Karácsony előtt a fehér hajnalokon disznósivítás
hirdeti az örömöt. A fehér éjszakákon pedig emberi szívek síró-vigadozó nótája
folyatja. Mintha valami szellem hordozná, hol az alvégen, hol a felvégen, most
éppen a templom tövében, a régi Juhász-házban ülik a tort, a téli fagyban,
hóban, pihenésben elernyedt népek.
Milyen jó, hogy még vannak a kis falvak, s
olyanok, ahogy megteremtette őket a történelem. Igaz, sok már a cserepes tetejű,
kőlapra rakott téglaház, s egyre fogynak a paticsfalak s a szemébe húzott nagy
szalmasüvegű háztetők. De van még, van elég. Még ma is meg lehet ismerni a
hajdani magyar jobbágyfalut. Nem újított még annyira a világ, hogy a nagyapák
fedele is elszakadt volna. Míg pedig az megvan, a benne termett szokások is
maradnak. Disznótor. A városokban híre-hamva sincs, de a fiatal s elegáns Andor
gyerek, ahogy hazaért, azonnal repeső kedvvel követelte a torozást. Ezek a fiúk
Pesten már elszoknak a népi szokásoktól, Juhász Andorról sem mondaná meg senki,
hogy milyen foglalkozása lehet neki a fővárosban, tanár-e vagy mérnök vagy
hivatalnok? Holott egyszerű kőműves legény 1,20 órabérrel.
A felesége is, szőke bubifrizurájával,
testkirakatával, elegáns szilszkin utánzatával éppen úgy elmehetne este az Operába,
mint a többi úriasszony, s meg is csodál itthon minden ismeretlent, de azért
oly kedves és okos, hogy annyira behelyezkedik a földbe süppedt ősi
Juhász-házba, mint a virág a cserépbe.
Először van disznóölésben jelen. Nem tudott
aludni az éjjel, s a legelső moccanásra kiugrik az ágyból, s öltözik
cserkészruhájába, a lecsatolt kalap alatt ott strázsál, pirosra csípett arccal
és ujjongva a perzselésnél a farkaskölyök.
- Tarka ló, tarka ló! – kiált fel hirtelen, s az
utcán megy két ló, szokatlan két gyönyörű állat. Tömött hátú, sima, vidám,
fiatal csikók. A színük nagy fehér- és barnafoltú, mint a katonai autók.
- Ilyet még nem láttál, Andriska, mi?
A fiú addig néz utánuk, míg csak be nem
fordulnak a lovak a templomnál.
- Kié?
- A
rektor úré.
- Ilyen szép ló! Ilyen szép lova van egy rektor
úrnak?
S megkívánja, hogy rektor legyen.
- No, este megmondhatod neki, itt lesz a
disznótoron a rektor úr is.
A gyerek egész nap a tarka lovakon álmodik. Alig
várja a disznótort, hogy a lovak gazdája megjöjjön, s hogy megjön, megsimogatja
a szemével. Nagy ember, akinek olyan remek tarka lovai vannak.
Az asztalnál a tanító úr ül a főhelyen. Magas,
kopasz, vidám ember, aki mindenkinek tud valamit mondani, amitől annak
meggömbölyödik az arca. Nyírott, rövid bajusza van. Nincs meztelenre
borotválva, mint az ő apjáé. Van azért még benne valami falusiasság, pedig
olyan, mintha szerkesztő volna Budapesten. Úgy is eszik, mint a szerkesztő urak
a kávéházban, ahová ők is el szoktak járni anyukával színházi vacsorát enni, s
látják, hogy a nagy, fényes kávéház csupa szerkesztővel van tele.
Ilyen távolság van Andriska meg Béla, Jenő s a
többi falusi unokatestvérei közt. Ezek még csak most készülnek a magasabb
rétegekbe, már polgáriba járnak mind a ketten, s meg nem állanak, míg
hivatalnok urak nem lesznek. Egyik se fogja a barázdában kísérni a pacsirtát.
Mind írógépezni tanul már, is mint a fiatal fecske a fészek szélén,
próbálgatják a szárnyukat. El fog ez innen repülni mind, aki csak bírja, hogy
tovább tanuljon apja, anyja áldozatából. Meg kell vonni, meg kell maguktól a
falatot vonni, csak a gyerök ne maradjon a szegénységben. Menjen a boldog
világba. „Boldog világ”, az urak világa, ahol nem kell dolgozni, se ásóval, se
baltával, se állattal, se a kemény természettel. Mind oda indul, aki csak
teheti, mind a boldog világ kapujában áll.
- Mögbámulta a kis onokám a tarka lovakot –
mondja öreg Juhász mama a rektor úrnak, hogy a kis unokáját behízelegje a
tanító úr figyelmébe.
- Gyere csak ide – int a tanító, hívogató egy
ujjal.
Andriska odamegy. Nem úgy szerénykedve,
húzódozva, a fal meg az ágy meg a szék mellett bujkálva, ahogy a régi falusi
gyerekek szoktak, hanem egyszerűen, emberi módon csak odamegy, s meghajtja a
fejét, s egyenrangúan rámosolyog a tanítóra.
- Hát tetszik a tarka lovam?
- Nagyon.
Az anyja, a pesti asszony, rámosolyog a
tanítóra, hogy foglalkozik a fiával. A nagymama is rámosolyog. De a nagymama
is, még maga a kis ház, mely százéves már, vagy több is lehet, ki tudná azt,
mikor még halász- s pásztorfalu volt a falu, akkor kellettek ilyen nagy tágas
szobák, ahol bent lehessen fonni a halászszerszámot, osztályozni tekenőkben,
dézsákban a halat s feldolgozni egyszerre akár két-három disznót is. A
nagyanyja még ebből a világból szakadt valahogy, kis töpörödött, fogatlan
öregasszony, s boldog, hogy a tanító csak rá is teszi a kezét az onokájára. De
a pesti nő nem is gondol ilyenre, ő már annyira egyrangú a tanító úrral, nem is
tudná felfogni, hogy van köztük valami rangkülönbség. Már ő osztály nélküli
társadalomban él, legalábbis egy széles övezetben, melynek egyik határa a
tanító, a másik a pesti szerkesztő.
- Szóval, szeretnél egy ilyen lovat! – izgatja a
rektor bácsi, mintha a holdat, a csillagokat csalogatná le a gyerekkel. –
Szeretnél ilyen tarka lovat?
- Nagyon!
A rektor bácsi ráteszi a kezét a kis gimnazista
fejére, megsimogatja, ahogy a pátriárkák áldották meg a gyermekeket, s az arca,
az álla alatt kerekíti el puha tenyerét, s végül megcsípi a gyerek állán a kis
gödröcskét. Mert szép gyerek. Ezek mind szépek voltak, ezek a Juhászok, paraszt
korukban is.
- Hát tudod mit? Majd elveszed a kis unokámat, s
Magduskát, s akkor megkapod mind a két lovat.
A kis gimnázista összehúzza a homlokát s okosan
néz, s azt mondja váratlanul:
- Mért? Sánta?
Harsány kacagás. Mit mondott, mit mondott?...
Milyen okos. Jaj be okos!
Nem fért a fejébe, hogy ilyen olcsón hozzá lehet
jutni a két tarka lóhoz!
(Forrás: Patkócsattogás
– Magyar írók novellái a lovakról 266-269. old. – Palatinus, 2002.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése