Vámbéry Ármin: Machdunkuli

-         Egy turkomán bárd –

Első közlemény

Kelet múltja és jelene egyaránt gazdag a legfeltűnőbb ellentétekben. A turkománok, - egy ázsiai lelkiismeretlen rabló nép, kik az emberkereskedést becsületes keresetmódnak tartják, kik sohasem indulnak meg nő- és gyermekkönnyeken s a legnagyobb hidegvérrel gyilkolnak, pusztítanak és rabolnak, - ugyanezen turkománoknak van egy nemzeti költőjük, ki a vallási lelkesedettségből eredető sophismus hatása alatt gúny- és megvetéssel beszél a földi kincsekről s az azok után törekvőkről, kinek lantján a szerelem leggyöngédebb hangjai szólamlanak meg, ki folyvást istenről és vallásról ír. És e költőt szeretik, istenítik e rablók; költeményeit jobban tanulják, mint a koránt, sőt versei a dutar kéthúrú hangszer kíséretével éppen ott és akkor hangzanak, midőn rablóéletök áldozatainak sírása és jajgatása legerősebb.

Azt hiszem tehát, érdemes lesz e „derék” nép kedvenc költőjét közelebbről megismerni. Machdunkuli, kiről „Közép-ázsiai utazásaim”-ban már megemlékeztem s kinek dívánját (munkáinak gyűjteményét) a teheráni angol missió nekem közvetlenül a sivatagból küldte, - a múlt század második felében született. A Göklentörzsből származik, azaz a turkomán nép azon részéből, mely a közé-ázsiai sivatag déli részén lakik és a legrégibb időtől fogva kitűnt a zene és költészet iránti hajlama és e két művészetben tanúsított tehetsége által. A göklenek mostani lakhelye a régi Dschordschannoknak a középkorban oly híres klasszikus hazája, hol az éjszaki résznek fennsíkja Irántól fogva háromszög alakban nyúlik be a sivatagba. Balra a beláthatatlan sivatag terjed el, melyet itt még az Etrek és Görgen hullámai mosnak s mely a szemnek gazdag nyájakat, számos sátorcsoportokat, legelő juhokat mutat, míg jobbról az Elbarus hegység magasba nyúló csúcsai magasztos, mondhatnók, varázsos hatást gyakorolnak a nézőre. A Gambes-i-Kaus (a Kaus kupolája, a Kála-i-Sefid (a fehér vár), és számos más, korábbi épületemlékek maradványai, melyek az arabfoglalás, vagy még régibb időből származnak, eléggé tanúskodnak amellett, hogy a mai szerény nomák élet helyén azelőtt mozgalmas élet, élénk világ uralkodott. Az égalj enyhe és szelíd; nem csoda tehát, hogy a göklenek, a többi turkománok azon, leginkább a vad természettől öröklött nyerseségét idővel egészen levetkőzték, hgoy jobban el voltak puhulva s a perzsa uralomra nézve megközelíthetőbbek, költői benyomások iránt fogékonyabbak voltak. A göklenek többsége – mint ezt igen sokszor hallottam elmondani – Iránnal réges-régen békében él -, és turkomn testvéreik kecskebőrben jártak még, midőn a göklenek a perzsa mívelődési állapotokhoz simulva, örömest ismerkedtek meg Irán nyelvével és irodalmával.

Machdunkuli atyja, ki a hidschre 1165-ik évében 1750 évvel Kr. u. halt meg. Ischan, azaz világi pap volt, mint később fia is. A világ zajától visszavonulva boldog magányában –mint fia mondja – testével a földön, lelkével mindig az égben lakott.

„Nem vágyott gazdagságra, incsre,

Muló élvekért nem lángolt szive:

Egy szőrcsuhát öltött magára,

Ima és böjt volt napja, éjele.”

Oly társadalmi viszonyok között, mint a turkománoké, hol mindenki saját főnöke, saját királya, csak a Mollah-k és Ischánok személyében találjuk föl azon fölényt, mely a vakhit által támogatva némileg vezéri szerepet játszik; kivált az Ischanok, vagy szellemi vezetők azok, kikhez a turkomán a veszély idején menekül. Ha rablókalandra akar menni, az Ischanhoz fordul jóslatért; ha sátraival és nyájaival más vidékre akar vándorolni, az Ischant kérdezi meg: alkalmas-e rá a pillanat; ha gyermeke vagy lova megbetegszik, az Ischanhoz fordul gyógyszerekért és ha valamijét ellopták, az Ischannak kell a tolvajt, az orgazdát és a rejtekhelyet felfedezni. Ez utóbbi tekintetben magam személyesen is szereztem egy érdekes tapasztalást. Hadschi-társaim valamelyik szomszédsátorában a sivatagon egyiknek minden holmiját ellopták, emly rózsavizet, díszműárukat és egyéb apróságokat tartalmazott. Szállásadó gazdája magán kívül volt a szégyen miatt, mely házi tűzhelyét érte. Magához vett egy bárányt és több apró ajándékot és elment az Ischanhoz, hogy tőle segedelmet kérjen. Az Ischan a sátorcsoport közelébe lép, elmond egy imádságot, hangosan kiáltva az átkot: Vesszen el annak az első csikaja, ki e gonosz tettet elkövette! Az átok megtette hatását. Midőn a Hadschi másnap felébredt, megtalálta holmiját a sátor külső szélén.

Ily Ischan volt költőnk is, s minthogy isteni szerepét azonkívül költői művészetével is fűszerezte s több mint húsz éven át járta be a sivatagot kobzával, tanítva és mulattatva nomád honfiait költői ömlengéseivel, könnyen érthető, hogy a turkománok őt oly szívesen veszik körül a szentség dicskörével s hogy őt olyannak ecsetelik, mint Mohamedet, ki sem írni, sem olvasni nem tudván, sőt még a sivatagot sem hagyván el. minden tudományához és bölcsességéhez csak isteni lelkesedés útján juthatott. Ezt mondja róla a rege; csakhogy nagyon is valószínű, hogy Machdunkuli már korán megismerkedett az iráni és turkestáni irodalom termékeivel; különösen járatos volt a sufiai-ascetikus iskolában, melynek a sivataglakók köztöt már 400 év előtt volt s van ma is számos buzgó tanítványa. Költeményei, melyekben mint erkölcstanító lép fel, a valódi izlam jellegét hordják magukon. Hol a pokol kínjait s a paradicsom élveit tárja fel hitsorsosainak, élénk színekkel festve a vétek büntetését és az erény jutalmát, hol ismét világi ismereteit akarja kimutatni s földrajzi ismereteit közli egy több mint száz éves fölfogás nyomán. Így szól:

„Ne higgyétek, hogy a föld felülete kelettől nyugatig ismeretlen előttünk - - Lakott és lakatlan részében, tengerében és síkjaiban száznegyvenhatezer mérföldet tesz e világ - - E világon van igazságtalanság, öröm és vígság épp úgy mint veszekedés és perpatvar… 146 ezer  mérföldet tesz a víz és tenger, 72-féle nyelvet beszél e világ - - Körülbelül 50 ezer mérföldet tesz ki az, hol Dive, Peris és a szörnyek laknak, sziklabércek és fehér oroszlánok vannak ott, ember nem jár a világ e részén - - 12 ezer mérföldnyire vannak innen Hindostan tartományai, 6 ezer mérföldnyire Rum vidéke, Sklavoniának négy ezer sandschob-je (?) van. Egy ömlő folyamhoz hasonlít a világ (?) - - Jemen 4000, Bolgár 1000 mérföldnyi hegyek vannak ott, hol emberevők laknak” stb. stb.

Költészetében feltaláljuk mindazt, mi nomád népe társadalmi viszonyainak nemesbítését csak legkevésbé is előmozdíthatja. Minthogy vad kapzsiság a turkomán nemzeti jellem egyik fő rugója: lantjáról sokszor hangzik fel oly ének, mely a földi kincsek semmiségét mutatja ki Így szól:

Vers:

 

Vagyonban ne büszkélkedjél te, ki semmiből jutottál ide - -

Igen sokan boldogságot remélve csak szerencsétlenséget arattak.

Oh tiszta elméjü ifju jer ide; pár szót akarok neked mondani.

Hallgass lelkeddel rám.

Hol egy derwissel találkozol, fogadd el áldását.

Semmirevaló kutya az, ki a derwist megsérti.

A derwis (hasznosságban) a síkság folyójához, az ég holdjához hasonló.

Mit árthat a disznó a folyónak, mit az ugató kutya a holdnak?

Tanácsold nekik Machdunkuli, hogy vigyázzanak ők e régi világban, melybe ujonnan jöttek.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871.