Ezóta az esemény óta sok esztendő múlott el. Belekerültem az "Élet" szigorú iskolájába, mely a tudatlan, tapasztalatlan diákból férfiúvá érlelt. Sok-sok fáradsággal, nélkülözéssel teli év van mögöttem, melyek alatt gazdag tapasztalatokat szereztem. De ami mindennél többet ér, ezek alatt a kalandos évek alatt nyertem meg Winnetout barátomul, ezt a pompás férfiút, akinél delibb, tökéletesebb és jobb embert nem hord a föld.
Ezzel a nemes indiánnal jártam be Rio-Pecoson át Texast és az egész indián területet, ahol a vad törzsek, mint Winnetou jó barátját ismertek és féltek. Ott vettem fel az Old Shatterhand nevet és ott tanulták meg az emberek Winnetou nevét és Old Shatterhandét együtt emlegetni.
Ezek a mi együttes barangolásaink sok beszédre adtak okot. Voltak, akik azt gondolták, hogy kihasználom Winnetou barátságát és megszerezem általa azt a sok aranyat, melyet az indián vidéken még nagy számban lehet találni. A fehérek között az a tévhit van elterjedve, hogy az indián egy egész sereg olyan helyet ismer, mely még kiaknázatlan, de ha tüzes vassal fenyegetnék, akkor sem árulná el ezeket a rejtekhelyeket. Tény, hogy rengeteg aranyat rejtegetnek folyóik és nem egyszer volt alkalmam Winnetouval valóságos kincses gazdagságra így ráakadni. De az aranyakat sohasem tartottuk meg magunknak, mert mindig találtunk olyan embereket, akik segítségünkre rászorultak.
Nekünk nem kellett a kincs, csak éppen annyi pénzt tartottunk meg magunknak, amennyire szükségünk volt. Nem a kincskeresés hajtott engem a vadnyugatra, hanem Winnetou iránt érzett nagy-nagy szeretetem és az érdeklődés mellyel ez idegen föld és nép iránt viseltettem.
A vörös indiánok között sok olyan híres törzs van, akikhez valóságos dicsőség hozzátartozhatni. Ilyen törzshöz tartozott Winnetou is, akinek számos őse volt már törzsfőnök és aki maga is népének vezére volt. Valamennyi alattvalója lelkesedett érte, amin én éppenséggel nem csodálkoztam, mert ezt a nagyszerű férfiút egész különös képességekkel áldotta meg a sors. Emberszerető volt és igazságos okos és előrelátó, azonkívül csodálatosan kifejlett érzékszervei voltak. Olyan kitűnő hallása volt, hogy a legcsekélyebb nesz sem tudta elkerülni figyelmét és gyakorlott éles szeme különös képességgel bírt a nemes érc fellelésére.
De amint mondottam, Winnetou ezt a csodálatos képességét csak nagyon ritkán használta ki önmaga számára. A vadnyugaton vadászattal szerezte meg a mindennapit, csak olykor-olykor, ha a "civilizált" világba kívánkozott, akkor volt szüksége aranyaira.
Én körülbelül ugyanígy voltam vele, mint ő. Ha civilizált helyeken jártam, meg tudtam élni keresetemből, melyre könyveim és közkedvelt cikkeim révén tettem szert. Mint Old Shatterhand hírlapíró, divatos nevem volt a hírlapirodalomban. A vadnyugatról szóló leírásaimért versengtek a kiadók.
Ezúttal Winnetounak törzsével voltak elintézni valói, nekem pedig különböző kiadóimmal, miért is rövid időre elszakadtunk egymástól, de találkát adtunk egymásnak St. Josephben, a Hannibál vasút nyugati végállomásán, hogy aztán újult erővel és friss kedvvel vágjunk neki a Missisippin át keletnek, mely ezúttal utazási célja volt barátomnak.
A megbeszélt időnél valamivel hamarabb érkeztem St. Josephbe és miután ott mindenki már túlságosan ismert és vagy kíváncsiságával, vagy pedig tolakodásával túlságosan zaklatott, elhatároztam, hogy Westonba menekülök előlük. A szállodásnak - titoktartás mellett - persze elárultam tartózkodási helyemet és kértem, hogy Winnetout oda küldje utánam.
Westonban - hál Istennek! - nem ismertek rám, azt azonnal észrevehettem, mert a vendéglőben, ahová betértem, éppen rólam beszélt egy fiatal, körülbelül 27-28 éves pincér a gazdájával.
- Mylord - mondta a pincér és egy újságlappal hadonászott izgatottan -, tetszik tudni, mi áll ebben a lapban? Hogy Old Shatterhand St. Josephben van!
- Old Shatterhand?
- Igen. Oh mylord, adjon nekem szabadságot egy fél napra. Nekem látnom kell őt s beszélnem vele.
- Ugyan kérem, mi jut eszébe!
- Nem nyugszom addig, míg nem beszéltem vele. Kérni fogom, könyörögni fogok neki, hogy ajánljon be Winnetounak is és vigyenek el magukkal következő utazásukra.
- Fiatalember - mondta a vendéglős, mialatt én nyugodtan tovább ettem, mintha ehhez a beszélgetéshez semmi közöm sem lenne -, fiatalember, verje ki fejéből ezt a kalandosság utáni vágyakozást. Örüljön, hogy olyan jó állása van itt nálam, ahol olyan sokat kereshet.
- Bocsásson meg, mylord, de nekem okvetlenül beszélnem kell Old Shatterhanddel!
- Ma este táncmulatság van itt, én önt nem nélkülözhetem, menjen át holnap. Bár igazán nevetségesnek tartom vállalkozását. Mit gondol, ha Winnetou és Old Shatterhand mindenkit magukkal vinnének, akik útitársukul felajánlkoznak. Bosszantó és nevetséges!
Szegény fiú szomorúan hajtotta le fejét, amint ránéztem, részvétet éreztem iránta, aztán hirtelen átvillant agyamon a gondolat, hogy ez talán valamilyen tanult ember, aki csak átmenetileg pincéreskedik, Amerikában ez gyakori eset. Hány orvos volt pincér pályája kezdetén!
- Hiába menne át St. Josephbe, uram - mondtam ekkor a pincérnek -, Old Shatterhand már nincs ott.
A szegény fiú lángvörös lett az izgalomtól.
- Honnan tudja, mylord! Ismeri őt talán?
- Úgy mint sajátmagamat.
- No de ilyet! Szóval nincs már St. Josephben. Vajon hol van?
- Azt ő tudja egyedül.
- Oh uram, hallgasson meg engem, a nevem Rost Herman és itt tanultam Amerikában az orvosegyetemen. Orvos vagyok és ellenállhatatlan vágyam van az indián fajnak egészségügyi szempontokból való tanulmányozására. Azért jöttem ide és vártam a jó alkalomra, mert ez a határhely, ahová Winnetou és Old Shatterhandnek okvetlenül el kell jönnie. Meg akarom kérni, vigyenek magukkal a vadnyugatra.
- Mindenesetre egészen más szempontból ítélem meg most az ön dolgát, mióta tudom, hogy orvos - mondtam neki -, de azért nem nagyon biztathatom, hogy reményei teljesülnek. Különben is úgy tudom, hogy ezúttal Winnetou keletre szándékozik menni.
- Keletre! Oh Istenem! De bárhogy is van, mylord, könyörgöm, ajánljon be Old Shatterhandhez.
Ebben a percben megzavartak. Egy feketébe öltözött, leborotvált képű, papkülsejű ember állt meg az asztalom előtt. Szemét áhítatosan emelte az ég felé, kezében pedig egy kis kézitáskát tartott.
- Ez egy prayerman - magyarázta a kis pincér -, így nevezik Amerikában azokat a férfiakat, akik szent zsoltárok és imádságos könyvek eladásával foglalkoznak és az embereket a templomba járásra és imádkozásra buzdítják.
A szent ember kinyitotta táskáját és egy marok írást vett ki belőle nekem. Mintha imádkozna, néhány szót mormolt és kezét áldólag emelte fejem fölé.
Nekem ez a férfi nem tetszett, hiszen üzletszerűleg űzte a vallásosságot, de hogy megszabaduljak tolakodásától, vettem tőle huszonöt centért egy füzetkét. A füzet címe ez volt: "Karácsonyi versek".
A prayerman dühös pillantással mért végig.
- Többet nem vesz?
- Köszönöm, nem.
- No, a takarékossága nem jól fog kamatozni az úrnak a túlvilágon.
Bosszantott rendreutasítása, de nem szóltam semmit. Amint kinyitom a kis könyvet, mi ötlik szemembe először is, az a versem, melyet diákkoromban írtam:
Az emberek megváltója
Megszületett immáron,
Békesség lesz, boldogság lesz
Ezentúl a világon.
Képzelhetik meglepetésemet!
Mikor végre magamhoz tértem, megkérdeztem a prayermant, hogy jutott ehhez a vershez.
- Egy szentéletű asszony adta ide nekem, aki állandó vevőm és itt lakik Westonban, Hillerné a neve - mondta az álszenteskedő és elém tartotta újból árukészletét.
- Ismeri a vers szerzőjét? - érdeklődtem tovább.
- Hogyne. Egy közönséges aljas gazember írta, egy lótolvaj, aki akasztófán végezte életét. De úgy járjon mindenki, aki szent írásokra sajnálja a pénzt.
A düh úrrá lett felettem, megkaptam az álszenteskedőt és alaposan megráztam.
- Hazudsz, gazember! Minden szavad hazugság. És egy ilyen meri szájába venni Isten nevét. Ki veled, te csaló, bitang.
Kidobtam és utána hajítottam írásait. A vendégszoba többi vendégei szótlanul, csodálkozva nézték végig ezt a jelenetet.
Magamhoz hívtam a kis pincért, aki úgy látszik azt hitte, hogy a prayerman további sorsáról akarok érdeklődni, mert kérdezés nélkül mondta:
- Bement a szobájába, kérem.
- Nem érdekel, azt mondja meg, ismeri Hillernét?
- Igen,
- Itt lakik Westonban?
- Igen, a fiával. Férje prémvadász és sokat van a hegyek között, egészen be kell hatolnia a vadnyugatra. Az indiánok úgy látszik tisztelik, mert harci nevet adtak neki.
- Hogy hangzik az a név?
- "Nana-po", de hogy mit jelent, én nem tudom.
- Igazán? És Hiller sem árulta el senkinek?
- Nem, furcsa, szófukar ember az.
- Hiller úgy látszik az utahokkal, vagy a sosonokkal van jó barátságban, mert Nana-po ezeknek a nyelvén jelenti azt, hogy "bátyám". Miután azonban az utahoknál ritka a prém, úgy valószínűbb, hogy Hiller a sosonok barátságát bírja. Ez az indián törzs nagyon tisztelheti, ha kitünteti a Nana-po névvel.
- Uram - mondta csodálkozva a pincér -, hogyan tudja ön mindezeket? Kihez van tulajdonképpen szerencsém?
- Mayer a nevem - mondtam gyorsan, igazi családi nevemet, a Mayt így meghosszabbítva.
Felálltam és kimentem a vendégfogadó elé. Hillerné érdekelt. Hogyan jutott a versemhez? Hogy nem amerikaiak Hillerék, azt hallottam, honnan jöttek hát ide? Csak talán nem...?!
Nekiindultam, hogy megkeresem őt és véget vetek minden bizonytalanságnak.
Egy csinos kis házhoz utasítottak. Ebben laktak Hillerék. Az előkertben egy asszony foglalatoskodott a rózsatöveknél.
Köszöntöttem őt.
- Hillerné asszonyhoz van szerencsém? - kérdeztem.
- Igen, uram.
- Nem találkoztunk mi már egyszer az életben? - kérdeztem tőle, mert amint rám vetette tekintetét, azonnal ráismertem.
- Oh uram, ön roppant ismerősnek tetszik nekem - volt a nyájas felelet.
- Nem itt Amerikában, hanem a régi hazában, amikor az ön neve még nem Hiller, hanem Wagner volt.
Az asszony arca halálsápadt lett.
- Istenem! Hát itt is üldöz a végzet! Hát hiába menekültem előle, itt is rám talál. Hát sohasem szabadulhatok meg a múlt átkától?
Megnyugtattam.
- Félreért asszonyom. Én önt életemben össze-vissza csak kétszer láttam; én nem mint üldözője vagyok itt. Valami nagyon érdekel. Egy Wagner nevű asszonynak adtam oda versemet, melyet ma nyomtatásban áruba kínált nekem egy prayerman, aki azt mondta, hogy versemet öntől kapta.
Az asszony tágra nyitotta szemét. Egész testében remegett.
- Egy verset, amelyet nagyon szerettem, csakugyan oda adtam a prayermannek, de hát ha az az ön verse, akkor ön a diák...
- Az vagyok.
- Aki utánunk jött a malomba, mikor apám meghalt?
- Igen.
- Akitől az útiköltséget és az élelmet kaptuk. István! István! - kiáltott be izgatottan a házba - nézd ki van itt!
Szegény asszony szinte elájult az örömteli izgalomban.
A fiú, a sok évi távollét dacára is megismert és egyenesen a nyakamba borult.
Megtudtam, hogy jogot tanult, hogy örökösen a hazai törvénykönyveket bújja, mert a régi hazában valami sérelem esett rajtuk, melyért jogorvoslást keres.
Természetesen meghívtak, hogy lakjak náluk, de én ezt a meghívást el nem fogadtam. Mikor búcsúztam tőlük, szavamat vették, hogy vacsorára visszajövök, amit szívesen ígértem meg, annál is inkább, mert a vendégfogadóban táncmulatságra készültek este és én nyugalom után vágyódtam.
Néhány kéziratomat akartam átnézni, egy pohár sört rendeltem hát és beültem a vendéglő éttermébe. A szemközti asztalnál egy ember ült, ki sóváran nézett át hozzám. Úgy látszik unatkozott és engem szemelt ki szórakoztatásul. Végre is vette sörét és átült az én asztalomhoz.
- Good evening, Sir! Szép az idő, ugye?
- Yes.
- Tudod-e, hogy ma itt ünnep van?
- Yes.
- A céllövők ünnepe! Jól tudsz célba lőni, uram?
- Yes.
Nem akartam vele beszédbe elegyedni, azért kezeltem ilyen röviden, de őt ez úgy látszik nem háborgatta.
- Én is jó céllövő vagyok - mondta az idegen -, meglátod, ha itt maradsz néhány napig. Elutazol már holnap?
- No.
- Te is idegen vagy itt, úgy látom, csak úgy mint én. Szóval pajtások vagyunk. Igaz-e? Ismersz engem?
- No.
- A nevem Watter. Bizonyára sokszor hallottad már ezt a nevet.
- No.
- Hát a Welley nevet hallottad-e?
- No.
- Ugyan már, hát egyebet se tudsz mondani, mint "Yes" meg "no". "Yes" meg "no". Hogy hívnak?
- Mayer.
- Mi a foglalkozásod, Mr. Mayer?
- Író vagyok.
- Nohát ez furcsa. Tudod-e én mi vagyok?
- No.
- Aranyhalász. Welley a társam. Együtt szoktunk ketten aranyért járni a folyókba. Tudod-e mi az a finding-hole?
- No.
- Nohát én megmagyarázom neked. A folyó medrében lyuk, hová a folyó az aranyat belemossa. Természetesen nehezen lehet ráakadni, mert a víz a lyukat egészen eltakarja. De aki jártas az ilyen dolgokban, az mégis rátalál. Persze jó búvárnak is kell lenni. Ha egy kiszáradt folyó medrébe akad az ember ilyen "finding-hole"-ra, akkor szüret! Hiszen érted?
- Yes.
- Yes, yes, yes! Ki látott már ilyen szófukar embert! Ugye most kíváncsi vagy, hogy találtunk-e "finding-hole"-t?
- No.
- Nohát találtunk! Nagyszerű fogást csináltunk! Annyi arany volt benne, hogy gyalogszerrel el sem bírtuk hozni, azért aztán úgy határoztunk, hogy Welley tutajon vontatja le a vízen. Jó volt, hogy útnak indult a kinccsel, mert tudnod kell, hogy máris akadtak üldözőink, négy ember ránk támadt, akik szívesen elszedték volna tőlünk az aranyat.
- Mikor magadra maradtál, nem láttad az üldözőket?
- No.
- És Welleyvel hol adtatok egymásnak találkát?
- Itt Westonban, ebben a szállodában.
- Az aranyadat beváltottad már pénzre?
- Ugyan hová gondolsz, azzal még várok míg Welley itt lesz.
- Félek, hogy azt sohasem látod már viszont. Nekem az a véleményem, hogy az üldözők tudják, hogy Welley sok aranyat hoz és ártalmatlanná tették.
- Azt hiszed, hogy megölték és kirabolták?
- Azt hiszem. Számításom szerint a tutajnak már régen itt kéne lennie és ha Welley csakugyan olyan jó barátod, mint ahogy mondod, akkor kötelességed utána járnod, hogy valami úton-módon hírt halljál róla.
Watter haragra lobbant.
- Ugyan no, csak nem hiszed, hogy megijedek rémítgetéseidtől. De megnyílt egyszerre a szád! Hallod, ha okosabbat nem tudsz beszélni, jobb lenne ha a "yes" és "no"-nál maradtál volna.
- Csak aztán vigyázz, hogy a te aranyaidra is ne kerüljön a sor!
- Az én aranyaim ládában vannak és a ládát lezárt szekrényben tartom, melyhez a kulcs, lám itt van a zsebemben, ha éppen tudni akarod. Különben pedig okosabb volna, ha nem tolakodnál úgy a tanácsaiddal, mert ezt én senkitől sem tűröm, még Winnetoutól sem.
- Winnetou? Ismered őt?
- Meghiszem.
- Személyesen?
- Persze.
- Ugyan.
- És Old Shatterhandot is, mert tudnod kell, hogy ők elválaszthatatlan jó barátok.
- Oh, úgy most már tudom, szóval Old Shatterhandet is ismered. Nohát ezért a barátságért igazán irigyellek.
- Irigyelhetsz is. Azt kijelentem, hogy azok büszke emberek és biztosan nem ülnének le egy ilyen senkiházival, mint amilyen te vagy, egy asztal mellé.
- Talán te is visszaülnél a helyedre.
- Jut eszembe, lódulj te el innen - mondta Watter.
- Micsoda - kiáltottam ingerülten és aztán székestül együtt felemeltem a hetyke legényt és letettem amellé az asztal mellé, ahonnan hozzám ült.
Az étterem vendégeinek hahotázása és tapsolása közepette ment végbe ez a jelenet.
Watter arca lángba borult. Dühösen ugrott nekem. De akárhol is akart hozzám érni, kivédtem ütéseit.
- Lo-lo-up-Come-on! - lelkesített minket a nézőközönség.
Watter kimerült.
- Az ördög lakozik benned - kiáltotta -, hogy sehogyse bírok veled.
Én, hogy véget vessek a párviadalnak, egy kézzel felemeltem és az ablakon át kitettem az utcára.
És mert a közönség nagyon mulatott ennél a műveletnél, hát újból visszaemeltem a terembe és leültettem szépen a padlóra.
Watter felállt, haragtól izzó pillantással mért végig, aztán elhagyta a termet.
Miután itt volt az ideje, hogy Hillerék vacsorájához átöltözködjem, én is szobámba siettem. A szobámból ajtó vezetett át egy másik szobába. Az ajtó kulcsa az én oldalamon volt. Hogy teljesen tájékozott legyek, kizártam ezt az ajtót és láttam, hogy a másik oldal felől egy óriási szekrény zárja el az utat. A szekrény oly nagy volt, hogy teljesen eltakarta az ajtófát, úgy, hogy a másik szoba tulajdonosa előtt teljes titokban maradhatott létezése.
Hillerékhez érve, azonnal vacsorához ültünk. Beszéd közben sok szó esett Amerikáról, az amerikai életről, a civilizált vidékről és a vadnyugatról. Hillerné elmondta, hogy ura prémvadász és már régen otthon kellett volna lennie, de valamilyen érthetetlen okból elmarad. St. Louisban a prémvadászok központi gyülekezőhelyén sem tudják Hiller késését mire magyarázni. Attól tartanak, hogy a hegyek között lakó indián törzsek között van békétlenség és ezzel függ össze Hiller elmaradása.
- Sohasem kapott hírt tőle?
- Egy darab bőrt kaptam néhány hét előtt, de nem tudom, mit kezdjek vele. Senkisem tud belőle kiokosodni.
- Az a bőrdarab bizonyára valami levél.
- Magam is azt hittem, annál is inkább, mert egy indián hozta és azt mondta, hogy Nana-po squaw-jáé, ami azt jelenti, hogy Nana-po feleségéé. Istenem, de ha közel-távolban nincs egy lélek sem, aki nekem ezt a bőrdarabkát meg tudná magyarázni. Igen, ha a sors véletlenül idehajtaná Old Firehandet vagy Old Shatterhandet, akik értik az indiánusok nyelvét.
- Kérem mutassa meg nekem azt a bőrdarabot.
- Önnek?
- Remélem megvan még?
- Természetesen.
- Hátha ki tudok belőle okosodni.
- Kérem.
Hillerné eltávozott. Rövid idő múlva egy levélpapír nagyságú bőrdarabbal tért vissza.
- Ez az tessék.
Alaposan szemügyre vettem a bőrdarabot.
Hillerné mosolyogva kérdezte.
- No ugye, hogy semmiben sem különbözik más bőrdaraboktól?
- Azt éppen nem mondhatnám.
- Ugyan! Mit akar ezzel mondani?
- Azt, hogy ez egy levél.
- Lehetséges? Csakugyan? Nem téved? Hiszen semmi sem látszik rajta.
- De benne.
- Benne? Hát egy bőrdarab hogyan lehet belül üres?
- Belül sem üres, hanem két bőrdarab van együvé ragasztva.
- Lehetetlen!
- Már pedig úgy van. Kérek egy ollót és egy tál vizet.
Sietve tették elém az ollót és a vizet. A bőrdarabot négy oldalról körülvágtam és aztán beledobtam a vízbe.
Egy fél óra sem telt bele, mikor az átázott két bőrlapot így széjjel tudtam venni. S nem tévedtem, az alsó bőrlapba pontok, vonalak és alakok voltak belevájva.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte Hillerné, aki csak úgy reszketett az izgalomtól.
- Kitűnően olvasható indián kézirat - mondottam.
- S nincs senki, aki el tudná olvasni? - jajveszékelt az asszony.
- Nyugodjék meg asszonyom, én fel fogom önnek ezt a levelet olvasni.
- Ön uram? Ön? Hol tanulta volna ezeket a jeleket?
- Az indiánoknál.
Aztán belekezdtem a levél olvasásába:
"Kikatsa a varjúk törzséből való indián küldte ezt a levelet és tudatja Nana-po feleségével, hogy Nana-po négy sosonnal egyetemben hat indiánust megölt a varjú indiánusok törzséből."
- Az én uram sohasem ölne meg senkit - utasította vissza ezt a vádat Hillerné.
- Kérem figyelje tovább a levelet, szóval "a varjak elfogták a gyilkosokat".
- Szent isten! A férjemet is?
- Sajnos!
- Istenem, mi lesz vele! Olvassa gyorsan, gyorsan, gyorsan.
- Csak nyugalom asszonyom. Semmi baja sem történt. Hiszen él.
- Jaj, hátha meg akarják ölni!
- Ugyan asszonyom, minek ez a hiábavaló izgalom. Lássuk mi áll itt tovább: "a varjak elszedték Nana-po-nak minden prémjét, de életben hagyták, míg ellenben a négy sosont kivégezték. Három teljes hónapot adnak a varjak Nana-po kiszabadítására, ha a váltságdíj addig megérkezik."
- Mi a váltságdíj?
- "365 darab fegyver". De mit jelent itt ez a latin H-betű?
- Ezt az uram írta ide. Hillert jelent. Bizonyára ő is azt akarja, hogy a váltságdíjat odaküldjem számára. Óh, mily rettenetesen szenvedhet szegényke a fogságban!
- Ne gondolja asszonyom. Én magam is már többször estem indián fogságba és tudom, hogy nem bánnak olyan rosszul az emberrel, ha azt hiszik, hogy váltságdíjat kapnak a foglyukért.
- Oh, uram, kicsoda Ön, hogy mindezt tudja? Ez nem függ már össze a hírlapírással!
- De az "Old Shatterhand"-séggel igen - mondtam mosolyogva.
- Az "Old Shatterhand"-séggel? - kérdezte ámulva. - Hát az hogy jön ide?
- Mondja inkább, hogy jött ide. Nohát: a saját lábán.
- Old Shatterhand?
- Ugyanaz - mondtam és nevettem.
- Uram, csak nem akarja mondani...
- Hogy a hajdani diák, May Károly és Old Shatterhand, aki itt ül most az ön asztalánál, egy ugyanaz a személy. De igenis, azt akarom mondani.
- Anyám - kiáltott fel a fiatalember -, ki más lehetne! Ő lesz az, aki elmegy apámhoz és hazahozza őt nekünk.
- Csakhogy édesapja a vadnyugaton van és Winnetou ezúttal kelet felé szándékozik.
- Szóval Winnetou is idejön. Hurrá! Winnetou és Old Shatterhand! Old Shatterhand és Winnetou! Oh, anyám olyan ez a nap, mint amilyent még soha meg nem éltem! Hogy kívántam mindig, hogy viszontlássam a kedves falkenaui diákot és most itt ül mellettem. És Winnetou is, ez a csodás indián, akit Old Shatterhand leírásaiból annyira nagyra tartok, idejön. Anyám, anyám, de boldog nap ez a mai.
A csendes ifjúra alig lehetett ráismerni. A lelkesedés kiült az arcára és két kezét egyszerre nyújtotta nekem.
- Mily szerencse, szerencsétlenségünk közepette, hogy ön itt van - mondta halk hangon Hillerné.
- Szívesen állok szolgálatára asszonyom, de természetesen Winnetou elhatározása lesz itt a döntő.
- Oh, a nagy apacsfőnök, Winnetou, sem fog ellenkezni.
Közben este lett és én útra keltem. Búcsúzásom előtt még megkértem Hillernét, hogy senkinek se mondja el, miszerint Old Shatterhand volt a vendége.
- Pedig, de szívesen kürtölném világgá - mondta az asszony és hálásan nézett reám -, hogy milyen nagy és milyen jó ember ült ma asztalomnál.
Mire a vendégfogadóhoz értem, már víg zeneszó hangzott onnan. Az étterem teljesen megtelt vendégekkel és a kis pincérnek ugyancsak volt dolga. Az egyik asztalnál ott láttam Wattert, aki élénken magyarázott valamit a prayermannek.
No, ha ezzel is olyan bizalmasan beszél aranyairól mint velem, akkor annak nem jó vége lesz.
Már ki akartam fordulni az ajtón, mikor láttam, hogy a prayerman szemével jelt ad egy gonosz külsejű embernek, aki egy másik asztalnál négy-öt emberrel ült együtt.
Úgy éreztem, hogy kötelességem volna Wattert figyelmeztetni arra, hogy érdemtelenre pazarolja bizalmát, de aztán meggondoltam a dolgot. Mi közöm hozzá? Mit ártsam be magam olyan dologba, mely nem tartozik rám!
És mentem egyenesen a szobámba.
Leültem az asztalhoz és szorgalmasan dolgoztam azon a kéziraton, melyet a "New-York Herald"-nak szántam. Az étteremből vad tánczene hangzott át hozzám, de az nem zavart.
Most elhallgatott a zene és én hirtelen hangokra letten figyelmessé, melyek a szomszéd szobából hangzottak felém.
- Ki az? - kérdezte odaát valaki.
- Eressz be hamar - mondta egy hang az ajtó előtt, - mert még rajtakapnak.
- Te vagy az? Hát csak gyere be gyorsan.
Ez a szó, hogy "rajtakapnak" figyelmessé tett. Kinyitottam a szomszéd szobába vezető ajtót és figyeltem.
- Nem hallgathat itt ki minket senki? - kérdezte a hang odaátról.
- Nem - volt a felelet.
- De hiszen még egy szoba van itt a folyosón, közvetlenül e mellett a szoba mellett.
- Tudom, de az lakatlan.
- Érdeklődtél?
- Igen, de ha lakna is odaát valaki, ilyen vastag falakon át nem hatol a hang.
Szóval nem vették észre, hogy ajtó van a falba vésve.
- Foglalj helyet. Megfigyelted Wattert? Nos, mit gondolsz?
- Azt hiszem, könnyebben tudunk majd vele elbánni, mint óvatos ba...
A többit elnyelte a zene, mely újból vadul harsant fel az étteremből.
Vajon kik beszélhetnek odaát?
Mindenesetre a prayerman és az az idegen, akivel értelmes pillantásokat váltott. De kire vonatkozhatott szavuk, hogy "óvatos"...
Oh, talán Welleyre?
Akkor hát nem tévedtem és Welley gyilkosságnak esett áldozatul, s gyilkosai itt vannak a szomszéd szobában.
Nem tudtam tovább dolgozni. Figyelmemet teljesen lekötötték ezek az események.
Vártam lélegzetvisszafojtva.
A zene most végre ismét szünetelt és én újból kivehettem szomszédaim beszédét.
- Megmutattad neki az aranyaidat?
- Persze, hiszen másképpen nem került volna kelepcébe.
- Mit mondott?
- Majd kiesett a szeme a nagy kapzsiságtól.
- A fő dolog, hogy belement az alkuba?
- Azonnal.
- Mennyit kértél?
- Százezer dollárt.
- Oh! És ő mit szólt?
- Sokalta, és ötvenezret kínált.
- Az is elég! - mondta most odaát az az ember nevetve, akiben így látatlanul is, egészen határozottan, a prayermant ismertem fel.
- De én még szorítottam, és így hetvenötezerben egyeztünk meg.
- Mikor fizetendő?
- Abban a percben, amikor átadom neki a "Finding-hole"-t.
- Milyen pénznemben fizet?
- Ugyan, ki tudna pénzt olyan messzire és olyan magasra felcipelni? Majd utalványt ad.
- Pfuj!
- Mit jelentsen ez, hogy pfuj?
- Nem szeretem az utalványokat, azok sohase biztosak.
- De ez biztos.
- Honnan tudod?
- Mert ott voltam vele a bankban, ahol az utalványt megírta és a bankárnak meghagyta, hogy a pénzt fizesse ki nekem azonnal, ha az utalványt előmutatom.
- És ki lesz a búvár? Ki fogja kivenni az aranyat a "Finding-hole"-ból?
- Az öreg kitűnő úszó, de elhozza magával német unokaöccsét is, aki szintén mestere az úszásnak. Majd ők kihozzák nekünk az aranyat és ha abban a hideg vízben való fürdés nem okozza halálukat, majd segítünk rajtuk másképpen! Ha-ha-ha!
- Ez aztán a jó fogás! Akkor meglesz a "Finding-hole''-i aranyunk is, meg a hetvenötezer dollár a bankból is. Ha ez a fogás sikerül, akkor igazán nyugalomba vonulhatunk. Csak minden programszerűen sikerüljön. Welleyvel majdnem rosszul jártunk. Sokkal óvatosabb volt, mint ez a buta Watter, aki szinte a zsebébe rakja az embernek aranyait. Egészen jó volt, hogy hagytuk aranyaival idejönni, legalább nem nekünk kellett vele cipelődni.
Most megint rázendített a csinnadratta-bumbadratta és én magamra maradtam gondolataimmal.
Ki lehet az a kapzsi öreg, akit ezek egy "Finding-hole"-hoz csábítanak s akinek hetvenötezer dollárért eladják a "Finding-hole" tartalmát. Vagyis, hát dehogy adják oda! Csak odacsábítják az öreget és majd ha elszedték tőle a hetvenötezer dolláros utalványt, vele meg német unokaöccsével üríttetik ki a "Findig-hole" tartalmát. A jéghideg vízben való búvárkodás nem csekély dolog! Azt kevesen bírják ki! És ezek a gonosztevők még arra is el vannak készülve, hogyha kell, elteszik láb alól a rászedett öreget és unokaöccsét.
A zene elhallgatott, de odaát is elcsendesedett minden. Úgy látszik elmentek. Izgatott kedélyhangulatban siettem vissza az étterembe és megszólítottam a doktor-pincért.
- Az étteremben van a prayerman?
- Igen.
- Mióta?
- Már órák óta.
- No de egy kis időre távozott onnan?
- Egy percre sem!
- Az lehetetlen!
- Pedig úgy van.
- Hallja doktor, nekem sietős a dolgom és nem akarok ezzel a sok ide-oda kérdezősködéssel időt fecsérelni. Önt beavatom titkomba és ha senkinek sem beszél róla, meglátja, hogy Winnetou és Old Shatterhand nem lesznek hálátlanok ön iránt. A prayermannek okvetlenül el kellett mennie. Talán csak elkerülte az ön figyelmét?
- Ki van zárva, Mr. Mayer. A prayerman folyton iszik, úgy látszik versenyt isznak Watterrel és így állandóan dolgom van náluk.
- Hol van a prayerman szobája?
- A hátsó épületben.
- Lehetetlen! Hát nem az én szobám mellett?
- Az a szoba üres, nem lakik benne senki. Itt a kulcsa.
Egészen megzavarodtam.
- Kérem, doktor, adja ide azt a kulcsot. És ne felejtse, hogy titoktartást ígért.
Siettem a kulccsal a mellettem levő szobába és kizártam. Alighogy beléptem, rögtön rájöttem, hogy gyanúsításom jogos volt. A földön egy kis papír feküdt, egy zsoltár volt rányomtatva. Nyilván az álszenteskedő gazember vesztette ki zsebéből, aztán az asztal is tele volt tubákkal. Már pedig délelőtt is megfigyeltem, hogy a prayerman minduntalan előszedi tubákos szelencéjét és tubákot szippant.
Szóval nem tévedtem.
A nyomorult, hogy feltűnést ne keltsen, nem a saját szobájában tárgyalt, hanem titokban leakasztotta a szegről az idegen kulcsot és beosont a legközelebb levő szobába. Ez bizonyos.
Visszahelyeztem a kulcsot a helyére és kimentem az éjszakába. Minden kedvem elment az írástól. Az ablakon át láttam, hogy a prayerman és Watter még mindig együtt isznak.
Másnap reggel szobámba kérettem a reggelimet és délig szorgalmasan írtam az elmúlt este félbenmaradt cikkem. Mikor déltájban lementem az étterembe, én voltam ott az egyetlen vendég. Később bejött Watter is, akin ugyancsak meglátszott az előző napi züllés. Sápadt volt és rosszkedvű, de mikor arról volt szó közte és Mr. Rost, a pincér között, hogy mennyire sikerült neki a prayermant lerészegíteni, hangosan kacagott.
- Tudja milyen tökrészeg volt tegnap este a prayerman? - mesélte Watter a pincér-doktornak -, hogy erőnek erejével azt akarta, hogy én őt bezárjam, és szobája kulcsát magamhoz vegyem.
- Nos és megtette ezt Mr. Watter?
- Meg kellett tennem, mert addig nem nyugodott. Attól félt, hogy részegségében valaki felhasználja, betör hozzá és kirabolja.
- De hiszen ha az ellen akart volna védekezni, hát belülről is bezárhatta volna az ajtót - mondta Mr. Rost.
- Hiszen én is ezt magyaráztam neki, de hát tökrészeg volt és nem lehetett vele okosan beszélni. Lássa, még itt van nálam a szobája kulcsa, megyek és kibocsátom.
Ezzel elment.
Nekem azonban sok gondolkozni valót adott ez a kulcshistória.
Nem hittem a prayerman részegségében és szentül meg voltam győződve, hogy oka volt rá, amiért bezáratta magát Watterrel.
Vajon nem-e alibi bizonyításra kellett neki ehhez a cselfogáshoz folyamodnia?
Majd kiderül.
Felkerekedtem, hogy meglátogassam Mrs. Hillert, aki ezúttal még sokkal szívélyesebben fogadott és látszott rajta, hogy csakugyan örül nekem. A fiatalember pedig olyan őszinte ragaszkodással közeledett hozzám, hogy szinte jólesett.
Együtt indultunk az erdő tisztására, ahol a vadászok céllövő versenyüket tartották. Ezen a versenyen mindenki részt vehetett, akinek jó szeme és jó fegyvere volt. Természetesen egy egész sereg nézője is akadt a látványosságnak.
A prayerman is ott állt a céllövők között és egy fegyvert tartott a kezében, mely nekem azonnal feltűnt. Megkértem a fiatal Hillert, hogy férkőzzön a prayerman közelébe és olvassa el a fegyver csövére vésett cég nevét.
Hiller visszajött és jelentette, hogy a fegyver a következő felírással bír:
"Ralling Shelbyville, Tenn".
Ez a név megragadta figyelmemet.
A vadnyugaton tudniillik vannak vadászok, akiknek fegyverei ugyanolyan híresek, mint ők maguk. Az egész környéken csak egy Ralling-fegyvert ismertem és az Amos Sannelé volt, egy derék öreg prémvadászé, akivel egyszer Utah-ban, egyszer meg Montanában találkoztam. Tudtam, hogy Amos Sannel a világ minden kincséért sem válna meg fegyverétől, ha tehát a fegyver másnál van, akkor csak elrabolhatták tőle.
Míg így gondolkoztam, a céllövő verseny már nagyban folyt, most a prayermanon volt a sor, aki kitűnő fegyverével csaknem beletalált a célba.
- Ehhez mit szóltok? - kérdezte és büszkén nézett körül.
- Azzal a fegyverrel én egyenesen a célba lőnék - mondtam előlépve.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kezembe kapjam azt a fegyvert, melyről szentül meg voltam győződve, hogy Amos Sannelé.
- Halljátok a szájhőst - kiáltott dühösen a prayerman. - No de ilyet nem lehet csak úgy, hübelebalázs módjára mondani. Tessék, itt a fegyver. De úgy vigyázzon uram, hogy bakot ne lőjön.
A puska a kezemben volt és most, hogy alaposan szemügyre vehettem, láttam, hogy nem tévedtem. Még Amos Sannel nevének kezdőbetűi is bele voltak vésve a fába.
Felemeltem és céloztam.
A golyó talált.
A nézőközönség viharos tapsa követte sikeremet.
Még tizenegyszer emeltem vállamhoz a puskát és a golyó mindannyiszor pontosan ugyanabba a pontba talált.
- Hurrá! Éljen! - kiáltotta a tömeg.
- Ördöge van - mondta dühtől sápadtan a prayerman.
Feléje fordultam.
- Kié ez a fegyver, szent férfiú? - kérdeztem.
- Az enyém. Vettem.
- Kitől?
- Az előbbi tulajdonosától.
- Ki volt az?
- Egy barátom. Ön úgysem ismeri.
- Mikor vette?
- Már régen, talán tíz éve.
- Ez hazugság!
- Hazugság! Hazugság! Hogy mer engem így megsérteni! - Maga - Maga - Mayer!
- Pshaw! Én ismerem ezt a fegyvert.
- Haha! Ön úgy látszik mindentudó.
- Ez a fegyver Amos Sannelé.
Erre a névre elsápadt az álszenteskedő, de zavartan dadogta.
- Sohse hallottam Amos Sannelről.
- Amos Sannel prémvadász, nekem jó barátom, kinek fegyverével nem egyszer lőttem. Azért találtam vele olyan pontosan a célba.
- Ugyan kérem, mit akar tőlem!
- Ezt - mondottam neki, és úgy odavágtam a földhöz, hogy csak úgy nyekkent.
Feltápászkodott, vette a fegyvert és elsietett, de még dühösen felém kiáltott:
- Ezért számolunk!
- De számolunk ám! - mondtam én is és hagytam szaladni, mert tudtam, hogy még egyszer kezem közé kerül.
Nemsokára én is visszamentem a szállóba. Ahol utunk különvált, ott Mrs. Hiller elbúcsúzott tőlem, de a fiatal Hiller nagyon megkért, hogy engedjem meg neki, hogy még velem maradjon.
- Amúgy is oly keveset lehetek önnel együtt - mondta és az őszinte ragaszkodás csengett hangjából -, hogy minden percet ki szeretnék használni, mikor társaságát élvezhetem.
Megszorítottam kezét és biztosítottam, hogy én is szívesen vagyok vele.
Mikor a szállóba értünk, ott nagy volt a riadalom. Watter magánkívül ordított és a seriff után kiabált.
- Hozzatok bírót, rendőrt! - kiabálta -, valaki kirabolt, meglopott! Jaj, jaj, eltűnt a szekrényből az aranyam!
Halkan súgva kérdeztem az orvos-pincért:
- Hol van a prayerman?
- Az már elment. Roppant izgatottan jött haza a céllövő versenyről, sietve összecsomagolt és ment. Azt mondta, hogy önnel egy percig sem marad egy fedél alatt.
- Jó kifogás! - gondoltam.
Közben Watter folyton ordított:
- De én vissza fogom szerezni az aranyaimat, mert én tudom, hogy hol keressem őket. Nekem ez a német hírlapíró nagyon gyanús.
Minden szem felém fordult.
- Oh, mért voltam olyan bután bizalmas, és mért meséltem el neki mindent. Ez volt a vesztem. De azért még nincs vége mindennek, csak a seriff jöjjön.
A következő percben mozgás támadt a közönség körében és halk suttogás:
- Itt a seriff. A seriff.
Csakugyan ő érkezett.
Leült egy székre és elmondatta magának az egész históriát.
- Szóval Mr. Mayerre gyanakszol? - kérdezte Watter-tól.
- Egyedül őreá.
- Bilincseket a kezére - adta ki a parancsot a seriff és csendőrei jöttek, hogy a parancsot teljesítsék.
Mosolyogva tartottam nekik oda kezemet.
- Csak aztán ne kelljen szégyellned magadat ezért a cselekedetért, bölcs bíró!
A seriff fölényes mosollyal mért végig.
Ebben a percben kintről lódobogás hallatszott és egy kedves ismerős hang, mely megdobogtatta szívemet, kérdezte:
- Ez itt a szálloda? Itt találom Old Shatterhand testvért?
- Old Shatterhand? - kérdezte csodálkozva a szállodatulajdonos -, hát itt van Westonban?
- Igen, már tegnap érkezett ide és nekem ezt a címet hagyta meg. Én tudniillik az apacsok főnöke vagyok, Winnetou!
- Winnetou! Winnetou! Winnetou! - hangzott mindenünnen és az emberek kitódultak az udvarra.
A csendőrök engem is kihurcoltak magukkal.
- Testvér! Winnetou! Isten hozott!
- Scharlihkám! (így szólított becéző néven). Barátom - kiáltotta és lehajolt hozzám, de aztán ijedten hökkent vissza. - Mit jelentsenek ezek a bilincsek?
- Egy kis félreértés az egész, amely tisztázódni fog. A seriff lopással gyanúsít.
- Melyik fehérarcú itt a seriff? - kérdezte Winnetou és lován ülve bejött az étterembe.
- Én vagyok - mondta a seriff reszketve.
- Úgy, hát te vagy - mondta megvetéssel a vezér és sötét szeme villámokat lövellt -, aki Old Shatterhandet, hírneves testvéremet bilincsbe mered verni. Hát nem tudod róla, hogy a fehér és vörös harcosok egyaránt félnek tőle, és tisztelik őt és nem tudod, hogy ő még egy idegen fűszálat sem tulajdonítana el. Pshaw!
Óh, milyen megvetően hangzott el ajkáról a pshaw! Amint ott ült lován ez a délceg ember, az erő és férfiasság mintaképe, mindenki szeme csodálattal csüggött rajta. Hosszú, kékesfekete sűrű haja hátáig omlott alá. Arca teljesen le volt borotválva, ruhája bőrből készült és övében különböző fegyverek voltak. Nem hordta az indiánok szokásos tollbokrétáját, de nyakán ott csüngött egy háromsoros lánc, amely különböző vadállatok fogaiból állott. Olyan állatokéból, melyeket ő maga terített le. Egy értékes pipa és gyógyszereket tartalmazó zacskó szintén ott lógott vállán.
Rozsdabarna, gyönyörű vonalú arcában két tüzes sötét szem villogott, mellyel oly szelíden tudott nézni, mint egy ártatlan gyermek, de amely olyan haragos villámokat tudott szórni, mint maga a hadúr.
- Melyik fehérarcútól loptak el valamit? - kérdezte Winnetou.
- Tőlem, aranyat! - jelentkezett Watter félénken.
- Te mered ráfogni Old Shatterhandre, hogy tolvaj, ezért agyongázollak lovammal.
- Kegyelem - jajgatta Watter és leborult a földre.
- Coyotte - mondta megvetéssel Winnetou. Ez a szó: coyotte prérifarkast jelentett, mely döghúsból táplálkozik és gyáva nekimenni az élő állatnak.
- Ki mindenkivel, aki meg merte sérteni az én fehér testvéremet, Old Shatterhandet. Ki innen! Ki!
Körültáncolta lovával a termet és most mindenki kimenekült.
Lóval a terembe jönni csak Winnetou merészkedhetett, aki még akkor sem tett volna kárt az étterem berendezésében, ha az asztal és szék ott mind üvegből lett volna. De a lova is pompás állat volt. Iltschi volt a neve, ami indián nyelven szélvészt jelent. Az én lovamat Hatatitlánnak, villámnak hívták és édestestvére volt Iltschinek.
Winnetou most kiment az étteremből, hogy odakünn odakösse lovát az enyém mellé, s alighogy künn volt, a kis doktor-pincér közeledett hozzám.
- Oh, uram, én azonnal tudtam, hogy nem közönséges halandóval van dolgom. Könyörgöm, vigyenek magukkal.
Én pedig odaszóltam a fiatal Hillerhez:
- Önnek szerencséje van, Winnetou nyugatra megy.
Az ifjú arca felderült:
- Miből következteti?
- A ruházatáról. Bőrbe van öltözve, tehát a vadnyugatra megy.
Most visszatért Winnetou. Maga elé hívatta a seriffet és Wattert, aztán elmondatta a tényállást, hogy igazságot teremtsen.
- A fehérarcúaknak nincs szemük és nincs gondolatuk. A prayerman nem volt részeg, csak tettette a részegséget. Ő maga volt a tolvaj, de okvetlenül volt segítőtársa is.
- De hiszen az én szobám ajtaja is be volt zárva, hát hogyan juthatott be hozzám a prayerman? - mondta kétségbeesetten Watter.
- Majd meglátjuk.
Azonnal helyszíni szemlét tartottunk, de nem akadtunk nyomra. De mikor a szomszédos szobába mentünk, a földön egy feszítővas feküdt.
Ez gyanús volt.
Kinyitottuk a Watter szobájába vezető ajtót és itt is szekrény állta az utunkat. A Watter szobájának szekrénye.
Winnetou csak egy pillantást vetett rá és mondta:
- Mindent értek!
- Hogyan?
- A gazember erről az oldalról jutott Watter aranyaihoz. Tessék, a szekrény hátlapja csak éppen oda van támasztva. A prayerman befeszítette a hátlapot és így nyúlt be az aranyakért.
Mindannyian csodálkozva vizsgáltuk a szekrény hátlapját, mely csak éppen hogy oda volt támasztva a szekrényhez.
- Gyerünk a prayerman szobájába - adta ki Winnetou a parancsot.
A prayerman szobájában egy üres koffert találtunk.
- Úgy látszik nem volt rá szüksége és itt hagyta - mondta a szállodás és félre akarta már lökni az öreg, rongyos kis jószágot.
De Winnetou visszatartotta.
- Ki tudja, hátha, sietségében hagyta itt. A fehérarcúak nem gondolkoznak! - mondotta komolyan. - Old Shatterhand, testvér, nézd meg, nincs-e titkos rekesze a koffernek?
Alaposan megvizsgáltam a koffert és csakugyan megtaláltam a titkos rekeszt.
- Mi van benne?
- Csak három írás.
- Olvassuk!
Az első írás feljegyzéseket tartalmazott. Sorjában egymás alá volt írva azoknak a folyóknak a neve, melyek mellett el kell jutni "Finding-hole"-hoz:
"Kansas City
Kansas River
Republican River
Frenchmans River
Fine Bluffs-Pole Creek
Iron Mountain-Chuqwater Creek
Lake Jone-Laramie River
Grand Medicine Bow-Creek
Platte River
Sweetwater River
Pacific Creek
Big Sandy Creek
Fremonts Peak - Finding-hole".
A második írás egy váltó volt, ötezer dollárról, melyen mint kibocsátó Sheppard Frank szerepelt, mint elfogadó - pedig Reiter Emil.
De a legérdekesebb a harmadik írás volt.
A következő sorok állottak a papíron:
"Vallomás
Én, Reiter Emil eskü mellett vallom, hogy tegnapelőtt délután 3 órakor fegyveremmel megöltem Finell Guy farmert és szavamat adom - ha a vizsgálóbíró elé kerül az ügy -, hogy tettemet azonnal beismerem.
Reiter Emil Steelwille"
Reiter Emil! Ez a név nekem nagyon ismerős volt. Hajdani zenetanáromat, aki kiadta volt kis zenedarabomat, hívták Reiternek, és annak fia, Emil, kivándorolt Amerikába.
De hát hogy az a Reiter Emil, ezzel legyen azonos, igazán nagyon valószínűtlennek tetszett!
Vajon mi késztette ezt az embert, hogy ilyen vallomást írásba adjon! Ezt csak kierőszakolhatták belőle. Isten tudja, micsoda fenyegetésekkel!
Winnetou rám nézett.
- Megtartjuk ezeket az írásokat?
- Okvetlenül. Az első írás egy "Finding-hole"-hoz vezető utat jelez.
- Uff! Ugyanezt az utat kell majd nekünk megtennünk.
Ránéztem Winnetoura. Végre már meg fogja mondani mik a szándékai.
- Igen, nekünk is aranyakért kell mennünk - mondta egyszerűen -, mert vörösbőrű testvéred, Winnetou keleti utazásra készül és oda pénzre van szüksége. Útközben azonban még rendet kell teremtenie a varjak és sosonok között, kik harcra készülnek egymás ellen.
- Tudom!
- Hogy-hogy fehér testvérem - teneked erről tudomásod van?
- Igen. A sosonok megöltek hat varjú-indiánt és ezek most bosszút esküdtek. Egy squawtól tudom mindezt, akinek férje jelen volt ezeknél az eseményeknél és aki Yakoupi-Topatól, a Kikatsa varjak törzsfőnökétől levelet kapott.
- Uff! Winnetounak és Old Shatterhandnek sietniök kell, hogy támogathassák barátaikat, a sosonokat. Jakoupi-Topa ravasz öregember, míg a sosonok főnöke fiatal, tapasztalatlan harcos. Wagare Tey (sárga szarvas) még nem töltötte be harmincadik életévét.
Most helyénvalónak tartottam, hogy elmondjam Mr. Hiller történetét és megkérjem Winnetout, ha amúgyis a hegyek közé megyünk, hogy őt kimentsük a varjú indiánok fogságából.
- Van valami oka erre az én fehér testvéremnek? - kérdezte Winnetou.
Elmondtam Winnetounak Hillernével való megismerkedésemnek történetét.
- Szóval Scharlih testvérem megkedvelte ezt a squawt és fiát?
- Igen. Hiszen annyi sorscsapás érte őket az életben. Rettenetes volna hát, ha még az asszonynak férjét, a fiúnak apját kellene elveszteni.
- Hát majd megsegít a jóságos Manitou (Isten), hogy ki tudjuk szabadítani, - mondta Winnetou. - Nana-po, Nana-po? Ez a sqaw férjének neve? Mintha már hallottam volna ezt a nevet! Oh, Winnetou már emlékszik. Nana-po volt az a férfi, aki egy szikláról lezuhant Sambit harcost megmentett. Nana-po derék ember és nem fogom tűrni, hogy bántódása legyen.
A fiatal Hillerrel együtt felkerestük Mrs. Hillert, akit egészen izgalomba hozott Winnetou látogatása. Különben is olyan örömteli izgalomban volt, hogy arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. Ennek az volt az oka, hogy a régi hazából egy hűséges szomszédjuk levelet küldött neki következő tartalommal:
"Ártatlanságuk bebizonyosodott. A tettest elfogták és mindent bevallott. Bátran hazajöhetnek!"
Szóval nevük megtisztult a mocsoktól. Ártatlanságuk bebizonyosodott. Az ok, amiért szökniök kellett, hamis névvel bujdosniok, már nincs többé. Emelt fővel térhetnek haza.
- Adja ide nekem asszonyom azt a levelet - mondottam.
Csodálkozva nézett rám, de én siettem szavaimat megmagyarázni.
- Mert oda akarom vinni az urának!
Az asszony szeme tele lett könnyel.
- Oh hát igazán oda mennek hozzá? - mondta hangtalanul és leborult Winnetou elé.
- Winnetou ember, és ember előtt nem szabad térdelni! - mondta az apacsok fejedelme. - A fehér asszony hősiesen viselte el a sorscsapásokat és azért megérdemli, hogy pártfogolják. Holnap reggel elindulunk és hazahozzuk Nana-pot.
Mielőtt búcsúztam Mrs. Hillertől, megkérdeztem tőle:
- Nem vette sohasem hasznát annak az ajánlólevélnek, amit akkor régen Carpio barátom adott önnek.
- Nem. Igaz ugyan, hogy keresztülutaztam Pittsburgon és átadhattam volna a levelet Mr. Lachnernek, akinek a levél szólt, de úgy értesültem, hogy Mr. Lachner kőszívű uzsorás, akinek a legnagyobb nyomoron sem esik meg a szíve és aki mindenkit kihasznál, de senkin sem segít.
Ez volt tehát szegény Carpio barátom bácsija!
Mivé zsugorodott hirtelen össze a három varázsszó:
- Eldorádó! Milliomos! Egyedüli örökös!
- Jól tette asszonyom, hogy nem kereste fel - mondottam -, az ilyen embereket kerülni kell!
Mikor visszaértünk a szállóba, már ott várt az ajtóban Watter. Arca igazi bűnbánatot fejezett ki, mikor mondta:
- Bocsánatot kérek öntől, Old Shatterhand!
- Kérem, tévedni emberi dolog.
- Úgy van uram, ki hitte volna, hogy a szent férfiú ilyen gazember.
- Én tudtam - mondottam neki és aztán a kis doktor-pincér felé fordultam, aki a boldogságtól sugárzó arccal futott felém.
- Mylord, képzelje, Winnetouhoz fordultam és ő megígérte, hogy elvisz. Ez életemnek legeslegszebb és legboldogabb napja.
(Ford.: Altay M. - lektorálta: Krisztián Imre)
Forrás: mek.oszk
