2016. okt. 21.

Várnai Zseni: Varga Eszter föltámadása - Ének a fölszabadulásról (1957. március)






ELŐHANG

Negyvennégyben a horogkereszt árnya
vészes éjszakát borított hazánkra,
és üldözött lett minden jó magyar,
öltek, raboltak,kínozták a népet
nyilas hóhérok és „SS” legények,
mígnem eljött a várva várt vihar!

Már fél Európa rettegett és vérzett,
mikor hozzánk betört a náci-német,
s már lángoltak a haláltáborok:
anyák, gyermekek gázban fuldokoltak,
s a vagonok csak egyre szállítottak,
mert vért ivott a borzalmas torok.

Emberfajta nem züllött még oly mélyre,
mint a tébolyult „Führer” csőcseléke;
az intézményes, modern gyilkosok,
és végig minden leigázott földön
akadt spión, hóhér, gyilok és börtön;
s itt is öltek a nyilas cinkosok.

A borzalomnak nem volt már határa,
belefult minden a bűn mocsarába,
egy tenger vize elmosni kevés:
a vért, a szennyet, mind a szörnyüséget,
ami akkor elöntötte a népet,
mígnem eljött a végső számvetés.

Egy óriás jött, s mérföldeket lépett,
szeme villáma fellegeket tépett,
s visszatűzte az égre a napot...
ő vívta ki az életet minékünk,
mikor mi már a poklok tüzén égtünk,
s holnapunk végre értelmet kapott.

Tudtuk, hogy jön, de nem vártuk őt tétlen,
találkoztunk a földalatti éjben
harcolni kész, igazabb magyarok,
s erős szívvel, bár csekély erővel
hadakoztunk a szörnyű túlerővel,
fegyverek ellen bilincsbevert karok.

Volt, aki küzdött szerszámmal kezében,
másik meg bízott tolla erejében,
de mindenik föltette életét;
én énekeltem, s annyi volt az ének,
mint a madár, ha orkán erejének
nekifeszíti gyenge tüdejét.

Bocsássatok meg, nem tehetek róla,
hogy tollam most sem az epikát rója,
minden hiába: lírikus vagyok...
így születtem, s csak abból tudok adni,
amért, ha kell, hát meg is tudnék halni,
vagy a szívem szól, vagy elhallgatok.

1
Az űzött vad úgy érzi, homlokára
égetve hordja sorsának pecsétjét,
s kergetve fut a sűrű rengetegbe,
bősz üldözői nehogy utolérjék.
Szíve vadul ver... jaj, csak meg nem állni,
mert a kopók elkapják, s rárohannak...
Körülkerítve lángol már az erdő,
de a bátrak, erősek megmaradnak...
Csak menni kell, míg szívünk meg nem állít,
és küzdeni, harcolni mindhalálig.

*

Várnai Zseni: Gábor (1954. február)



Peterdi Gábor szüleivel Várnai Zsenivel és Peterdi Andorral 1918. 

Ma éjjel álmomban levelet álmodtam
néked.
Különös levél volt, papírja, betűje
fénylett.
Csak írtam, csak írtam, már volt a levél vagy
száz sor,
de bármit akartam, mindig csak azt írtam:
Gábor!

Ó, mi mindent írtam, a szívem a papíron
vérzett.
- Mielőtt meghalnék, ugye hogy látlak még
Téged?!
De köztünk a távol, a szörnyű, a kegyetlen
távol,
és írtam és írtam, már több volt a levél, mint
száz sor.

Csak írtam, csak írtam, a levélből hosszú
regény lett,
már pirkadt a hajnal, míg végre a levelem
kész lett,
és olvasni kezdtem, és olvastam, olvastam
százszor,
de nem volt más írva a sok, sok papírra, csak:
Gábor!

Ó, Gábor, ó, Gábor! Így sikoltott benne a
lelkem,
csak ezt tudtam írni, a tollamat bármint
vezettem,
és szememből akkor, jaj, hullani kezdett a
zápor,
a levélre hullott, és mind elmosódott a
száz sor...

Csupán egy szó fénylett, de Te az egészet
megérted, megérted,
GÁBOR!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.