Három héttel később már kellős közepében voltunk a vadregényes hegyeknek és haladtunk előre kijelölt utunkon.
Dr. Rosttal nagyon meg voltunk elégedve, a kis emberke jelentéktelen testalkata mellett is, pompás szívósságot tanúsított és olyan ügyes volt a lovaglásban, hogy sokszor csodálkoznunk kellett rajta. Mindig egyenlően előzékeny és udvarias volt velünk szemben, úgy, hogy igazán semmi okunk sem volt arra, hogy sajnáljuk, miszerint magunkkal hoztuk.
Hogy a sosonokat elérjük, a Kígyó-folyóhoz kellett jutnunk és azért céltudatosan haladtunk előre. Az út, amelyen jártunk, kétezer méterrel volt a tenger színe fölött, de mindazonáltal kellemes, enyhe volt az éghajlat, ami egészen különös sajátossága ennek a vidéknek.
Most a hegyek között levő óriási tisztáson kellett keresztüllovagolnunk, mikor Winnetou hirtelen megállott.
- Itt lovasok jártak előttünk.
- Úgy van - mondottam én is, amint megláttam a fűben a lovak patáinak nyomait.
Winnetou leszállt a lóról és egy darabig nézelődőtt, aztán azt mondta:
- Öt fehérarcú lovagolt erre. Uff!
Most én is leszálltam.
- Valami különöset lát, mylord? - kérdezte dr. Rost.
- Igen. Valami nagyon fontosat.
- Mit.
- Kettő az öt lovas közül megkereste a többi három lovas nyomát és letérdelt ennél a műveletnél.
- Úgy van - mondta Winnetou - ez az öt lovas összetartozik, de valahol szétváltak útjaik és a három előbbre jutott, míg a másik kettő követi.
A kis doktor ámulva nézett ránk.
- Micsoda következtetések! - szólt egészen halkan.
- Gyerünk - mondta Winnetou és felszállt lovára, de irányt változtatva a tó felé fordította lovát.
- Nekem az a véleményem - szólt most Winnetou, - hogy a második két lovas ki akarja hallgatni vagy meg akarja lesni az első három lovast. Mi más oka lehetne annak, ha öt összetartozó ember hármat előre bocsát és röviddel aztán követi. De azon az úton, ahol Winnetou és Old Shatterhand lovagol, nem történhetnek galádságok.
- Talán összeütközésre is sor kerülhet közöttünk?
- Mindenesetre.
- Akkor örülök, hogy erre az útra tértünk.
Mikor elértük az erdőt, mely a tavat környékezte, Winnetou szólt.
- Két fehérarcú testvérem várjon itt reám.
Ezzel eltűnt a sűrűben.
- Hová megy? - kérdezte tőlem suttogva doktor Rost.
- Kémlelni azokat az embereket, akiknek itt kell lenniök a közelben valahol.
- És fegyvereit miért nem viszi magával?
- Csak útjában volnának, amint a bozóton keresztülfurakodik.
- És mi most mit csinálunk?
- Várunk szép türelmesen visszatértére.
A nap már hosszú árnyékokat rajzolt az erdőbe, mikor az apacs visszatért és némán intve nekünk, déli irányba folytatta útját. Mi követtük.
Vagy egynegyed óra hosszat tartott ez a szótlan lovaglás, mikor végre megállt Winnetou.
- Rost testvérem itt marad és vigyáz a fegyverekre meg a lovakra, amíg mi visszatérünk. Közel akarok mindenáron férkőzni a két fehérarcúhoz. Ha éjfél után is térnénk vissza, ne aggódjon érettünk és ezt a helyet semmi szín alatt se hagyja el. Most jöjj, Scharlih!
- Nyugodtan bocsáthatom útra önöket? - kérdezte a kis doktor.
- Egész nyugodtan és várjon be türelmesen, még ha reggel is érnénk csak vissza.
Szótlanul követtem mesteremet. Nesztelen halk léptekkel osontunk előre az erdő sötétjében, kéz a kézben. Most hirtelen elengedte kezemet Winnetou.
Hangok ütötték meg fülünket. Lelapultunk a földre és úgy hallgatództunk.
Csodálatosan érdekes beszélgetést hallgattunk végig.
- Kíváncsi vagyok, kutat-e utánunk a sheriff? Vajon ki lehetett az az újságíró?
- Egy közönséges irka-firkász, - mondta a másik, kinek hangja nagyon ismerősnek tetszett. - Remélem, sohase lesz többé szükségem, hogy prayermanként szerepeljek és hogy így rám ismerjen.
- Nagyszerűen elbántunk Watterrel, ha-ha-ha! De mondd csak pajtás, elég elővigyázatos voltál? Mi van a kis koffereddel?
- Elégettem.
- És a fontos írások?
- Jól eltettem őket.
Ezt hazudta a prayerman, mert hiszen a kis koffer az írásokkal együtt az én kezembe került.
De hát elképzelhető meglepetésem, mikor a vadonban ezzel az emberrel találkoztam! Hiszen egyéb vágyam sem volt, mint hogy keresztezzem gonosz szándékát!
Hirtelen kitaláltam, ki lehet az az öt ember, kinek nyomait követjük.
A prayerman űzi csalárd játékait! Bizonyára most csábítja fel a hegyek közé azt az öreg nagybácsit unokaöccsével, kit olyan galád módon szándékozik tönkretenni. A másik két személy bizonyára a prayerman cinkostársa.
Odaát tovább beszélgettek:
- Nem gondolod, hogy Watter reánk talál?
- Nem! A mi nyomunkat még Winnetou és Old Shatterhand se tudná fölfedezni. Pajtás, most fényesen megy az üzlet! Welleyt egy golyóval a folyóba küldtük, vagyis a másvilágra, Wattert kiraboltuk, az öreg Lachnert ide csaltuk. Hát nem megy minden nagyszerűen?
- Pompásan!
- Az unokaöccs jámbor szerzet, attól nem tartok, de a vén ember bizalmatlan és ravasz.
- Úgy ám.
- Csakhogy rajtam ő sem fog ki! Úgy ledurrantom, hogy azt se mondja "mukk!"
- De mindenesetre jó volna, ha Eggly puhatolódzna. Ha csakugyan valami gonosz tervet forralna az a vén ember, vagy öccse ellenünk, akkor én se bánom, ha végzel velük. Pedig igazán kár lenne, ha erre kellene fanyalodnunk, mert a jeges vízbe legalábbis százszor kell majd alábukni az aranyakért és erre se neked, se nekem, se Egglynek nincs semmi kedve.
- Nincs kizárva, hogy csak az öreget teszem ártalmatlanná és a fiatalt erre a célra, rabként, magunkkal visszük. Az úgysem épeszű, nem hiába nevezi őt Old Jumblenek (zavaros eszűnek) Eggly. Fogadok, hogy szó nélkül fog nekünk engedelmeskedni.
- Több mint valószínű.
- Kitanítottam Egglyt, hogy hallgassa ma ki őket, szeretném tudni, hányadán vagyok velük, mi majd távolabbról hallgatózunk. Mit szólsz ehhez a tervemhez?
- Helyeslem, mint mindent, amit te cselekszel, szent ember - mondta a másik.
Erre aztán mind a ketten nevettek és eltávoztak.
Winnetou ekkor azt súgta nekem:
- Helyesen következtettünk. Most már mindent tudok. Gyerünk utánuk!
Vagy egy negyedórát jártunk, mikor egy pásztortűz lángjára lettünk figyelmessé. Három ember ült e mellett a pásztortűz mellett, de háttal, úgy, hogy arcukat nem láthattuk. A prayerman és társa bizonyos távolságnyira a pásztortűztől lelapultak a fűbe, hogy hallgatódzanak és ugyanígy cselekedtünk mi is.
A három ember közül, kik a pásztortűz mellett ültek, a legöregebbnek látszó így szólt:
- Kíváncsi vagyok Mr. Sheppard és Mr. Corner hol maradnak? Mit gondol Mr. Eggly, itt lesznek hamarosan?
- Minden bizonnyal!
- Nem szeretném, ha eltévednének, vagy valami bajuk esne a sötétben.
- Miért félti őket olyan nagyon? - kérdezte Mr. Eggly és odafordította fejét a sötét felé, ahol úgylátszik társai rejtekhelyét tudta, mintegy figyelmessé téve őket, hogy figyeljenek, mert most kezdi meg a vallatást.
- Hallja, most, hogy ennyi fáradtsággal megküzdöttem, csak oda akarok jutni a "Finding hole"-hez.
- Oda én is elvezethetem!
- Ne sértődjön meg, de én inkább bennök bízom. Mr. Sheppard volt az, aki nekem először beszélt a "Finding hole"-ról, és Mr. Cornerrel kötöttem szerződést. Itt nagy összegekről van szó.
- Talán félti a pénzét?
- Hogy érti ezt?
- No úgy, hogy hátha rászedik magát.
- Ugyan ki?
- Mr. Sheppard és Mr. Corner.
Az öreg a fejét rázta.
- Semmi okom sincs kételkedni, feltétlenül megbízom bennök. A megbeszélés és szerződés olyan pontos volt és olyan egyenlő előnyöket biztosított nekik is, nekem is, hogy semmi okot sem látok fennforogni a gyanúsításra. Én egész nyugodt vagyok. Alszol Hermann? - kérdezte most az öreg és odafordult a fiatal felé.
- Nem alszom - válaszolta egy csendes szelíd hang.
Ez a hang szívembe markolt. Ifjúságom minden emlékezete feltódult agyamba! Hermannak hívták legkedvesebb barátomat, akit diáknyelven Carpiora kereszteltem. Ha ő volna unokaöccse ennek a nagybácsinak!
- Ugyan, hagyja őt, Mr. Lachner. Az ilyen Old Jumblet a világ még nem látott. Az egész úton csak bosszankodnunk kell miatta.
Nem mondta Mrs. Hiller, hogy Carpio neki Lachnerhez adott ajánlólevelet?! Igen, igen, most már egészen bizonyos, hogy ez a tőrbecsalt öreg ember itt, Carpio híres nagybátyja és az unokaöcs Carpio maga.
- Valóságos átok ez a fiú - mondta Lachner - és ezt az embert pártfogoltam én és hozattam ki Amerikába. És mennyi pénzt küldözgettem neki.
- Kérem, bácsi, ne vesse folyton szememre azt a kis összeget, amit egyszer apámnak küldött!
- Hallgass fickó!
- Valóságos Old Jumble! - mondta Eggly.
- Kérem, Eggly, ne használja rám ezt a sértő kifejezést. Én udvarias vagyok önnel szemben és elvárom, hogy ön is az legyen velem szemben. Érti?!
A másik gúnyosan felkacagott.
- Ez igazán nevetséges kívánság egy Old Jumbletől!
Szívemet szánalom töltötte el szegény barátom iránt, aki ilyen alantas és nevetséges szerepet tölt be. De micsoda véletlen találkozás ez! Hogy éppen Carpioval kellett a vadregényes nyugati magaslatokon a Lake Jone völgyében találkoznom. Carpioval, akit már annyi év óta elvesztettem szem elől.
Éppen mondani akartam valamit Winnetounak, mikor az hirtelen leszorította kezemet. A prayerman és társa felemelkedtek leshelyükből és abba az irányba tartottak, ahol mi leselkedtünk. Éppen mikor mellettünk elhaladtak, mondta Mr. Corner:
---- szóval nem kell végeznünk az öreggel, mert hiszen látod, milyen vak bizalommal viseltetik irányunkban.
- Csak az a buta unokaöcs ne volna! Mit kezdjünk vele?
- Ha már eddig magunkkal cipeltük és bosszankodtunk vele, most már ezt a pár napot, amíg elérünk a "Finding hole"-ig, csak kibírjuk.
Távolodtak tőlünk és mi is visszafelé csúsztunk a füvön négykézláb, egészen addig, míg elértük dr. Rostot, aki már türelmetlenül várt reánk.
Képzelhető a jó ember meglepetése, mikor beszámoltunk neki a tapasztalatainkról.
- A prayerman van itt? - kérdezte csodálkozva.
- Ő és cinkostársai.
- Nohát ilyet!
- Felcsaltak magukkal két ártatlan embert, egy öreget és egy fiatalt is.
- És most mi fog történni?
- Azt majd holnap megtudja.
- Szóval holnap tovább indulunk?
- Igen, mégpedig hajnalhasadáskor.
- Követni fogjuk azt az öt embert?
- Nem.
- Hát akkor?
- Meg fogjuk őket előzni.
- Hogyan?
- Többet nem árulhatok el. Egyelőre legokosabb, ha pihenésre térünk és aluszunk néhány órát.
Szegény doktornak mi volt mit tennie, bár nagyon fúrta oldalát a kíváncsiság, megnyugodott és halk sóhajjal nyúlt végig a földön, hogy parancsom szerint elaludjon.
- Ma éjjel én akarok elsőnek őrködni - mondottam Winnetounak.
- Értelek fehér testvér - mondta az apacsok vezére -, magadra akarsz maradni gondolataiddal.
Ez újra bizonyítéka volt annak, hogy ez a kitűnő férfiú mennyire tudott a lelkekben olvasni. Csakugyan nem volt más vágyam, mint visszagondolni a múltra és Carpiora, aki egykor olyan fontos szerepet játszott életemben!
Még alig pirkadt, mikor lóra kaptunk és vágtattunk előre. A folyó utunkat állta, de mi átúsztunk rajta és így kerültünk a túlsó oldalra.
Utunk folyton észak felé vitt. Végre sok órai lovaglás után elhatároztuk, hogy lepihenünk. Egy hegy ormán heveredtünk le, úgy, hogy leláthattunk az útra, amelyen felfelé jöttünk.
Célunk az volt, hogy az öt aranykeresőt ne tévesszük el szem elől, Winnetou majd elibük kerül, mintha egészen véletlenül találkozna velük.
Nem kellett sokáig várnunk és ott láttuk őket felfelé jönni a Bow-Creek folyó mentében. Mikor egészen közelünkbe jöttek, Rost és én elbújtunk a bozót mögé, úgy ahogy azt megbeszéltük. De a sűrűn keresztül is jól láttam őket. Elöl a prayerman lovagolt Cornerrel, utánuk az öreg Lachner Egglyvel, a sor Carpio zárta be.
Amint elibém tűnt ifjúkori barátom képe, láttam, hogy nagyon megváltozott, bárha vonásai ugyanazok maradtak, de arcán leírhatatlanul szomorú arckifejezés ült és háta meggörnyedt, mintha nehéz terhet cipelne. Olyan nyomorúságosnak, szánalomraméltónak tűnt fel előttem, hogy a legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy keblemre öleljem.
Most egyikük észrevette Winnetout.
Megállította lovát és felkiáltott:
- Halló, egy indián! Vigyázzatok!
A többiek is mind megálltak. Én leshelyemből csak Carpiot néztem és láttam, hogy arcára a csodálkozás kifejezése ült, amint tekintete Winnetoura esett.
- Csak egyetlen indián - mondta Corner megkönnyebbülten.
- Öt fehérarcú! Uff! Menjetek félre, hogy folytathassam utamat.
- Mi menjünk félre? - nevetett Corner, - For shame! Egy ilyen vörösképű elől. Eredj innen, különben érezni fogod öklömet.
- Pshaw - mondta Winnetou megvetéssel.
Ez felingerelte Cornert.
- Megállj kutya - kiáltotta és fölemelt ököllel ment neki Winnetounak.
A következő percen azonban már lovával együtt ott fetrengett a földön Winnetou lovának lába előtt.
- Én Winnetou vagyok, az apacsok vezére - mondta Winnetou és szeme szikrát szórt.
Erre aztán mind az öt fehér felfigyelt.
- Ezer ördög, lehetséges ez!
- Corner maradj a helyeden. Meg ne merjen mozdulni sem Eggly, sem Sheppard! Ti aranytolvaj gazemberek, ti! Jól tudom, kik vagytok.
- Még ha ezerszer is Winnetou vagy, nem tűröm, hogy becsületünkben gázolj - mondta a hajdani prayerman és előrántotta revolverét.
Ebben a percben törtünk elő mi a bozótból.
- Ezer ördög! Hiszen ez támadás.
Képzelhető a prayerman elképedése, mikor a doktorra meg énrám ismert.
Végre erőltetett nevetésre fakadt:
- Hát ezeket mi kergette a hegyek közé?
- Mr. Watter aranyai után jöttünk.
- Miért keresik azokat itt? - kérdezte az álszenteskedő.
- Azonnal szálljatok le lovaitokról - kiáltotta dörgő hangon Winnetou - én parancsolom nektek ezt és fehér barátom, Old Shatterhand.
Az első szóra nem akartak engedelmeskedni, de ekkor Winnetou és én közibük vágtunk, mire a gyávák leszálltak a lóról és remegve emelték kezüket a magasba.
Azonnal szorosra kötöttük a három gonosztevő kezét. Míg Winnetou és doktor Rost evvel foglalkozott, én szembekerültem Carpioval.
A szegény ember szeme tele volt könnyel és hangja reszketett, mikor mondta:
- Te volnál, te vagy Old Shatterhand?
Nem akartam felfedezni egyelőre magamat, azért röviden csak annyit mondtam:
- Old Shatterhand vagyok.
Aztán az öreg Lachner felé fordultam:
- Ön gyilkosok és rablók társaságába keveredett.
- Ugyan uram, hogy állíthat ön ilyet. Ezek a világ legbecsületesebb férfiai.
- Gyilkosok és rablók, ha mondom - ismételten határozottan -, kiket a rendőrség köröz. Meggyilkoltak egy Welley nevű embert, kirabolták Wattert. Ajánlom, hogy fordítson hátat nekik.
- Jut eszembe! Akármit is mond az úr, én ezekkel a derék férfiakkal tartok. Különben is mit törődik ön velem?
- Mert barátja vagyok egyik rokonának.
- Miféle rokonomnak?
- Hermann unokaöccsének.
- Ön Hermann barátja?
A következő percben már ott csüngött Carpio a nyakamon.
- Sappho, édes Sappho, hát csakugyan te vagy, nem tévedtem.
Magamhoz öleltem a jó fiút.
- Én vagyok öregem, a te ifjúságod hűséges társa.
Carpio keservesen sírt a keblemen és halk zokogásba fúló hangon súgta a fülembe:
- Ne hagyj el, Sappho, ne hagyj el! A bácsi nem szeret és a többiek legszívesebben eltennének láb alól.
- Nyugodj meg Carpio, ha velem vagy, nem lesz bántódásod.
Az öreg Lachner most rárivallt:
- Azonnal idejössz, te hozzám tartozol.
- Carpio nálam marad.
- No azt szeretném én látni - mondta dühösen az öreg -, azonnal idejössz, Hermann.
- Uram az ön öccse nagykorú és úgy cselekszik majd, ahogy neki jól esik.
Az öreg dúlt-fúlt, nem tudott ellenkezni.
Egy pillanatra félrevonultam Winnetouval, hogy megbeszéljük a teendőket.
- Szabadjára engedjük önöket - mondottam aztán foglyainknak -, mert hiszen nem volna értelme önöket magunkkal hurcolni. De az igazságszolgáltatás keze el fogja érni a bűnösöket, azért azt tanácsolom, hogy iparkodjanak a becsület útjára térni.
- Szóval mehetünk? - kérdezte a prayerman.
- Mehetnek, de vigyázzanak arra, hogy velem még egyszer ne kerüljenek össze.
- Az öcsémet akarom magammal vinni - szólt az öreg Lachner csökönyösen.
- Azt nem, de ha egy baráti tanácsot elfogad, hát azt ajánlom, hogy minél előbb búcsúzzon el társaitól.
Az öreg vadul nekem rontott, én egyik kezemmel összefogtam a két kezét, a másik kezemmel a két lábát és néhányszor belemártottam az eszeveszettül kapálódzót a folyóba.
Aztán szárazra állítottam.
- Most már mehet - szóltam a gonosz öregnek, aki gyilkos pillantásokat vetett rám, aztán távozott.
De alig bontottuk ki a három fogoly kötelékét, mikor azok vérszemet kapva, egy perc alatt birokra keltek velünk.
No de hiszen emberükre találtak! Winnetou és én úgy küzdöttünk, mint a vadak és az eredmény az volt, hogy a három gonosztevő ott feküdt újra megkötözve a földön.
Ekkor a bozótból egy éles golyó süvített el a fülem mellett.
- Ezt neked szánták, fehér testvér - mondta Winnetou.
- Carpio bácsijának célt tévesztett ajándéka. No de nem baj, talán még elszámolunk vele egyszer.
Lovunkra ültünk és otthagytuk a három megkötözött foglyot a földön.
- Mi lesz velük? - kérdezte Carpio.
- Lachner majd visszatér hozzájuk és feloldja kötelékeiket.
Aztán sietve mentünk előre a rengetegben, közben ráértem megfigyelni Carpiot. Istenem, mi lett az életvidám ifjúból! Mintha minden akaraterő kiveszett volna belőle. Szavai olyan színtelenek voltak, szeme olyan bágyadt, az egész ember olyan élettelen. Mivé változtatta át a hosszú évek szenvedése!
