Thury Zoltán: A ló

A katonaiskolából kijött egy, már a vénség felé hajló polgári úr, s komoran nézett körül a kis parkban. Erre felállott az egyik padról egy asszony, s eléje ment. Egy kis megilletődéssel nézett az emberre, s néhány lépéssel előtte állott meg, mintha félne egészen közelről hallani azt, amit mondani fog. Kémlelte az arcát, s azután biztatta: - No, öregem. – A férfi karját nyújtotta az asszonynak, s kiindultak a parkból az utcára.

- Rettenetesen jól ment minden – mondta aztán az ember. – A fiú kitűnően felelt. Otthon van az mindenben. Talán még egy volt, aki hozzá fogható, valami ics, vics – horvát gyerek. A tisztek szorongatták a kezem, a tábornok is odajött, hajlongott: ich gratuliere… Nekem meg minden egyebek forogtak a fejemben…

Az asszony meghatottan nézett fel a férfira. Könny csillogott a szemében, hagyta végigfolyni az arcán, s remegett a hangja, amint újra szólott:

- Örömöd telt benne, öregem.

A férfi vállat vont.

- Ujjé, de milyen örömöm… Őszintén szólva: jobban szerettem volna, ha csak jó közepes. Olyan, amilyen én voltam. Az ilyen emberek szerények. Nem emelkednek valami magasra, de nem is zuhanhatnak nagyot. A közepesek lassan vergődnek előre, a zsenialitás pedig repülni akar. Ez a fiú máris repül. Magasabban kezdi a pályát, mint a többi. A többi csak tiszthelyettes lesz, ő meg mindjárt hadnagy.

Az asszony mámorosan fohászkodott fel: - Istenem! – Leragyogott az arcáról a boldogság, s csak egy pillanatra kedvetlenedett el, amikor eszébe ötlött, hogy az ura arcán a kedvetlenség okát fürkéssze. Nyugtalanság fogta el őt is, s kissé bátortalanul, de ő is megtette a maga megjegyzését.

- Hát hagyd repülni. Ha a többi csak mászik, míg neki olyan eszet adott a jóisten, ami pótolja a szárnyat… S felnézett. Nem tudott megválni a magasságtól, amibe bizonyára nem valami apró madárnak, hanem csillagnak képzelte bele a fiát. – A férfi fáradtan bandukolt mellette, s látszott az arcán, hogy másfelé gondol. Egyszer megállott, és kinézett az útra. Az asszony elkísérte a pillantását. Egy lovat vezetett arra, sárga takaró alatt, valami lovászféle ember. Dolga volt vele, mert az állat megpróbálta néha, hogy kiszakítsa a kezéből a fék szárát, s nehányszor a hátsó lábaira állva mintha a lovász nyaka köré akarta volna vetni magát. Aztán egy kicsit körbe táncoltak. Olyanformán tudniillik, hogy a ló forgott az ember körül, s az meg, kezére csavarva a kötőféket, megállani igyekezett egy helyen, s lihegve csóválta a fejét: - A kutya döge… - Aztán megint rendesen, éppen csak egy kicsit táncolva indult meg, éppen a feleségével összekapaszkodott öreg úr irányába.

Az utánanézett, a ló ment még pár lépést, s szintén visszafordította a fejét, és nagy okos szemeivel figyelmesen megnézte az öreg urat.

- Rám nézett – mondta az öreg úr, s abban a pillanatban átfutott az agyán, hogy evvel a lóval találkozik még. Aggodalmasan újra megfordult, de már csak annyit látott, hogy a lóval a katonaiskola kapuján kanyarodott be a lovász. Mosolyogva nézett az asszonyra. – Nem láttad, hogy rám nézett? – kérdezte.

- Ki?

- Az a ló.

- Ugyan, ugyan. Nem kínáltak meg odabenn egy pohár pálinkával?

- Nem.

Az öreg úrnak még két lánya és három fia volt otthon. A lányok se nem szépek, se nem rútak. Semmitmondó, kifejezéstelenség a szemeikben. Lenhaja volt mind a kettőnek, s máris otthon maradtak egy kicsit. A fiúk közül az egyik még valamelyik alsó gimnáziumi osztályba járt. Lapos homlokú, szűkagyú gyerek lehetett, legalább így az első pillantásra annak látszott. A másik a folyosón föl-alá járkálva jogot tanult egy litografált füzetből. Lassú fölfogással, mondatonként emésztve meg a szöveget. A legidősebb pedig orvos volt egy kórházban. Nagyon kis fizetéssel, de azzal a reménységgel, hogy lassan-lassan majd csak előrevergődik. Olyan jó, egészen középszerű ház volt tehát az, amibe a vizsga utáni nagy ebéd után egy kicsit felhevülve becsörtetett a friss hadnagy, csinos, rózsás arcú gyerek, akinek ajkai felett finom pelyhekben éppen csak hogy mutatkozott még a bajusz. Nekiesett az apjának, ölelte. Aztán kissé türelmetlenül várta be, míg a mellére hajtva a fejét s nyakát átölelve kisírja magát az anyja. A kissé önző gyermekek módjára nemigen részeltette a testvéreit az örömében. Szórakozottan felelt nekik, ha kérdezték, s alig várta, hogy lecsendesedjék annyira az általános felindulás, hogy ő hozakodjék elő a maga dolgaival. Végre, amikor körültelepedték az asztalt, s a szerény népek megelégedtek azzal, hogy imádattal és egy kicsit együgyűen bámulják az új uniformist, mintha csak egy imént abbahagyott beszélgetést folytatna, belevágott a dolog közepébe a hadnagy:

- Apám, hát amint mondtam: ló kell.

Az öreg megadással, de egy kicsit meglepetve kérdezte.

- Mondtad, fiam?

- Az év elején. Nem emlékszik? Amikor arról volt szó, hogy a lovassághoz osztanak be. Privát ló kell ehhez, aminek az ellátásáról azonban a kincstár gondoskodik. Azután nem lesz gondja rá apámnak, de magát a lovat elő kell teremteni.

- Igen, fiam, már tettem is lépéseket.

A fiú kedvetlenül nézett rá.

- Mit ért apám az alatt, hogy már tett lépéseket? Csak nem gondolja, hogy akármilyen lovat elfogadhatok. Inkább kérelmezem, hogy tegyenek a gyalogsághoz.

Halkan, inkább sóhajtva szörnyülködött el ezen az asztal végén az anyja. – Isten mentsen…

- Nem is úgy gondoltam, fiam, magam se – mentegetődzött az öreg úr. – Éppen csak azt értettem az alatt, hogy megtettem a lépéseket, hogy soron kívül intézik el az ügyemet, s mielőtt rátábláznák a szőlőre a kölcsönt, már kifizetik a pénzt. A betáblázás tudniillik némi formalitásokkal jár. Most mindjárt benézek majd a szövetkezetbe, s rendelkezésedre lesz a pénz…

- Jól van. Te menj a pénzért, én meg elhozom a lovat.

Az egyik lány lopva a másikra nézett, az meg vissza. S valószínűleg eltalálta a gondolatukat a legidősebb fiú, mert kedvetlenül dünnyögve szólott az öreghez.

- Én nem bánom, csináljon amit akar, hanem mi lesz ezekkel a lányokkal. Egy tisztességes topánkájuk nincs, amibe az utcára kimehessenek. S egy krajcárjuk se, most meg újra megterheli a szőlőt. Az úrfi talán várhatna is egy kicsit azzal a lóval. Ad a kincstár lovat…

- De milyet! – riad fel az asszony.

- Szegény fiúhoz illőt.

Az öreg kedvetlenül vont vállat, s elment. De már egy félóra múlva otthon volt újra. Gondosan elzárt egy csomagot a fiókjába, s aztán egy olcsó, keserű szivart rágva, gondolatokba mélyedve mérte végig föl és le a szobát, mint valami drótra járó masina. A többi se szólott semmit. Künn már szürküledni kezdett, amikor berontott a cseléd. – Itt az úrfi. Lovon. De micsoda lovon.

Valamennyien kicsődültek a folyosóra. Lenn, az udvar gránitkockáin kényesen lépkedett a ló, s az öregember egy kicsit megilletődve szorította meg a felesége kezét. Csak annyira, hogy az ránézzen. – Ez az – mondta neki. – A mi lovunk, amelyik rám nézett. Megismerem… - Azután komoran bámult le az udvarra, míg a gyerek sapkájával fölintegetve körüllovagolta néhányszor az udvart.

- Gyere fel! – kiáltott le az apja. – Mennyibe alkudtál meg?

- Nyolcszáz forint.

Az öreg úr zavartan nézett le, mintha azt keresné, hogy mi ér a lovon nyolcszáz forintot, s a fiókja kulcsa után kutatott a zsebében. A ló pedig talán a gazdáját kereste, mert egyszerre fölnézett az emeletre, s vígan nyerített.

- Most meg ki is röhögött – mondta az öregember.

- Ki?

- A lovad – s már indult, de egy pillanatra még megállott. – És ez  most már így lesz. Senkinek se lesz közöttünk jókedve, csak a lovadnak. A te könnyelmű gondatlanságod is elszáll, s járunk gond a borulva, komoran, és kiröhög bennünket ez a ló. Egyébként mindjárt kihozom a pénzt.

(Forrás: Patkócsattogás – Magyar írók novellái a lovakról 245-249. old. – Palatinus, 2002.)