Vámbéry Ármin: Machdunkuli

-         Egy turkomán bárd –

Első közlemény

Kelet múltja és jelene egyaránt gazdag a legfeltűnőbb ellentétekben. A turkománok, - egy ázsiai lelkiismeretlen rabló nép, kik az emberkereskedést becsületes keresetmódnak tartják, kik sohasem indulnak meg nő- és gyermekkönnyeken s a legnagyobb hidegvérrel gyilkolnak, pusztítanak és rabolnak, - ugyanezen turkománoknak van egy nemzeti költőjük, ki a vallási lelkesedettségből eredető sophismus hatása alatt gúny- és megvetéssel beszél a földi kincsekről s az azok után törekvőkről, kinek lantján a szerelem leggyöngédebb hangjai szólamlanak meg, ki folyvást istenről és vallásról ír. És e költőt szeretik, istenítik e rablók; költeményeit jobban tanulják, mint a koránt, sőt versei a dutar kéthúrú hangszer kíséretével éppen ott és akkor hangzanak, midőn rablóéletök áldozatainak sírása és jajgatása legerősebb.

P. Szathmáry Károly: A magyar irodalom ébredése 1849 után

Ki a 48-iki élénk Pestet látta, s fülébe csengett jó ideig az utcai újságárusok kiáltozása; vagy aki ma a nyüzsgő főváros életjelenségeit figyeli meg s például megáll egy füstölgő gőzkéményű, százkerekű nyomda kapuja előtt, hol száz meg száz ember naponta ezrekre menő lapot teremt és röpít szét az országban; annak azon halotti csendről, mely itt az 50-es évek elsőiben uralkodott, alig lehet fogalma.

Olyan idő volt ez, mint nagy tengeri vihar után az a csend, melynek sem szele, sem napfénye nincs; be van borulva az egész láthatár, egy-egy távoli villanat a sűrű szürke világot alig képes pillanatra átszakítani s bágyadt világosságáról nem tudni, vajon a csillapult tenger vizének visszfénye-e, vagy az elvonult felhők utolsó villanytöltése…

A halál országa, mely után nem akar, vagy nem tud következni a föltámadás.

Egyelőre oly halotti csend volt még az ország fővárosában is, mintha az egész magyar nemzet teljesen kihalt volna.

Tudományos egyesületek, akadémia, Kisfaludy-társaság semmi életjelt nem adnak; egyetem, iskolák üresen állna; nagy ideig még cigányzenét sem hallani Pesten.

A vers- és dalköltészet visszaesett őskorába, midőn a hősök és szerelmesek ajakról ajakra adták a dalt és dallamot egymásnak.

Egy-egy kézirat keringett, melynek nem akadt gazdája, úgy írta le és tanulta meg egyik ember a másikéról.. Ilyenek voltak a „Táncoljatok lányok, táncoljatok”, „A gólya”, „Honnan jössz te oly leverten bús pajtás?”

És ezek dallamai is csak úgy felhangzottak a pusztán s az ember megtanulta egyszerre, úgy jött, mintha maga gondolta volna ki.

A letűnt kor irodalmi férfiainak nagy része fogva, vagy üldözve volt; tetemes rész a hazán kívül, más a hazában bujdokolt; az idősbeket, Garayt, Vörösmartyt, Bajzát megtörte a nemzeti balsors; Czuczor Pesten volt fogva; Jósika, Eötvös külföldön; Petőfi lantja örökre elnémult; Tompa, Arany vonakodtak megszólalni. Féltek, hihetőleg, hogy lantjok visszás hangot ad.

Az első érütés a Nemzeti Színháznál történt. Itt korán megkezdték az előadásokat; szerényen, félve, s alig pihegve, mint az újszülött gyermek kezdett lélegzeni e nemzeti intézetünk.

Az első mozdulatra a színház leginkább is volt hivatva. Nevezetesebb tagjai, a kibujdosott Egressyn kívül csaknem mind együtt voltak. A vezetést Fáncsy vitte; Lendvay, Jókainé, Hollósy annyira vonzották feléje a közönséget, hogy az a bécsi lapok irigységét is fölkölté.

Hogyne? Hisz ez volt az egyetlen hely, hol még lehetett magyarul beszélni hallani és magyarul érezni; de csakis érezni; az érzelem, a gondolat kifejezése, a tetszés és nem-tetszés jelei tiltva voltak. Ilyes nyilatkozatért a Nemzeti Színház karzatát még 1850 augusztusában is bezárták.

A színház után a szépirodalom kezdett nagy lassan, óvatosan megmozdulni; talán az anyagi szükség együtt működött a szellemi szükségérzettel, hogy végre a fehér papír nyomdafestéket lásson.

Horváth Henrik: Levelezés

Medgyaszay Vilmának

Egy hölgynek, aki álmaimban él,

Levelet írtam egyszer gondolatban.

(Megfontoltam a fontos levelet,

Nem volt abban egy szó meggondolatlan.)

Aztán megcímeztem a levelem,

(Persze csak úgy pro forma, gondolatban),

S hogy el ne veszítsek egy percet is,

Gondolatban mindjárt postára adtam.

Be jó, hogy mindent szépen, pontosan

Elvégeztem, gondoltam gondolatban,

De szórakozottságom démona

Elrontott mindent visszavonhatatlan.

Ez az én sorsom! Persze késő volt,

Mikor a postára visszaszaladtam –

Elfelejtettem levelemre – jaj! –

Bélyeget ragasztani – gondolatban!!

Forrás Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)

Déry Tibor: Szemtől szembe (könyvismertetés)

Az a három nagy elbeszélés, amelyet Déry Tibor ebben a kötetben összefoglalt, nem kerekedik regénnyé, de voltaképpen nem is novella, a szónak megszokott értelmében. Inkább egy-egy alak, egy-egy élethelyzet körül elrendezett jelentőségteljes életképnek lehetne őket nevezni. De milyen más ez az életkép, mint az, amit a szó szokványértelme megjelöl! Nagyvárosi emberekről van szó, forradalmárokról, akiknek legfőbb élettartalmát a mozgalom teszi ki, Berlin kommunistáiról, akik a mozgalomnak s ezzel életüknek is legválságosabb pillanatait élik. A forradalmi lendület ereje megtörőben, tagjai közül a gyengébbek lemorzsolódnak, az ellenséghez pártolnak, elhullanak, az ellenfél, a nácik szervezkedése egyre erősebb áradással szakítja át a pártokat, a mozgalom legjobb emberei végül már menekülni kényszerülnek, hogy elvigyék a magot a jövőnek.

Mozgalmi írás tehát Déry könyve? Bizonyos fokig, a szó nemes értelmében az. Az író nem titkolja rokon- s ellenszenveit: a kommunisták közé tartozik, az ő igazságukat érzi a magáénak. De az író nem propagandista: művében egy szemernyi pártpolitikai agitáció sincsen. Az ember érdekli a maga emberi mivoltában, az igazságot úgy mutatja be, ahogyan testté lesz, emberek ügyévé, életük szövetén átütő fénnyé, munkájukat meghatározó céllá. Ezért hiteles Déry könyve s ezért hagy vissza az olvasóban olyan erős és mély benyomást. Mi marad meg belőle emlékezetünkben? Néhány alak határozott sziluettje: a lányé, aki szerelmével szolgálja a mozgalmat, így erősíti a rászorulókat, a másiké, aki megöli szerelmesét, mikor az az ellenséghez pártol, egy fiúé, aki nagypolgári múltját azzal mossa le, hogy feláldozza magát a párt vezetőjéért; élő emlékké mélyül körülöttük egy sereg feltűnő, megvillanó s ismét szétfoszló árnyalak, de mindennél erősebben beivódik emlékezetünkbe a könyv hangulata, az a sajátságos, magányból és barátságból, fogcsikorgató erőfeszítésből s bénult tehetetlenségből összeszövődő érzelmi légkör, amely belengi a könyv egész belső terét. Ezt szolgálja az író stílusa is, amely szándékosan elmosódó, letompított, pasztellszerű, a szónak ismét nem szokványos értelmében. csupa árnyalat, csupa hajlat, de egy pillanatra sem tetszelgően finomkodó. A tárgyat szolgálja, az emberi mondanivalót.

Déryt a hozzáértők kezdettől fogva komoly tehetségeink közt tartották számon. Éveken át nem volt módjában komoly alkotásokkal kilépnie. Örömmel üdvözöljük most újra a napfény világosságában. Szeretnők nagy regényét is nyomtatásban látni s várjuk új műveit, amelyekben bizonyosan öröme telik minden komoly olvasónak.

Kosztolányi Dezső

Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)

Péterfy Jenő: Katona József Bánk bánja

Kép: Radóné Hirsch Nelli: Katona József, 1905.- www.bacstudastar.hu

1. A dráma összefoglaló áttekintése. Előjáték nyitja meg, melyből Ottónak, a Gertrúd királyné testvérének Melindára irányuló vágyairól, reményeiről értesülünk. Belátunk Ottó és Biberach viszonyába. Biberach, kinek sem szíve, sem hazája, a korlátolt elméjű, a percen túl nem gondolkodó Ottó ügyetlenségeiből, szenvedélyességeiből hasznot húzni iparkodik. Ottóval szemben nincs egyéb érdeke, minthogy rajta a saját érdekét keresse. Mert Biberach most még nem látja tisztán, hogy az merre fekszik  -: Ottó kijelentéseivel szemben olyan se hideg, se meleg állást foglal; nem akarja lebeszélni Ottót, de nem is ösztökéli. Megjelenik a királyné is, ki tudatja Ottóval, hogy ma ünnepélyt ad az udvarnál „az ő megörvendeztetésére”. S utána veti „te holnap utazol”. A királyné kétértelmű szerepe Melinda iránt már itt az előjátékban kezdődik. – Itt csakugyan némi homályosságban marad a néző, hogyan értse a királyét. A dráma mentén azonban világossá lesz Gertrúd viselkedése. E drámákban is, mint az életben, a szereplő személyek csak lassankint bontják le a fátyolt lelkükről s nem hordozzák minden csekély alkalommal nyelvükön szívöket.

Az első felvonás a jelzett udvari ünnepéllyel kezdődik. A néző azonnal a megfelelő drámai hangulatba jő. a színen fojtott hangulat uralkodik, mely a felvonás végéig mindig fojtott hangulat uralkodik, mely a felvonás végéig mindig jobban érezhetővé válik. Nyomasztó a levegő, mint vihar előtt. Emeli a benyomást az az ellentétes érzet, melyet bennünk az ünnepély fénye, zaja, a zene hangja, a serlegek csöngése támaszt. Először Simon bán, Bánknak sógora meséli el búsongó, folyton szunnyadó bátyjának, Mikhálnak a váratlan családi örömet; hét fiú születését. Remény van, hogy a „Mortundorfok” nemzetsége az új hazában is virulni fog. A néző ezt az epizódot önkéntelen viszonyba hozza azon szerencsétlenséggel, mely a családot más oldalról fenyegeti, Melinda történetével (2. jel.) Majd belép Petur bán, a bihari főispán, kinek szaggatott szavaiból, elfojtott indulatoskodásaiból megtudjuk, hogy készülődik valami a királyné ellen: titkos összeesküvés. Peturt hajtja forró vére, az idegenek elleni gyűlölete, a királyné önkényes kormányzása s különösen az, hogy Gertrúd megveti a magyart. A nemzet vérével idegeneket, barátait táplálja. Hanem Petur tudja ugyan szítani az összeesküvést, de nem tudja intézni. Ezért szeretné megnyerni Bánk bánt, a nádort, ki után küldött is egy titkos követet. Erre kedvező alkalom kínálkozik: Petur tud azon suttogásokról, melyek most az udvari köröket megjárják: értesült Ottó udvarlásairól Melindának. Ez víz az ő malmára; úgy gondolja, hogy ezáltal a megsértett Bánkot is bevonhatja a szövetségbe (2. jel.) Eddig tehát két szálból kezdi fonni a költő a cselekményt.

1. A királyné ünnepet ad, hogy Ottó bánk nejének könnyebben udvarolhasson.

2. Ugyanitt hallunk Petur összeesküvéséről is a királyné ellen.

A Bánk bán történetét a dráma egyelőre úgy kapcsolja egybe az összeesküvéssel, hogy Petur Bánk bánt akarja megnyerni a szövetség fejéül.

Bánk csakugyan megjelen az udvarnál, még „útiköntösben” van s keresi Peturt (3. jel.) Petur homályos szavakban tudósítja az éji gyülekezetről s a jelszóról: „Melinda”. Bánkban a szerelemféltés csírája kél, megdöbben, s ő a nyílt úton járó elhatározza, hogy a „sötétben ólálkodókhoz” elmegyen. De csakhamar útfélről „visszakergeti a vad indulat”. Szeretné látni nejét, kiről tudja, hogy az ünnepélyen van; talán beszélni vele. S amint a rejtekajtón belép, látja Melindát és Ottót, ki neje előtt térdepel. Visszatántorog búvóhelyére, hol csakhamar megérti neje ártatlanságát (6. jel.) Azonban megjelen a királyné, meglepetést színlel s miután Melinda bosszúsan távozott, kiönti haragját Ottó ellen (7. jel.) E jelenet világosan úgy tünteti fel a királynét, mint aki kétszínű viseletével Ottót a Melinda elleni merényre fölingeri. A királyné mindenáron szeretné, ha Ottó Melindát férje iránt hűtelenné tenné; ez szégyen volna Bánkra, de a királynéra nem hozna veszélyt. Az ellenkező esetben minden szégyen az ő öccsén szárad s a botrányból baj is keletkezhetik. Ottót a királyné megvető magaviselete egészen kihozza sodrából, eszméletén kívül ragadja s e pillanatban hallgat Biberach rossz tanácsára, mely által a királynét is, Melindát is megcsalhatja (8. jel.) Bánk bán meghallotta a királyné párbeszédét; most hevesen kiront rejtekéből és szavaiból, melyek fájdalmának s szörnyű meglepetésének kifejezése, következtetést vonhatunk bekövetkező tragikai sorsára (9. jel.) Bánk meggyőződött ugyan neje ártatlanságáról, de bizalma az emberekben tejesen megrendült. Irtózat fogja el az ilyen királynétól s látja maga előtt a két nagy feladatot: nejét és hazáját megvédeni. Emitt a királyos asszony fenyegeti becsületét, boldogságát, amott pártütés a hazát. – Erősen megrendült lelkét iparkodik egyensúlyba hozni: szétszakítja a szeretet, a vonzalom, a szívbeli hódolat láncait, melyek őt családjához s a királyi székhez kötötték; ítélni, cselekedni akar érdek nélkül, amint a kötelesség parancsolja. Ilyen elhatározásokkal indul az éjjeli gyülekezőkhöz, fékezve szenvedélyeit. – Nejét e pillanatban veszélyen kívül gondolván, először a haza ügyét akarja rendezni. A pártütést kívánja lecsillapítani, a haza üdvét, nyugalmát tekintve talán védelmére kelni a királynénak, kivel aztán neki később lesz külön számadása becsülete ügyében. Most azt hiszi még, hogy e két kötelességet teljesítheti egymás mellett; arra nem gondol, hogy szenvedélye köztük összeütközést támaszthat, mely az ő becsületét fogja szétmorzsolni.

A második felvonás Petur és társai gyülekezetébe vezet. Petur véres szavakkal izgat a királyné ellen; haragját fokozza még Simon bán kételkedő, Mikhál siránkozó magaviselete. Annyi bizonyos, Petur hevessége magával ragadná társait és a királyné életét biztos veszély fenyegetné -, ha Bánk bán meg nem érkeznék. Bánk bán e jelenetben lelke egész heroizmusát kifejti. „Nincs már csábító láncokkal a királyi székhez kötözve” -, de lefegyverzi mégis a pártosok, elsősorban Petur dühét, védelmére kel a királynénak, mert érzi, hazája sorsán nem a zendülés segíthet. Petur meghódolásával győzelmet nyert Endrének, királyának, de Bánk bán érzi, hogy e pillanatban magamagán nyert legnagyobb győzelmet. E ponton láthatjuk, hogy Petur és társai összeesküvése mily mélyen belevág Bánk bán tragédiájába. Alkalmat nyújt arra, hogy Bánk bán jellemét egyszer teljes verőfényben láthassuk, egy magasztos pillanat hatása alatt; így aztán szánalmunk a később elbukóval szemben annál tragikaibb; jobban megrendülünk a sors kényszerűségén, a szenvedély romboló hatalmán.

A pillanatnyi  napfényt csakhamar sötétség váltja fel. Biberach megjelen, ki most a magyaroknál keresi hasznát Ottó ellenében: s Bánk bán e pillanattól szenvedélye űzi, zúzza, míg csak meg nem gyilkolja a királynét. Hanem ezen akaratlan célig lelke még sok hányódáson megy keresztül. Biberach gúnyosan megjegyzi, „hogy csak ez egy éjet nem kellett volna elrabolni a nagyúrtól” s tudósítja az összeesküvőket az udvari cselszövényekről. Bánk bán – nehezen elfojtott szenvedélye most kitör s az első felvonásban átélt jelenet hatása alatt is elsősorban a királyné ellen fordul. Egy perccel előbb még a pártosság dühét a hazára nézve a legnagyobb veszélynek tartotta, most ő dühöng legerősebben a királyné ellen. Először igaz, csak törvényes elégtételre gondol; a királyhoz, a császárhoz, a pápához akar menni. Miután azonban Biberach „megnyitja szemét”, a tilalmas cselszövénnyel „megengedhető ravaszkodást” akar szembeállítani.  Ezek a gondolatok egymást hajtják, kergetik Bánk bán agyában: a szenvedély első, határozatlan rohamaiban támadtak. Azután önkéntelenül azon képzet is csendesítőleg hat: hátha még nem késő, hátha Melindát még meg lehet menteni. A pillanat zavarában az egyetlen gondolat, mely közvetlenül tettre vezet: Melinda lehető megmentése. Bánk bán, Biberach kíséretében azonnal az udvarhoz siet. – A megváltozott helyzetet elevenen jellemzi azon körülmény, hogy Bánk most a pártosokat, „barátait” arra kéri, hogy ne menjenek széjjel, „talán szüksége lehetne rájuk”. Együtt maradnak s így közvetve Bánk bánnak is része van benne, midőn a IV. felvonásban a palotába rontanak.

Harmadik felvonás. Bánk bán későn érkezett. Melinda szenvedő, eltiprott állapota szenvedélyét a végsőig fokozza. Bánk bán elveszti egészen önuralmát. Kínozza ártatlan nejét, pillanatra kételkedik benne, megátkozza gyermekét. Gyanúját mindenre átviszi, hogy azután annál erősebben s fékezhetetlen haraggal a királynéra szegezze. S midőn Melinda téveteg szavaiból ez utolsó gyanúja táplálékot nyer, kész benne az elhatározás: megölni a királynét. Hogyan változik az elhatározás tetté oly mély lelkű, igaz érzésű, a thronust tisztelő, hazáját szerető emberben, mint Bánk bán -: ezt rajzolja a következőkben nagy művészettel a költő. – Bánk bán szenvedélye fokozására szolgál a felvonás második és harmadik jelenete. Izidóra, kit Bánk bán neje szobájába zárt, még inkább megerősíti gyanúját a királyné ellen (2. jel.); Tiborc pedig a nép nyomorát rajzolva, Bánk bánban a magyar, a hazafi gyűlöletét növeli Gertrúd iránt. A gyanút Bánk bánban a szenvedély bizonyosságára fokozza; azután pedig a személyes sérelemben s az ország panaszában jogcímet keres bosszúja kitöltésére. Szenvedélye hajtja, hogy a királyné hóhérja legyen, midőn azt hiszi, hogy bírája. – Ennek a felvonásnak a Bánk bánja többé nem a második felvonásé. Az egy nagy elhatározás erejével egy pillanatra az egyéni szenvedélyeken túlemelkedett; magamagát meggyőzte; még nem volt annyira sarokba szorítva, még előtte állott egy tisztább, etikai megoldás lehetősége. – Ennek most vége; ezentúl Bánk bán szenvedélyei által sodortatik.

A felvonás sötét hangulatát emeli annak végső (3-ik) jelenete is. Ottó és Biberach közt szakadásra kerül a dolog s Biberachot hátulról támadva leszúrja. Bánk bán történetére az esemény közvetetlenül nincs befolyással, de azért nem jelentőség nélküli ezen jelenet sem. Ottó annyira gyáva, gyenge, megvetni való jellemnek mutatkozik, hogy egészen megértjük Bánk bánt, ha Ottót számba nem véve, haragjával egyenesen a királynéra tör. A királyné a démon, Ottó csak eszköze. Ezt Bánk bán szenvedélye jól kiérzi.

A negyedik felvonás a királyné szobájában játszik. Gertrúd uralkodásról, nagyra törő tervekről álmodik – közvetetlen bukása előtt. Nem hiányzanak erre az előjelek. A hideg eszű királynét balsejtelmek szállják meg, majd Izadóra jelen meg (2. jel.), ki e „hideg, lármás” királyi udvartól távozni készül. Most meghallja a királyné Ottó gyalázatos tettét, Bánk hazatértét. Megrezzen s a halál képzete fut át elméjén. – Ez sem elég. Mikhál bán rohan be hozzá (3. jel.), szemére hányja bűneit s akaratlanul elárulja neki a kitörni készülő zendülést. – Itt az utolsó alkalom jó tanácsra hallgatni. Ha tekintetbe venné Mikhál szavait, talán sorsát kikerülhetné. Ehelyett Mikhált bebörtönözteti. – Végre az őrjöngő Melinda jő a felizgult királyné színe elé, mindmegannyi kellemetlen benyomás, mely megrendíti büszke, parancsoló nyugalmát. Földi isten szeretne lenni s érzi, hogy csak „gyönge asszony”.

És most belép Bánk bán. A néző el van készülve a legvégsőre. Harc kezdődik a királyné és Bánk bán között (4. jel.), hol a szenvedély rohamában fölszínre kerülnek egymás után az indokok, melyek Bánk bánt tette végrehajtására ösztönzik. – Először a királyné támad, megelőzni kívánná a veszélyt, mely Bánk bán részéről fenyegeti,; majd kénytelen meghátrálni Bánk bán szenvedélye előtt; csak fel-felszisszen a rá mért csapások alatt, de így is érzékenyen tudja sérteni nekidühödött ellenfelét. A jelenet most már rohamosan halad. Megjelen Ottó, a védő sértések villámgyorsan követik egymást és a királyné Bánk tőrétől találva, lerogy. – A bosszú beteljesedett; a szenvedély rohama megszűnt a Bánk azonnal érzi a visszahatást. „Örvendj becsületem” – s mégis úgy érzi, hogy a világ kering körüle. Mintha már most is mondhatná: „Nem ezt akartam, nem ezt.”

Ezalatt Petur bán megszabadítja az öreg Mikhált s a zendülők élén a palotába ront. A királynét halva találja s üldözőket nyomában.