Kisfaludy Károly: Mohács

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
   Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
   S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
   Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
   Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
   S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
   Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
   A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
   Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
   Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
   Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
   Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
   Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
   Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
   Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
   Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
   S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
   Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
   Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
   Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
   Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
   Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
   S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
   Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
   A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
   S a feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
   És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
   A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
   Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
   Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
   Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
   Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
   Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
   S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
   Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
   Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
   Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
   Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
   Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
   S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
   S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
   Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
   Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
   S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
   Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

Az 1810-es években kibontakozó, majd a 20-as években megerősödő magyar romantika irodalmában uralkodó téma volt a nemzeti történelem. Különféle műfajú költemények, prózai művek, színdarabok idézték fel, többnyire az ősök nagyszerű tetteit magasztalva, a hajdani dicsőség tovatűntén keseregve. Az ilyenfajta művek nagy többségét és saját költészetének színvonalát is jelentősen felülmúlja Kisfaludy Mohácsa.

        A vers az Aurora című irodalmi zsebkönyv 1825-i kötetében jelent meg Elégia címmel. Az ókori görög irodalomban a disztichonban írt verseket nevezték elégiának, később a múltat csendes szomorúsággal, beletörődő elmélkedéssel felidéző, gyakran megnyugvással vagy bizakodással végződő költeményeket illették ezzel a meghatározással. A múlt felidézése elbeszélő részletek beiktatásával jár, szokás ezért az elégia helyét a líra és az epika határterületén kijelölni. Versformaként jobbára megmaradt a disztichon, de még formában is írtak elégiákat. A Mohács oly mértékben megfelel a műfajnak, hogy amikor még rendszeres poétikát tanítottak a középiskolában, ezen mutatták be.

        A Mohácsban a hajdani csatatér látványától megilletődött lírai hős szólal meg. A költemény uralkodó idősíkja ennek megfelelően a múltidéző jelen. A felidézett múlt nem maga a csata napja. Arról szinte csak négy sor szól a csatatérnek az első két sorba foglalt megszólítása után, de az sem a történteket adja elő, hanem a megszemélyesített „zordon Enyészet” műveként érzékelteti a pusztítást, a pusztulást. A „ büszke vezér”, Tomori már a sírban fekszik, a vesztett csatából menekülő király haláltusája látomásszerűen tárul fel. E kélt „főszereplő” végzetének fölvillantása közé a névtelen áldozatok áttétele4sen, hatásában bemutatott sorsa ékelődik epikus megjelenítésben. Szép hasonlat érzékelteti itt a bajnokok halálának messze ható következményét: „A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen, / Dőltében viruló ágait így temeti.”

        Meg kell állnunk Tomorinál meg a királynál. Egyikükre elbizakodottsága miatti vád sújt, másikuk szánakozást kelt fiatal korával. A Tomori elleni vád, ha a költemény születése idején még hangoztatták is, alaptalan. Kalocsai érsekként az ország déli részének védelme, a török elleni harc vezetése volt a fő feladata, s ezt derekasan teljesítette. A fővezérséget kényszerből vállalta, az elhamarkodott ütközetet ellenezte, hibájául csak az róható fel, hogy végül engedett a meggondolatlanul azonnali támadást követelő haditanácsnak. A „rettentő sorsu” ifjú királynak nemigen volt tekintélye az egymással vetélkedő főurak előtt. A mohácsi csata idején éppen csak betöltötte huszadik évét.

        Mind a Tomoriról, mind a királyról szóló rész az elégiákra jellemző megnyugvó, kiengesztelő sorral zárul: „A békítő sír enyhe takarja porod”; „Szendergő porodat béke lebegje körűl!”. A megmásíthatatlanba való belenyugvást sugallja a kedvesét elveszített leány sírjának képe is: „Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő, / S a hűség csendes angyala őrzi porát.” Nem kelt azonban megnyugvást, sőt inkább az utókor elleni vádként hangzik, hogy a csatatéren elhantolt vitézek nevét „a feledékenység éje borítja”. A Zalán futása előhangjának „éji homályát” és a „bús feledékenység koszorútlan alakját” juttatja eszünkbe az idézett kép, meg az elesettek panaszát Kölcsey Mohács című emlékbeszédében: „hol ezrenként hullánk el, sírhalmainkra nem vetsz tekintetet.”

        Mintegy a feledékenység enyhítéséül, cáfolatául folytatódik ott a költemény a hajdani csatatéren nyáját legeltető pásztor és a rajta áthaladó utas alakjának fölvillantásával. A pásztor nem tudja ugyan, kinek a sírja fölött fakad dalra, de éneke ösztönösen borús lesz, az utas pedig szomorúan gondoskodik az emberi sors bizonytalanságán.

        Érdemes itt is rövid kitérőút tennünk, ezúttal a pásztor kedvéért, akiknek ebben a költeményben csupán négy sor jutott. Kölcsey imént idézett emlékbeszédének fontos gondolata, hogy a nemzeti történelem „öröm- és búnapjait” nemeseknek és jobbágyoknak egyformán kellene megünnepelniük, mert „hol a paloták őse győzött vagy halt, ott győzött és halt a kunyhók lakójának őse is”. Keresztury Dezső a Mohács elemzéséhez jogosan csatolta Kisfaludy 1829-i Mohácsi dalának idézését, mert abban mintha a Mohács pásztora szólalna meg a népdalok egyszerű hangján, de már történelmi ismeret birtokában.

        A Mohács hang- és hangulatváltását az „El, ti komoly képek!” kezdetű sorban szokták látni, s teljes joggal. Megelőzi azonban ezt tizenkét sorral előbb a „Hajh!” felkiáltással vagy inkább felsóhajtással kezdődő, nem kevésbé fontos hangváltás. A többnyire csendes vagy elcsendesülő szomorúságot keményebb hang váltja itt fel, az eddig jobbára csupán részvéttel szemlélődő lírai hős a nemzeti közösség nevében vádat emelő, ítéletet mondó személyiséggé válik. A mohácsi tragédia igazi okát így nevezi meg korának szóló figyelmeztetésként is: „visszavonás” (ma viszálykodásnak mondanánk), „durva irígység”. Ebből fakad a keserű felismerés: „Nem! nem az ellenség, ön-fia vágta sebét”. Ne higgyük, hogy költői túlzás, ami itt vádként, ítéletként elhangzik! Antonio Burgio pápai követ ezt írta az ország Mohács előtti állapotáról: „Ha Magyarországot a veszélyek örvényéből három forint árán ki lehetne menteni, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná”.

        A költemény teljes fordulatát azután valóban az utolsó hat sor hozza. Itt is az aktivizálódott lírai hős beszél, de már biztatva nemzetét. Az „Él magyar, áll Buda még!” hamar szállóigévé vált, Széchenyi is idézte naplójában. A csüggesztő múltból a jövő felé való fordulás mintegy az ő programját előlegezi, az öt évvel későbbi Hitel záró sorait: „A múlt elesett hatalmunkbul, a jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminiszcenciákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; - én azt szeretem hinni: lesz!”

        A Mohács kezdő sorpárjának csekély, de annál jelentősebb változtatású ismétlése a záró sorpárban a Himnusz meg a Szózat kezdetének és végének módosult összecsengésére emlékeztet. Itt azonban nem nyomatékosításra szolgál a módosított ismétlés, mint azokban, hanem a teljes fordulat kifejezésére. „ „gyásztér” „a béke malasztos ölében” virulással biztat, a „nagy temető” már csak „hajdani sír”.

        E rövid áttekintésből is látható, hogy a költemény szorosan összetartozó, egymástól mégis elkülönülő részekből áll. Az első hat és az utolsó tizennégy sor (a „Gyászemlékü vidék!” megszólítástól) adja a keretet, az utolsó tizennégyet megelőző négy sor az összegező, figyelmeztető tanulságot. Nyolc sor jut a közbülső rész elején Tomorinak, tizenkettő a végén a királynak. A költemény legnagyobb része a névtelen áldozatokkal és gyászolóikkal meg a sorsukat ösztönszerűen vagy gondolatban átélőkkel foglalkozik. Keresztury már említett elemzését idézve: „a költő a dúlás forgószelében elsodort emberek sorsának részvevő szemléletében érzi igazán otthon magát”.

        A költemény borongó, elégikus alaphangját különféle stíluselemek színesítik. A megszólításokhoz (Mohácséhoz, Tomoriéhoz, a kegyalaknak nevezett királyéhoz, a „gyászemlékü” vidékéhez) retorikus stíluselemek, felkiáltó mondatok csatlakoznak. Az elbeszélő részeket is megszakítják erős líraiságú, megrendülést érzékeltető felkiáltások és kérdések. Lágyabb lírai részvétet, belenyugvóbb szánakozást fejeznek ki a finom hangulatú jelzős szerkezetek, például „Élte kies tavaszán”, „az öröm lágy öle”, „a távol lenge köde”, „a hűség csendes angyala”. A csatatéri halál borzalmát az élet korábbi derűjével való szembeállítás fokozza: „Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé, / Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.” Emelkedett, ünnepélyes hangulatot keltenek a költemény megszokottól eltérő stíluselemei: nem vagy kevéssé meghonosodott nyelvújítási szavak, például érzet, hírli (hírül viszi), lángít (lángra gyújt), viharoz; a nyelvújítás korára jellemző szóösszetételek és jelzős szerkezetek, például hősárnyék, hőspor, kegyalak, nagylét, tűzmén; rendzavaró hév, riad csatavész, szendergő por. Hasonló hangulatot árasztanak a tömör s emiatt nem könnyen érthető kifejezések is: „Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted”, „sínli szokott terhét tűzménje”, „kénye vadon dúltán” stb. A többes számú birtokos jelző utáni többes jelű birtokszó („seregink holttetemikre”, „paripák vasszegü körmök”) régiességével szintén a köznapitól eltérő nyelvhasználat ünnepélyességét sugallja. Hozzájárul a költemény emelkedett hangulatához a klasszikus versforma is.

        Mint Horváth János írta, „e szép elégia mintegy új hőforrássá vált a további hazafias költészet számára”.

OROSZ LÁSZLÓ

KISFALUDY KÁROLY (1788-1830) író, költő. Dunántúli birtokos nemesi család fia, a költő K. Sándor öccse. Apjával való ellentéte miatt szakított osztályával is. Hét évig volt katona, majd festészettel és irodalommal próbálkozott. 1819-től drámáinak színpadi sikerei végleg elkötelezték az irodalomnak. 1821-től szerkesztette az Aurora című irodalmi zsebkönyvet, maga köré gyűjtötte a fiatal írókat, Pestet a magyar irodalom központjává tette. Több műfajban volt kezdeményező szerepe. A magyar romantika első nemzedékének vezéregyénisége.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 113-117. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)