Egy hosszú erdősávon lovagoltunk keresztül, amikor Winnetou váratlan felkiáltása zavart fel ábrándozásomból:
- Uff!
Előttünk kemény, egyenes tartással egy rézbőrű indián állott, aki mereven ránk szögezte tekintetét, de egy szót sem szólott.
- Teeh! - kiáltottam fel most én is csodálkozva, amint rápillantottam.
- Igenis Teeh köszönti az apacsok főnökét, Winnetout és Old Shatterhandet a fehérarcúak győzhetetlen harcosát - mondta Teeh a sosonok legvakmerőbb harcosa, aki nevét (Teeh = szarvas) fürge lábainak köszönhette.
Vajon mi késztette arra, hogy erre járjon?
- Az én rézbőrű testvéremet Avaht-Niah, a sosonok bátor vezére küldötte erre, hogy a varjú indiánokra kémkedjen?
- Winnetou a bölcs harcos ezúttal is eltalálta az igazat - mondta a kérdezett. - Kikatsa, a varjak vezére ellenünk akar támadni és e célból már egyesült is a vérszomjas indiánokkal, az Ahwahawaysokkal és az Allakaweahsokkal. Ezért aztán Avaht-Niah (nagy név) hírnököket küldött e négy törzshöz. Engem a vérszomjas indiánokhoz küldtek, akik erre tanyáznak.
- A vérszomjasok vezére Peteh (harci sas) nekem és Old Shatterhandnek régtől fogva ellensége. Hogy jártál utadon vörös testvér?
- A nagy Manitou kegyes volt hozzám. Láttam szemeimmel és hallottam füleimmel.
- Miket tapasztaltál?
- A vérszomjasok vezére tízszer tíz harcossal jön az Elk Creek mentén, hogy a varjú indiánokkal egyesüljön.
- Ha csak irányt nem változtat, a Medicine-River felé fog lovagolni. Az apacsok vezére legyen elővigyázatos, hogy meg ne lássák.
- Bízhatsz bennünk!
- Felkeresik hatalmas pártfogóink ifjú főnökünket, Avaht-Niaht?
- Igen, hol találjuk őt?
- A Gross Ventre Range túlsó oldalán.
- Rendben van. Most még csak azt akarom tudni, hogy neked vörös testvérem, mi a szándékod?
- Haladéktalanul visszalovagolok táborunkba Avaht-Niah elé.
- Akkor nagyon kérlek, tudasd a törzsfőnökkel, hogy mi bár a Fremonts Peak felé szándékoztunk, de most ezt az utunkat elhalasztjuk és hozzá sietünk. Ha öt napon belül nem volnánk nála, akkor tudja meg, hogy valahol ellenség karmai közé kerültünk, vagy pedig a Stihi Creek-nél időzünk, hogy valami gonosztettet megakadályozzunk. De akár a varjakkal, akár a vérszomjasokkal találkozunk, mindenképpen mint a sosonok barátai fogunk viselkedni.
Teeh meghajolt, aztán ellovagolt.
Winnetou pedig örült, hogy Teehvel találkozott, aki olyan fontos adatokkal tudott neki szolgálni.
Most persze, hogy az ellenséget közelben tudtuk, csak nagyon elővigyázatosan haladtunk előre és a legnagyobb sötétségben sem mertünk tüzet gyújtani, nehogy a fény eláruljon. Az éjszaka csendjében egyszerre csak hangokra lettünk figyelmessé.
Felfüleltünk.
A közelben rézbőrűek beszélgettek elég hangosan. Winnetou vette a fegyverét, hogy közelből kilesse őket, nekem pedig suttogva azt parancsolta, hogy maradjak egy helyben.
Alig lehetett húsz lépésnyire, mikor egyszerre csak egy egész sereg rézbőrű ránk vetette magát és megkötözött vad ordítozás között.
- Schi motahr ho tli - kiáltottam éles hangon, ez volt tudniillik a jelmondat, amellyel tudtára adtam Winnetounak, hogy veszélyben vagyunk.
Egy erős ütést kaptam fejemre és elvesztettem eszméletemet.
Mikor feleszméltem, láttam, hogy a rézbőrűek ott ülnek a tűz körül, míg a doktor és Carpio mellettem fekszenek megkötözve.
De hála Istennek Winnetou szabad volt!
(Ford.: Altay M. - lektorálta: Krisztián Imre)
Forrás: mek.oszk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése