Sinka István: Kétágú történet

Kép forrása: http://www.mire.hu/hu/museums/61/author/65

Akkor délután az utcán megint a gaz kiscsikó után kellett vetnem magamat. Na, nem a saját akaratomból, mert tudtam, hogy a kis dög a kószálást megunja, s estig visszajön. De bizony a gazda nem így gondolkodott. Főleg a gazdáné, kit a gazda mindig teljes nevén szokott szólítani. Nem úgy, mint más teszi, hogy: hallod-e, asszony? Vagy: hallod-e feleség? Vagy Zsuzsa, Mári, Sára, már azonképp, hogy melyik édes személyt miképpen nevezik. Hanem, mondom, teljes nevén, így:  hallod-é, Panda Julis? Már az is nagy bátorságra vallott a gazdánál, hogy az egykori Juliskát Julisra rövidítette. Itt aztán meg is állt. Mert, ha még egy betűt elhagyott volna róla, újra olyan dallamos becenevet kapott volna az asszonya, mi a gazdánénak sem természetéhez, sem termetéhez nem illet volna. Hisz a gazdában is pislákolt még itt-ott némi akarat, s ismerte némileg a mérték- és súlyegységet is. A mázsányira tehát nem mondhatta rá, hogy – dekányi.

No de, maradjunk csak a csikónál! Olyan hét-nyolc hónapos állapotú volt a kis cudar. A csődör. Sima kis faraszőriben apró vadalma jegyekkel, s vérében erősen növekvő indulatokkal, ha az úton nagy porban szekerek csörömpültek el, utánuk vágatott, s néha nyolc-tíz kilométerre is elkísérte azokat, s harapdálta a lógóra fogott fiatal kancákat. Ilyenkor nekem utána kellett erednem, hogy valahol majd csak megáll, s utolérem. Jó kis sétákat tettem néha, de nem untam mégse, találkoztam tájakkal, tanyákkal, kutyákkal s emberekkel. Hajamat por lepte, s ingem alatt a gelebemen gyönge szellők bujkáltak által.

Akkor is, azon a délutánon, amint alább majd kitűnik, illetve ez a történet a világ tudomására jut, igen, akkor is nekirugaszkodott az álnok kis csődör az útnak, valami szekér után. A gazda hallgatagon vette tudomásul, hogy veszem a kötőféket, s ímhol, ni, útnak eredek, hogy egyszer legalább a farára verhessek a korai kis útszéli gavallérnak. De a gazdáné nem azért volt gazdáné, hogy szó nélkül haggya a dolgot.

- Na, essen bele a süly, ennek a napnak is befellegzett! – mondta. – Vagyis a paszulynak!

- Paszulynak? Hogyhogy a paszulynak, Panda Julis? – így a gazda. A gazdáné áll, s nem is felel a gazdának, mondja csak a magáét tovább.

- Délelőtt kimegyek, összeszedem az érett paszulyt, hogy ez a kölyök délután majd behátalja! Oszt ehun van ni, fut a csikó után! Fene essen belé valahun a világon egy kan van! Mind ki kéne vágatni egytül egyig, mikor legelőször megpenderedik a vígük!

Én azonban azt már nem tudom megmondani, hogy a gazdáné meddig dohogott, mert amennyire vidor a madár a szabad égen, én is olyan vidoran tapostam a port a csikó után, le, messze, túl még a korhányi legelőkön is. Körülbelül ott ostorozhatta el lógós kancája mellől a berzenkedő kis csődört valamelyik szekeres. Sima szőrén nagy ostorcsapások látszottak a kis bestiának. Állt az út szélén, s szinte látszott ravasz tekintetén, hogy várt rám, tudta, hogy utánamegyek. Ahogy közeledtem hozzá, láttam, hogy a pofáján valami gúnyos, csúfolódó röhögés ragyog.

Amikor pedig pár lépésnyire megközelítettem, néhányszor a farka alá rúgott, s mintha forgószél kavarogna a porban, megfordult, s szélvészként vágtatott vissza, hazafele.

Nekem nem maradt más dolgom, mint visszafele vennem az irányt. Mert ha a gazdáné nem is tudta, hogy milyen távolságra ment el udvarolni a kis csődör, de azt tudta, hogy annak hazaérkezése után nekem is meg kell jelennem a láthatáron.

Igen, jó délután volt már, de az nem baj, mert tulajdonképpen most lépünk rá az én mondanivalóm mezejére.

Tehát: nem követvén az őt nagy kanyargásait, letértem róla, s mentem egyenesen földeken, árkokon, bokros mezsgyéken át, néha nagy nyárfák alatt. S ha az ég már megajándékozott ezzel a délutánnal, hogy távol lehetek a gazdánétól, mentemben útba ejtettem száz bimbó-laposát, meglátogattam az öreg Kajtort. Jóízű beszédű öregember volt ő, régi ismerős. Kis földje, kútja, kunnyója volt ott, s úgy gondoltam, pár percre lehűtöm magam.

- Jó, hogy jössz, gyerekem! – mondta. – Legalább elmondok neked egy hajnali történetet… De várj, elébb kimerek a kútból egy behűtött dinnyét, ideadta, aztán leült a kút kávájára, én meg az alacsony vályú végére, s majszolgattam a dinnyét.

- Nahát kezdem! – mondta az öreg. – Ismered, ugye, Fütyörit?

- Igen! – bólintottam, s beleszürcsöltem a dinnyelébe.

- Ű az, aki annyi lovat elkötött mán, kiket az ég se tudna számba venni, aki felöltöztette a csendőrök vízhordó szamarát gyászruhába, aki a csegédi intéző híres nagy kutyáit mind a kettőt kitömte fűrészporral, aki Váradon a rabok pokrócait eladta Bél Simonnak, az ócskásnak, ki a káleci erdőben lúnadályt ragasztott a nyálas szájú fiterpusztai úrfinak bizonyos területire. És még kunérosabb dolgokat is ígért neki, ha még tovább zaklatja a juhászlányokat… Na, elég az hozzá, hogy a múlt hetek egyikén Fütyöri tiszta gyócsgatyában, egy, a vállára hajított szőrbakóval, igen kora hajnalban gyalogol Aranyszigetről Szalonta fele. Gyalog jó messzeföld az, tudod. Lép Fütyöri, megy, megy, s előtte egy szekér nyikorog, hallatszik, hogy terit visz, kerekei ropognak. Gondolta, hogy megközelíti, s el is érte hamar. S a hajnali csendességben a porban jó darabon gyalogoltak egymás mellett, ű meg a szekér. Egyszer csak megszólal Fütyöri:

- Piacra? Piacra?... Aggyonisten!

- Oda – szólalt egy öblös hang a szekér elejéről. – Dinnyét vinnék!... Aggyonisten!

- Dinnyét? – így Fütyöri.

- Azt! Csak bizony messze a piac!

Aztán hangtalanság következik. Csak a tengely nyikorog. Csak a kerék kottyan.

- Valami jó dinnyének kell lennie, ha megérdemli ezt a hosszú kocsikázást?! – veti fel újra a szót Fütyöri. – Jó ídes fajta?

- Hát, ami űtet illeti, mint a míz!

- Hm! Mint a míz?

- Aza!

- Ne mondja, atyafi, mert nagyon megszomjazok arra, oszt megeszem felit!

- Ennek a szekér dinnyének?... Felit? – álmélkodik a dinnyésember, s most már hátrafordult a szekéren, hogy jól megnézze a hajnali gyaloglót… - Felit? – álmélkodik a dinnyésember, s most már hátrafordult a szekéren, hogy jól megnézze a hajnali gyaloglót… - Felit? Hatvankét dinnye van itt, atyafi!

- Akkor harmincegyet! – állapítja meg Fütyöri.

- Harmincegyest?... Hogyhogy harmincegy dinnyét?...

- Annyit!

- Egy fél szekér dinnyét?

- Egy fél szekérrel!

- Lépjen fel, atyafi! – állítja meg lovait a dinnyés. – Oszt egye! De!...

- De?

- De ha meg nem eszi, atyafi, akkor az egész szekér dinnye árát fizeti!... Áll?

- Áll! – mondta Fütyöri, s már fel is lépett a dinyésszekérre.

- Csak osztán a dinnyehíjjakat nem szabad elhajigálni! – szólalt meg a dinnyésember felesége is, aki addig kendőbe burkolózva szunyókált az ura mellett. – Egymásba kell rakni űket, mint a szakajtókosarakat szokták. Hogy lássuk a vígin, hogy csakugyan kiette-e!

Az öreg Kajtos fogata a kútostort, himbálta magát, s nevetett.

- Tudod, aztán az történt – folytatta -, hogy ez a büdös Fütyöri elhelyezkedett a dinnyésszekéren. De hogy ám! Felhúzta jól a gatyaszárat, oszt pucér fenékkel beleült a hátulsó saroglya zápja közé, osztán elővett valami kicsi üveget, s abbul valami szert a tenyeribe öntött. Fene tuggya, valami kínyesőnek vagy minek híjják azt. Olyan az, tudod, mint mikor az ólmot megolvasztják, csak soha nem fagy meg. Mennykő izgékony szer az, nem folyik: gurul. Na, oszt abbul egy borsszemnyit lenyelt, oszt neki a dinnyének, szelte, ette… Oszt: felül be, alul ki. Közbe kedvesen elbeszílgettek a dinnyéssel a lovak árairól, a búzatermésrül, s hogy hun, mikor, s merre lesznek vásárok, az őszi hadgyakorlatról, ahuva a dinnyés fija is bevonult. Átajjában úgy beszílgettek ártatlan érdeklődíssel mindenfélérül, mintha kettejük között nem törtínne semmi. Mintha a dinnyés csak felvette vóna a szekerire Fütyörit mint fáradt hajnali utast, oszt megkínálta vóna pár falat dinnyével, hogy magát egy kicsit megüdíccse. Egy szó se esett köztük se dinnyéről, se fogadásrúl. A dinnyésné is bóbiskolt az első ülísen tovább. Csak ahogy meg-megzökkentek a kerekek, akkor éledt fel, oszt tekintett hátra, hogy Fütyöri bírja még, eszik még? A dinnyés is csak akkor hümmentett párat csudálkozva, amikor a szekéren, az első ülísrül hátrafele megcsúsztak a dinnyék. Úgy, ahogy a szekér fara ürült. Ez az infámis meg csak ette-ette, szelte, oszt rakosgatta egymásba a híjjakat, mint a szakajtókosarakat. Minden tizedik dinnyénél bevett abbul a gömbölyű szerbűl egy borsszemnyit, oszt magában röhögött, gondolhatod. A dinnyés a víge felé abbúl is megállapíthatta, hogy elveszett a fogadása, mert a szekere nyikorgása igen meghalkult.

Elíg az hozzá, hogy amikor Szalontán megszámolták az üres dinnyehíjjakat, megállapították, hogy a harmincegy dinnyét Fütyöri megette… Meg az, hallod! Az istensígit a bárzsingjának! Meg! De azír teljesen tiszta gatyában lípett le a szekérrűl a placcra.

Onnan tudom ezt az egísz históriát, hallod, hogy utána vagy három napig Fütyöri itt gunnyasztott nálam. Úgy kisoványodtak a belei, hogy alig győztem meg szalonnával. Adtam vóna én neki is ilyen jól behűtött dinnyét, mint neked, ni. De bizony a dinnyére rá se tudott nízni. Pedig jó dinnye, ugyi,

- Olyan, mint a míz! – mondtam az öregnek. Aztán árkon-bokron át vágtattam hazafelé a kis csődör után. Főleg azért, hogy a gazdánénak, született Pandas Julisnak, még alkonyat előtt behátaljam az érettje paszulyt.

(Forrás: Patkócsattogás – Magyar írók novellái a lovakról 260-265. old. – Palatinus, 2002.)