ELŐHANG
Negyvennégyben a horogkereszt árnya
vészes éjszakát borított hazánkra,
és üldözött lett minden jó magyar,
öltek, raboltak,kínozták a népet
nyilas hóhérok és „SS” legények,
mígnem eljött a várva várt vihar!
Már fél Európa rettegett és vérzett,
mikor hozzánk betört a náci-német,
s már lángoltak a haláltáborok:
anyák, gyermekek gázban fuldokoltak,
s a vagonok csak egyre szállítottak,
mert vért ivott a borzalmas torok.
Emberfajta nem züllött még oly mélyre,
mint a tébolyult „Führer” csőcseléke;
az intézményes, modern gyilkosok,
és végig minden leigázott földön
akadt spión, hóhér, gyilok és börtön;
s itt is öltek a nyilas cinkosok.
A borzalomnak nem volt már határa,
belefult minden a bűn mocsarába,
egy tenger vize elmosni kevés:
a vért, a szennyet, mind a szörnyüséget,
ami akkor elöntötte a népet,
mígnem eljött a végső számvetés.
Egy óriás jött, s mérföldeket lépett,
szeme villáma fellegeket tépett,
s visszatűzte az égre a napot...
ő vívta ki az életet minékünk,
mikor mi már a poklok tüzén égtünk,
s holnapunk végre értelmet kapott.
Tudtuk, hogy jön, de nem vártuk őt tétlen,
találkoztunk a földalatti éjben
harcolni kész, igazabb magyarok,
s erős szívvel, bár csekély erővel
hadakoztunk a szörnyű túlerővel,
fegyverek ellen bilincsbevert karok.
Volt, aki küzdött szerszámmal kezében,
másik meg bízott tolla erejében,
de mindenik föltette életét;
én énekeltem, s annyi volt az ének,
mint a madár, ha orkán erejének
nekifeszíti gyenge tüdejét.
Bocsássatok meg, nem tehetek róla,
hogy tollam most sem az epikát rója,
minden hiába: lírikus vagyok...
így születtem, s csak abból tudok adni,
amért, ha kell, hát meg is tudnék halni,
vagy a szívem szól, vagy elhallgatok.
1
Az űzött vad úgy érzi, homlokára
égetve hordja sorsának pecsétjét,
s kergetve fut a sűrű rengetegbe,
bősz üldözői nehogy utolérjék.
Szíve vadul ver... jaj, csak meg nem állni,
mert a kopók elkapják, s rárohannak...
Körülkerítve lángol már az erdő,
de a bátrak, erősek megmaradnak...
Csak menni kell, míg szívünk meg nem állít,
és küzdeni, harcolni mindhalálig.
*
E sorokat költő
keze jegyezte,
ki hű maradt mindvégig önmagához,
ki forradalmak s háborúk tüzén át
érkezett el a fölszabaduláshoz.
Az volt a sorsa, hogy mindent megérjen,
hogy megtanuljon mindent elviselni,
de a szíve tele volt karcolással,
mert nagyon tudott fájni és szeretni...
az árva népért lázongott a lelke,
a proletárok dalát énekelte!
Csak annyit még, hogy asszony volt e költő,
s rég elrepült már első ifjusága
és,m int e versek híven elbeszélik:
volt férje, fia és egy bátor lánya,
de túl ezen egy óriás családot
vallott magának, s dalai háborogtak,
ezért aztán nehezebb a sorsa,
mint általában volt az asszonyoknak...
s mikor hazánkat a nácik leteperték,
akkor már őt is halálra keresték.
hát támadj föl, s beszéd el, Varga Eszter
(kit most már mindig e néven nevezlek),
azt a kegyetlen s mégis csodákkal teljes
nagy korszakát a te kis életednek,
mikor harcolva s százszor megbotolva
újra meg újra felülkerekedtél,
s mondd el, mi volt, amikor megtaláltad
kedveseidet, kikért útrakeltél...
s mi volt, mikor a csillagtalan égre
hajnali fényét rádobta a
Béke!
2
Decemberben, a Baross utca végén,
Takácsné, Balogh Lujza néven éltem.
Vagy ötödízben kellett megtanulnom
anyám, apám és minden nemzetségem...
Bajtársak védtek, vittek, rejtegettek,
amíg szabadon éltek és mozogtak,
azután ők is űzött vadak lettek,
sokan börtönben, sokan meg halottak.
Mindenki félt, gyanús volt minden élő,
ki nem lakott a saját odujában.
Nyilas szörnyek nyomoztak, szimatoltak,
s cinkosaik ott voltak minden házban...
Ó, Budapest, gyönyörű városom, Te!
De beszennyeztek,meggyaláztak téged,
rideg házaid vaksötét szeméből
a bujdosóra semmi jó sem nézett.
Szállásadómat, K. Istvánt lefogták
hugommal együtt, és véresre verték.
Akkor hugom az ajkához emelte
a halálos adaggal telt üvegcsét...
Őt már hiába faggatták felőlem,
ledobták hát a pincébe... dögöljön...
s a lánya jött: azonnal meneküljek,
mert Pista vallott, s jönnek értem rögtön!
Még volt időnk kisurranni a házból
a förgeteges decemberi éjbe.
Szakadt a hó, a nyilas őrszemek most
behúzódtak a kocsmák belsejébe.
Csak mentünk... mentünk fehér hópalástban,
szívünkben mintha kést cipeltünk volna,
s én akkor a hófelhős égre néztem:
- Ó, jöjjetek! – jajongtam könnybefúlva.
Zúduljon bombák zápora fejemre,
nem bánom én, sebezzetek halálra!
Csak jöjjetek, mentsétek föl a várost,
mert ez itt most a borzalom tanyája!
S arcomra fagyott könnyemet kerestem...
s akkor egy kulcsot... Istók doktor kulcsát
éreztem ott, a reszkető kezemben.
- A kulcs, a kulcs! – A rendelőnek kulcsa,
hogy kéznél legyen kellő pillanatban!
Szegény fejem, hogy nem jutott eszembe
abban a vad, halálos zűrzavarban...
A kulcs, a kulcs! – Köszönöm néked, Istók,
bajtársam és az életemnek őre...
Most már tudom, hova és merre menjek:
A Vilmos császár út felé, előre.
A kapunál elváltam kishugomtól,
egymásra néztünk, s szót nem ejtett ajkunk.
Talán többé sohase látjuk egymást!
Mind a kettőnknek volt, hogy kit sirassunk!
Ő ment tovább hazafelé az árva,
én csöngettem s kinyílt a kapu végre,
a házmesternek kulcsom fölmutattam:
- Istók doktornak vagyok vidéki nénje.
Már bent voltam a sötét rendelőben,
meg voltam mentve!... s egy székre lerogytam.
Hideg volt, ott már jó rég nem fütöttek,
majd csöndben a díványhoz vánszorogtam.
Ledőltem rá, és gondolkodni kezdtem:
- Ó, bár inkább aludni tudtam volna,
de nem és nem! – kinyílott a sötétben
gyötrelmeink ág-bogas, sűrű bokra.
S világosság gyúlt meggyötört agyamban:
láttam, mit hoz a dolgok szövevénye:
hiszen Istók volt, ki rábízta sorsom
egyik hűséges, régi emberére,
s Pista vallott! Ki tudja, mint gyötörték
s gyilkosok, s mit vettek ki belőle?!
Lehet, hogy ezt a helyet is tudják,
ha elárulta, mindnyájunknak vége!
Csak vitt, csak vitt a gondolatok árja...
Belenéztem a sötét éjszakába.
E rendelőben szoktunk összejönni.
„Ellenállók” itt úgyis sokan jártak,
s nem tűnhetett föl senkinek, ha néha
a szokottnál is több embert találtak.
Voltak köztük munkások, diplomások,
s a „Márciusi
Magyarország” lelke:
Dávid Tamás, lángoló ifjú ember,
a földalatti sajtót ő vezette,
ő húzta le verseimet a gépen,
de harcolt ő fegyverrel is kezében.
3
A gyötrő éjre így virradt a reggel.
Egy pillanatra szemem le nem hunytam,
vártam, mikor döngetik meg az ajtót,
mikor törnek rám bőszen, megvadultan.
Később mégiscsak elnyomott az álom,
lidérces álom ült szegény szivemre,
s úgy dél felé a zárban kulcs csikordult,
fölriadtam... Istók jött be sietve...
Szokatlan volt e nagy sietség nála,
s az ajtót rögtön dupla kulcsra zárta.
Ma is mosolygott kék szeme, és mégis
látszott rajta, hogy már űzőbe vették:
- Most mennünk kell – mondta -, amerre látunk,
a mozgalmat úgy látszik felfedezték.
Dávid Tamást és Kelényit lefogták.
Vitték a gépet, lapokat s a verset...
El kell tűnnünk, mert az őrjöngő nácik
a végén már mindenkit összeszednek...
Csak pár nap még s a szabadítók jönnek,
s akkor értünk a fegyverek pörölnek!
Balogh Lujza már borszeszlángon égett,
s új iratcsomót adott a kezembe:
- Kovács Pálné, született Varga Eszter,
e halott nő vigyáz majd életedre.
Jó papírok, a fia hozta őket,
hogy adjam át valaki érdemesnek...
S rámmosolygott: - Ne félj, találkozunk még,
meg kell maradnunk, bárhogy is keresnek!...
Elbúcsuztunk, azután mentem, mentem,
és ettől fogva Varga Eszter lettem.
Mentem, mentem, és közben meg-megálltam:
- hova menjek, a lányomhoz Budára?
Ő szobalány volt egy olasz családnál...
vigyem a vészt, üldöztetést utána?
Hiszen ő is résztvett a mozgalomban,
s az apja is; mindőnknek egy a sorsa...
s csak mentem, mint borja után az állat,
mert ösztönének kényszere sodorja...
- Jobb, ha megtudja... világosan láttam,
és akkor már a Margithídon jártam.
Hát ezért jött meg Párizs városából,
ahol tanult, s hol annyi jó barátja!?
De Hitler a horogkeresztes zászlót
feltűzte már a Eiffel homlokára...
a polgárok Dél felé menekültek,
ám föllázadt a forradalom népe,
kövek repültek, golyók záporoztak
a nácik és cinkosaik fejére...
Párizsban már barikádharcok folytak,
s a gyárakban a tüzek fellobogtak.
A hős maquis-k lecsaptak éjszakánként
a bitorlók átkozott seregére,
de a küzdőket híven rejtegette
falvak, városok igaz francia népe,
s tudták, hogy köztük Aragon, a költő
harcol, s a szó villámcsapást gyújta,
a gyárak népe pedig szabotázzsal
s fegyverrel sújtott a bitorló úrra...
s bár bosszút álltak érte a zsiványok,
nem féltek a francia proletárok!
És nálunk is lángolt az „Ellenállás”
a föld alatt, azért üldöztek minket...
s mint egy süllyedő hajó távirásza,
szívem kopogta Morse-jeleinket:
- Ó, jöjjetek, ne késsetek sokáig! –
a csillagfényes madarakat vártam...
s a Tövis utca végén, mint egy fáradt
koldusasszony, egy kapunál megálltam...
Benéztem, és megborzongott a lelkem:
német katona járkált ott a kertben.
- Bár mentem volna inkább a Dunának! –
jajdultam, szinte földbe gyökerezve...
Ekkor egy lányka lépett ki a házból,
fejét szobalány-bóbita övezte.
A kapu felé tartott, s akkor... akkor
meglátott engem... arca holdfehér lett...
kijött... nem mertük egymást átölelni,
mindent tudott, mikor szemembe nézett...
- Mi lesz velünk?! Hova rejtselek, merre? –
Csak kérdezett, de nem várt feleletre.
4
Egy percig tartott, míg egymásra néztünk
én, a költő, és Mária, a lányom.
Én Varga Eszter, ő meg Lanszky Margit...
ez lett belőlünk, s egyszerre, mint egy álom,
mint álomkép elmerült újra bennem
a táj a múltból; régi percek, évek...
Ezerkilencszáztizennyolc forradalma...
s lelkem egy lázas októberbe révedt
itt laktunk, mikor föllángolt a versem,
mikor a forradalmat énekeltem!
Most megjelent a rózsadombi tájék:
egy ódon ház, elvadult régi kertben.
Ott éltük át a győztes forradalmat,
s a nagy Tavaszt, a nagy Tizenkilencben...
Egy forró nyár, s utána szörnyü ősz jött:
fehérterror, Horthy bevonulása...
Különitményes tisztek jöttek értünk...
(most visszanéztem arra az éjszakára),
férjem elvitték; pár napos a lányom,
s én félhalottan fekszem ott az ágyon.
A kisfiam négyéves volt szegényke,
s hajnaltájt lövés zajára ébredt,
mert újra jöttek értem, de golyójuk
szívem helyett a vastag falba tévedt.
A kislányom üres mellemet tépte,
és sírt, csak sírt, mintha érezte volna,
hogy egyszer majd jövendő életünkben
újra üldözés lesz mindnyájunk sorsa...
s míg állt előttem szobalány-ruhában...
múltat, jelent egy pillanatban láttam.
Egy pillanat, míg mindez mint a
villám
végigcikázott elkínzott agyamban...
- Kürti mamához viszlek – szólt a lányom,
- igen, tudom, csak ő segíthet rajtam:
a kedves, jó szemlőhegyi barátnő,
ki lányomat, mint anyja, úgy szerette...
most is ő jött, hogy a hontalan árvát,
mint rokonát, szolgálni elhelyezze...
Házmesterné volt ő a szomszéd házban,
s már ott is álltunk Annus ajtajában.
- Jessus Maria! – s kezét összecsapta
Annus mama, amikor így meglátott.
(Bécsi nő volt, ez érzett a beszédén),
leszedett rólam kendőt és kabátot,
nem kérdezett sokat a drága lélek,
egy bögre kávét tett gyorsan elébem..
(Minden írásom nála volt elrejtve,
s a könyveim is itt lent a pincében...)
- Most mit tegyünk? – Erre az éjszakára
Annus majd átvisz egy üres lakásba.
Gyorsan elmondtam mindent, ami történt,
s a lányom egyre szomorúbban nézett:
- A mi házunk tele van németekkel,
életveszélyes itt tartani téged.
Nyilasok járnak ki-be minden házba,
már eddig i sok bujdosót megöltek,
aki gyanús, azt viszik a Dunához
s belövik ezek az átkos szörnyek...
Attól félek, én is mehetek újra...
mert Pista az én címemet is tudta!
5
Azt az éjszakát soha nem felejtem.
Annus bezárt egy rég elhagyott házba.
Később a lányom átlopózott hozzám,
és együtt voltunk... talán utoljára.
- Kürti mama beszélt már Szerafinnal –
szólt a lányom -, ő jön majd érted reggel...
(Szerafin szintén szemlőhegyi szomszéd,
fia együtt játszott az enyimekkel...)
- Ne félj, anyám, én a csontomban érzem:
ezt is túléljük, nem veszünk el mégsem!
A németek már egyszer csomagoltak –
súgta a lányom -, menni készülődtek.
Oly boldog voltam, hogy már futnak innen,
ez azt jelenti, hogy megverték őket.
aztán mégis maradtak, ó, de látszott,
hogy tűzhányónak érzik ezt a földet... –
Csak hallgattam a lányom suttogását,
s elalhattam, mert nem hallottam többet.
Szegényke most ő ringatott el engem,
mint én ringattam egykor őt ölemben.
Kulcs csikorgott a zárban, fölriadtam!
Kürtiné jött, és Szerafin utána.
- Siessünk- szólt -, most még kevesen járnak,
ilyenkor könnyebb bejutni a házba.
Sajnos, egy nyilas borbély lakik nálam,
megbolondult és nyilas lett belőle,
a házmester, az is csak olyanfajta...
vigyázni kell, minden kitelik tőle...
Így váltunk el a lányom s én, mi ketten,
még rámmosolygott... azután mentem... mentem...
6
Özvegy Kovácsné, született Varga Eszter,
te nagykendős, jámbor vidéki néni,
ki rég aludtál kint a temetőben,
mikor én a nevedben kezdtem élni.
Olyan voltam, mint te lehettél volna,
kicsiny, sovány, alázatos és árva,
anyám szoknyáját s kendőjét viseltem,
így jött a hármunk hasonlatossága...
De belül én,m int vulkán tüze, égtem:
- Azt a napot, azt nékem meg kell érnem!
Bajtársaim börtönben, vagy halottak,
s így elfogytak köröttem a barátok.
A vész kígyója úgy kuszott utánam,
mint a ragály, mint az ítélet, átok!
Aki rámismert, jobb volt, ha letagadta,
így is tett mind, ki életét szerette,
mert gyilkosok barlangja lett a város,
a nyilasok és nácik Budapestre...
s én akkor a halállal szembenéztem:
- De azt a napot mégis meg kel érnem!
Horthy körtér, Szent Imre herceg szobra,
mögötte ház, utolsó állomásom.
Már ürítették akkor Kecskemétet,
így jött e helyre ottani családom:
Kati hugom, a fia, meg a lánya
(paraszt apától lettek mindahányan),
azért mondom, mert sorsdöntő volt akkor,
dúlt életünk örvénylő korszakában...
s a végső percben öcsém eljött értem...
- Hát azt a napot mégiscsak megérem!
hogyan talált rám Jancsi,meg se mondta.
Már akkor éppen útrakészen álltam.
Hova? Sehova! S mégis mennem kellett,
mert a nyilasok nyomoztak utánam.
Mikor öcsém belépett, s kék szemével
rámnevetett: - Na gyüjjön Eszti néni!
A boldogságtól szinte tébolyultan
borultam ár, és újra kezdtem élni:
- hova megyünk? – A Horthy Miklós térre...
- Jaj, a lányom!... csak elmehetnék érte!
Ott állt Szent Imre, s körben ágyuk ültek,
mint vaskutyák a hercegre vigyáztak.
- Jó célpont ez – mutatott rájuk János –
a bombázó repülők ostromának.
- Na itt a ház, lépjünk be,Eszti néném,
anyám már úgyis szívszakadva várja... –
És akkor két fejkendős, szegény asszony
sírva borult egymásnak a nyakába...
A múltat és a holnapot idéztük:
- Ugye Kati, ugye, hogy mi megérjük?!
7
December volt, de messze még az
ostrom
nálunk Budán, a Horthy Miklós téren.
A keblemben ott lapult egy üvegcse
morfium, ez volt végső menedékem.
Mikor otthagytuk pesti otthonunkat,
hármunk között elosztottuk a mérget:
(Irén hugom az övét már kiitta,
s nem tudtam akkor, él-e még, vagy végzett?)
Egy üveget a lányom vitt magával
így egyezkedtünk hárman a halállal.
Engem szüntelen rémképek gyötörtek:
- Mi van ott fönt a rózsadombi házban?!
Mert ember olyat nem tud kitalálni,
ami akkor megtörtént valóságban.
Aludni vágytam, mindent elfeledni,
ott volt a méreg... lassan inni kezdtem,
és éjt, napot így sokszor átaludtam
valami mély, halálos révületben...
De egy napon a szívem fölsikoltott!
Vérben úszni láttam a Rózsadombot!
Éva hugomnak elmondtam, mit érzek,
s ő csecsemőjét kebléről letette.
- Megyek, megnézem – szólt és ott se volt már,
biciklijét a lépcsőn levezette.
A gyerek sírt! Mi lesz, mi lesz, ha anyja
nem jön vissza?! Iszonyú volt a játszma...
Dermedten vártunk... Csend... majd akna robbant,
belevágott a szobánk főfalába!
Az ablakok tűszilánkokra törtek,
kint nyílt az ajtó, hallottuk, hogy jöttek.
*
És Éva jött... az ajtót nyitva
hagyta,
utána rögtön Mária, a lányom.
Hajadonfőtt, mint aki úgy rohant el,
(e képet mindig magam előtt látom)
és nevetett. (Ismertem e szokását,
e nevetést a bajban és a vészben...)
- Elárultak! Egy csendőrkülönítmény
riadó-autón jött a házba értem...
Én éppen akkor Kürtiéknél voltam,
megláttam őket s mentem, ahogy tudtam.
Megyek lefelé, Éva velem szemben...
én intettem, ő rögtön visszafordult. –
- Elég volt, hogy így lássalak – szólt Éva -,
már tudtam, hogy a dolgod rosszra fordult. –
- ezen az utcán nem szoktam lejárni –
mondta Mária maga elé nézve...
ó, szörnyűség ha nem találkozunk, és
énhelyettem te kerülsz csendőrkézre...
A gyerek sírt, Éva mellére tette...
A gyerek sírt, üres volt Éva melle.
Tűzbe rögtön a Lanszky-papírokkal! –
S Ibolya, Margit elhamvadt, elégett!
Most nem akarom hosszan elmesélni,
lányomból Ulrich Mária miként lett,
de harmadnapra már el is szegődött
a Hűvösvölgyben valahol cselédnek,
s még utoljára... biztonság okából
Évával felső kabátot cseréltek.
Az a vidéki,kopott irhabunda
jó takaró az ismeretlen útra.
Aznap este még szólt a telefonunk,
s ez volt végső beszélgetésünk rajta:
- Anya, te vagy? ... Nem hagytam ott a tárcám?!
szólt izgatottan lányom messzi hangja.
- Itt nem maradt... – Jaj, az iratok, a pénzem!
Kilopták mind a zsúfolt villamosban,
most semmim sincs!... Egy pillanatnyi csönd, és
utána rögtön lázas izgalomban:
- Hallod, anyám?!... Nem hallod? Jönnek. Jönnek.
Nem kell papír! – Az ágyuk mennydörögnek! –
Elhalt a szó, hiába vártam, vártam,
a készüléknek nem volt többé hangja,
de lelkemben szüntelen visszacsengett
a végső mondat lelkesült harangja: -
- Hallod, anyám?! – s mindig hallani véltem,
most már csupán a távolba figyeltem,
nem hallottam a köznapi beszédet,
mert valahol, nem tudom, hol lebegtem...
A téli szél besírt hideg szobánkba...
le kellett menni már a mély hodályba.
S míg a lányomért jajongott a lelkem,
mert képét már füstfelhő eltakarta,
mint magas égen tiszta csillagfényre,
úgy gondoltam távoli szép fiamra.
Nem tudtam én, hogy kint a tűzvonalban
mint katona harcol ezer veszélyben...
s jó, hogy nem tudtam, mert gyönge szívemmel
a szabadulást akkor meg nem érem...
De így megőrzött lelkem vak reménye,
ez volt akkor az anyák menedéke.
8
A pincelépcsők föl a kertbe vittek,
s az volt egyetlen vigaszom, ha este,
mikor a többiek már elpihentek,
lassan lopózva fölmentem a kertbe.
Ott egyedül voltam a csillagokkal,
vagy a téli hold hideg arcát néztem,
amint szélfútta felhők fátyolozzák,
majd kibukkan mögülük ezüstvényben...
A felhők fölé kellett emelkednem,
hogy ezt a lenti sorsot elviseljem.
A pincében – oly közel a halálhoz –
a ház lakói bennünket lenéztek.
Gyanúsak voltunk, suttogóra fogták
hangjukat mikor előttünk beszéltek,
s az utolsók közt is a legutolsó,
az voltam én, láttam, ha észrevettek,
gőgös szemükben a gyanakvó kérdést:
- Mi dolga itt a mi pincénkben ennek?! –
Ha sejtenék, ki ez a szegény asszony!
- Meg ne lássák igazi szemem, arcom! –
Karácsonyra a ház sütött és főzött,
a pince-tűzhely éjjel,nappal égett.
Kati hugom, most még inkább, mint máskor,
gondterhesen a messzeségbe nézett...
Négy gyerekéből odahaza kettő:
- Mi van velük, mi lehet Kecskeméten? –
Kivert kutyák voltunk saját hazánkban:
Hol van a lányom...? Él-e még a férjem? –
Kérdeztem én, de nem felelt rá senki,
a csillagok se tudtak rá felelni.
9
Aztán a magas csillagok honából
leszálltam újra, le a pincemélybe.
Ott ettek, ittak, de mi „menekültek”
mélyen néztünk fazekunk fenekére:
Még egy csöpp zsír, - ó, egyikünk sem éhes,
Évának kell, a szoptató anyának...
De Jancsi akkor krőzusi mozdulattal
ajándékokat osztott a családnak...
- Gyöngyvirágkölni... itt van Eszti néni...
tudtam előre: megörül majd néki.
- Gyöngyvirágkölni...! Gyöngyvirágos erdő!
Ó, gyöngyvirághét Párizs városában!
- Porte bonheur! – Szerencsét hoz – kinálták
harminckilencben, mikor arra jártam.
Ez volt a jelvény május elsejére
a szív fölött, a szerelem virága...
e csöpp üveg,e gyöngyvirágutánzat
emlékeztet most Párizs illatára...
Ó, „Porte bonheur”... Bárcsak szerencsét hozna!
S szívem a győzelem dalát dobogta!
S az áporodott pincelevegőben
a gyöngyvirág erdőillata párlott,
s eszembe jutott: májusban születtem,
a Bakonyerdőn szedtem gyöngyvirágot,
és gyermek voltam, én is gyermek voltam.
- ó, irgalmazzatok a kicsinyeknek!
Torokgyíkban feküdtem.. fuldokoltam...
Emberiség! Most annyi gyermek szenved!
És millió ártatlan kínhalála
bosszút kiált a gyilkosok hadára!
10
Karácsonyéj, szép csöndes éj, csodás éj...
- Ó, „Stille Nacht”!? – csendült a dal szivemben,
amikor én, a pincében legárvább,
megálltam fönt a fehér, néma kertben.
Mint óriás ezüstmadár pihéje,
a puha hó úgy szállt lassan, libegve,
s arcomra hullt, majd végigcsorgott rajta,
mint könnypatak, s rápergett a szivemre...
A messzeségből tompa dördülések...!
- Ó, „Stille Nacht” – tán közeleg az élet!
Ó, csöndes éj! Békesség a sziveknek...
De ez a föld a borzalom hazája!
Mit takarsz el te szűzi hófehérség:
ezüstbárányok mesebeli nyája?!
A pelyhek már mint csillagok keringtek
szüntelenül, kápráztató körökben,
s már mintha én is ott lebegtem volna,
feledve, hogy a mély pokolból jöttem...
- Ó, Stille Nacht! – bolyongok önt a fényben;
kis gyertyaláng csillagok erdejében.
Ó, csöndes éj te lentről fölemeltél,
költőszivem most újra szárnyat öltött,
most messzebbre és még mélyebbre látok,
oda, ahol a vér mindent elöntött...
Kedveseim a messzeség ködében!
S te mindenki, te ismeretlen gyermek,
te anya, ki szülötted visszavárod,
ti katonák, kik értünk verekedtek...
E csöndes éj felétek viszi lelkem.
E csöndes éjben újra költő lettem!
11
Pest már szabad volt régen, és Budának
más részei is éledezni kezdtek,
de rólunk itt a Horthy Miklós téren,
rólunk talán már el is feledkeztek?!
nem féltünk mi a bombázók tüzétől,
inkább e gépek sújtsanak halálra,
mert a nyilasok még a végnapokban,
akkor is jártak emberpusztításra...
Revolverekkel jöttek le a mélybe,
és csupán minket állítottak félre.
A konyhában a katlan tüze égett,
még volt időm beledobni egy verset,
s már jött a házparancsnoknő utánam,
hogy a nyilasok engem is keresnek:
- Csak menjünk, menjünk! Gyorsan, Eszti néni!
s előretuszkolt... ár oda is értem...
épp Éva hugom vallatták, és akkor
nagyot lök rajtam Kati, a testvérem...
A priccsre estem, ő meg a fejemre
a pokrócot hirtelen rávetette.
Feküdtem hát, mint hulla, kiterítve,
s fejtől mellém két újabb nyilas lépett.
Az iratokat vizsgálták, s kezükben
két ravatali, hosszú gyertya égett.
Pokoli kép: mint a „Siralomházban”,
Munkácsy ezt is megfesthette volna:
sötét szinek, gonosz és döbbent arcok,
s két gyertyaszál vet rájuk fényt lobogva...
Éva szemében kék villámok égtek:
néma szavak: - Már nem sokáig éltek! –
A csecsemő sírt anyja karján... s hallom:
- Maga zsidó – ordít a nyilas rája.
- Öregapád! – Csattan föl Éva hangja.
Megdermedtünk: - Most menten kettévágja! –
De nem! A nyilas fölkacag! –Mokány nő,
tetszik nekem! – Hozzám ne merjen érni!
- Hát itt ki fekszik? – S hallom Éva hangját:
- Ez itt csak egy félnótás, öreg néni...
S ekkor, talán az ég szakadt a házra?!
Belekezdtek végre a támadásba!
12
Közel és távol tompa
dörrenések,
fönt a magasban repülők keringtek,
ostromágyuk mélyhangu dördülése,
mintha mordulna száz dühös szelindek!
Keselyűhangu éles vijjogások,
a bombák... bombák! Megremegett a házunk...
s egyre forróbban, egyre tüzesebben
közeledett a megszabadulásunk...
Kendőm arcomba húztam; meg ne lássák
a reszketők szememnek ragyogását.
Még beszéltek a csodafegyverekről:
- Pár nap csupán, és visszaüt a német! –
Ennek a háznak dölyfös őslakói
az oroszoktól eszelősen féltek,
s mikor kitört a várőrség a Várból:
nyilasok, nácik, Hitler katonái...
ujjongtak s újra győzelemben hittek,
de fölharsogtak Sztálin orgonái...
s mintha az ég a földre leszakadna:
bombák zápora zúdult a falakra!
Aznap valaki hírt hozott: lelőttek
egy orosz gépet ott a Horthy téren,
s két fura vénnő nyomban táncraperdült,
mint a boszorkák egy bruegheli képen.
Összefogózva ugráltak, s e tánchoz
csak seprűnyél és bakkecske hiányzott...
de hirtelen megálltak lárva-arccal,
mert a házba megint egy bomba vágott!
Majd, mint az őselemek lázadása:
jött a támadás nagy szimfóniája!
Éjjel németek jöttek a pincébe
s minden átjáró ajtót kinyitottak.
Jöttek-mentek és fönt az ablakokba
gépfegyveres őrséget állitottak...
látszott rajtuk az izgalom, a pánik,
mint akik tudják, nem segít már semmi,
úgy jártak, mint tigris a ketrecében:
föl és alá, de nem volt rés kimenni...
Pest már szabad, s Buda reszketve várta,
hogy fölvirradjon végre szabadsága!
Szent Imre herceg légelháritói
még vakkantottak, s néha fölugattak,
csak úgy, mint falvak kis csahos kutyái,
mikor a megtelt holdra fölugatnak
s vonítnak hosszan, nyakukat meresztve
és farkukat a hasuk alá húzva,
mintha valamit látnának az éjben:
halottakat, vagy kazlakat kigyúlva...
s a magasság, hogy hallgassanak végre,
egy kis mennykövet ledobott a térre.
Rengett a ház, lengett, mint gyönge csónak
a félelmetes tengerár taréján,
az emberek remegve összebujtak...
s a végzetük elé meredtek némán...
De Éva karján édesdeden szunnyadt
a csecsemő, s mosolyra rezdült ajka...
e rengő ház mintha ringatta volna,
mint egy lágyölű óriási dajka...
és mikor a fegyverek elpihentek,
a csönd szavára fölébredt a gyermek.
13
Hányféle csönd van? Erdőkéji csöndje,
és vadvirágos rétek könnyü álma...
De erdők mélyén susogások kélnek,
pattan a rügy fölpittyen egy madárka,
a mezőkön füszálak lengedeznek,
szellő suhan, bogarak szárnya rebben,
s van mélyebb csönd: a halál némasága,
mikor a szív megáll egy bús kebelben...
mikor hiába hallgatod: az óra
nem jár tovább, elpattant a rugója.
De ez a csönd az élet pihegése,
mint egy viharzó éj után a tenger,
mikor habjai végleg elsimultak,
s elömlik rajt’ a mély, hajnali szender...
Ez az a csönd, mikor az anya teste
kilökte terhét s pihenésre ernyed,
a fájdalom kínjai mér elültek,
de még nem harsant sírásra a gyermek...
E pillanat ünnepi némasága
olyan volt, mint a születés csodája.
Így hallgattam ott fönt a néma kertben
győztes fegyverek hangtalan zenéjét.
Fölnéztem az ibolyaszínü égre,
hol a tavasznak láttam messzi fényét,
arcom, kezem hóban tisztára mostam,
s a lelkemet a boldogság tavában...
én űzött vad, homlokom fölemeltem,
és ragyogtam ott a hajnal sugarában.
- Béke csöndje, tedd jobbá a világot...
s megöleltem a fénylő szabadságot!
14
FELSZABADULTUNK!... ÉLÜNK!...
A gyermek már elszunnyadt anyja mellén,
aludt a pince, mikor visszamentem.
Kábult voltam a boldog ámulástól,
s egy rossz nyugágyon végigheveredtem.
Szemem tükrén a bíborfényü hajnal
ragyogott még, de aztán észrevétlen
ráült az álom puha bársonyszárnya,
s aludtam én is,mint a többi, mélyen...
Arra ébredtem: ajtó, ablak tárva,
s a napsugár betör a vak homályba.
A ház lakói mind fölszedelőztek,
vitték a holmit föl az emeletre.
Már csak mi voltunk lent a pincemélyben,
mi „menekültek”, lassan ébredezve:
- Szabad vagyok! -
eszméltem öntudatra...
- Szabad vagyok! – és karomat kitártam...
- Ébredjetek! Fölszabadultunk! Élünk!
Fölugrottam, s mint őrült, szaladgáltam... –
És akkor az elömlő, tiszta fényben
egy katona jelent meg a pincében.
Fiatal volt, karcsú, magas és szőke,
s ránknevetett nagyfehér fogsorával.
A győzelem ragyogott kék szeméből,
látszott, ő is alig bír most magával,
és ismerős szavak csendültek ajkán:
- Mama... Otkolony! – mondta, s felém tartott,
megértettem, s ujjongva elővettem
fejem alól a csúf, fekete szatyrot,
s már nyújtottam neki a gyöngyvirágot:
- Nesze, locsold meg vele a világot!
- Á, otkolony! – Rikkantott örömében,
és fölkapott mint könnyű pelyhet engem.
- mama! Mama! – mondta, ér arconcsókolt
jobbról, balról... én sírtam és nevettem.
-Fiam! Fiam! – suhant a szó belőlem,
s szemem lehúnytam, míg a karja tartott,
aztán letett... újra a földön voltam,
s néztem ezt a sugárzó, boldog arcot...
A gyöngyvirágot rászórta magára,
úszott az illat körötte s utána.
Azután elment, én meg könnybefúlva
a mérhetetlen messzeségbe néztem...
- Hol a fiam, hol,m erre vív csatákat?!
Az én fiam eljön-e egyszer értem?
Őt láttam,s mintha ő szólított volna;
az ő karja dobott föl a magasba...
őt idéztem ez ifjú katonában,
bár szőke volt, az én fiam meg barna...
ő édesanyját csókolta meg bennem,
másra gondoltunk, másra mind a ketten.
*
Ott fönt a tér szikrázó hófehérje
vakított, és emberek jöttek, mentek.
Náci foglyok vonultak hossz sorban,
s amerre néztem, halottak hevertek.
Döglött lovakat boncoltak ott az élők,
nők vijjogtak fölöttük, mint a héjják.
De enni kell, és élni kell már végre,
és mind elvitte az ő martalékát...
A hullákon a láb keresztüllépett,
mindegy, ki volt... senki rájuk se nézett.
Így „védte” meg a Führer Budapestet,
s még mindig vártak „csodafegyverére”.
A parlamenter tiszteket megölték,
s a béke-zászlót betaposták a vérbe...
A föld porával egyenlők lettünk volna,
hogyha a győzők nem szánják a népet,
s így házról-házra vívtak Budapestért,
mígnem leverve megfutott a német...
a maradéka átloholt Budára,
s a hidakat beölték a Dunába.
Ó, szörnyű volt, mikor először láttam
a nagy folyamszéles,meztelen testét,
hídroncsai a vízben térdepeltek,
mintha siratnák karjaiknak vesztét.
Jégtorlaszokat sodort a Duna habja,
és köztük rozzant csónakok eveztek,
feketélltek az emberek a parton,
s az átkelésért arannyal fizettek...
Aki szegény volt, az hiába várta,
hogy átjusson a víz túloldalára.
15
Míg az újszülött
szabadság
lelkem égig röpítette,
valami még sosem érzett
boldogság szállt a szívemre.
Ételt, italt nem kívántam,
csak őt ittam, csak őt ettem,
s mint a szomjas rét fűszála,
harmatától fölébredtem.
Húzott engem magafelé,
megfürösztött tiszta fényben,
most e boldog pillanatban
csak ebből, csak ennek éltem!
Nem akartam tudni másról,
nem akartam látni semmit;
az egész nagy mindenségből
csupán ennyit, csupán ennyit!
Aztán mégis látnom kellett:
fönt a téren ott feküdtek,
a tegnapi „félelmesek”
ott kékültek,feketültek.
Látnom kellett azt a szörnyűt,
s ezt a nagyot, óriásit,
ezt a Mindent, amit itt most
a dicső nap megvilágit.
Talán ő is azért ragyog,
azért jött el februárban,
hogy az újszülött szabadság
fényeskedjék sugarában,
hogy a fény és a szabadság,
amely Egy a lényegében,
láthatón is eggyé váljék
égi-földi ölelésben.
De a szívem nagyot sajdult,
s belémnyilallt: - Jaj, a Lányom!
Amíg én őt meg nem lelem,
nem lesz addig nyugovásom.
Ó, Te tündöklő Szabadság,
vigy el engem őutána.
Szabad vagyok, repülhetek,
nem zárnak már kalickába...
De él-e még? Most már tudom:
véres harcok dúltak arra,
ki védte őt, ki vigyázott
az én árva madaramra?!
*
- Nem bírok már a
szívemmel,
jössz-e Éva megkeresni,!
- Jövök én, csak Pirikémet,
azt kell elébb megetetni.
Sütött a nap, eső szakadt,
tavasz lett a februárban,
de mi ketten már futottunk
csatakosan, térig sárban.
Négy órányi ideje volt
hugomnak a szoptatásig...
Megleljük-e lányom nyomát?
Kicsiny idő ez odáig4
Még a címét, azt se tudtam.
Útbaesik jó barátunk,
aki végső pillanatban
elkommendálta a lányunk.
- Fussunk, fussunk – hol az a ház?
- Itt kell lenni, de már nincsen.
Csak romjai feketéllnek,
nem lakhat már senki itten.
Lementünk hát a pincébe,
s megtaláltuk a bajtársat...
anyja meghalt, ő is beteg,
s fönt a ház? – Telitalálat.
Vigasztaltam, ahogy tudtam,
mindhiába, mennünk kellett,
megvolt a cím: Rhédey utca,
a Szent János kórház mellett.
*
Hosszú az út, fussunk, fussunk...
Sütött a nap, eső szakadt,
hullák, dögök torlaszolták
mindenfelé az utakat,
sárga, zöld és piros lében
fürödtek a foszló testek,
döglött tankok roncsa körül
poshadt vizek megrekedtek.
Most már mi is átléptünk a
hullák fölött: - szörnyűséges!
Fussunk, fussunk, meg ne álljunk!
Jaj, az ember mire képes!
Nagykendőmet levetettem,
csurom víz volt már a hátam:
- Ki látott már ilyen időt,
mint a mai februárban,! –
Sütött a nap, arcunk tüzét
sűrű, meleg eső mosta...
- Messze van még? Messze, messze –
s vitt előre vágyam sodra.
Teherautók jöttek, mentek,
mellettünk csak elrobogtak,
sárral, vérrel, hullalével
minket nyakig bemocskoltak...
s mentünk, mentünk, már a szívem,
tüdőm, lábam alig győzte.
- Meg kén’ állni! de a vágyam
nem engedett, vitt előre!
Eltűnt a nap, és a földre
szürke ködök ereszkedtek...
gondterhelt lett hugom arca:
- Most jár a tej a gyereknek! –
- Fussunk, fussunk még egy verset! –
S elértük már a kórházat:
- Hol van a Rhédey utca? –
kérdezgettünk kettőt, hármat,
egy se tudta megmondani,
a legtöbben meg sem álltak...
hátizsákkal jöttek, mentek,
kiskocsikat huzigáltak
át a hullák rengetegjén,
nem kerültek jobbra, balra,
s egyre inkább szétnyomódott
a zöld hullák teste, arca...
- Irtózatos!... Mennyi halott!
Igen, mert a Vár őrsége
ezt az utat próbálta meg
a várbeli kitörésre,
negyvenezer náci-német..
de már foglyok és halottak,
itt ezen az erdős tájon
rettenetes harcok folytak!
Még futkáltunk, kérdezgettünk:
- Hol van a Rhédey utca?!
Mi történt itt? azt az utcát
senki, de senki se tudja?!
Fölégették, elbombázták,
vagy elnyelte a föld mélye?!
- Menjünk vissza, Eszti néni...
inkább holnap jöjjünk érte. –
Letelt már a négy óra, és
Éva melle megérezte,
hogy a kislány éhes szája
édestejű keblét leste.
Alkonyodott, fázni kezdtünk,
szegény szívem rég nem érzett
ily fagyasztó, ily dermesztő,
baljóslatú hidegséget.
Éva nem mert rám se nézni...
Láttam, ő is rosszat sejtett...
Arra jött egy teherautó,
kéredzkedtünk, s minket felvett.
Szovjet-kocsi, katonákkal,
vígan voltak, énekeltek,
szerencsénk volt, merthogy ők is
éppen arrafelé mentek.
16
Rettenetes éjszakám volt,
rémképekkel viaskodtam:
futok... futok s véges-végig
halott szíveken tapostam!
Se föld, se kő... Mire lépjek?
Egymás hegyé a halottak...
rettenetes... rettenetes!
Ezek tegnap élők voltak!
Futok... futok... nyögést hallok.
- Mama... mama... segíts rajtam! –
Jaj, ez az a szőke fiú,
akinek a kölnit adtam...
Tudom, tudom, ez csak álom,
most láttam őt a Körtéren...
futok... futok... hangot hallok...
- Jaj,e gy kicsi kézre léptem:
- Édesanyám, ne taposs rám! –
Odanézek... hát a lányom!
fölsikoltok... fölébredek...
álom volt csak, álom, álom...
Álom volt csak, szörnyű álom...
de a holtak rámmerednek,
s mindegyiknek van szülője,
mindegyik volt egyszer gyermek...
- Lányom, lányom, édes lányom,
ugye hogy élsz, én kedvesem?
Megyek is már teutánad,
kivet engem a fekhelyem,
megyek, megyek, addig megyek,
míg csak térdig kopik lábam...
nincs életem, nincs halálom,
amíg én rád nem találtam!
*
Fölkészültem a nagy útra.
- Maradj Éva,ne jöjj velem. –
engem addig úgyse láttok,
míg a lányom meg nem lelem.
- Ó, te szegény – szólott Kati,
látszott, ő is rosszat érzett:
- Ebből a sok jajból, bajból
de nagyon kijutott néked. –
Elbúcsuztunk, elindultam
kis szatyrommal a kezemben.
A tegnapi hosszu úton
egymagamban futni kezdtem.
Előttem a szörnyű képek,
de most már nem álmot láttam,
álomnak is borzalom volt,
hát még így a valóságban.
nem akartam látni őket,
mindhiába, látnom kellett...
Az útszéli kopasz fákon
víg madarak csiviteltek,
nem néztem az út sarára,
inkább csak a messzeségbe...
tavaszian mosolygott rám
a magas ég szeme kékje.
Mentem, mentem s nem éreztem
gyengeséget, fáradtságot...
S akkor ott a kórház táján
ismerős hang rámkiáltott.
Elmondtam, hogy mi járatban
bolyongok én itt e tájon,
s tüstént ráállt, hogy ő segít
megkeresni a leányom.
- Rhédey utca? – Nincs az messze –
szólt... azután elhallgatott...
Kicsit később hozzátette:
- Az az utca sokat kapott! –
*
Ott voltunk hát a Rhédey utca sarkán.
Két ember mély, hatalmas gödröt ásott.
- Csak menjünk, menjünk! És már megtaláltuk
azt a helyet... igen, az ötös számot...
Kiégett ház, előtte kint a járdán
hullák feküdtek, át kellett lépni rajtuk,
s végig a kertben... a ház küszöbén is...
jaj, borzalom! Már nem volt szemük... arcuk...
s bent a lépcsőn egy test feküdt keresztbe’...
- Nem,ne tovább! – Rohantam el remegve.
Kis utca volt, és minden ház kiégett,
ott a halál járt, s nem lakott már senki.
Sehol egy ember, csak a sírgödörben
az a kettő, ők tudnak tán’ felelni...
- Jó emberek, a Rhédey utca ötben
szolgált egy lány, talán hallottak róla?
Ulrich Mária szép, kedves barna lányka,
hosszú haját nagy koszorúba fonta...
a lányom volt... és könyörögve néztem...
- Errefelé sokan vesztek el, kérem. –
Ásott tovább... dobálta ki a földet,
én meg a sáros földkupacra rogytam.
Most az ember megállt egy pillanatra,
rámnézett és megszólalt vontatottan:
- Megálljon csak! Emlékszem én egy lányra,
olyanforma volt, amilyennek mondja...
Mi lett vele? azt ne éntőlem kérdje,
nem tudom én, kinek mi lett a sorsa.
S mondott egy címet – próbálja meg náluk,
talán ők tudják, mert itt volt a házuk.
Halvány sugár, reménység pisla
fénye...
s elég volt már, hogy újra fellobogjak.
Dermedt szívembe visszatért az élet,
már volt erőm nekivágni az útnak.
És megtaláltuk azt, akit kerestünk,
tanár volt, szinte áttetsző az arca.
- Igen, ő is az égő házból tört ki,
látta Máriát a többi közt rohanva...
Nyugodjam meg, ő él... megvan a lányom,
ott dolgozik az Előljáróságon.
Valami furcsa reszketés fogott el...
le kellett ülnöm, összerogytam volna...
Milyen egyszerű: élet... halál, s az élők
rátaposnak a védtelen halottra.
- De él! De él! – Ugye hogy él, tanár úr?!
nem tévesztette össze más leánnyal?...
- És az a másik? Ő talán ne éljen!?...
Így küszködtem lelkem zárzavarával...
Aztán a könnyek könnyítettek rajtam,
dőltek szememből boldog áradatban.
Most már nem mentem, de szinte repültem,
mintha szárnyak vitték volna a lábam.
- Hat kilométer volt aznap mögöttem,
s bánatsúlyban hegyek nyomták a vállam.
Ezt mind ledobtam, nem éreztem többé...
s már bent voltunk az Előljáróságon...
Ujjongtak, mikor megismertek engem.
- Igen... igen, ott dolgozott a lányom...
De nem volt nyugta, s nem használt már semmi,
azt mondta: megy az anyját megkeresni.
17
Elbúcsúztam kisérőmtől,
segítségét megköszöntem,
aztán újra nekivágtam;
út előttem, őt mögöttem.
Ma se tudom megérteni,
milyen erő vitte lábam,
mikor majdnem elsüllyedtem
a fekete út sarában,
s mégis szinte fönt lebegtem,
vitt az öröm könnyű szárnyon:
talán mire hazaérek,
ott találom már a lányom.
esteledik, mögöttem már
a mérföldek szaporodnak,
most is, most is itt fekszenek
úgy, mint tegnap, a halottak.
Egyre inkább feketülnek,
oszladoznak a mély sárban,
a legtöbbje nyitott szemmel
néz az égre, néz utánam...
Nem volt senki, nem is lesz már,
ki a szemüket lezárja,
nyitott szemmel, kérdő szemmel
kerülnek a föld gyomrába.
Végre, végre hazaértem!
A nagykapu kulcsra zárva.
Becsöngettem, a házgondnok
jött ki a csengő szavára.
Beengedett, nagyot köszönt,
s mélyen meghajolt előttem...
- Mi történt itt? Úgy látszik, hogy
tegnap óta nagyot nőttem?
- Kati, Kati, nem megmondtam?
maradjak csak Eszti néni,
itt a házban nem akarom
ezt a nevet fölcserélni.
Úgy betakart ez a név,m int
édesanyám nagykendője,
megszerettem Varga Esztert,
nehéz most megválni tőle.
*
Nem volt otthon még a lányom,
de én most már nem búsongtam,
tudtam, hogy él, s így a legfőbb
kínjaimtól szabadultam.
Kati, Éva, János öcsém
velem együtt lelkesültek,
a szabadság tündérszárnya
fölemelte lelkeinket.
Képzeletem úgy csapongott,
úgy cikkázott, mint egy fecske,
nem volt híd, és nem volt csónak;
átrepültem Budapestre,
ott a férjem: költőtársam,
testvéreim, sok barátom...
rózsás köd ült a szememre:
ők is élnek, látom... látom!
Nem lehet, hogy ne éljenek...
- Olyan voltam, minta részeg, -
mámorossá tették lelkem
a leoldott szenvedések.
Könnyű voltam,megifjodtam,
ledobtam vagy tíz esztendőt;
- alighanem le kell tennem
ezt a meleg horgolt kendőt. –
De addig nem, míg a tavasz
mosolyával le nem csalja,
úgy ölelt át ez a kendő,
mint jó anyám védő karja.
- Ne félj, Kati, nemsokára
ti is mentek Kecskemétre...
Nincs még vonat?Fölkaptok a
pegazusom szekerére!
*
S mialatt a történelem
vihara dúlt körülöttem,
én, akár egy mesebeli
szegényasszony, mentem, mentem.
Ó, mennyien bolyongtak így
anyák, apák, fiúk, lányok,
akik egymást elvesztették,
szétrobbantott kis családok,
akik egymást soha többé
nem ölelik, nem is látják,
akik eltűnt kedvesüknek
még a sírját sem találják.
Nem lelhetik, mert belőlük
nem maradt mit eltemetni,
akna tépte őket széjjel,
vagy a Duna vitte messzi,
vagy valahol idegenben
porladoznak jeltelenül,
mintha nem is lettek volna,
poruk porral összevegyül,
fekete füst alakjában,
mint a felhők, gomolyognak,
majd esővé sűrüsödnek,
és a földre ráomolnak.
Csak az anya, csak az asszony,
csak a kedves sír utánuk,
ők őriznek még egy képet:
ez a fiuk, ez a lányuk,
ők látják még képzeletben,
s hallják azt a drága hangot,
mint egy már elérhetetlen,
nagyon távoli harangot.
S mialatt a történelem
vihara dúlt körülöttem,
s leányomat megkeresni
harmadnap is mentem, mentem...
szívemben már dallá érett,
ami történt, amit láttam...
csak az az egy hiányzott még,
hogy őt két karomba zárjam! –
18
Jó olvasóm, ki eddig elkisértél,
s vélem a poklok útjait bejártad,
aki talán magad is viaskodtál,
hogy visszaharcold elrabolt hazádat,
talán te is bolyongtál botladozva
csapdák között,mély vermekbe zuhanva,
mikor csupán a messzi csillagokból
hullt sápadt fény az úttalan utakra...
Jó olvasóm, most jöjj velem és lássad,
amint egy szív újra életre támad.
Hogy harmadszor is útrakeltem érte,
éreztem: most már nem járok hiába,
s mentem egyenest, tétovázás nélkül,
(mily prózai) az Előljáróságra.
Onnan tüstént egy rendőrt küldtek érte
a Széher útra, ott lelt menedéket
s jó szíveket egy baráti családnál,
mikor a Rhédey utca már kiégett...
s elgondoltam, az élet nagy csodái
mily egyszerűek, nincs rajtuk mit csodálni.
Hát benyitott, előttem állt a lányom!
Megállt, rámnézett, s nem hitt a szemének.
(Ott az hírlett: az egész Horthy körtér
por és hamu, mindenki odaégett.)
Ezért nem indult engem megkeresni,
félt szembenézni azzal, ami várja.
És most... és most holtnak hitt édesanyját
- hihetetlen! – teljes épségben látja...
Anyám...! Akkor hát Éviék is élnek?! –
Csak intettem... s a könnyeink beszéltek.
Mit éreztünk? Szinte
leírhatatlan.
Sírtunk, nevettünk, s közben egymást néztük:
lába csupasz volt, és az irhabunda
térdnél átlőve! – Két tűz között égtünk –
így mondta ő -, s én még szerencsés voltam,
hogy a golyó nem járta át a lábam...
Akkor narkózis nélkül operáltak,
én ott egy ilyen lábműtétet láttam...
de amikor a lángokból kiértünk,
a szemköztről valaki intett nékünk.
Szovjet katona hívott a kezével,
nehogy a nácik torkába rohanjunk.
Ők adtak aztán menedéket nékünk,
és enni is, megosztották falatjuk.
Jó emberek, a gyereket imádják.
- Én is tudom – feleltem -, hiszen láttam,
a csecsemőt mily áhítattal nézték,
és anyjukat tisztelik az anyákban...
Egy katona – ezt soha nem felejtem –
mamának hívott, s arcon csókolt engem.
Együttmentünk aztán a Széher útra,
ott több család lakott sok kisgyerekkel,
Kökényék, régi, kedves jó barátok,
s együtt örültek az én gyerekemmel,
annak, hogy élek –mennyit aggódtak értem...
aztán a lányom apját emlegette...
- Most már, hogy mi így megtaláltuk egymást,
majd csak valahogy átvergődünk Pestre,
s megkeressük... de jaj, ki tudja, él-e?
Kétség s remény közt gondoltunk szegényre.
*
Ezen az estén nem tudtunk betelni
a legcsodásabb csodával, hogy élünk!
Csak hadd fusson az óra mutatója,
nekünk most a jövőt kell megbeszélnünk,
a holnapot, de nem volt semmi kétség,
hogy érdemes volt megszenvedni érte...
s előttünk állt a boldogító élet,
most a szívemből dalolhatok végre!
De hogyha kell, hát ásunk, vagy kapálunk,
és, hogyha kel, hát vasat kalapálunk!
Nem voltam én se vén, se lusta, gyenge,
még egy hegyet is odébb vittem volna.
A szabadság: az új, megtalált élet
erőmet a végtelenig fokozta.
Új gondolatok forrtak, égtek bennem,
s már jött a ritmus, jött a vers zenéje...
Lányom csak ámult, mert mikor elváltunk,
úgy látszott, hogy szegény anyjának vége...
Igen, mert akkor morfiumot írtam,
hogy azt a szörnyű életet kibírjam.
Nem volt türelmünk most már ott maradni,
s másnap reggel elindultunk hát ketten.
Amint megyünk, egy bajtárs felesége:
Thury Gizi jön éppen velünk szemben.
Az ő férje Jánossal volt lefogva,
s már vesztőhelyre szállították őket,
mikor hatalmas légitámadás jött,
s megszökhettek, hála a repülőknek...
De Dávidot és Kelényit megölték,
nem érték meg a szabaditók jöttét.
*
Öröm és bánat így rohant meg minket,
így hallottunk életről és halálról.
Dávid Tamást láttam most képzeletben,
oly ifjú volt, s most anyja, apja gyászol.
Még húszan estek el a mozgalomból
(Sándor Emilt nem szabad elfelednem),
megütköztek a náci túlerővel,
s hősi halált haltak a küzdelemben...
De Istók él, és gyógyítja a népet...
ömlött a fény, pezsgett és forrt az élet!
Egyik szemem a holtakat siratta,
a másik meg az új tavaszért lángolt.
Mentünk... Mentünk... madarak énekeltek,
s a pocsolyákon fénysugár viháncolt.
A hullákon zöld legyek lakomáztak,
smaragdos hátuk tündökölt a fényben,
a bogarakra madarak vadásztak:
élet s halál viaskodását néztem...
de túláradt a lét zenéje bennem,
oly hatalmas volt, s oly legyőzhetetlen!
Boldog voltam, s éreztem ugyanakkor,
hogy szinte bűn örülni most a létnek.
Még nem tudtam, hogy bátyám is megölték,
s az eltűnt társak vissza sose térnek,
a pesti part még nem beszélt felőlük,
hídkarjai nem nyúltak át Budára,
mintha egy tenger áradt volna köztünk:
a történelem széles óceánja...
a hidakkal egy korszak dőlt a mélybe!...
és minden szív sóvárgott már a fényre.
Csak mentünk, mentünk kezünk egybefonva,
hogy soha többé egymást el ne vesszük.
Jött egy autó víg szovjet katonákkal,
intettünk nékik és fölkéredzkedtünk.
Velük már szinte repültünk hazáig,
a nagy motor a mérföldeket falta,
s a „mamát” – engem -, amikor odaértünk,
lesegített egyik katona karja.
Lányom lebillent, mint egy könnyű lepke,
s elköszöntünk még hosszan integetve.
Otthon nevettünk, sírtunk örömünkben:
- Hát megvagyunk! Hát mindahányan élünk!
Kati hugom paprikás krumplit főzött
megünnepelni boldog hazatértünk.
Asztalnál ettünk, szinte áhítattal,
dicsőítve az áldott szabadságot...
és ekkor Jancsi (amit eddig rejtett)
előhozta a régi, nagy plakátot:
- Na itt a verse, Eszti néném, látja?!
A szén alatt volt, jól vigyáztam rája. –
„Ne lőj fiam!” Öles betűkkel nyomva!
S én őrült akkor ezt magammal hoztam!
- De jó, hogy megvan – mondta rá a lányom -,
mert Kürti mama tűzbe dobta nyomban
minden írásod, amit addig rejtett, -
szerencse volt, mert újra mentek értem...
vallatás közben átlőtték a karját,
s Balogh Lászlónét, aki ott volt éppen
véletlenül, őt vitték el helyettem
hiába sírt, hogy sose látott engem.
- Megborzadtam mondta
tovább a lányom -,
mikor Kürtiné mindezt elsorolta.
és énmiattam gyötörték meg őket:
belémnyilallt: - Ha ott találtak volna!
Álmomba’ még átélem azt a percet...
de vége már! Letűnt a szörny világa,
elmúlt a múlt: most a jövőbe nézünk,
a tavaszba, a fénybe, napsugárba...
s lányom szemé két nehéz könnycsepp fénylett:
könny és mosoly... így kezdődött az élet.
19
Sok lenne már, ha mindent elbeszélnék,
hiába írnék száz verset is róla,
valamit még akkor is kifelednék,
hiszen tíz évünk pergett le azóta.
Még elmondom, hogy Budafokról végre
a Ponton-hídon jutottuk át Pestre,
futott velünk a zsúfolt teherautó,
hangoskedvű munkások ültek benne...
Március volt, látom a régi képet:
a romok közt már lüktetett az élet.
A „Tisza Kálmán” téren mi leszálltunk,
ott volt a Párt,besiettünk egy szóra.
ott már a boldog kezdetet találtuk,
pezsgett az élet csodás indulója...
Aztán gyalog nekivágtunk az útnak.
Fölkutatni szegény párom, de merre?...
s Michnayéknál végre megtaláltuk,
de alig volt már csöppnyi élet benne...
Michnay László aztán elmesélte:
házuk előtt talált rá a szegényre.
Oda vánszorgott, ahonnan elindult
zsebében a Michnay papírokkal.
De most a testét sebek borították,
mint egy vén Jób, olyan volt már valóban.
Michnayné ápolta és etette,
de akkor már ez se segített rajta,
megtört szeme a messzeségbe nézett,
s mint száraz ág, oly vékony volt a karja...
a sok szenvedés végképp meggyötörte,
úgy látszott, már elvesztjük őt örökre.
Michnay László sírt is nézett néki:
ott volt közel a Petőfi-ház kertje...
De hogy megjöttünk, s minket élni látott,
a boldogság őt is éltetni kezdte.
Nem mondom itt el hősi küszködését,
hadd írja majd meg ő egy költeményben,
hisz élünk még és annyit írhatunk még!...
ezért hát most e hosszú dalt bevégzem...
Minden szavam a hősöket dicsérje,
s halottainkat könnyem elkisérje.
20
EPILÓGUS
Ezerkilencszáz-ötvenötöt írtunk:
mikor megírtam ezt az igaz verset.
Már régen hordtam dallamát szívemben,
cipeltem, mint anya a drága terhet.
- De meg kell szülni, le kell írni végre! –
ó, hányszor véltem, itt a pillanatja,
s nem jött az ének, szívem összezárult,
még gyenge voltam ily nagy viadalra.
A tollam sírt, szeméből dőlt a ténta,
s könyörgött: hagyjam végre megpihenni!
Papíromra sötét foltokat ejtett,
hogy az írást ne betűzhessek senki.
És bennem is viaskodott a szándék:
az érzelem, a szellem és a forma...
hogy is faragjam ezt a sziklatömböt,
miként véssem időtálló szoborba?!
Ily kínok és ily kétségek gyötörnek,
míg végre jött, hogy írni kényszerültem,
mint alázatos krónikás, az évek
mély tengerében újra elmerültem:
tíz év, de nem! száz is, arasznyi távol
tegnaptól máig... mért kell visszanéznem?!
A tollam sírt, fekete könnyet ontott,
s akkor a dalt szívem husába véstem.
Hát zengj, szivem, mint országutak fája,
ha ághúrjain szelek orgonálnak!
Csak zengd a dalt, amit a szél szavával
zúgnak feléd a messzi világtájak...
Mi célja lenne most már életednek,
ha nem a dal, hogy némák helyett zengjed...
Porló szivek szavát lángolja ajkad,
s a győzedelmes békét énekeljed!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése