Ki
a 48-iki élénk Pestet látta, s fülébe csengett jó ideig az utcai újságárusok
kiáltozása; vagy aki ma a nyüzsgő főváros életjelenségeit figyeli meg s például
megáll egy füstölgő gőzkéményű, százkerekű nyomda kapuja előtt, hol száz meg
száz ember naponta ezrekre menő lapot teremt és röpít szét az országban; annak
azon halotti csendről, mely itt az 50-es évek elsőiben uralkodott, alig lehet
fogalma.
Olyan
idő volt ez, mint nagy tengeri vihar után az a csend, melynek sem szele, sem
napfénye nincs; be van borulva az egész láthatár, egy-egy távoli villanat a
sűrű szürke világot alig képes pillanatra átszakítani s bágyadt világosságáról
nem tudni, vajon a csillapult tenger vizének visszfénye-e, vagy az elvonult
felhők utolsó villanytöltése…
A halál országa, mely után nem
akar, vagy nem tud következni a föltámadás.
Egyelőre oly halotti csend volt
még az ország fővárosában is, mintha az egész magyar nemzet teljesen kihalt
volna.
Tudományos egyesületek,
akadémia, Kisfaludy-társaság semmi életjelt nem adnak; egyetem, iskolák üresen
állna; nagy ideig még cigányzenét sem hallani Pesten.
A vers- és dalköltészet
visszaesett őskorába, midőn a hősök és szerelmesek ajakról ajakra adták a dalt
és dallamot egymásnak.
Egy-egy kézirat keringett,
melynek nem akadt gazdája, úgy írta le és tanulta meg egyik ember a másikéról..
Ilyenek voltak a „Táncoljatok lányok, táncoljatok”, „A gólya”, „Honnan jössz te
oly leverten bús pajtás?”
És ezek dallamai is csak úgy
felhangzottak a pusztán s az ember megtanulta egyszerre, úgy jött, mintha maga
gondolta volna ki.
A letűnt kor irodalmi
férfiainak nagy része fogva, vagy üldözve volt; tetemes rész a hazán kívül, más
a hazában bujdokolt; az idősbeket, Garayt, Vörösmartyt, Bajzát megtörte a
nemzeti balsors; Czuczor Pesten volt fogva; Jósika, Eötvös külföldön; Petőfi
lantja örökre elnémult; Tompa, Arany vonakodtak megszólalni. Féltek, hihetőleg,
hogy lantjok visszás hangot ad.
Az első érütés a Nemzeti
Színháznál történt. Itt korán megkezdték az előadásokat; szerényen, félve, s
alig pihegve, mint az újszülött gyermek kezdett lélegzeni e nemzeti intézetünk.
Az első mozdulatra a színház
leginkább is volt hivatva. Nevezetesebb tagjai, a kibujdosott Egressyn kívül
csaknem mind együtt voltak. A vezetést Fáncsy vitte; Lendvay, Jókainé, Hollósy
annyira vonzották feléje a közönséget, hogy az a bécsi lapok irigységét is
fölkölté.
Hogyne? Hisz ez volt az
egyetlen hely, hol még lehetett magyarul beszélni hallani és magyarul érezni;
de csakis érezni; az érzelem, a gondolat kifejezése, a tetszés és nem-tetszés
jelei tiltva voltak. Ilyes nyilatkozatért a Nemzeti Színház karzatát még 1850
augusztusában is bezárták.
A színház után a szépirodalom
kezdett nagy lassan, óvatosan megmozdulni; talán az anyagi szükség együtt
működött a szellemi szükségérzettel, hogy végre a fehér papír nyomdafestéket
lásson.
A Walkyr-szerepet a szegény,
beteges Nagy Ignác vállalta magára.
1849-ben november 15-én szerény
félívnyi lapocskát indított meg „Hölgyfutár”
név alatt, s igyekezett a szétűzött irodalmi erőket e körül
összecsoportosítani.
Eleinte igen gyengén sikerült
ez. Jó ideig minden betűje a szerkesztő és az akkoriban igen mozgalmas és
mindenre vállalkozó Szilágyi Sándortól került ki. Csak később szólalnak meg Vachot Sándor, Obernyik, Mentovics.
Majdnem egyidejűleg a
Hölgyfutárral a napi sajtó más orgánumai is megindulnak. Így november hó végén
a „Figyelmező”, a „Magyar Hírlap” és „Religió”.
November 27-én, az egyetem
megnyitásával összeesőleg hallani Pesten az első cigány hegedűt.
A szépirodalom maig fennmaradt
neveiből egész az év végeig nem látunk mást, mint Tóth Kálmán és Zalárét;
P. E. név alatt Pap Endre is
megszólal végre.
De már az új évre Nagy Ignác, Frankenburgtól és Kovács Páltól is ígér műveket, s az új
év valóban nem kis rohammal indul meg.
Már januárban ott látjuk Gyulait, Szathmáry Pált, Lisznyait, Garayt
és Császár Ferencet; februárban Kelmenfin, Kuthyn („Lajos” Párisból) és
Bereczen kívül, föltűnik egy
költemény alatt az A. betű.
Nem ok nélkül hitték és
remélték, hogy az A. betű Aranyt
jelenti, mint később május felé a T. betű Tompát: mert lassankint e betűk
kinőtték magukat, mégpedig igen sajátszerűen. Például február 3-án egy
költemény alatt a puszta A … betű áll; áprilban A…ny és csak később „Írószobám”
című versével köszöntött be saját neve alatt; hasonlólag tett Tompa is, míg
végre színről színre megjelent.
És ez igen jellemző a magyar
irodalom akkori helyzetére nézve. A költő elsírhatta panaszát titokba; Vörösmarty megírhatta a „Vén cigány”-t, Tompa „A gólya”-t, „A
levelet egy barátom után”, Arany
a „Letészem a lantot” s el is
olvashatta barátainak, kik leírták és továbbadták, hogy a nemzet fájdalmainak
tolmácsul szolgáljanak: de a nagyközönség elé, mely fölött a politika
vasvesszője lebegett s mely gondolkozásmódra sem lehetett többé a régi, nem
léphettek, nem mertek lépni más, mint a groteszk humor köntösében, a
kétségbeesés humoráéban, - ha e szó kifejezné a valódi érzelmet.
Ne csodálkozzunk hát, hogy
Magyarország megmaradt egyik első költője a közönség előtt újból megjelent első
költeményében így ír:
„Ne lennék csak ilyen vén,
Trillaárom haj!
Irótollam letenném
Trillaárom haj;
S beszegődném maholnap
Csizmadia inasnak
Trillaárom haj!”
Az album-irodalom a
Reguly-albummal Toldy szerkesztése mellett vette kezdetét.
Eredeti, hogy az akkori
érzelmek mellett, még ez is visszahatást keltett. „Kell is nekünk ujgur,
csuvasz meg cseremisz – mondja a „Hölgyfutár” – más kell most a magyarnak.”
De azért Jókai „Munkácsi rabját” mégis közli belőle Nagy Ignác. Különben
Jókai az időben „Sajó” álnévvel írt
és beszélyei csak növelték azt a hatást, melyet 48 előtti működése költött volt
föl.
Az Album-irodalom e
kezdeményezés után nagyon is hirtelen emelkedést vett volt. Előbb Vahot Imre „Losonci Phönix”-e (3
kötet), majd Szilágyi S. „Nagyenyedi
Album”-ában (2 kötet), mely utóbbinak első kötete körülbelül a
legtartalmasabb Album magyar nyelven.
Az 1850-ik év martiusában a
szépirodalom már külterjileg is kezd növekedni. Már 9-ik márciusban megjelennek
a „Magyar emléklapok” első füzetei Gyulai szép versével: „Hadnagy uram, hadnagy uram”, ezzel
talán egy napon a „Pesti Napló” is
föltámad halottaiból, ugyancsak szépirodalmi tárcával.
A „Hölgyfutár” lapjain Lauka tűnik
fel humoros verseivel (először máj. 31-én), Lévay, eleinte habozva a novellistika és lyra között, mely habozás
az irodalom javára a lyra felé dőlt el; majd Szász Károly is írni kezd, ha jól emlékezünk, Sz. K. kezdőbetűkkel.
Kuthy, sőt Jósika is, talán kétségbeestökben a
haza sorsa fölött, kezdenek cosmopolitákká válni.
Jósika, a
nemzet legkedveltebb regényköltője „Maylly
család” („Die Familie Maylly”) című regényét németül adja ki, mi még a túlzással
nem vádolható Nagy Ignácot is annyira kihozza sodrából.
Ez nem teljesült. A
kétségbeestéből felüdült költő később visszatér képzeletben a családi
tűzhelyhez, s „Eszter” című
regényével megkezdi régi működésének folytatását, bár az egykorihoz képest
kevesebb szerencsével.
Ellenben Kuthy elveszti az egyensúlyt s később a nemzetellenes szolgálatban
is tevőleges részt vevén, az irodalomra nézve még életében meghal.
Eötvös ez idő
szerint politikai irodalomra adja magát a XIX. század vezéreszméin működve;
ugyanezt teszi Csengeri is.
De még ez évben félig új erők
tűnnek fel. Tóth Endrében, Vas Gereben, Beöthy László, Nyilas, Zalár
és Mezei személyeiben.
Ez ismert és a magyar irodalom
történetében nyomot hagyandó nevek mellett egy egész sereg ephemér-életű
jelenséget tüntet fel a föltámadt sajtó; úgyhogy a régi jelesek, ezek között
különösen Tompa és Arany, vízözöntől kezdenek tartani.
De ez ok nélküli félelem volt.
Pár év kellett csak, hogy a valamire való erő kiemelkedjék; a férgese pedig
elhulljon.
Lassankint a színirodalom is
megkezdé működését.
Szigligeti már
aprilban benyújtá „Vid”-jét; Dobsa ugyanazon év júniusában. Ezekhez
aztán Kövér, Obernyik és Degré járultak kisebb vagy nagyobb
maradandóságú darabjaikkal.
A kritikát az első években az
élet által is erős kritika alá vett Sükei kezelte, - inkább eredeti ötleteivel,
mint valódi komoly kritikai tanulmánnyal.
1851-ben,
midőn Jókai is megindítá „Remény” című füzeteit, a magyar
szépirodalom már teljes lendületet kezdett venni s a régi erők, a kétségbeesés
hangtalansága, vagy visszavonulása után, mondhatni, egyesülten léptek fel a
hanyatló irodalom megmentésére. Az akadémia és Kisfaludy-társaság is még ez
évben megkezdé működését, - a feltámadás megtörtént.
*
Ismeretes tünemény, hogy közös
elnyomás idején az elnyomottak összetartása nagyobb szokott lenni.
A magyar irodalomnak ezen
vaskorszakában nemigen volt irodalmi viszály. Az egész szűk körre szorult
irodalom úgyszólva egy családot képzeett, mely a feltűnő legcsekélyebb erőt is
nagy örömmel fogadta; az erősebbek gyámolíták a gyöngébbeket,
tapasztalatlanabbakat s minthogy az egész irodalmi élet egyetlen szűk világra,
egy kis mikrokosmosra volt szorítva, melyen túl semmi sem volt, mit akár a
hazafi érzése, akár a nemes ambitio fölkereshetne: az irodalom önkénytelenül
jutott birtokába annak, milye most nincs – egy
kis irodalmi társas életnek.
Eleinte Szilágyi S. gyűjté maga körül a létező erőket. Szállásán a hét
bizonyos estéin leginkább az Erdélyből származott írók jöttek össze, Kemény, Gyulai, Sükei s egy csomó
„minorum gentium”; az utóbbiak között Balázs
S. és e sorok írója is. E társaságot aztán Bartalus mulattatá édes-bús zenével; közbe-közbe az érdekes
vitatkozást megszakítván.
Később a megyeház melletti „Arany ökörhöz” címzett kávéház volt a
főgyülhely, melynek emeletében egy alkalmas termet e célra mintegy elkülönített
a házigazda.
Ide gyűlt délutánonkint fekete
kávéra az ifjabb irodalom, a „veterán” Garayn
kívül, ki betegen is megjelent, hogy az új generatióba lelket öntsön.
Pedig a szegény már alig volt
alkalmas reá. Különösen emlékezőtehetsége hagyta volt el; úgyhogy valamely
adomát kétszer-háromszor is elmondott annak, akitől éppen először hallotta.
Itt lehetett látni és hallani
az eleven, frappáns élceket mondó Dobsát,
a gunyoros Sükeit, a komolyan élcelő
Székely Józsefet, a chevaleresque Bulyovszkyt,
az akkoriban igen ábrándos Tóth Kálmánt,
a jókedvű Balázs Sándort; néha Beöthy Lászlót s a törhetetlen kedélyű Lisznyait.
A vidéki író, ha Pestre jött,
itt kereste föl az új korszak irodalmát, hol közös vendégül lőn bemutatva és
fogadva; kivéve, ha hazafiság tekintetében valami rossz fát tett a tűzre..
Ilyenkor az illető a komoly hangulatból s a hideg fogadtatásból észrevehette,
hogy itt nincs mit keresnie.
Így járt a többek között e
társas körben Kuthy is, ki a
visszautasítás ebét vitte el innen.
Hasonló, de már kisebb körök
alakultak később a beteg Pákh Albert
és Vahot Imre, még később Szelestey László körül; de egészen
különböző természetűek.
Az „Aranyökör”-féle körben oly
nagy volt az összetartás, hogy nevezetes vendég kedvéért még ebédre is kitűzött
helyre mentek. Így vették körül egy újvilág-utcai vendéglőben egy alkalommal a
Pestre föllátogatott Kazinczy Gábort;
ily csatlakozó örömmel fogadták Lévayt,
és később a mélyérzelmű Tóth Endrét.
Itt oszták meg valamely mű
sikerének örömét, bírálgaták a kevésbé sikerült műveket baráti, de azért nem
egyszer éles kritikával, s nem egy kezdő író e társalgásból igen sok hasznot
meríthetett.
Ott panaszoltuk el egymásnak a
közös ellenség, az utólagos –tehát annál veszélyesebb – censura által okozott
fájdalmakat, melyek az írót gyakran nem csak átvirrasztott éjei gyümölcsétől
megfoszták, de a nyomtatási költséget is nyakára veték.
És merjük állítani, hogy a
közös nyomáson és hazafias érzelmeken, féltékenységen kívül az irodalom
föltámadására ezen társasköröknek is nagy részök volt.
Az író itt, barátai körében,
olvasta fel költeményét, vagy mondá el művének meséjét, mielőtt világ elé
bocsátaná.
És az itt hallott javalás, vagy
rosszallásból előre tájékozhatta magát a közvélemény iránt. Ha ezt nem tette,
azért nem menekült meg az utólagos kritikától.
Akik nem akarták így egészen
közre hozni a dolgot, a veterán írókhoz fordultak, kik közül kivált Garay és
Császár Ferenc sohasem tagadták meg e figyelmet
Még akkor nem volt az irodalom
kereset-ág.
Csak akkor, midőn az irodalom
nagyobb külterjedelmet vett, oszlott fel a patriarchalis viszony és kezdett
lábra kapni a cotterialis rokon- vagy ellenszenv, mely nem nagy hasznot hajtott
az irodalomnak.
De azok, kik egykor e társasköröknek
tagjai voltak, annak jótékony hatását később is megérezték, - és ma is örömmel
emlékeznek rá.
Forrás:
Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. – Szerkeszti: Szana Tamás –
Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése