dédelgeti, mint valami homályos szörnyűséget. Ki is kellene mondani, de ahhoz nincs bátorsága.

Ilyenkor kínálja fel magát a „véletlen”, amit, ha jobban megnéz, sorsszerűnek kell éreznie. Még a habozás idején, amikor a vendéglőket rótta nagy terhével, akaratlanul fültanúja lett egy beszélgetésnek: két idegen, valami diák meg egy tiszt vitatkozott a szomszéd asztalnál. „- Ha én azt a vénasszonyt megölném és kirabolnám, biztosítlak, semmi lelkiismeret-furdalást nem éreznék – mondta a diák. – Senkinek semmi haszna belőle, sőt mindenkinek csak árt, maga sem tudja, minek él, és holnap talán úgyis elpatkol… Másrészt ott a sok fiatal erő, ami elkallódik támogatása nélkül… Ezer meg ezer egzisztenciát elindíthatnánk, soktucatnyi családot megmenthetnénk a nyomorúságból, züllésből, pusztulásból… Öld meg az öregasszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát szolgáld vele… mit jelent az egésznek a mérlegén egy ilyen hektikás, buta, komisz vénasszony élete?”

Raszkolnyikovot hallatlanul felkavarja a vita. Nincs kibúvó. Ha eddig aggályoskodott, s nem tudta elszánni magát, a sors félreérthetetlenül rámutatott az egyetlen útra. Már tudta, miért volt neki mindig olyan ellenszenves az öregasszony!

Becsenget a vénasszony lakásába. Agyában világít e „véletlen” adta ördögi világosság. Mégis úgy remeg, mintha neki kellene meghalnia: szánalomra méltóbb, mint a leendő áldozat.

Az uzsorásasszony, foglalkozásához híven, gyanakvó természetű, s ezzel is megnehezíti a dolgot. Míg a „zálogtárgyat” bontogatja – amely csupán egy jól becsomagolt kis fadarab -, Raszkolnyikovot már csak erejének utolsó maradéka hajtja. Nem tétovázhat tovább. Mintegy lázálomban felemeli a baltát, s erőtlenül a vénasszony tarkójára ejti. Az áldozat összerogy a gyilkos ereje visszatér. Másodszor is lesújt a vénasszonyra. Aztán értéktárgyak, pénz után kutat.

De amire nem számított: váratlanul betoppan Lizaveta, a meggyilkolt vénasszony húga.

Őt is meg kell ölnie. Úgy látszik, az eleven élet mindig megcsúfolja az ész konstrukcióit; a valóságban minden másképpen sül el, mint ahogy elképzeltük. Raszkolnyikov megrémül, mély undor fogja el. Úgy-ahogy lemossa magáról a vért, s menekülni akar.

De látogatók jönnek, a vénasszony ügyfelei. Hasztalan rángatják a csengőt, az ajtó nem nyílik, pedig belülről zárták be. A gyilkos ott áll az előszobában, kezében a baltával. Remeg, de mindenre kész.

Szerencséje van: a két látogató lemegy a házmesterhez, hogy jelentse a dolgot; közben ő kisurran a lakásból. Egy emelettel lejjebb el kell rejtőznie, mert amazok már jönnek fölfelé. Nem veszik észre, sikerül kijutnia az utcára.

A rablott pénzt és ékszert azonban nem használja fel, noha nagy szüksége lenne rá: hisz voltaképpen ezért gyilkolt! Elássa egy néptelen udvarban, s követ hengerít föléje. A zsákmány nem is olyan sok, nyolcszáz rubelt ér mindössze.

Raszkolnyikov próbája – s egyben az elmélet próbája – most kezdődik. Szabad-e ölni, s főként: kinek szabad? Tudja-e vállalni tettének következményeit önmaga előtt? Napóleon a példaképe.

A gyilkosság után megbetegszik, idegláz tör ki rajta. Szörnyű álmai vannak. Napokig hever odújában, nem eszik, nem szól senkihez. S ha mégis felkel, úgy jár Pétervár utcáin, mint valami holdkóros, szemében a valóság víziókkal keveredik.

A jóságos és nyílt Razumihin vesz kézbe: orvost hívat, eteti, gondozza, lelket akar verni belé. Fogalma sincs mi baja barátjának. Ő pedig meghökkenti környezetét furcsa viselkedésével s még furcsább kijelentéseivel. Néha álmában is beszél. Az orvos, de még Razumihin is attól fél, hogy Raszkolnyikov megbolondult.

Ismerősei körében gyakori beszédtéma a gyilkosság. Raszkolnyikov élénk figyelemmel hallgatja a híreket, barátai nem győznek csodálkozni, miért kíséri olyan nagy érdeklődéssel a rendőrség munkáját, s általában miért törődik annyit az egész üggyel.

Környezetét egyelőre félre tudja vezetni, önmagát azonban már nem. Lelkiismeret-furdalása egyre erősebb. Az elmélet nem vált volna be? Vagy ő nem alkalmas az elmélet megvalósítására? Néha vakmerő dolgokat művel. Elmegy a tett színhelyére, becsenget a lakásba, s furcsa kérdéseket tesz föl az ott dolgozó embereknek: „- Felmosták a padlót? Újrafestik? A vér nincs már ott? Egész tócsa volt itt.”

A rendőrség balfogásait kigúnyolja, de közben szörnyű rettegésben él, hogy mindenki tud mindent tudják, hogy ő a gyilkos; barátai különös gyengédségét is ennek tulajdonítja. Már-már jelentkezik a rendőrségen, mert láthatatlan hurok fojtogatja. Pedig csak a lelkiismeret gyötri nekiszabadult képzeletét. Raszkolnyikov egyelőre nem a rendőrség, hanem a saját hálójában vergődik. „Magamat öltem meg, nem azt az anyókát”.

Olykor cinikussá válik, vakmerő játékba kezd a veszedelemmel: Zamjotovot, a rendőrségi fogalmazót egy vendéglői beszélgetés során valósággal megkínozza azzal, hogy látszólag bevallja neki a gyilkosságot.

Raszkolnyikovot lelke mélyén a vallomás vágya ösztönzi erre a veszélyes játékra: minden bűnös kísértésbe esik, hogy elmondja a titkát valakinek.

Egyelőre szabad. De nagyon furcsa ez a „szabadság”: csupán annyit jelent, hogy szabadon jár-kel az utcán, egyébként a saját csapdájában vergődik. A bűn jóvátehetetlenül megtörtént, most már a bűnhődés veszi kezdetét, a sanyargattatott lélek vesszőfutása. „Az igazi uralkodó, akinek mindent szabad, lerombolja Toulont, mészárlást rendez Párizsban, egy hadsereget Egyiptomban felejt, félmillió embert pazarol a moszkvai hadjáratra, és Vilnában egy szójátékkal lerázza az egészet! Őt piedesztálra emelik a halála után – tehát mindent szabad volt neki!” Raszkolnyikov nem tudott átlépni a korlátokon. „Csak ölni tudtam, más semmit” – állapítja meg elkeseredetten. A nagy embernek nincs lelkiismerete, s így bűne sincs, nem tekintget hátrafelé, nem aggályoskodik. Raszkolnyikov nem szabd ember, mert megtorpant – ölni sem volt tehát joga.

Az összeroppanást ez okozza. Csalódott önmagában! Nem állta meg a próbát: reszkető, bujkáló kis gyilkos, semmi egyéb. Csak a bűntudat maradt számára. Néha úgy érzi, nagyobb büntetés így egyedül cipelni a bűnt terhét – a fegyház megváltást, megkönnyebbülést hozna. A vezeklés békességet, nyugalmat ad, s talán a lelkiismeret-rudalás is megszűnik.

Szeretne kiállni az emberek elé, hogy ingét megtépve bűnbánatot tartson. Erre biztatja Szonya is, a szerencsétlen és szomorú utcalány, akit szintén a nyomorúság hajszolt a bűnbe, s akivel a gyilkosság után ismerkedett meg Raszkolnyikov. „- Menj… állj ki a keresztútra, hajolj le, és csókold meg előbb a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ előtt, mind a négy égtáj felé, s mondd fennhangon mindenkinek: Öltem! Akkor az Isten új életet ad neked – mondja a lány, amikor Raszkolnyikov bevallja neki a gyilkosságot. – Vállalni kell a szenvedést s ezzel megváltani magad.”

Raszkolnyikov azonban gőgös és hiú. Fél, hogy a rendőrségen nem értik meg őt. „- Öltem, de a pénzt nem mertem elvinni, s egy kő alá dugtam! Hisz akkor kiröhögnek, s azt mondják: bolond vagy, miért nem vetted el? Egy árva szót sem értenének az egészből. Nem is  méltók arra, hogy megértsék!...

Nem a pénz volt a fontos, Szonya… most már tudom. Azt kellett megtudnom… hogy tetű vagyok-e én is, mint a többi, vagy ember? Át merem-e hágni a törvényt, vagy nem? Le merek-e hajolni a hatalomért, vagy nem? Remegő teremtmény vagyok-e, vagy jogom van… Amikor odamentem az öregasszonyhoz, csak ki akartam próbálni magamat…”

Szonya egyelőre nem tudja rábeszélni, hogy jelentkezzék a rendőrségen. „- Még harcolhatok velük” – mondja gőgös mosollyal Raszkolnyikov.

Nemes vadnak érzi magát, nem akar akármilyen vadász zsákmánya lenni. Porfirijt érzi az igazi ellenfélnek, egyedül ő az, akitől tart.

Porfirij vizsgálóbíró kedélyes, tréfálkozó, fecsegő kis ember, sosem tudni, mikor beszél komolyan. Raszkolnyikov inkább barátságban van vele, társaságban ismerkedtek meg, s nem hivatalos érintkezésben. De ha együtt vannak, mégis állandóan a gyilkosságról, a tettesről beszélnek, ez örökös témájuk. Raszkolnyikov gyanakszik, hogy Porfirij tud valamit: a vizsgálóbíró locsogásában folyton célázásokat vél felfedezni. Megfeszíti agyát, s éberen ügyel, hogy el ne árulja magát valamivel Retteg, hogy Porfirij lépre csalja, szeretné tudni, sejt-e valamit a másik. Miközben hangosan gúnyolja módszereit, s igyekszik éppoly vidám, könnyed s nyugodt lenni mint Porfirij, érzi, hogy amaz szövi körülötte a hálót, de még nem csap le rá, kínozza, hogy végül összeroppanjon s kiszolgáltassa magát.

Első összecsapásukra egy cikk ad alkalmat, Raszkolnyikov írta, még jóval a gyilkosság elkövetése előtt. Címe: A bűnről. Porfirij felfedezte a cikket, a téma nagyon érdekli, de a szerzője is. A vitát arra használja fel, hogy körültapogassa Raszkolnyikovot.

„- Raszkolnyikov úr kétfelé osztja az embereket: közönségesekre és nem közönségesekre. A közönséges ember legyen engedelmes, annak nincs joga áthágni a törvényt… A nem közönséges viszont joggal elkövethet mindenféle bűnt, s így is, úgy is megszegheti a törvényt, éppen, mert nem közönséges… Így mondja, igaz?

Raszkolnyikov védi a cikkét:

- Én nem egészen így mondom ott… Én csak felvetem a gondolatot, hogy a nem közönséges embernek joga van… lelkére venni, hogy átlépjen bizonyos akadályokon… ha gondolatát, talán az egész emberiség számára üdvös gondolatát másképpen megvalósítani nem tudja… Igen figyelemreméltó, hogy az emberiség jótevői, előrevivői mind egytől egyig törvényszegők voltak…

Porfirij:

- De hogy lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos nem közönségeseket a közönségesektől? Mert… ha tévedés történik, és az egyik fajtához tartozó egyén a másikhoz számítja magát, és kezd „átlépni” az akadályokon… akkor ugye…

Raszkolnyikov:

- Ebben nincs különösebb veszedelem… az ilyenek sose jutnak messzire. Nem árt néha megvesszőzni őket az elrugaszkodásért és eszükbe idézni, hol a helyük… Még sak nem is kell másnak végrehajtani a büntetést, elintézik ők maguk, amilyen jámbor erkölcsűek… és van, aki önnönmagát vesszőzi meg. A nyilvános vezeklés különféle módjait szabjál ki magukra… Szóval, nincs miért nyugtalankodni.

Razumihin, a jó barát, szörnyülködik:

- Szerinted jó lelkiismerettel lehet vért ontani?

- Hát aztán? A társadalom jól körülbástyázta magát: van Szibéria, börtön, vizsgálóbíró, kényszermunka… Fogjátok meg a tolvajt!

Porfirij:

- No, de a lelkiismerete?

Raszkolnyikov:

- Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett.

- Engedjen meg, uram, ha összeszid is – szól Porfirij -, mégsem állhatom meg… jelentéktelen kis ötlet… Amikor ön a cikket írta, ugyebár… hehehe… szinte lehetetlen, hogy önmagát is oda ne számította volna… a „nem közönségesekhez…”

- Könnyen meglehet – feleli Raszkolnyikov megvetően.

- Viszont ha így van, akkor ön is rá tudná szánni magát… mondjuk… életbe vágó balsikerek hatása alatt… szorult helyzetben… vagy az emberiség javának előmozdítása érdekében… hogy átlépjen az akadályokon… például öljön, raboljon? Nos?

- Nem tartom magamat se Mohamednek, se Napóleonnak… - szól Raszkolnyikov – így hát nem is adhatok önnek kielégítő felvilágosítást arról, hogy mit tennék az ő helyükben.

- Ugyan kérem – vágja rá szinte félelmesen bizalmas hangon Porfirij -, ki nem tartja magát ma Napóleonnak nálunk, Oroszhonban?”

Porfirijjal való találkozásai és vitái mindig ilyen rosszul végződnek, rettegés, nyugtalanság fogja el Raszkolnyikovot: tudja-e a vizsgálóbíró, hogy nem? Porfirij nagy komédiás, nem lehet kiismerni. Lehet, hogy sejt valamit, de ez csak feltevés, pszichologizálás, bizonyítékai nincsenek, s ha ügyel magára, megmenekülhet tőle. De ha együtt vannak, Raszkolnyikov minden alkalommal ingerült lesz, Porfirij végeérhetetlen és értelmetlen locsogása kihozza a sodrából: a vizsgálóbíró gúnyolódik, célzásokat tesz erre-arra, s beszél, beszél minden oda nem tartozó dologról.

A cikk fölötti vitát követő napon Raszkolnyikov megint Porfirijnél jár, még a vénasszonynál zálogba tett órája ügyében. Megfogadja, hogy leküzdi indulatosságát Porfirij előtt. Noha remeg, s elönti a düh, amiért fél a vizsgálóbírótól, lélekben felkészül a párviadalra.

Porfirij a szokásos vidám bőbeszédűséggel fogadja látogatóját, összehord hetet-havat.  Raszkolnyikov megint elveszti önuralmát. Nem bírja tovább, mert Porfirij célzásai, amelyeket elhint szavai zuhatagában, már félreérthetetlenek.

„- Porfirij Petrovics, most már tisztán látom, hogy ön határozottan gyanúsít az öregasszony és a húga meggyilkolásával… Én viszont kijelentem, hogy megelégeltem ezt… Ha azt hiszi, hogy joga van a törvény nevében eljárnia ellenem,… tartóztasson le, de hogy a szemembe röhögjenek és gyötörjenek, azt nem tűröm!”

Porfirij „őszintén” megijed, csillapítja Raszkolnyikovot. S legalább olyan bőbeszédűséggel, mint eddig, most visszatáncol, el akarja altatni a fiatalember gyanúját afelől, hogy tud valamit. De megint elejt néhány mondatot Raszkolnyikov gyanús viselkedéséről: az öregasszony házában tett látogatásáról, a vérfoltok emlegetéséről, mondván: ezzel okot adott Raszkolnyikov arra, hogy ő, Porfirij eljátszogasson a gondolattal, ami mindjárt félreérthető… De hát ugye, Raszkolnyikov úr beteg volt, s ez sok mindent megmagyaráz…

„- Hazudik! – csattan fel Raszkolnyikov. – Nem tudom, mit akar, de folyvást hazudik!... Tudni akarom, felment-e minden gyanú alól véglegesen, vagy nem?! Nem tűrhetem tovább ezt a…

- Mit kérem? – szakítja félbe Porfirij. – A bizonytalanságot?

- Ne ingereljen! Nem akarom! Nem tűröm, és nem bírom tovább! Hallja! Hallja!”

Igen, Porfirij vetése szép lassan beérik. Sikerült teljesen megzavarnia a másikat azzal, hogy teljes bizonytalanságban tartja, nem nyúl hozzá, csak kínozza, ám nyugodtan engedi szabadon járni: ismeri az emberét, tudja, hogy Raszkolnyikov előbb-utóbb összeroppan. Hadd járjon-keljen terhével, menekülni úgysem tud. Ezt meg is mondja Raszkolnyikovnak, amikor „úgy általában” beszélgetnek a tettesről: „- Látott már lepkét a gyertya körül keringeni? Hát úgy kering majd ő is körülöttem… Nem lesz neki édes a szabadság… magamagát bonyolítja a hálóba… kering körülöttem, mint kisebb sugarú körben, míg egyszer csak – zsupsz! a számba repül, és lenyelem. Az aztán öröm lesz, hehehe! Nem hisz?”

Raszkolnyikov megrémül. De a körülmények úgy adódnak, hogy fellélegezhet egy időre. Váratlan fordulatot vesz az ügy: Mikolkára terelődik a gyanú, egy fiatal szobafestőre, aki a gyilkosság napján abban a házban dolgozott, egy emelettel lejjebb. Mikolka furcsa dolgokat mível, attól a naptól fogva inni kezd, majd el is tűnik, s egy fogadósné öngyilkossági kísérleten éri. Bekerül a rendőrségre.

Egy ideig tagad, aztán hirtelen bevallja, hogy ő a gyilkos. Porfirij vereséget szenved, kénytelen bocsánatot kérni Raszkolnyikovtól „otromba” viselkedéséért. Mikolka vallomása látszólag őt is meghökkenti, s úgy tesz, int aki nem számított erre.

Raszkolnyikov újra reménykedni kezd: van kivezető út, hiszen Mikolka… De ugyanakkor igazat ad Szonyának… ilyen teherrel a lelkén, egyedül, nem élhet tovább. S néha el sem hiszi, hogy Porfirij valóban Mikolkát tartja gyilkosnak. A közte és Porfirij között lejátszódott jelenetnek nem lehet más értelmes magyarázata, csak egyetlenegy. Olyan határkövekig jutottak el, hogy Mikolka már nem ingathatta meg Porfirij meggyőződését.

De miért akarta Porfirij Mikolkára terelni a gyanút? Valamit kieszelt megint, kétségtelen… sok idő telt el azóta a délelőtt óta… és Porfirij még csak életjelt sem adott… Annál rosszabb.

Raszkolnyikovban olyan gyűlölet árad el hirtelen, hogy meg tudná ölni Porfirijt… ha most nem is, de egyszer még olyan lelkiállapotba kerül, hogy meg tudja tenni…

Éppen indulni akar hazulról, amikor beleütközik Porfirijba. A vizsgálóbíró kedélyesen nevet, mentegetőzéssel kezdi, bocsánatot kér a múltkori éles összetűzésért. De hangja megint gunyoros, s ismét aggasztóan bőbeszédű. Raszkolnyikov nyugtalanul hallgatja. Porfirij fejtegetésekbe kezd a fiatalember jelleméről, magyarázza saját viselkedését is: nem tehet róla, hogy így történt, de Raszkolnyikov alapos gyanúra adott okot furcsa tetteivel; ezek a cselekedetek idővel lángot alkottak az ő képzeletében, s arra kellett gondolnia, hogy Raszkolnyikov a tettes. Annyira, hogy nem hitt Mikolkának sem, amikor az a lábaihoz borult.

„- Mikolka fantaszta… Előkerült a Biblia. Nekem az a gyanúm, hogy Mikolka is vállalni akarja a szenvedést… Egyébként – majd jön ő még hozzám… és visszatáncol… Óráról órára várom, hogy visszavonja beismerését. Nem ért, nem tud semmit… Nem, bátyuska, dehogyis Mikolka volt!... Itt valaki könyveken táplálta az álmait… ölt, kélt embert megölt, elméleti alapon. Gyilkolt, de a pénzt elvenni nem tudta, és ami keveset felmarkolt, azt elásta egy kő alá… aztán még elmegy az üres lakásba, félig önkívületben, hogy újra végigfusson a hátán a hideg. Hát jó, betegség, de hogy magyarázza ezt: gyilkolt, de azért becsületes embernek hiszi magát, megveti az embereket, úgy jár-kel közöttük, mint egy sápadt arcú angyal – nem, galambom, ez nem Mikolka, dehogyis Mikolka!”

És Raszkolnyikov remegő kérdésére Porfirij végre kimondja:

’- Ön, Rogyion Romanivics, ön a gyilkos!”

Raszkolnyikov egy darabig tagad, védekezik, de Porfirij logikája összezúzza.


„- Mikor szándékozik letartóztatni?

- Másfél vagy két napocskát még adhatok.

- No és ha megszököm?

- Nem szökik meg, dehogyis… Ön már nem hisz az elméletében… s nélkülünk már nem tud meglenni… Szilárd meggyőződésem, hogy vállalni akarja majd a szenvedést… ne nevessen ki: a szenvedésben nagy eszme van. Nem is bolond az a Mikolka.

- Ne higgye, hogy bármit is beismertem ma… Kíváncsiságból hallgattam végig.”

Porfirij azonban már nyeregben van, s magabiztosan távozik. Még megkéri Raszkolnyikovot, hogy ha „valami fantasztikus módon kezet emelne magára, akkor hagyjon hátra egy rövid, de velős kis feljegyzést, két sort mindössze…” – vagyis a tett beismerését.

Raszkolnyikov ellátogat Szonyához, de nem engedi, hogy a lány elkísérje a rendőrségre. Ott azonban megint gyávaság fogja el, nincs ereje a vallomáshoz. Dolgavégezetlenül támolyog ki az udvarra. Nem messze a lépcsőház aljától sápadtan és kővé meredve áll Szonya, s rémülten néz rá. Raszkolnyikov megáll előtte, fájdalmas és elkínzott, szinte kétségbeesett arckifejezéssel. Szonya összecsapja a kezét. A lány megértette, hogy Raszkolnyikov gyáván megfutamodott.

Nézik egymást néhány pillanatig. Aztán Raszkolnyikov mosolyogva megfordul, és felmegy újra, vissza a rendőrségre. Szonya tekintete legyőzte lelkében a félelmet, az állat szűkölését, rábírta, hogy a lelki szabadulás útjára lépjen.

Odafönn majdnem rosszul lesz. Vizet adnak neki. Eltolja a poharat, és halkan, meg-megállva, de érthetően elkezdi a vallomását.

A hivatalnok eltátja a száját. Mindenünnen odaszaladnak.

Raszkolnyikov megismétli vallomását.

Minden gyötrelme, kínja megoldódott egyetlen mondattal. A beismerés lezárta a szenvedés korszakát, az őrjítő magányt, amikor egyedül volt a bűnnel – ezt a bűnt az ő lelke nem tudta elviselni: nem arra termett. A vallomás nemcsak a bukást jelentette, hanem egyúttal a megváltást is.

Elítélik. Szibériába kerül. Szonya, aki a legerősebben ragaszkodott hozzá minden ismerőse közül, aki igazán értette őt, és a legközelebb tudott férkőzni a lelkéhez, Szonya a szerencsétlen és szomorú prostituált, követi Raszkolnyikovot a száműzetésbe. Közelében akar lenni, hogy tarthassa benne a lelket, ott akarja megvárni Raszkolnyikov szabadulását.

A bűnös alázattal és türelmesen viseli a rámért büntetést. Nem zúgolódik, hiszen tudja, hogy ez a szenvedés tisztítótűz, és utána már új történet kezdődik. Egy ember fokozatos megújhodásának, fokozatos újjászületésének története. Ahogyan átmegy egyik világból a másik világba, megismeri az előtte addig ismeretlen valóságot. Ez új elbeszélés témája lehetne – de a mostani itt véget ér.


**

A KARAMAZOV TESTVÉREK


Három fia van az öreg Fjodor Pavlovics Karamazovnak: Dmitrij, a nyugállományú katonatiszt, Ivan, a középső fiú, aki tudósnak készül, s Aljosa, a leendő szerzetes. Fjodor Pavlovics kétszer nősült; első házasságából született Dmitrij, a másodikból Ivan és Aljosa. A két asszony csakhamar tönkremegy a garázda, iszákos, durva férfi mellett, aki kegyetlenségével szinte maga üldözi őket a pusztulásba. A második asszony halál azután Fjodor Pavlovics végképp duhaj életre adja fejét, gyerekeivel nem törődik; a fiúk távoli rokonoknál vagy a cselédházban nőnek fel, szülői gondoskodás és szeretet nélkül.

Az öreg Karamazov cinikus, romlott, elaljasodott ember, öncélúan hazudozik: örömét leli e hitvány színészkedésben s olykor abban, hogy le is leplezi magát a nyilvánosság előtt. Egy vidéki városban él jómódú özvegyemberként; a házban csak Szmergyakov, a nyavalyatörős, ütődött inas, s az öreg Grigorij lakik, feleségestül: e három ember áll az öreg Karamazov személyi szolgálatában. Gyermekeit nem szereti, s távollétükben zavartalanabbul átadhatja magát élvvágyó életmódjának. Fiatalkorában tekintélyes vagyont harácsolt össze, most ennek készül a nyakára hágni.

A fiúk már felnőtt emberként kerülnek haza a szülői házba. Nem a szeretet viszi őket apjukhoz, hanem a pénz: Dmitrij és Ivan anyai örökségüket szeretnék megkapni, de Fjodor Pavlovics vonakodik kifizetni az örökséget.

Dmitrijt, a legidősebb fiút nagyon elkeseríti apja ridegsége, s dühében többször megfenyegeti, hogy agyonveri. Dmitrij apjától örökölte a zabolátlan, állatias indulatokat: leginkább rajta ütközik ki a szélsőséges Karamazov-természet. Tiszti pályafutása tele van botrányokkal, élete csupa duhajság, kártya, paráznaság és adósságok. A hadseregből is ezért kellett távoznia. Anyai örökségéből már sokat eltékozolt; apja nem is akar több pénzt adni neki, mondván, hogy már megkapta jussát. A fiú kétségbeesett helyzetben van: nincs pénze, tízrubeles kölcsönökből él, s egyetlen kapaszkodója a még hátralevő, de megtagadott örökség.

Ám nemcsak ez állítja szembe őket. Mind a ketten szerelmesek Grusenykába.

Grusenyka kitartott nő, egy vén kereskedő a pártfogója, aki kiemelte a nyomorúságból. Szépsége, kívánatossága eszét veszi a kélt Karamazovnak, a nő pedig nem tud választani kettejük közül, mert nehéz eldöntenie, hogy anyagilag melyikük előnyösebb. Egyébként mind a két férfit kineveti. Az öreg borítékba tesz háromezer rubelt – Dmitrij örökrészét -, s megüzeni Grusenykának, hogy a pénz mind az övé lesz, ha eljön hozzá éjszakára. Napról napra várja a lány látogatását, nyugtalanul járkál a lakásban. Grusenyka nem teljesíti az öreg kívánságát, de Dmitrij vágyainak sem enged. Dmitrijt annyira gyötri a féltékenység, hogy napokon át leshelyről figyeli a házat, nem jön-e a lány az öreghez. Meg akarja ölni apját, s ezt nem is titkolja előtte.

Fjodor Pavlovics fél Dmitrijtől, s minden óvintézkedést megtesz, hogy az be ne juthasson hozzá, mert a fiú egyszer már megverte őt – akkor ígérte meg neki, hogy az életét is kioltja, ha nem áll el tervétől. Dmitrij miatt Grusenykának titkos jeladással kell jeleznie érkezését: öt kopogtatás az ablakon. Erről csak a lány tud, s Szmergyakov, az epilepsziás inas, Fjodor Pavlovics bizalmasa. Szmergyakovból azonban Dmitrij kikényszeríti a titkot. Már az egész város érzi, hogy katasztrófa készül az öreg Karamazov házában.

Ivan is megérkezik, a középső fiú. Az egyetemet elvégezte, szeretné átvenni anyai örökségét. Ő a legkülönösebb a testvérek között. Örökölte a karamazovi szertelenséget, de nála ezt fegyelmezi a kultúra: az apai garázdaság Ivannál szellemi síkon nyilvánul meg: a hit tagadásában. Furcsa, zavaros eszmék keringenek agyában, ellensége a szocializmusnak és a kereszténységnek egyaránt. Ivan meggyötört s ingerlékeny, mintha az öröklött természetével folytatott állandó harc már-már felőrölte volna. Úgy jár-kel az emberek között ez a sápadt, okos fiatalember, mintha szakadék fölött kifeszített kötélen táncolna: lenn, a nyaktörő mélységben a fenyegető karamazovság várja, amelybe minden pillanatban belezuhanhat. Ő a legvárosiasabb a családban, de civilizáltsága ellenére mégis benne dolgozik legerősebben a rombolás szelleme. Nyakkendős, modern ördög, a tudás kegyetlen birtokosa.

Apját ő sem szereti, bár látszatra koránt sincs annyi személyes, megoldatlan ellentét köztük, mint Dmitrij és az öreg között. De Ivan valahogy nem szeret apja közelében tartózkodni, mintha félne valamitől; Dmitrij gyilkos szándékával szembeszegül, de saját magával még sincs tisztában, s szeretne minél távolabb élni az öregtől.

Az apai házban Ivan szóba ereszkedik Szmergyakovval. Az inas valójában a negyedik Karamazov fiú; Fjodor Pavlovics valamikor erőszakot követett el egy féleszű lányon, aki az ő kertjében szülte meg gyermekét. Az öreg megtartotta házában a fattyúgyereket, s inast nevelt belőle. Szmergyakov a tulajon édesapját szolgálja, de semmi joga sincs a testvérek mellett: cseléd, semmi más. Zavaros fejű, tudálékos ember, összeolvasott mindenfélét, Ivant is az okoskodásával csábítja beszélgetésre.

Ivannak van egy tanulmánya, amelyben kifejti, hogy a lélek nem halhatatlan, erény sincs tehát, s ha nincs erény, akkor „minden megengedett”. Teóriáját nem rejti véka alá, még Szmergyakovnak is elmondja, aki a maga korlátolt módján szó szerint értelmezi Ivan szavait. Úgy véli, Ivan is szeretné, ha meghalna az apja, s szemet hunyna afölött, ha valaki „elintézné” Fjodor Pavlovicsot. A „minden megengedett” kifejezésben az inas nyílt bátorítást lát.

Szmergyakov szinte cinkosának tekinti Ivant. Elmondja, hogy Grusenyka mégiscsak el fog jönni az öreghez, mert az többet ér az éhenkórász Dmitrijnél, s ráadásul öreg is. Fjodor Pavlovics meg annyira bolondul érte, hogy Grusenyka mindenre rá tudja beszélni.

„- S ha Grusenyka eljön az öreghez, akkor Dmitrij megöli az apját, egyrészt féltékenységből, másrészt, mert ha az öregúr most hal meg, akkor önök fejenként vagy negyvenezret biztosan kapnak… Mindezt pedig Dmitrij nagyon jól tudja.”

Szmergyakov rábeszéli Ivant, hogy utazzék el, ne legyen jelen „ilyen dolognál”…

Ivan rá akarja vetni magát az inasra, de aztán mást gondol, és kijelenti, hogy másnap Moszkvába utazik.

Szmergyakov elmeséli, mennyire fél az elkövetkező naptól, talán még az epilepszia is kitör majd rajta. Ezzel alibit készít elő, hogy megnyugtassa Ivant: senki sem hibás, hogy nem tudták megakadályozni a gyilkosságot.

Ivan ráförmed: „- Ostobaság! Dmitrij nem megy rabolni s a tetejében még megölni az apját.”

Ivan másnap elutazik. S később, amikor már Moszkva felé viszi a vonat, egyre messzebb a készülő szörnyűségek színhelyétől, azt suttogja magában: „Gazember vagyok.”

A szörnyetegek közül tisztán emelkedik ki a harmadik fiú, Aljosa alakja. Előtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. Ha Ivan a modern ördög, akkor Aljosa a modern Krisztus. A két idősebb testvér nagyon szereti őt, úgy tekintenek rá, mint önmaguk tiszta mására, az eszményre, akivé lenniük kellene, de már nem lehetnek Aljosához hasonlóak, mert eljegyezte őket a Gonosz.

Aljosa mindenkit elbűvöl jóságával, béketűrésével. Amikor Dmitrij részeg fővel félholtra ver egy öreg, nyugalmazott kapitányt, akinek a családja nagy nyomorban él, Aljosa meglátogatja őket, segít rajtuk – vezekelni akar bátyja hitványságáért. A család nagyon megszereti, meghitt barátság fejlődik ki közöttük. A fiú mindig ott van, ahol segíteni kell, akár jó szóval, akár cselekedettel. Őt még az apja sem bántja: „nem fogja a fegyver” – de mégis Karamazov, megérti testvéreit. A bűn nem idegen, nem érthetetlen számára.

Öreg mestere, a szent életű Zoszima remete, a kolostor vénje megkülönböztetett módon bánik vele, az „Isten emberé”-t sejti Aljosában. Mielőtt meghal, megparancsolja a fiúnak, hogy vesse le a szerzetesi ruhát, vegyüljön el az emberek között, hogy lásson, halljon és tapasztaljon,mert csak az fordíthatja arcát az üdvösség felé, aki keresztül-kasul ismeri az életet, az embereket – a jót és a rosszat saját bőrén tapasztalja. Azután már kolostorba vonulhat, hogy kirekesztvén magából a világot, lelkének minden erejével istenét szolgálja, s így minél tökéletesebb élete legyen.

Addig még sok keserűség és szenvedés vár rá. Küzdenie kell a család gonoszsága és a készülő katasztrófa ellen. Néha elszörnyed apja és két bátyja elvetemültségén.

Aljosa különösen félti Ivan bátyját, akit ideges és félelmet keltő képzetek gyötörnek. Ivan elmondja neki a nagy inkvizítorról szóló „poémáját”. (A nagy inkvizítor Sevillában máglyára akarta küldeni az ismét emberi alakban megmutatkozó Jézus Krisztust, aki megint csodákat tesz, egy vaknak visszaadja szeme világát, egy halott kislányt feltámaszt.) Aljosa megdöbben. Testvére nevetve próbálja elterelni gyanúját. „Csak nem gondolod, hogy fogom magamat, és elmegyek a jezsuitákhoz, hogy beálljak azok seregébe, akik az ő tetteiket javítgatják? – Hogyan fogsz te élni? Hogyan fogod szeretni őket? Ilyen pokollal a melledben és a fejedben, lehetséges ez? Nem, te pontosan azért mégy el, hogy hozzájuk csatlakozzál… ha pedig nem, hát megölöd önmagadat, nem bírod el! – Van olyan erő, amely mindent elbír! A karamazovi erő… a karamazovi aljasság ereje. – Arra célzol, hogy minden megengedett? – Hát igen, talán minden megengedett! Nem tagadom.”

Ivan elutazását követő éjjelen megtörténik a gyilkosság. Dmitrij nem állt lesben őrhelyén, mert éppen kölcsönt hajszolt a városban. Késő este érkezik meg, s féltékenységtől mardosva rohan Grusenyka lakására, megtudni, a nő otthon van-e. Grusenyka nincs a házban. Dmitrij halálra rémíti a személyzet őrjöngésével, aztán felkap egy mozsártörőt, s elrohan, hogy agyonüsse apját. Meggyőződése, hogy Grusenyka az ő távollétében élt az alkalommal, elfogadta Fjodor Pavlovics ajánlatát, s elment hozzá.

Szmergyakovot csakugyan elérte a nyavalyatörés, öntudatlanul fekszik szobájában. Beteg az öreg szolga is, Grigorij. Fjodor Pavlovicsra nem vigyáz azon az éjjelen senki. Felhangzik az öt koppanás az ablakon, mintha Grusenyka jönne… Az öregúr kinyitja az ablakot…

S másnap holtan találják a szoba közepén, valaki fejbe verte egy nehéz tárggyal. Ott hever a boríték is, üresen: ebben tartogatta a Grusenykának szánt összeget, a háromezer rubelt.

A gyanú egyértelműen Dmitrijre irányul, aki sohasem titkolta, hogy meg akarja ölni az apját. Dmitrij még azon az éjjelen, a gyilkosság után, rengeteg italt s csemegét vásárol össze, zenészeket fogad, s a megtalált Grusenykával, aki valójában nem is járt az öregnél, átkocsizik a húszversztányira fekvő Mokrojéba. Vad tivornyát rendeznek egy kocsmában, s Dmitrij szinte megdicsőül a boldogságtól, mert a nő végre hajlandónak mutatkozik, hogy hozzászegődjék.

A rendőrség emberei a mulatozás s a boldogság csúcspontján tartóztatják le Dmitrijt. Minden ellene szól, hiába tagad, védekezik és magyarázgat; a bizonyítékok túlságosan meggyőzőek. Börtönbe vetik.

De míg vallatják, nagyon patetikusan viselkedik, szaval és szónokol, majd letargiába esik, aztán újra föllángol. Dmitrij állatias tulajdonságai ellenére naiv, gyermekes lélek, a legegyszerűbb valamennyi Karamazov közül. Erősen él benne a megtisztulás, a megújhodás vágya: mocsokban fetreng, közben mégis az eszményit áhítozza. De akárcsak az apja, szereti a színpadiasságot, s a felemelkedésről tartott szónoklatait élete cáfolja meg. A börtönben meglepő fordulat megy végre viselkedésében: elismeri a gyilkosságot.

Magára ölti a bűnös szerepét.

Ez nem lepi meg a közvéleményt, de annál inkább a „beavatottakat”, különösen Ivant, aki apja meggyilkolásának hírére visszajön szülővárosába. Ivant egyre az a gondolat gyötri, hogy nem Dmitrij a tettes, hanem ő maga. Nem tudja elfelejteni Szmergyakovval való beszélgetését, az inas nyílt célzásait s különösen a saját viselkedését és szavait. Miért mondta Szmergyakovnak hogy „minden megengedett”? Miért locsogott vele a nyavalyatörésről, s főként, miért engedelmeskedett az inas kívánságának, azaz, miért utazott el, noha jól tudta, mi készül a Karamazov-házban? Ezzel a lépéssel szinte beleegyezett apja meggyilkolásába.

Ivan és Szmergyakov cinkostársak. Ez annál gyötrelmesebb Ivannak, mert utálja az inast, aki az ő torzképe. Szmergyakov valóra váltotta Ivan gyilkos vágyait, s így Ivan is gyilkos lett, valóságosabb gyilkos, mint Szmergyakov, mert a tettnek ő a szellemi szerzője, az inasnak csak a végrehajtó alantas és felelősség nélküli szerepét kellett betöltenie. Eszköz volt Ivan kezében, nem terheli bűn a lelkét.

Ivan a törvény előtt nem számítana bűnösnek, hiszen nem mondta az inasnak, hogy ölje meg Fjodor Pavlovicsot. De lelkiismerete elől nem menekülhet. S bármennyire utálja Szmergyakovot, mégis meglátogatja egymás után háromszor: a cinkosság vonzza, mint a mágnes. Amikor az inas a szemébe mondja: „- Saját kezűleg nem merte megölni, de azt kívánta, más ölje meg maga helyett” – Ivan felháborodik s tiltakozik, de magában már tudja, hogy ez az igazság. Szmergyakov elmondja, hogyan ölte meg Fjodor Pavlovicsot. Nyavalyatörést színlelt, feküdt, s várta Dmitrijt, aki be is rontott az öreghez, de mivel nem találta ott Grusenykát, nem bántotta, hanem elrohant. Ekkor ő, Szmergyakov, agyonütötte gazdáját egy levélnehezékkel, aztán visszafeküdt a saját kamrájába. A gyanú magától értetődően Dmitrijre terelődött, Szmergyakovra nem gondolt senki.

Ivan dühbe gurul, megfenyegeti az inast, hogy feljelenti. „Szmergyakov megvetően mosolyog: „Ki hinné el? Képzelődésnek tartaná mindenki.”

Ivan azonban nem bírja elviselni, mindent előkészítene, hogy a terv sikerüljön s Dmitrij megmeneküljön a fegyháztól. De csodálatosképpen Dmitrij nem áll kötélnek. „Szenvedni” akar, már beleélte magát, hogy ő a tettes. Tulajdonképpen igaza van, hiszen rég eldöntötte magában, hogy megöli apját, ha Grusenyka elfogadja az ajánlatot. Lélekben, gondolatban ő is gyilkos, s ez fölér a valóságos tettel.

Ivanra meghasonlás vár. Ő, a művelt és fegyelmezett szellem, látomásokkal vívódik, súlyos idegbaj támadja meg. Egyik lázálmában megjelenik az ördög: civil ruhás, kedélyeskedő úriember, istenről, hitről, tagadásról beszél, gyötri Ivant, aki ráförmed a jövevényre: „Nem! Te nem vagy önmagad, te – én vagyok!”

Az ördög maga Ivan, hiszen az ő gondolatait, eszméit ismétli el látomásaiban. A gyötrelmes víziót Aljosa érkezése oszlatja el.

Aljosa közli Ivannal, hogy Szmergyakov felakasztotta magát. Ivan megrémül. Az inast nem lehet felelősségre vonni többé, s neki, Ivannak vajon ki hiszi el ezt az egész históriát? Szmergyakov megijedt a felelősségre vonástól, s inkább kezet emelt önmagára. Ivan egyedül maradt a közös bűnnel. Hiába jelentené fel önmagát, a törvény előtt ezzel nem megy semmire, mert semmit sem lehet rábizonyítani; a bűntárs halott. De nem engedheti, hogy bátyja idegen bűnért lakoljon.

Súlyos betegen jelenik meg a tárgyaláson. „Szmergyakov ölte meg az apámat, nem a bátyám – dadogja. – Ő ölte meg, de én biztattam, hogy megölje…”

A bíróság nem hisz neki, látják, hogy beteg s félrebeszél. Nem tudja Dmitrijt megmenteni, mert Szmergyakov bűnösségére nincsenek bizonyítékai. Az ügyész ragyogó logikával, hosszú beszédben ecseteli s bizonyítja be, hogy csakis Dmitrij lehet a tettes. El is ítélik a legidősebb Karamazov fiút.

A testvérek nem mondtak le Dmitrij megszöktetéséről: vesztegetéssel akarják a tervet végrehajtani. „Elszököm – mondja Dmitrij Aljosának -, ezt már nélküled is elhatároztam; hát nem kell elszöknie Mitya Karamazovnak? De azért elítélem magamat s örökké bűneimet fogom bánni!”

Török Endre


(Forrás: 111 híres külföldi regény 1. kötet, 302-318. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése