Kép: Radóné Hirsch
Nelli: Katona József, 1905.- www.bacstudastar.hu
1.
A dráma összefoglaló áttekintése.
Előjáték nyitja meg, melyből Ottónak, a Gertrúd királyné testvérének Melindára
irányuló vágyairól, reményeiről értesülünk. Belátunk Ottó és Biberach
viszonyába. Biberach, kinek sem szíve, sem hazája, a korlátolt elméjű, a percen
túl nem gondolkodó Ottó ügyetlenségeiből, szenvedélyességeiből hasznot húzni
iparkodik. Ottóval szemben nincs egyéb érdeke, minthogy rajta a saját érdekét
keresse. Mert Biberach most még nem látja tisztán, hogy az merre fekszik -: Ottó kijelentéseivel szemben olyan se
hideg, se meleg állást foglal; nem akarja lebeszélni Ottót, de nem is
ösztökéli. Megjelenik a királyné is, ki tudatja Ottóval, hogy ma ünnepélyt ad
az udvarnál „az ő megörvendeztetésére”. S utána veti „te holnap utazol”. A
királyné kétértelmű szerepe Melinda iránt már itt az előjátékban kezdődik. –
Itt csakugyan némi homályosságban marad a néző, hogyan értse a királyét. A
dráma mentén azonban világossá lesz Gertrúd viselkedése. E drámákban is, mint
az életben, a szereplő személyek csak lassankint bontják le a fátyolt lelkükről
s nem hordozzák minden csekély alkalommal nyelvükön szívöket.
Az
első felvonás a jelzett udvari ünnepéllyel kezdődik. A néző azonnal a megfelelő
drámai hangulatba jő. a színen fojtott hangulat uralkodik, mely a felvonás
végéig mindig fojtott hangulat uralkodik, mely a felvonás végéig mindig jobban
érezhetővé válik. Nyomasztó a levegő, mint vihar előtt. Emeli a benyomást az az
ellentétes érzet, melyet bennünk az ünnepély fénye, zaja, a zene hangja, a
serlegek csöngése támaszt. Először Simon
bán, Bánknak sógora meséli el búsongó, folyton szunnyadó bátyjának, Mikhálnak a
váratlan családi örömet; hét fiú születését. Remény van, hogy a „Mortundorfok”
nemzetsége az új hazában is virulni fog. A néző ezt az epizódot önkéntelen
viszonyba hozza azon szerencsétlenséggel, mely a családot más oldalról
fenyegeti, Melinda történetével (2. jel.)
Majd belép Petur bán, a bihari
főispán, kinek szaggatott szavaiból, elfojtott indulatoskodásaiból megtudjuk,
hogy készülődik valami a királyné ellen: titkos
összeesküvés. Peturt hajtja forró vére, az idegenek elleni gyűlölete, a
királyné önkényes kormányzása s különösen az, hogy Gertrúd megveti a magyart. A
nemzet vérével idegeneket, barátait táplálja. Hanem Petur tudja ugyan szítani
az összeesküvést, de nem tudja intézni. Ezért szeretné megnyerni Bánk bánt, a
nádort, ki után küldött is egy titkos követet. Erre kedvező alkalom kínálkozik:
Petur tud azon suttogásokról, melyek most az udvari köröket megjárják: értesült
Ottó udvarlásairól Melindának. Ez víz az ő malmára; úgy gondolja, hogy ezáltal
a megsértett Bánkot is bevonhatja a szövetségbe (2. jel.) Eddig tehát két szálból kezdi fonni a költő a cselekményt.
1.
A királyné ünnepet ad, hogy Ottó bánk nejének könnyebben udvarolhasson.
2.
Ugyanitt hallunk Petur összeesküvéséről is a királyné ellen.
A
Bánk bán történetét a dráma egyelőre úgy kapcsolja egybe az összeesküvéssel,
hogy Petur Bánk bánt akarja megnyerni a szövetség fejéül.
Bánk
csakugyan megjelen az udvarnál, még „útiköntösben” van s keresi Peturt (3. jel.) Petur homályos szavakban
tudósítja az éji gyülekezetről s a jelszóról: „Melinda”. Bánkban a
szerelemféltés csírája kél, megdöbben, s ő a nyílt úton járó elhatározza, hogy
a „sötétben ólálkodókhoz” elmegyen. De csakhamar útfélről „visszakergeti a vad
indulat”. Szeretné látni nejét, kiről tudja, hogy az ünnepélyen van; talán
beszélni vele. S amint a rejtekajtón belép, látja Melindát és Ottót, ki neje
előtt térdepel. Visszatántorog búvóhelyére, hol csakhamar megérti neje
ártatlanságát (6. jel.) Azonban
megjelen a királyné, meglepetést színlel s miután Melinda bosszúsan távozott,
kiönti haragját Ottó ellen (7. jel.)
E jelenet világosan úgy tünteti fel a királynét, mint aki kétszínű viseletével
Ottót a Melinda elleni merényre fölingeri. A királyné mindenáron szeretné, ha
Ottó Melindát férje iránt hűtelenné tenné; ez szégyen volna Bánkra, de a
királynéra nem hozna veszélyt. Az ellenkező esetben minden szégyen az ő öccsén
szárad s a botrányból baj is keletkezhetik. Ottót a királyné megvető
magaviselete egészen kihozza sodrából, eszméletén kívül ragadja s e pillanatban
hallgat Biberach rossz tanácsára, mely által a királynét is, Melindát is
megcsalhatja (8. jel.) Bánk bán
meghallotta a királyné párbeszédét; most hevesen kiront rejtekéből és
szavaiból, melyek fájdalmának s szörnyű meglepetésének kifejezése,
következtetést vonhatunk bekövetkező tragikai sorsára (9. jel.) Bánk meggyőződött ugyan neje ártatlanságáról, de bizalma
az emberekben tejesen megrendült. Irtózat fogja el az ilyen királynétól s látja maga előtt a két nagy feladatot: nejét és
hazáját megvédeni. Emitt a királyos asszony fenyegeti becsületét, boldogságát,
amott pártütés a hazát. – Erősen megrendült lelkét iparkodik egyensúlyba hozni:
szétszakítja a szeretet, a vonzalom, a szívbeli hódolat láncait, melyek őt
családjához s a királyi székhez kötötték; ítélni, cselekedni akar érdek nélkül,
amint a kötelesség parancsolja. Ilyen elhatározásokkal indul az éjjeli
gyülekezőkhöz, fékezve szenvedélyeit. – Nejét e pillanatban veszélyen kívül
gondolván, először a haza ügyét akarja rendezni. A pártütést kívánja
lecsillapítani, a haza üdvét, nyugalmát tekintve talán védelmére kelni a királynénak, kivel aztán neki később lesz külön
számadása becsülete ügyében. Most azt hiszi még, hogy e két kötelességet
teljesítheti egymás mellett; arra nem gondol, hogy szenvedélye köztük
összeütközést támaszthat, mely az ő becsületét fogja szétmorzsolni.
A második felvonás Petur és társai
gyülekezetébe vezet. Petur véres szavakkal izgat a királyné ellen; haragját
fokozza még Simon bán kételkedő, Mikhál siránkozó magaviselete. Annyi bizonyos,
Petur hevessége magával ragadná társait és a királyné életét biztos veszély
fenyegetné -, ha Bánk bán meg nem
érkeznék. Bánk bán e jelenetben lelke egész heroizmusát kifejti. „Nincs már
csábító láncokkal a királyi székhez kötözve” -, de lefegyverzi mégis a
pártosok, elsősorban Petur dühét, védelmére
kel a királynénak, mert érzi, hazája sorsán nem a zendülés segíthet. Petur
meghódolásával győzelmet nyert Endrének, királyának, de Bánk bán érzi, hogy e pillanatban magamagán nyert
legnagyobb győzelmet. E ponton láthatjuk, hogy Petur és társai
összeesküvése mily mélyen belevág Bánk bán tragédiájába. Alkalmat nyújt arra,
hogy Bánk bán jellemét egyszer teljes verőfényben láthassuk, egy magasztos
pillanat hatása alatt; így aztán szánalmunk a később elbukóval szemben annál
tragikaibb; jobban megrendülünk a sors kényszerűségén, a szenvedély romboló
hatalmán.
A
pillanatnyi napfényt csakhamar sötétség
váltja fel. Biberach megjelen, ki most a magyaroknál keresi hasznát Ottó
ellenében: s Bánk bán e pillanattól szenvedélye űzi, zúzza, míg csak meg nem
gyilkolja a királynét. Hanem ezen akaratlan célig lelke még sok hányódáson megy
keresztül. Biberach gúnyosan megjegyzi, „hogy csak ez egy éjet nem kellett
volna elrabolni a nagyúrtól” s tudósítja az összeesküvőket az udvari
cselszövényekről. Bánk bán – nehezen elfojtott szenvedélye most kitör s az első
felvonásban átélt jelenet hatása alatt is
elsősorban a királyné ellen fordul. Egy perccel előbb még a pártosság dühét
a hazára nézve a legnagyobb veszélynek tartotta, most ő dühöng legerősebben a
királyné ellen. Először igaz, csak törvényes elégtételre gondol; a királyhoz, a
császárhoz, a pápához akar menni. Miután azonban Biberach „megnyitja szemét”, a
tilalmas cselszövénnyel „megengedhető ravaszkodást” akar szembeállítani. Ezek a gondolatok egymást hajtják, kergetik
Bánk bán agyában: a szenvedély első, határozatlan rohamaiban támadtak. Azután
önkéntelenül azon képzet is csendesítőleg hat: hátha még nem késő, hátha Melindát még meg lehet menteni. A
pillanat zavarában az egyetlen gondolat, mely közvetlenül tettre vezet: Melinda
lehető megmentése. Bánk bán, Biberach kíséretében azonnal az udvarhoz siet. – A
megváltozott helyzetet elevenen jellemzi azon körülmény, hogy Bánk most a
pártosokat, „barátait” arra kéri, hogy ne menjenek széjjel, „talán szüksége
lehetne rájuk”. Együtt maradnak s így közvetve Bánk bánnak is része van benne,
midőn a IV. felvonásban a palotába rontanak.
Harmadik felvonás. Bánk bán későn
érkezett. Melinda szenvedő, eltiprott állapota szenvedélyét a végsőig fokozza.
Bánk bán elveszti egészen önuralmát. Kínozza ártatlan nejét, pillanatra
kételkedik benne, megátkozza gyermekét. Gyanúját
mindenre átviszi, hogy azután annál erősebben s fékezhetetlen haraggal a
királynéra szegezze. S midőn Melinda téveteg szavaiból ez utolsó gyanúja
táplálékot nyer, kész benne az elhatározás: megölni
a királynét. Hogyan változik az elhatározás tetté oly mély lelkű, igaz
érzésű, a thronust tisztelő, hazáját szerető emberben, mint Bánk bán -: ezt
rajzolja a következőkben nagy művészettel a költő. – Bánk bán szenvedélye
fokozására szolgál a felvonás második és harmadik jelenete. Izidóra, kit Bánk
bán neje szobájába zárt, még inkább megerősíti gyanúját a királyné ellen (2. jel.); Tiborc pedig a nép nyomorát
rajzolva, Bánk bánban a magyar, a hazafi gyűlöletét növeli Gertrúd iránt. A
gyanút Bánk bánban a szenvedély bizonyosságára fokozza; azután pedig a
személyes sérelemben s az ország panaszában jogcímet
keres bosszúja kitöltésére. Szenvedélye hajtja, hogy a királyné hóhérja legyen,
midőn azt hiszi, hogy bírája. – Ennek
a felvonásnak a Bánk bánja többé nem a második felvonásé. Az egy nagy
elhatározás erejével egy pillanatra az egyéni szenvedélyeken túlemelkedett; magamagát meggyőzte; még nem volt
annyira sarokba szorítva, még előtte állott egy tisztább, etikai megoldás lehetősége. – Ennek most vége; ezentúl Bánk bán
szenvedélyei által sodortatik.
A
felvonás sötét hangulatát emeli annak végső (3-ik) jelenete is. Ottó és Biberach közt szakadásra kerül a dolog s
Biberachot hátulról támadva leszúrja. Bánk bán történetére az esemény
közvetetlenül nincs befolyással, de azért nem jelentőség nélküli ezen jelenet
sem. Ottó annyira gyáva, gyenge, megvetni való jellemnek mutatkozik, hogy
egészen megértjük Bánk bánt, ha Ottót számba nem véve, haragjával egyenesen a
királynéra tör. A királyné a démon, Ottó csak eszköze. Ezt Bánk bán szenvedélye
jól kiérzi.
A negyedik felvonás a királyné szobájában
játszik. Gertrúd uralkodásról, nagyra törő tervekről álmodik – közvetetlen
bukása előtt. Nem hiányzanak erre az előjelek. A hideg eszű királynét
balsejtelmek szállják meg, majd Izadóra jelen meg (2. jel.), ki e „hideg, lármás” királyi udvartól távozni készül.
Most meghallja a királyné Ottó gyalázatos tettét, Bánk hazatértét. Megrezzen s
a halál képzete fut át elméjén. – Ez sem elég. Mikhál bán rohan be hozzá (3.
jel.), szemére hányja bűneit s akaratlanul elárulja neki a kitörni készülő
zendülést. – Itt az utolsó alkalom jó tanácsra hallgatni. Ha tekintetbe venné
Mikhál szavait, talán sorsát kikerülhetné. Ehelyett Mikhált bebörtönözteti. –
Végre az őrjöngő Melinda jő a felizgult királyné színe elé, mindmegannyi
kellemetlen benyomás, mely megrendíti büszke, parancsoló nyugalmát. Földi isten
szeretne lenni s érzi, hogy csak „gyönge asszony”.
És
most belép Bánk bán. A néző el van készülve a legvégsőre. Harc kezdődik a
királyné és Bánk bán között (4. jel.),
hol a szenvedély rohamában fölszínre kerülnek egymás után az indokok, melyek
Bánk bánt tette végrehajtására ösztönzik. – Először a királyné támad, megelőzni
kívánná a veszélyt, mely Bánk bán részéről fenyegeti,; majd kénytelen
meghátrálni Bánk bán szenvedélye előtt; csak fel-felszisszen a rá mért csapások
alatt, de így is érzékenyen tudja sérteni nekidühödött ellenfelét. A jelenet
most már rohamosan halad. Megjelen Ottó, a védő sértések villámgyorsan követik
egymást és a királyné Bánk tőrétől találva, lerogy. – A bosszú beteljesedett; a
szenvedély rohama megszűnt a Bánk azonnal érzi a visszahatást. „Örvendj
becsületem” – s mégis úgy érzi, hogy a világ kering körüle. Mintha már most is
mondhatná: „Nem ezt akartam, nem ezt.”
Ezalatt Petur bán megszabadítja az öreg Mikhált s a zendülők élén a palotába
ront. A királynét halva találja s üldözőket nyomában.
Az ötödik felvonással éri el Bánk bán
tragikus sorsa a tetőpontját. Galíciából hazaérkezett Endre király s neje
ravatalán gyászba merül. Hírül hozzák a zendülők megfékezését, Petur
meggyilkoltatását. A király ellenkező érzések közt hányódik, szeretne büntetni
és érzi, hogy nem ehet. Ekkor lép be Bánk bán, elszántan, büszkén, komoran: „én
öltem meg a királynét”. A tett elkövetése után „remegett a bosszúálló” s most
oly kimért, nyugodt. Honnan e változás? Bánk bán érezte, hogy megsemmisül, ha
tettét nyugodtan is nem igazolja maga előtt. Görcsösen ragaszkodik most
okaihoz. Azt hiszi, vagy hiteti el magával, hogy
1.
a királynő Ottó merényében mindvégig részes, hogy
2.
ő nem gyilkosságot, hanem ítéletet
hajtott végre, hogy
3.
ezt az ítéletet nem csak ő, hanem helyette „minden magyar” végrehajtotta volna.
Ezen
okok mellett bizonyos fásult nyugodtság tér vissza lelkébe. – Most meg kell
érnie, hogy ezen okok mind hamisak: kezdődik Bánk bán „végmegsemmisülése”.
Észre kell vennie, hogy társai átkozzák a tettet; megrendül, midőn Petúrról
hallja, hogy „alattomos gyilkosnak” nevezte a tett elkövetőjét; s midőn a
királyné ártatlansága a merényben kiderül, vége van Bánk bánnak. A halott
Melinda láttára eszébe jut régi boldogsága, szíve szakad fájdalmán s most már
Bánk bán is halott: élőhalott. Az
isten büntette Bánkot; a király többé nem büntethetne, ha akarta, vagy merte
volna is.
II. A dráma személyei. A darab mentén
átfutva, az még világosabbá fog válni előttünk, ha annak szeszélyeit főbb
szereplők körül csoportokra fogjuk. Megkülönböztetjük
1.
Gertrudis körét: Ottó, Biberach,
Izidóra.
2.
Bánk bán körét: a) Melinda, Mikhál,
Simon, Tiborc. b) Szélesebb értelemben ide tartozik még: Petur, a lázadók, ezek
közt ismét Mikhál, Simon.
3.
Endre körét: Myska bán s fia Solom
mester s a Zászlósurak* (* E felosztást alkalmazza
Arany „Bánk bán tanulmányaiban” /Prózai dolgozatok./)
Észre
fogjuk venni, hogy az egyes csoportok alakjainak közös vonásaik vannak, melyek
a többiektől megkülönböztetik.
1.
Gertrudis körét az idegenek képezik,
kiket semmi mélyebb vonzalom nem csatol az országhoz. Gertrudis köztök a
leghatalmasabb; összeütközésbe jő a nemzettel s érzi végzetes hatalmát a dráma
minden személye. Általa lesz Ottó jelentékeny és romboló befolyású. A
fontosság, melyet Ottó Gertrudis által nyer, láncolja Biberachot is a gyáva
herceghez, akin hasznát keresi. – E három személy másként is viszonyba hozható
egymással Gertrudis önző szenvedélyének egy ország boldogságát áldozza fel,
Ottó egy ártatlan nő életét, Biberach pedig a lépre vezethető, gyönge
emberekkel játszik, minő Ottó, Izidóra. – A körön belől Izidóra különben
ellentéte Getrudisnak. – A hála, majdnem barátság kötelékei kapcsolják őt a királynéhoz,
vonzalom Ottóhoz, gyöngesége Biberach-hoz, ki vonzalmát kilesve, magát
bizalmába csempészte. – Amily nagyra törő Gertrudis, oly szerény, ábrándos
Izidóra, maga a lemondás. Gertrudisnak egy ország csekély, Izidórának már a
királyi udvar nagy és lármás. De azért a sors egymáshoz kapcsolta őket idegen
hazában, már Ottó által is.
A
dráma romboló hatása nyilatkozik aztán e személyek egymás iránt megváltozott
helyzetében. Biberach Ottónál hasznát kereste és halálát leli; a királynő Ottót
segíteni akarta s miatta vesz el;
Ottó végső gyalázatba merül, Izidóra pedig egyetlen támasza vesztét, eltiprott
szerelmét siratja a királyné ravatalán. Ide vezetett e kör személyeinek
nagyravágyása, korlátlan hatalomvágya, fajszeretete (Gertrudis), érzéki
szenvedélye (Ottó) és haszonlesése (Biberach).
2.
Bánk bán körét a Gertrudisétől
elsősorban a nemzeti, hazafiúi érdek különbözteti meg: itt érintkezik Bánk bán
Peturral; a drámát fejleszti azután Melinda esete, mely Bánk bánt Simonnal és
Mikhállal fűzi össze s melyet Petur is céljaira fölhasznál. – Gertrudis körével
külsőleg érintkezik ugyan Simon és Mikhál, mindkettő idegen s a királyi ház lekötelezettje. Azonban a sors, szívük,
családi viszonyok épp oly erősen fűzik őket Bánk bánhoz, mint Gertrudishoz
Izidórát. – Gertrudis és Bánk bán csoportja így mintegy két ellenséges tábort
képez s a dráma vége mutatja a harc sebesültjeit és halottait. – Amint
Gertrudis körül, Bánk bán körül is művészi változatosságban csoportosulnak az
alakok. A különböző árnyalásra Katonának annyi gondja van, hogy pl. a két
testvért, Simont és Mikhált is, kik egymásra vannak utalva s egymás nélkül nem
is gondolhatók, épp oly élesen mint finoman megkülönböztetett alakokká teszi. –
Már élesebb az ellentét az aggodalmas testvérek és Petur közt, vagy Petur és Bánk
bán között stb. De nem csak e jellemek egymás ellen tevése, hanem egymás mellé helyezése által is szép esztétikai
hatások erednek. Simon és Mikhál alakjai egymást kiegészítik épp úgy, mint
Tiborc panasza a Bánk bánét. – Melinda sorsa még megindítóbbá válik, ha Simon
és Mikhál sorsával egybefűzve van. Mint különböző árnyalatai voltak az
önösségnek, különböző egymást kiemelő árnyalatai vannak a hazafiságnak is.
3.
Az Endre körébe tartozó személyek,
Myska bán és fia a királynak feltétlenül hódoló, lovagias, bátor lelkű udvari
emberei. Ők hirdetik a királyné ártatlanságát, melyért Solom mester Bánk bánnal
megvívni kész. A királlyal együtt bán tragikai bűnhődésének szemlélői.
III. A dráma forrásai. Katona drámája
feldolgozásában nem támaszkodott egyik elődére sem; egészen szabadon alkotta
meg azon anyagból, melyet neki a történetírók és krónikák szolgáltattak.
Szeretett a történettel foglalkozni és sokat is olvasott. – „Tudta, mi
tárgyának mondai része, vagy benne többé kevésbé bizonytalan s mi megállapítható
történeti tény.” (Gyulai i. h.) Történeti tény Gertrúd nagyravágyása, Endre
gyengesége neje irányában, a meráni rokonok dédelgetése, Endre galíciai
hadjárata, a magyarok elégületlensége, a királyné meggyilkoltatása s történeti
tényeken alapulnak a drámának Endre korára való vonatkozásai is. A királyné
meggyilkoltatása 1213-ban történt, míg Endrét a halicsi ügyek az országtól
távol tartották. Ez épp alkalmas idő volt arra, hogy az elégületlenek bosszút
álljanak a királynén s a gyűlölt idegeneken. Néhány főúr vezetése alatt
megrohanták a királynét s megölték őt. Gyermekeit: Bélát, Endrét és Máriát,
mert Kálmán atyjával volt Galíciában s Erzsébet Eisenachban, nevelőjök Salamon
mester mentette meg a végveszélytől.
Eltérők
azonban a vélemények arra nézve, mi volt ez elégületlenség kitörésére a
közvetlen ok s a királyné megöletésének körülményei s indítékai is homályban
vannak. Nem tudni biztosan, magánbosszúnak vagy a nemzeti elkeseredésnek,
egyeseknek vagy elterjedtebb összeesküvésnek esett-e áldozatul a királyné. A
régibb források mint fő okot a németgyűlöletét, az „odium Teutonicorum”-ot említik. Csak később – a XIV. század
közepétől – szerepel Bánk bán esete is az okok közt. Sőt a királyné gyilkosára
nézve sincs megegyezés. Míg Kézai teljesen hallgat az esetről, némely iratok a
királyné gyilkosául Petur csanádi főispánt említik. Ingadoznak a nézetek a
királyné bűnös voltáról s a Bánk bán esetében szereplő királyi rokonról is. A
költőnek tehát szabad keze volt s a történet céljai szerint alakíthatta.
A
mondai elemet Bánk bán esetében leginkább tükrözi Bonfini elbeszélése, melyből Katona is merített. Bonfini azonban a
történetet 1217-re teszi, midőn Endre a szentföldre indult. Az elbeszélés Heltai átdolgozásában így hangzik:
„Lőn azonközbe, hogy a római pápa az ő
bulcsújával sok keresztyén fejedelmet fellezesztene, kik elmennének, hogy
visszavennék Jeruzsalemet és megszabadítanák a Krisztus koporsóját a
pogánoktól. És azok közbe főhadnagygyá választá a magyari András királyt.
Mikoron ez okaért András király lement volna Konstanczinápola, ott kelletik neki
egy üdeig mulatni, míglen többi társai is oda gyűlének. Hatta vala kedig az
András király helytartóul országában egy jeles férfiút, Bánk bán nevőt, ki az
Baraknak nemzetségből való vala, hogy az birna addig az egész országgal, és
mindenekre gondot viselne. Ennek hívsége alá ajánlá a királyné asszont is
minden ő udvarával. Azonközbe juta Németországból a királné asszonnak öcscse,
hogy vigasztalná a nénjét, miért hogy távoly vala az ura. Vala kedig az Bánk
bánnak a felesége éjjel nappal a királné asszonnál, ki igen szép szömély vala
és igen jámbor; és azért nyájaskodik vala a királné asszony igen örömest vélle.
Ezt igen kezdé a királné asszonnak az öcscse szeretni, annyira, hogy meghal
vala utána. A királné asszony megerte ezt, de kedveze az öcscsének és mindennap
azért egymással nyájaskodnak vala és egy asztalnál esznek vala: némelykort is
szólnak vala csak ketten egymással. Végre a királné öcscse kezére játszta Bánk
bán feleségét.
„Elhallgatá szegény a
gonoszságot. De mikoron egynihány nap mulva az Bánk bán enyelegni akarna a
feleségével, sírni kezde és monda… Engemet királné asszon mellé adtál, de ez
engemet az öcscsének ejtett csalárdságával; ihol vagyok szerelmes uram! vagy
megversz vagy megölesz; szabad vagy vélle. Bánk bán nagy bánatba és igen nagy
haragba esék, de mindazáltal vigasztalni kezdé feleségét, mert igen sír vala s
igen kéré az asszont, hogy veszteg lőnne, és senkinek nem szólana semmit: ő
akarna mind a kettőért boszút állani. Semmiképen e szörnyű boszúságot nem
tűrheté Bánk bán, hanem másod napon béméne a királné asszon házába, mintha
szólni akarna véle és kirántá a hegyes tört és aval általüté a királné asszont.
És a véres, hegyes tőrrel kijöve és mondá az udvarbelieknek: Az Gertrud megcsalta
feleségemet és az öcscsének hajtotta, hogy erőszakot művelt rajta: én megölém
érette: még ma egynéhány úrral a mü felséges urunk után indulunk
Konstanczinápolba: ám önmagam kezébe megyek; tegyen ő törvényt felölem. Ezt
hallván az udvarbeliek mindnyájan lecsendesedének. És mindjárt társaságot mellé
vevén, hamarsággal beméne Konstanczinápolba. És mikoron a király eleibe ment
volna, monda: Felséges király! te vagy az én bírám és felperesem is. Tehozzád
jöttem, mert tudom, hogy igaz bíró vagy; ezért nem akartam futásra venni
dolgomat: hanem a te igaz itéletedből vagy élni vagy halni akarok. Ihol
felséges uram, az véres tőr, melylyel megöltem az Gertrudot. Ha méltatlan
cselekedtem, ugyan evel ölj meg mindjárt: de ha méltón haragudtam és megöltem
őtet; könyörgek felségednek, hogy példa legyen minden népeknek, ments meg
engemet, hogy tessek minden előtt, hogy nem héába hoztam ide fejemet a te igaz
itéleted eleibe: ihol vagyok.
„A király mind
meghallgatá az Bánk bánnak beszédét nagy állhatatossággal és ingyen semmiben
nem változék meg az orczája: és mondá: Bánk bán! bízom én a te hívségedbe. Ha a
dolog úgy vagyon, a mint megbeszéled: tehát térj hamar vissza az országba és
hiven járj el te tisztedben, melyet reád bíztam. Ezt a mü szent hadunkat nem
kell megkéslelnünk semmi törvéntétellel; mikoron viszatérek Magyarországba,
akkor törvént teszek felőled. És ezt mondván, visszabocsátá az embert; ő maga
kedig elindítá a sereget a tengerre, hogy általmenne vélek… Mikoron kedig haza
jött volna András király, nagy csendeségen és békeségben találá az egész
országot. És másod napon mindjárást törvényt üle. És mikoron Bánk bán
megbizonyította vona a meghólt királyné asszonnak a vétkét: a király olyan
sententiát monda ki, hogy méltán megöletett a királné asszon* (* V. ö. a dráma
végjelenetét: Király: „Magyarok! előbb mintsem magyar hazánk – előbb esett el
méltán a királné!”)
IV.
Bánk bán történetének egyéb költői
feldolgozói, Katona későbbi javításai. Érdekes körülmény, hogy Katona
Józseffel majdnem egyidejűleg Kisfaludy Sándor is írt egy Bánk bán című tragédiát. Már 1808-ban gondolt Bánk drámai
feldolgozására s annyi bizonyos, hogy 1820-ban, tehát Katona drámájának kiadása
előtt, már elkészült művével. Prózában van írva s inkább némi történeti színnel
bíró drámai képek sorozata, mint dráma. A forrásokból magyarázható analógiákon
kívül nincs Kisfaludy művében semmi, ami Katonára emlékeztetne. Igen valószínű,
hogy Kisfaludy Katona tragédiáját nem is ösmerte. Kisfaludy e műve nyomtatásban
először Minden Munkái-nak negyedik
kiadásában jelent meg. (Kisfaludi Kisfaludy Sándor Minden Munkái. Negyedik
kiadás. Kiadja Angyal Dávid. 1892. Nyolc kötet.)
Bánk
bán története a külföldi irodalmakban is több földolgozóra talált.
1.
Hans Sachs 1561-ben egy ily című
tragédiát írt: „Eine Tragedi, mit zwölf
Personen zu spielen, Andreas der ungarisch König mit Bankbano seinem getreuem
Statthalter”. Az író, nem csak Bonfinből meríti tárgyát, hanem
nyomról-nyomra követi. A merénylő herceget Frigyesnek nevezi, akit úgy rajzol,
hogy megbánja tettét a koldusruhában vezekelve visszabujdosik Németországba.
2.
Lillo György angol író 1739-ben írt
darabjában. „Elmerick vagy az igazság
győzelme” hasonlóképp Bánk bán történetét dolgozta fel. Lillo is Bonfiniből
merített, hanem az elbeszélést drámai céljai szerint egészen átalakította. A XVIII. században még három német költő
foglalkozott e tárggyal.
3.
Müller, kinek regényét Cséry Péter
1821-ben magyarra fordította, vagy inkább – írója megnevezése nélkül –
átdolgozta. Megjelent Pesten 1822-ben. Az eredeti valószínűleg ugyanegy: a „Leithold, ein Fragment aus der Geschichte
fürstilcher Leidenschaften” cíművel (Bécs, 1782.)
4.
Nikolay, L. Henrik és
5.
Albrecht J. S. Ernő: az előbbi Bánk bán címen balladát (1795), a
második „Der Gerechte Andreas” címen
drámai költeményt írt (1797)* (* V. ö. a német írókra
nézve Heinrich Gusztáv: „Bánk bán a német költészetben” c. könyvét. – Katona
után, azonban ennek drámájáról mit sem tudva, még Grillparzer Ferenc osztrák
költő dolgozta fel Bánk bán történetét, 1826-an „Ein treuer Diener seines
Herrn” című drámájában.)
Meg
kell még emlékeznünk egy magyar íróról, Valkay
Andrásról, ki Hans Sachs után hét évvel, 1567-ben dogozta fel Bánk bán
történetét, szintén Bonfini után: „Az
nagyságos Bánk bánnak históriája”, Debrecen, 1574.
Ezen
művek közül Katona nem ismert egyet sem, midőn tragédiájával 1815-ben
elkészült. Csak később (1819-ig), míg drámáján javítgatott, jutott kezéhez Cséry regénye. Innen kölcsönözte Katona
a Melinda nevet. A drámájához írt
előszavában (jegyzésében, az 1819-ik
évből) következőket írja: „Ezt (Bánk
bán feleségét) Adelaid-nak neveztem. Cséry úr Ottója még akkor nem jött
kezembe. Azután akadt egy iromány is előmbe, melyben az van, hogy Michael és
Simon Micz bán spanyol testvéreknek volt egy, világszerte híres szépségű húguk,
kit Benedictus (Bánk bán) Konrád grófnak a fia vett el; elesmértem tehát Melindát spanyolabbnak, és hiszem, hogy Müller úr
szerencsésebb volt nevének feltalálásában. Nem győzök a véletlenségen eléggé
csodálkozni, időn Mikhált és Simont is idekevertem, anélkül, hogy akkor a
vérséget gyaníthattam volna is.” A későbbi átdolgozásban tehát új dolog a Melinda neve és a vérségi kapocs Melinda és a bojóti grófok
közt. Bánk bán tragikumába így közvetetlenül több személy sodortatik bele. –
Még egyéb változások is kerültek a drámába, melyekről csak akkor beszélhetünk,
ha utaltunk a körülményekre, melyek Katonát Bánk bán megírására ösztönözték.
V. A dráma keletkezése;
későbbi változtatások. Az ösztönt Bánk bán megírására az a pályázat szolgáltatta,
melyet Döbrentei Gábor, akkor Erdély
irodalmi életének egyik vezére hirdetett ki 1814-ben „Erdélyi Muzeum” című folyóiratában. Ő volt az, ki adakozásra
szólított fel néhány ifjú mágnást (a többi közt b. Wesselényi Miklóst). –
Mintegy ezer váltó forint gyűlt össze, melyből két pályadíj tűzetett ki. egy
hétszáz és egy háromszáz forintos a két legjobb történeti tárgyú drámára,
melyekkel azután az első magyar állandó színházat, a kolozsvárit meg kellett
volna nyitni.
E
pályázatot épp akkor hirdették ki, midőn Katona – mint Gyulai mondja –
„fejlődésében fordulóponthoz ért”. Eddig a színpad, a napi szükséglet számára
írt, fordított – minden nagyobb ambitio nélkül – darabokat s maga is
színészkedett. Most a színészi pályának végbúcsút kívánt mondani, de
egyszersmind Shakespeare mélyebb ismerete, folyton növekedő történeti
tanulmányai, izmosuló tehetsége komolyabb, mélyebb hatású költői munkásságra
ösztönzék. – Ekkor jutott hozzá a pályázat híre s így keletkezett Bánk bán-ja, melyet ő maga öntudatos
büszkeséggel „első szülöttének”
nevez.
A
pályabírák „Bánk bán”-t észre sem vették* (* Az
eredményt csak 1818-ban hirdették ki. A pályázó tizenkét tragédia közt
legjobbnak találták Tokody János 2Pártosság tüzét” és Bolyai Farkas színműveit.); Katona személyesen a
pályázat eredményéről nem is értesült. De meg volt győződve darabja értékéről s ezt
1819-ben az akkor Pesten működő székesfehérvári színtársulatnak előadás végett
megküldötte. A társulatot gróf Brunszvik Ferenc hívta meg, a pestvárosi színház
haszonbérlője, hogy itt hetenkint két magyar előadást tartson. A színház május
3-án Kisfaludy Károly Tatáraival
nyílt meg nagy lelkesülés közben. Katona buzdulhatott e jeleneten; annál fájósabban
érinthette az, hogy a censura darabja
előadását betiltotta. Ekkor elhatározta, hogy művét kiadja s még kéziratban
szülőhelye, Kecskemét városa tanácsának ajánlotta. Ez száz pengő forint
tiszteletdíjat szavazott meg a költőnek s őt 1820. nov. 2-án városi alügyésznek
választotta. Ez volt az egyetlen kitüntetés,mely a költőt életében érte. A
munka végre 1821-ben Pesten, nyomtatásban megjelent.* (* Bánk bán. Dráma öt szakaszban. Szerzette katona József.
Pesten. Trattner János Tamás betűivel s költségével. 1821.) A drámát egy ajánlás
előzi meg Kecskemét városa tanácsához, melyből közöljük azon sorokat, hol
művéről, mint elsőszülöttről beszél. A városhoz fordul:
Te, mely nekem oly sokat osztogatál,
Anyás kebeled, hol a boltozat áll,
Melyben gyenge
Bölcsőm renge, -
Te vedd is ez első szülöttemet
el!
Arass – noha szűken is így – ha vetel!
Azután
következik egy előszó (jegyzés),
melyet Katona még 1819-ben írt, midőn pályázatra küldött művét már újra
átdolgozta. Mutatják ezt „jegyzésének” első szavai is: „Ötödik éve, hogy
készítettem e darabot, mikor az Erdélyi
Museumban a kolozsvári leendő játékszíntől felszólítás hirdettetett. Nem
volt-e pénz? vagy – amit szégyen volna hinni – nem találtatott valamire való
munka, és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni? De valójában a híre is
elnémult, vagy legalább én nem tudok róla. Részemről elegendő hálát nem
adhatok, hogy így esett; mert megvallom, gyöngét írtam: mindazáltal ezzel nem
azt célozom, hogy most egy phoenixet mutatok elé, - nem, hanem csak jobbat.
Éles szemek olvasgatták és figyelmetesekké tettek a szépre úgy, mint a rútra;
most is gyönyörködve olvasom Bárány Boldizsár úr* (* Pesti ügyvéd, Katonának valószínűleg jurátus korából való
ismeretsége. Több, ma egészen elfeledett drámát írt. „Rostáját” Lipóczy György
adta ki a Kisfaludy-Társaság Évlapjaiban. (Új folyam. III. kötet. Pest. 1869.) akkori barátomnak
írásban adott Rostáját. Mindenkori
szíves emlékezetem legyen köszönetül.”
E
„jegyzésből” megtudjuk azt is, hogy az első kidolgozásban egy „előversengés”
volt, melyet a költő később kihagyott. „Elébbeni munkámban, annak rovására,
hogy a merániai hercegek közül miért vettem Ottót? egy előversengést írtam,
mely tele van ifjú vérem gőzével, negéddel és feszelgéssel. Az okot magát itt
is jelentem, nem mintha oktatni akarnék, hanem csak mintegy emlékezetébe hozni
az olvasónak.” Ez a prológ elveszett, a szerkezetéről mit sem tudunk. Bárány Rostájá-ban egy Mentor nevű személyt
említ, kinek volt benne szerepe.
Hogy
a meráni hercegek közül „miért vette Ottót”, azt Katona a „jegyzésben”
következőleg igazolja: „Történetíróink nem egyeznek meg, hogy Bánk
szerencsétlenségét Gertrudisnak melyik öccse okozta. ezek négyen voltak:
Egbert, bambergi püspök, Ottó, Burgundiai pfalzgróf, Henrik, istriai márkgróf
és Berthold, kalocsai érsek, egy tudatlan fiú. A három első megugrott
Németországból, mert gyanúba jöttek Fülöp királynak Wittelspachi Ottó általlett
megölettetésében; a hetyke Bertholdot pedig (kit a királyné kedvéért András
király nagy nehezen, a pápa hosszas ellenzése után, kalocsai érsekségre emelt,
minekutána bebizonyítódott az, hogy már tud – olvasni és huszonöt esztendős)
ezt a Bertholdot mondom, utálván a magyarok, megfogták és jó sort vertek
rajta.* (* Nehány főúr, kit Berthold gőgjével
sértett, berontottak házába s erősen elpáholták.) Ilyen nevelésű öcsék
között Gertrudist se reményljük igen angyalnak – nem is szolgálhat nagy
védelmére az, hogy ő anyja egy szent szűznek (Erzsébetnek), mert ez nem neki
köszönheti nevelését, amidőn még kicsiny korában elvitték a thuringiai herceg
számára és egy klastromban nevelődött. Csak mély tiszteletre méltó állapotja
az, mely engem valamennyire mentségére kényszerített.
Cséry
úr, vagyis inkább Müller (akitől fordította) egy történetkében Ottót veszi és
Bánk bán által Konstantinápolynál megöleti. Igen mohón! A jeruzsálemi út sokkal
későbben esett és mind Ottó, mind Egbert elmentek Andrással, ki már akkor
újonnan meg is házasodott; harcoltak is együtt Sapphaddin ellen és így már
ekkor sem Gertrudis, sem Ottó el nem veszhetett, sőt Ottó 1234-ben halt meg
Henrik 1228-ban,Egbert is azon tájban. Megszenvedte volna e maga mellett András
őket, ha - -* (* Érti: ha Bánk bán
esetében vétkesek lettek volna?) De bezzeg a sima
Berthold! – ez először megcsalta mátkáját s azt hírlelé, hogy neki a sz. Mária
megjelent álmában és a szüzességre intvén, papságot javasolt. Mihelyest
Gertrudison a szerencsétlenség megesett, senki sem tudta, hová lett: András
keservesen panaszkodott ellene a pápánál, mert útiköltségre meglopta a királyné
kasszáját. Többé be se bocsájtatott az országba és kevés idő múlva már Ugrin
lett kalocsai érsek. Öt esztendő múlva megengesztelődvén a pápa, őtet aquileai
főpapnak tette (1218) és ott is holt meg. Minthogy már mások is Ottót vették,
némelyek Egbertet, meg fog Ottó engedni, ha nevéhez kötöm öccsének
esztelenségeit.”
A
különbséget illetőleg, mely az első kidolgozás és a nyomtatott Bánk bán közt fönnáll, legjobban
tájékozódhatunk, ha az utóbbival Bárány „Rostáját” egybevetjük. Látni fogjuk,
1.
hogy az eredeti prológus egy másikkal, egészen különbözővel van fölcserélve
2.
hogy nehány jelenet megváltozott s a darab stílusán is javítások
történtek.
Bárány
a harmadik felvonásban hibáztatja,
hogy Bánk bán a nagy szenvedély állapotában Izidórát a mellékszobába löki s ott
rácsukja az ajtót. A nagy cselekedethez tartva, ez „alantmászó” dolog. Az
epizódot Katona meghagyta, csak az változott, hogy most nem Bánk bán nyit ajtót
Izidórának, hanem ez maga szakítja fel. –
A
negyedik felvonásban a királyné
megölelése után Myska bánnak s a királyi gyermeknek is volt jelenete, melyben
siránkoznak Gertrudis veszvén, Myska pedig magasztos szavakban a gyermekek
megmentését határozza el. – Ez a jelenet is elmaradt, melynek Bárány némi
monotóniát fogott a rovására. E helyett most Solom mester meséli el a királyfiak
megmentését az ötödik felvonásban. –
Az ötödik felvonásban Mikhál és Simon
jelenete úgy látszik, hosszabb volt, mint most. Mikhál siránkozva, valami
„szomorú álomra” hivatkozva kéri öccse számára a kegyelmet. A király megbocsát.
– Bárány azt mondta, hogy így e jelenet a nézőt elvonja a főérdektől, mely a
királyné holtteste és Bánk bán köré csoportosul. – Katona csakugyan rövidre
vonta a jelenetet, módosította a király beszédét s a kegyelemadás is elmarad. –
Izidórának az utolsó felvonásban
nagyobb szerepe volt; gyakorta közbeszólt, bosszúra ingerelte a királyt és még
a tragédia végén is övé maradt az utolsó szó. – Bárány szerint a darab végének
komoly egységét ez „asszony pörlekedése” zavarta. – Katona itt is javított. –
Az első dolgozásba Petur is megjelen a darab végén. Bánk maga vezeti fel a „megroncsolt
testű” Petur bánt. Ez visszatetszik Báránynak. „Ha a bosszúálló sorsnak
elégtételül Péter életének múlni kell, elég vala azt per narrativum említeni. Átkozódásai és sokáig kimúlása a
räuberjátékban jól állana, de Bánk bánban
nem.” Petur jelenete is kimaradt; az átkozódót nem látjuk többé; csak más útján
értesülünk haláláról és az átokról, melyet a királyné gyilkosára mond.
VI.
Katona értekezése a magyar drámáról.
Ha Katona kinyomatott művétől hatást várt, csalódott. Nem akadt bíráló, ki a nyilvánosság
előtt megemlékezett volna róla s mert Katona az akkor uralkodó írói körökön
kívül állott, a helyeslés vagy bírálat egy hangja sem jutott hozzá Kecskemétre.
Drámája elszigetelt jelenség maradt, mint az ő költői fejlődése is elütő volt
költő társaiétól. – Ő a történetben az igazságot
kereste, nem az ősi dicsőséget; a múltban a drámaíró szemével a tragikus
jellemeket kutatta, s nem azért idézte fel alakjaikat, hogy hazafias
ömlengéseket adjon szájukba. Ebben korával ellenkező ízlést mutatott. Benne a tragikum iránti érzék mélyen ki volt
fejlődve, melyet az irodalomban s a közönségnél hiába keresünk. Ez akkor a
hazafiságot többre becsülte a drámában, mint a tragikumot és Kisfaludy könnyű nyelvű, hazafias
alapeszméjű darabjait tüntető tapssal fogadta, míg a királygyilkos Bánk bánt
észre sem akarta venni. A dráma különben már tárgyánál fogva sem tarthatott
igényt az akkori időkben közelismerésre. Az a politikai pátosz, mely a drámán
átvonul, nem lehetett ínyére a közszellemnek, melyet csak az 1825-iki országgyűlés
ébresztett a politikai téren új életre. – Az irodalmi köröktől azonkívül már
nyelve miatt is idegen maradt Katona drámája. Katona nyelvében is oly eredeti,
önálló, magára támaszkodó, mint drámai felfogásában. Nem követi sem a
nyelvújítókat, sem a régihez ragaszkodókat. – „Úgy írt, amint beszélt, az ik-es igéket nem ösmeri, új szókat – az érzemény szón kívül nem használt, de a polus, caos, jus, virtus és ritter szókon kívül – idegeneket se.”* (*
V. 8.
Gyulai i. m. 181. l.)
A nyelvújítók Katona darabos beszédét csiszolatlannak, póriasnak, s nagy
mértékben szabálytalannak tarthatták. – A régi áradozó, lapos nyelven írók
tömörségétől ijedhettek vissza. – Amazok már helyesírásától megrettentek* (* mennyek = menjek; = egyj
=egy; csontyok = csontjok; megcsaltt = megcsalt; hajfürtyeit = h.fürteit; szány
= szánj, stb.),
emezek nem tudták, hová legyenek szokatlan kifejezéseivel, fordulataival. Ma
már értjük Katonát; ő nyelvével is az indulatok drámai kifejezésére törekedett.
Katonát
mélyen sebzette a szótlan közönyösség, mellyel művét fogadták. Lemondott a
drámaírásról egészen és keserűségében gondolkozni kezdett azon okok felől,
melyek miatt a magyar drámaírás nem tud lábra kapni. Értekezése drámájával egy
évben, 1821-ben jelent meg a „Tudományos Gyűjtemény” IV. kötetében 3-22. lap.
Címe: „Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség ábra nem tud
kapni?” Amennyiben ez értekezésből azon keserűség is beszél, melyet írójának „Bánk
bán” sorsa okozott, a befejezésül e helyen meg kell emlékeznünk róla. –
Általános bevezetés után felsorolja a drámai költészet akadályait. Ilyenek
szerinte
a)
állandó színház nemléte
b)
a nemzeti dicsekedés
c)
azon körülmény, hogy drámáink nyomtatásban meg nem jelenhetnek
d)
a censura
e)
a kritika
f)
a jutalmak hiánya.
Különösen
azon helyek érdekesek, melyekből a költő személyes tapasztalása, vagy
megbántott önérzete beszél. – „A nemzeti dicsekedésnél” pl. ezt mondja: „Most a
játékban sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a kidolgozás, hanem mint van
a morál: őelőtte az a szép, amelyben több jeles mondások vannak – annyival inkább,
ha azok nemzetét érdeklik, teli torokkal és botokkal való dörömbözéssel adja ki
megelégedését – igaz, hogy itt csak a hebehurgya ifjúságot, vagy a bárdolatlan
köznépet értjük; de mivel éppen ezek miatt a jobb ízlésű abbahagyja a
játékszínbe való járdogálást, a dörömbözés (melyet az agyargó idegen nevetve
beszél el hazájában) lesz az írónak útmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni,
nem jó alkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell írni – még a
szép tettek is elmaradhatnak, elegendő
az, ha telitömettetik a darab azoknak dicsekedő
emlegetésével* (*Itt Katona „Bánk
bán”-ját gondolatban szembe helyezi azon darabokkal, melyek akkor sajátos
tetszést arattak. – Csak egy Kemény Simont ketten is feldolgoztak. Körner
Zrínyije híres darab volt s Hunyadi János és Mátyás pusztán tárgyuk által is
hatottak. Katona a drámai művészet magaslatáról ítél itt korának drámaírása
felől, melyről ma el kell ismernünk, hogy a hazafiúi érzések fejlesztésére
lényeges befolyást gyakorolt. – Katona fönnebbi szavaiból a dráma lényegébe
behatolt író is beszél, ki a drámában fő dolognak nem a szónoki
emelkedettséget, hanem a drámai cselekvényt tartja. Az írók közt akkor alig
volt valakinek érzéke az iránt, mit Katona helyesen fő dolognak nézett.). – Most már támadjon
egy, aki e mód szerint írjon, már
Magyarország mindjárt megtalálta Fénikszét* (* Féniksz = csodamadár. A
régi hamvaiból mindig egy új támad.) – az egész nemzet nevében feláll egy, aki
kötelességének tartja hazája dicsőítésére a nagy lelket, a szép ízlést dobolni
anélkül, hogy meg lenne valahol egy csekélyebb valami, mellyel amazt
összehasonlítva lehetne szépnek és nagynak mondani. Visszarezzenti ez az
egyszerre való erőszakos föllépése
egynek, a másikat induló szándékától; mert teljességgel meg lehet győződve,
hogy soha el nem tépheti annak kizáró privilégiumát, és mivel az ember oly
gyáva, hogy mindenekelőtt szebbnek tetszik öntökéletessége, mint azé, mely
ilyen Deus ex machina módon maga elibe hágni szemlél, inkább eláll – a dramaturgiáról
szólunk – szándokától* (* Katona Kisfaludy Károly
és nagy sikereire céloz. Keserűsége itt e helyen önkéntelen kiárad; érezte
„Bánk bán”-ja becsét Kisfaludy darabjaival szemben s látszik, mily nehezen
tudta elviselni a mellőzést. – Hanem kifakadásaiból is kitűnik, hogy Kisfaludy
jobban talált a közönség ízléséhez, mint Katona művészi, de komor drámája.), mintsem egy
csekélyebbnek vélt mellett második személlyé tétessék – elég balgatag magát
megsértettnek érezni, midőn látja, miképp lesz egyik egyszerre magyar O-a másik
magyar K-a másik magyar C-a nélkül, hogy még láthatott volna magyar X- magyar
Y- vagy magyar Z-t, kiken amazok a győzelmet megvevén, őket e polcra az
egybevetés (correatio) emelte volna. Magyarország az ilyenek által kénytelen
elismerni, hogy külső ember! ide nézz, itt van tehetségemnek sommája. A jobb
ízlés neheztelve somfordál, az agyargó jövevény pedig, miután csakugyan
megszemlélte a Fénikszet, hahotával kacag, és a nemzetnek ily ostoba
kedveskedéssel megszégyenített géniusza elpirulva fordul el és bosszankodva
könnyez.
Minthogy
az ember csakugyan oly embertelen, hogy örömest szeretné a dicsőség palástját a
más nyakáról lerántani, noha éppen ez a vetekedéssel bélyegzett érzés az, mely
mindent előmozdít, jobban kellene a dicsérettel gazdálkodni és soha egynek
egyszerre csorba nélkül nem adakozni; aki a szép észnek áldoz, áldozzon az erőtlennek
is akkor, időn a soha meg nem fojtható titkos szózatnak, a kárörvendezésnek egy
kis rostálgatással tömjént gyújt; még dramaturgiai kezdő voltunkkal úgy kell
bánni, mint a csecsemővel. A nézőt és olvasót is ízlésbe kell hozni, hogy nem mindig a magyarok! mi magyarok! a szép.
Ha ezeket föl nem leli is egy munkában, az még akkor is tökéletes lehet, midőn
ezeknek hiányossága miatt ásít, elalszik rajta!!”
„Bánk
bán” mostoha sorsa miatti felindulását tükrözik Katonának azon sorai is, hol a „játékszíni
költő-mesterség” negyedik akadályáról
értekezik. „Ha valahol – írja -, úgy bizonyára Magyarországon ez (a censura) szegi nyakát minden
szépnek és nagynak. (Drámákról
szólunk.) Annyira határok közé tétetve véli magát a censor, hogy maga ezek
közül határozatlanságba esik. Az elöljáróság kiadja ugyan neki a
zsinórmértéket, de ő tartván attól, nehogy lábát megüsse, félelemből
irgalmatlanul kaszabol. Nem azon sopánkodok én, hogy egy agyafúrt fickónak
vallás, fejedelem és főképp a papság ellen* (* Katona
darabjában is nem Egbertet választotta a meráni hercegek közül, bár szerinte ő
volt Bánk bán szerencsétlenségének okozója, nehogy szándékát félremagyarázzák.) hánykódása
megzaboláztatik és játékában* (* színjátékában) egy utcabeli korcsot
hajatborzasztó káromkodással nem karakterizálhat. De a századok lelki nyomattatnak le, ha azokra az egyébként
leghívségesebb író a mostani körülmények köntösét kénytelen aggatni. Midőn
én egy erkölcstelenséget utáló Feliciánust* (* Zács
Felicián)
indulatjának illő polcára viszek,m időn egy Bánk bánt megölt becsületének
omladékinak felállítok, hogyan szedhessem
én kiszabott kótára fájdalmimat? Én vagyok Bánk, én vagyok Felicián, miképp lehessek
csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik fölkiáltásnál a gondolat, hogy
csak író vagyok* (* hogy úgy kell írnom,
nehogy a censor betiltsa művemet), kiver
énemből? Ez nem história, hol az érzéketlen tolt beszél, ez én magam vagyok, én
a XIII. században élő, hatalmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le, én
Zách Felicián, aki megfertőztetett magyar becsületéért egy királyi háznépet
akar eltörölni.* (* Amit itt Katona mond,
csakugyan megtette drámájában. – Míg mások a múltat pusztán dicsőítették, ő át
és érezte annak sajátságos szelemét; alakjaival együtt élt, azok szenvedélyébe
képzelmével behatott.) A censor nem a századok
lelkét, hanem a jelenhez való hasonlatot tekinti; így Petur bán, aki 1213-ik
évben ezt mondhatja: „Görög, gubás, bojár, olasz, német, zsidó, nekem mihelyest
a fejét a korona díszesíti, mindegy az, mert szent előttem a királyom és az
asszonyt becsülöm, de annak
engedelmeskedni nem tudok”, most midőn az asszony-örökösödés, a Pragmatica
Sanctio fönnáll, mit szóljon?* (*A censor most ily
szavakban nehézséget találna, mert a mai viszonyokba ütköznek. A Pragmatica
Sanctio a leányági örökösödést törvénnyé emelte.) pedig szólani kell
neki, mert az egész háborúságnak oka a magyarok jussaiba belemarkoló és férje
pálcájához nyúló királyné. Egy időszakaszból, melyben minden magyar nemes,
ekéje mellett is, ha kardját felköté, már oly érettnek vélte magát a
királyságra, mint Árpád vére, mely csak az ő elődei által tartá az elsőséget
ajándékba, koránt sem lehet a megtörtént valóságot a mostani körülmények rámájára
vonni, - éppen azon magyar nemesség, mely hajdanában, véres fogakkal, mint
megannyi tribunus plebis az ő dörgő vétójával tisztes királya elébe toppant és
ügyetlen nyakrántással azt mondá: „Nem úgy megy az király uram”, most nem
állíttathatik nevetséges nyögéssel ha szinte későben ezen igen veszedelmes
fogaktól megfosztatott is. No hát éppen csak ezért* (* Ravaillac IV. Henrik francia király, Lonvel pedig Berry
herceg gyilkosa)
annyi szép bájaik a régi időknek a puszta históriákban penészedjenek meg? Igaz,
hogy a példa rossz és rosszat szülhet. Jaj istenem! a rosszat ha nem vetik is,
kikél. Ravailac, Louvel* (* a jelen időre való tekintetből) stb. ha soha komédiát
nem látnának, mégis megtennék fertelmes munkájokat. A példa igen szegény
ösztön, ha az önszeretet és a magamegtorlás zabolázzák az embert. Avagy hát
kevesebb volna a példa, ha egy tatár kán ölettetnék meg saját jobbágya által?
Mikor Hamlet Angliában ledöfeti a megkoronázott koronatolvajt, akkor Forgács ne
vághassa a megkoronázott hitszegettet (Kis Károly)? Mikor a német színeken egy
sváb herceg, Johann von Schwaben* (* Johannes Parricida, sváb
herceg, ki nagybátyját, Albert királyt ölte meg 1308-ban), megölheti
eltartóztatott jussáért tulajdon vérét, koronás császárját, vagy Machbeth
Angliában koronára való vágyakodásból Duncant halálos ágyba fekteti: akkor
Magyarországban Béla ne kívánhassa fegyveres kézzel jussát első Andrástól, vagy
Árbucz szinte machbethi nagyravágyásból Kun Lászlót el ne altathassa? Bánk és
Felicián nem bosszulhatják az asszonyi becsületet és megtiportatott jussát az emberiségnek? Egy Attila pedig szinte Hunnia királya
aludva, éjjel, nyilvánságosan ölettetik meg a néző előtt, anélkül, hogy csak
esze ágában is volna valakinek, hogy a világnak legnagyobb felsége öletteték
meg. – Tiltsák a morálsértést - - ez minden gazt eltemet.”
Ezen
értekezés egy jegyzetében pedig megtámadja a censurát, mert oly okból tiltotta
el drámája előadását, mely inkább az aesthetika ítélőszéke elé való: „Bánk bánom nem engedődött meg az
előadásra, hanem csak a nyomtatásra. Miért? Királyné-gyilkolás miatt? Vagy hogy
hellyel-hellyel az érző ember keserűn felszólal? Nem! csak azért, mivel Bánk
bán nagysága meghomályosítja a királyi bázét. Teszem már most (noha az inkább a
recenzióra, mint a censurára tartoznék), hogy Bánk bán, kinek lépései alatt
reng Magyarország, sokkal csekélyebb volna: nem a másik extrémbe* (* végletbe) esnék-e az ember és a censura, ha azt hengerítené elé,
hogy egy hitvány jobbágy miképp döfhet egy koronás főbe? Holott így egy
hatalmas, egy királyi Bánk nem mit jobbágy öl, hanem mit élet-halál ura
hazájának és becsületének teszi meg, mint vetélkedő vetélkedőjén, a maga
erőszakos áldozatját.”
Ez
az értekezés volt katonának költői ügyekben utolsó szava.
VII. Befejezésül álljon
itt néhány adat a dráma későbbi sorsáról s irodalmáról. Vahot Imre állítása
szerint a dráma először 1826-ban került volna színpadra Pécsett, azután
1828-ban Kassán. Eső biztos adatunk 1834-ből van, midőn Kolozsvárott Egressy
Gábor, a kiváló magyar tragikus színész választá jutalomjátékául. 1839-ben már
az irodalom is melegebben foglalkozik vele és 1848-ig a fővárosi és vidéki
színpadok legkedvencebb eredeti darabja lesz. A forradalom után betiltott s
csak 1857-ben kerülhetett újra színpadra, de csak megcsonkítva. – Bánk bánról
sok kisebb cikk jelent meg, de értékét, irodalmi fontosságát Gyulai Pál elemezte először behatóan „Katona József és Bánk bánja” című
akadémiai székfoglalójában (1860). Ezen értekezésből támadt később hason című
könyve (Budapest, 1883), mely a költő életrajzát, költői fejlődését is magába
öleli. ezen munka szolgált fő forrásul a jelen kiadásnak is. – Gyulai értekezésével
(Budapesti Szemle XI. kötet) egyidejű, de csak később látott napvilágot Arany: „Bánk bán tanulmányok” című
dolgozata. (Arany János Prózai dolgozatai 1869.) – „Bánk bánról a német költészetben” tanulmányt írt Heinrich Gusztáv (Budapest, 1878); „egy angol Bánk bánról” pedig Csíky Gergely (Kisfaludy-társaság
évlapjai XV. kötet.) „Katona József összes műveit” Abafi Lajos adta ki (Budapest, 1880). „Bánk bánt” Dux Adolf németre is lefordította
(Lipcse, 1856). 1866-ban Miletz János
adott ki egy művet Katonáról: „Katona József családja, élete és ismeretlen
munkái” címen.
Forrás: Katona József
Bánk bánja. Magyarázta Péterfy Jenő. Bp., Első kiadás éve 1821.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése