Az
a három nagy elbeszélés, amelyet Déry Tibor ebben a kötetben összefoglalt, nem
kerekedik regénnyé, de voltaképpen nem is novella, a szónak megszokott
értelmében. Inkább egy-egy alak, egy-egy élethelyzet körül elrendezett
jelentőségteljes életképnek lehetne őket nevezni. De milyen más ez az életkép,
mint az, amit a szó szokványértelme megjelöl! Nagyvárosi emberekről van szó,
forradalmárokról, akiknek legfőbb élettartalmát a mozgalom teszi ki, Berlin
kommunistáiról, akik a mozgalomnak s ezzel életüknek is legválságosabb
pillanatait élik. A forradalmi lendület ereje megtörőben, tagjai közül a
gyengébbek lemorzsolódnak, az ellenséghez pártolnak, elhullanak, az ellenfél, a
nácik szervezkedése egyre erősebb áradással szakítja át a pártokat, a mozgalom
legjobb emberei végül már menekülni kényszerülnek, hogy elvigyék a magot a
jövőnek.
Mozgalmi
írás tehát Déry könyve? Bizonyos fokig, a szó nemes értelmében az. Az író nem
titkolja rokon- s ellenszenveit: a kommunisták közé tartozik, az ő igazságukat
érzi a magáénak. De az író nem propagandista: művében egy szemernyi
pártpolitikai agitáció sincsen. Az ember érdekli a maga emberi mivoltában, az
igazságot úgy mutatja be, ahogyan testté lesz, emberek ügyévé, életük szövetén
átütő fénnyé, munkájukat meghatározó céllá. Ezért hiteles Déry könyve s ezért
hagy vissza az olvasóban olyan erős és mély benyomást. Mi marad meg belőle
emlékezetünkben? Néhány alak határozott sziluettje: a lányé, aki szerelmével
szolgálja a mozgalmat, így erősíti a rászorulókat, a másiké, aki megöli
szerelmesét, mikor az az ellenséghez pártol, egy fiúé, aki nagypolgári múltját
azzal mossa le, hogy feláldozza magát a párt vezetőjéért; élő emlékké mélyül
körülöttük egy sereg feltűnő, megvillanó s ismét szétfoszló árnyalak, de
mindennél erősebben beivódik emlékezetünkbe a könyv hangulata, az a sajátságos,
magányból és barátságból, fogcsikorgató erőfeszítésből s bénult
tehetetlenségből összeszövődő érzelmi légkör, amely belengi a könyv egész belső
terét. Ezt szolgálja az író stílusa is, amely szándékosan elmosódó, letompított,
pasztellszerű, a szónak ismét nem szokványos értelmében. csupa árnyalat, csupa
hajlat, de egy pillanatra sem tetszelgően finomkodó. A tárgyat szolgálja, az
emberi mondanivalót.
Déryt
a hozzáértők kezdettől fogva komoly tehetségeink közt tartották számon. Éveken
át nem volt módjában komoly alkotásokkal kilépnie. Örömmel üdvözöljük most újra
a napfény világosságában. Szeretnők nagy regényét is nyomtatásban látni s
várjuk új műveit, amelyekben bizonyosan öröme telik minden komoly olvasónak.
Kosztolányi
Dezső
Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése