Másnap délben mikor a Big-Sandy-Creek és a Green-River mentén lovagoltunk, egyszer csak egy mozgó pontot vettem észre. Láttam, hogy vad nem lehet és éppen azért leszálltam a lóról, nehogy a figyelmet magunkra vonjam. A pont közeledett és végre láttuk, hogy lovas az, aki egyenes irányban felénk tart.
- Oh jaj! Ha szemeim nem csalnak, Old Shatterhand.
- Sannel, Amos Sannel - kiáltottam örömmel -, lehetséges, hogy te vagy az?
- Miért csodálkozol ezen olyan nagyon, pajtás, tán azt hitted, meghaltam?
- Csakugyan azt hittem.
- Hogyan? Miért? Talán bizony találkoztál a temetési menetemmel?
- Azt nem, de mutasd csak ide a fegyveredet.
- Oh, ezt nem érdemes megnézni. Bezzeg, ha megvolna a régi. Hiszen ismerted!
- Hát az hová lett?
- Ellopták tőlem.
- Kicsoda?
- Két gazember, a nevük mellékes. A Fourche Rivernél találkoztam velük és rábeszéltek, hogy velük maradjak. A második éjszakán aztán megszöktek a fegyveremmel együtt. No, de jaj nekik, ha meglelem őket. De miért kérdezősködsz a fegyverem után?
- Mert... no, de mondd meg előbb, honnan jössz és hová mész?
- A Sand Hills vidékéről. Ezzel az úrral az úton találkoztam, ő is a sosonokat akarja felkeresni, én is, azért hát együtt bolyongunk. Azt hiszem a Wasatsch-hegyekben ütötték fel most tanyájukat.
- Tévedsz. A Kén- és a Hobak-folyó mentén táboroznak.
- Hiszen az nincs messze.
- Mi dolgod van ott?
- Figyelmeztetni akarjuk Avaht-Niaht, a sosonok főnökét, hogy a varjú indiánok fegyverkeznek ellenük. Ez az úr tudja.
- Felesleges. Avaht-Niah már mindent tud. Winnetou vitte neki a hírt.
- A pompás apacs! Igazán? De hogyan van, hogy nem vagytok együtt, Old Shatterhand?
- Mert fel kell mennem a Fremonts Peakhoz, hogy elhozzam a fegyveredet - feleltem.
- Az én fegyveremet? - kérdezte csodálkozva.
- A Ralling-puskát.
- Ezer ördög! Nem tréfa ez?
- Nem. Kezemben volt a fegyvered és tudom, kinél van. Különben, ha a sosonokhoz akarsz jönni, úgyis egy utunk van. Menjünk együtt.
Sannel még mindig nem tudott magához térni az örömmel teljes csodálkozástól:
- Lehetséges az, hogy fegyveremet megszerzed?
- Egész bizonnyal. No, de most menjünk, mert sietős a dolgom. Útközben mindent elmesélek.
- Helyes - mondta Sannel -, de a nagy izgalomban elfelejtettem bemutatni Nana-pot, vagyis Hiller urat, aki különben honfitársad az óhazából.
A meglepetés szinte szavamat vette, de nem akartam magamat elárulni. Rostnak is intettem, hogy hallgasson.
- Örvendek a szerencsének. Nana-po nevét szárnyra kapta a dicsőség.
Hiller nem felelt, tekintetét a varjú indiánokon legeltette, akiket a varjúk vezére kíséretül mellém adott, csak aztán kérdezte:
- Nem veszi észre, Old Shatterhand, hogy ezek a rézbőrű gazfickók milyen szemmel néznek rám? Az ön kíséretéhez tartoznak? Ön a pártfogójuk?
- Én minden jó ember pártfogója vagyok.
- Well, de ezek gazfickók. Nincs nagy kedvem halálos ellenségeimmel együtt lovagolni.
- Nem ellenségei önnek.
- Azt én jobban tudom.
- Mindent tudok, de most már gyerünk, mert az idő szalad. Az úton majd elbeszélgetünk.
- Helyes, sok érdekeset fogok önnek mesélni.
- Én is önnek.
De mikor éppen indulásra adtam ki a jelt, a varjú indiánok visszatartottak.
- Old Shatterhand - mondta nekem az egyik varjúindián -, ez itt Nana-po, a mi foglyunk, aki tőlünk megszökött. Mi nem lovagolhatunk Old Shatterhanddel, ha Nana-po vele lovagol.
Igazat kellett nekik adnom.
- Ha rézbőrű testvéreim vissza akarnak fordulni, bátran megtehetik.
- Uff! Úgy legyen, ahogy Old Shatterhand mondja.
Ezzel megfordították lovukat és elvágtattak.
Amos Sannelt csak a fegyvere foglalkoztatta.
- Ha a tolvaj csakugyan erre jár, én azonnal ráismerek. Szinte alig merem hinni, hogy visszaszerzem puskámat. Mr. Hiller velünk tart, vagy egyenesen a sosonokhoz megy prémjeiért?
- Elkísérem előbb önöket - mondta ridegen Mr. Hiller -, az az egy-két nap késedelem nem számít.
Alaposan szemügyre vettem a beszélőt. Csinos ember volt, de meglátszott rajta, hogy sokat szenvedett az életben. Ajka körül különös kemény vonás rajzolódott. Felesége azt mesélte róla, hogy a sorscsapások zárkózott, bizalmatlan emberré tették, aki még az Istenben való hitet is elvesztette. Megfogadtam magamban, hogy lelkére beszélek és visszaadom meghasonlott lelkét önmagának.
Sannel tovább beszélt.
- De azt csak megmondhatod, hol láttad a fegyveremet.
Titokban Hillerre néztem és vártam a hatást, mikor mondtam.
- Missouri tartományban, Westonban.
- Mi? Hol? Westonban? - kérdezte hirtelen felém fordulva - Ön Westonban volt, Old Shatterhand?
- Igen.
- Mikor?
- Néhány héttel ezelőtt.
- Érdekes. Én tudniillik Westonban lakom.
- Csakugyan! Persze, hiszen emlékszem, beszéltek ott egy prémvadászról, aki megkésett a hegyekben.
- Nem késtem meg, de a varjak fogva tartottak.
- Tudom. Jakoupi-Topa beszélte. De hát azt nem tudhattam, hogy Hiller és Nana-po egy és ugyanazon személy.
- A feleségem megmondhatta volna önnek, ha találkozott volna vele. Igazán sajnálom, hogy fiam és feleségem nem látták önt, mikor mindig az volt a vágyuk, hogy önt és Winnetout megismerhessék. Vajon mit csinálhatnak?
- Megnyugtathatom önt Mr. Hiller, nagyon jó színben vannak.
- Hogyan?
- Láttam őket, mikor Winnetouval Westonban voltam.
- Winnetou is Westonban volt?
- Hogyne - vágott szavába Dr. Rost -, hiszen ők ketten jöttek rá arra, hogy a prayerman az aranytolvaj.
- A prayerman, akit feleségem úgy pártfogol és akinek még egy harmincnégyszakaszos verset is átadott, amit a régi hazából hozott?
- Igen, igen az.
- Csak azzal a verssel ne hozakodjanak elő. Utálok minden olyan dolgot, ami a dajkamesékre emlékeztet. Ez a vers meg tele van istenfélelemmel, bűnbocsánattal, hívő ihlettel. Valamire való ember nem hihet benne.
- Uram, én hiszek benne!
- Hogyan uram, Old Shatterhand, aki az eleven ördögtől sem ijed meg, hívő és ájtatos, én szégyellném magamat ezt bevallani! Csak a gyáváknak és az anyámasszonykatonájának való a hit.
Ilyen istenkáromló beszédre elállt a vér ereimben. Haragosan utasítottam rendre:
- Mr. Hiller, én megvetem az ön meggyőződését. Bizonyára sok csapás érte az életben és ezért olyan elkeseredett. De én remélem, hogy lelke még visszatalál majd egyszer az egyenes útra.
Nem folytathattuk vitánkat, mert egyszerre heves vágtatásban egy lovas jött felénk.
- Winnetou! - kiáltottam fel örömmel.
- Scharlih testvér - mondta Winnetou és szemében a szeretet fénye ragyogott. - Nini, Amos Sannel! És ki a másik fehérarcú!
- Nana-po - mondtam én.
- Uff!
Tekintete végigsiklott Hilleren, de kérdésével hozzám fordult:
- És hol van Carpio?
- A többi fehér, Corner és társa, megszöktek a varjaktól és magukkal hurcolták Carpiot is.
- A "Finding hole"-hoz mentek, mi meg majd elérjük őket. Scharlih testvér, menjetek csak előre és ott, ahol a Silver Creek a New-Forkba ömlik, ott találkozunk estére. Nekem még embereket kell hoznom.
Ezzel elvágtatott.
- Micsoda pompás férfi - mondta Hiller, amint utána nézett.
Este a megbeszélt helyen találkoztunk Winnetouval és most, hogy időnk volt, a rőzse lángja mellett elmeséltem az apacsok vezérének, mi minden történt azóta, mióta elváltunk.
Hiller közbeszólt:
- Én is a varjak foglya voltam, de sikerült tőlük megszöknöm.
- És miért nem egyenesen haza, családjához?
- Mert a sosonokat akarom felkeresni, hogy segítséget kérjek tőlük, bosszúra szomjazom. Ártatlanul szenvedtem és ez bosszúért kiált.
- Bosszú? - hm!
- Nem tetszik e szó?
- Ellensége vagyok a bosszúállásnak. Ha az emberek mindig csak bosszú után lihegnének, ha mindenért bosszút akarnának állani, akkor nem volna se vége, se hossza a gyűlölködésnek, háborúskodásnak. A jó Isten majd igazságot szolgáltat.
- Már én azt szívesebben magam végzem - mondta Hiller, aztán felém fordult, - különben mi köze a keresztényi könyörületességnek a Fremonts Peaki kiránduláshoz?
- Én ott csak egy bűntényt akarok meggátolni.
- Nos és büntetni nem?
- Ha csak a meggátlásban nem rejlik a büntetés.
- Uram, ön nem tetszik nekem! - mondta dühösen Hiller.
- Ön se nekem - szólt Winnetou és egy kis ágat dobott Hiller arcába, ami az indiánusoknál sértő szándékot jelent.
- Uram, én az önök kedvéért mégsem fogom megváltoztatni nézeteimet! Azt hiszem, legokosabb, ha megyek. Semmi kedvem sincs akaratomat másokénak alárendelni. Majd megtalálom egyedül is a sosonokat.
Ezzel ellovagolt.
- Micsoda önfejű ember - mondta Sannel.
Sajnáltam, hogy a dolog ennyire fejlődött. Hiszen még át sem adhattam neki az üzeneteket, amelyeket otthonról hoztam számára. Winnetou úgy látszik, elértette gondolataimat és mondta:
- Hiszen csak ki akartad szabadítani a varjú indiánok fogságából. Most szabad! Nekünk nincs több dolgunk vele. Mehet.
Este lefekvésnél megkérdeztem Winnetout, miért hozta magával az öt sosont és ezt a rengeteg felszerelést.
- El kell készülnünk rá, hogy a telet esetleg a hegyek között kell töltenünk. A sosonok elkészítik téli tanyánkat, és ha mindent elvégeznek, visszafordulhatnak.
- Szép kis kilátások, - mondta dr. Rost, aki még nem aludt és a vezér minden szavát hallotta.
Most napokon keresztül mentünk folyton felfelé a hegyekbe, azon a friss nyomon, ahol előttünk Corner és társai jártak. Egy késő délután Winnetou hirtelen megállt.
- Uff! - kiáltotta a csodálkozás hangján.
Láttuk rajta, hogy valami fontosat észlelt.
- A fehérek itt letértek a széles folyó partjáról és a keskeny folyó mentén folytatták útjukat.
- És? - kérdeztem türelmetlenül.
- Uff! - ismételte a vezér -, ha nem tévedek, ismerem azt a "Finding-hole"-t, amelyet a fehérarcúak keresnek. Az a "Finding-hole" az enyém. Édesapám mutatta meg nekem még akkor, mikor egész kicsi fiú voltam. Titkát egy panak-indiánus árulta el neki hálából azért, mert kigyógyította súlyos betegségéből.
Másnap hajnalban terepszemlére indult.
Körülbelül három óra tellett bele, mire visszatért.
- Nem tévedtem, a fehérbőrűek az én "Finding hole"-omat akarják kiaknázni. Láttam őket messziről. Ha minden úgy sikerül, ahogy én remélem, holnap foglyaink lesznek.
- Csak már Carpiot kiszabadíthatnád karmaik közül - mondottam.
- Az is meglesz és sok aranyunk is lesz - mondta Winnetou.
Csodálkozva néztem rá.
Mosolygott.
- Csodálkozol rajta ugye, hogy az aranyakról beszélek, de neked akarok vele örömöt okozni Scharlih testvér.
- Nekem?
- Tudom, hogy vannak emberek, akiket boldoggá szeretnél tenni. Nos, most meglesz rá a mód.
- Oh, tudtam jól, hogy Winnetou nem a maga számára örül a kincsnek!
- Nem, nem szeretem az aranyat - mondta komolyan a vezér -, mert a fehér emberek között ez ád a legtöbb okot az egyenetlenségre. De hát a fehérek már így rendezték be életüket és tán már meg se tudnának élni az arany nélkül. A panak-indiánok is mindig nagy kincskeresők voltak és ez lett törzsüknek átka.
- Búvárkodással szedték ki a "Finding hole"-ból az aranyat?
- Szó sincs róla. Hiszen majd megmutatom, ha ott leszünk a "Finding hole"-nál, hogy a panakok milyen ügyesen jutottak az aranyakhoz anélkül, hogy vizesek lettek volna.
- Oh, talán más irányt adtak a folyónak, úgyhogy a medre üresen áll?
- Eltaláltad. A panakok így jutottak aranyaikhoz és így jutunk majd mi is hozzá.
Másnap hajnalban elértünk egy kis tisztásra, melynek közepén folyt a folyó és itt volt utunknak célja.
Úgy látszik, jókor érkeztünk, mert a társaság, melyet idáig követtünk, itt ült a folyó partján. Corner, Sheppard és Eggly éppen most mutatták igaz arcukat. Carpio és nagybátyja keze-lába gúzsba volt kötve és a gonosztevők, arcukon kaján mosollyal árulták el nekik, hogy tulajdonképpen milyen céljuk van velük.
Mi egy szikla mögött figyeltük őket:
- Ők azok, akik elrabolták fegyveremet - súgta nekem Amos Sannel. - Rájuk ismerek. No de majd visszakapom.
Azalatt ott a folyó partján beszélgettek:
- Oh, te vén barom, hát azt hitted, hogy tied lesz a "Finding-hole" aranya - mondta Corner - ha-ha-ha!... Az arany a miénk, ti ketten majd felhozzátok nekünk.
- A vízbe merüljünk alá? Ebbe a hidegbe? Ezt nem is kívánhatjátok ilyen öreg embertől.
- Dehogy is nem kívánjuk. Amíg egy morzsa arany lesz ebben a "Finding-hole"-ban, addig nem lesz tőlünk nyugtotok.
Ebben a percben egy másik szikla mögül hirtelen néhány alak bukkant elő.
- Hands up! - kiáltottak és töltött fegyverrel jöttek előre.
- Szent Isten, Welley! Akit halottnak hittem - mondta rémülten Corner.
- És Reiter! - szólt ijedten Sheppard.
A harmadik, aki a szikla mögül előkerült, Hiller volt.
- Úgy van, Reiter és Welley! Ugye éppen jókor jöttünk, gazfickók! Mr. Hiller kötözze meg őket. Ők lesznek azok, akik majd kiürítik számunkra a "Finding-hole"-t.
Corner, Sheppard és Eggly, dermedten a rémülettől engedték, hogy Hiller megkötözze őket.
Welley pedig tovább beszélt:
- Ti persze azt hittétek, hogy mikor rámlőttetek és befordultam a vízbe, hát meg is haltam. Volt annyi eszem, hogy a víz alatt maradjak addig, amíg biztonságban nem tudom magamat. Mikor aztán kivánszorogtam a partra, Mr. Reiter vett ápolásba és ő nyomozott ki benneteket.
- Oh, Reiter, a kezem között van - szólt a megkötözött prayerman -, ha rögtön szabadon nem bocsát, elárulom, hogy gyilkos és hogy erről írásom is van.
- Jól tudod, hogy véletlenül sült el a fegyverem, magam sem értem, hogyan. Még ma is azt kell hinnem, hogy talán nem is az én puskám sült el.
- Talán az enyém, aki melletted álltam. Fogd rám. No de mindegy, egy gyenge pillanatban mégis írást adtál róla és azt őrzöm. Majd átadom a sheriffnek.
Ezt már nem bírtam tovább, előugrottam és társaim követtek.
- A prayerman írásai nálam vannak! - kiáltottam. - Mr. Reiter, itt van, amitől ön fél. És mert megvagyok róla győződve, hogy ártatlan, tessék, átadom, tépje össze ezt az értéktelen papírszemetet.
- Ide a fegyveremmel, rabló! - ordította ugyanakkor Sannel.
Az egész társaság szinte megkövült a csodálkozástól váratlan megjelenésünkön.
Most Winnetou lépett elő:
- Ezek a fehérbőrűek elsősorban a mi foglyaink, mert már napok óta követjük nyomukat, de nemcsak ők a mieink, hanem a "Finding-hole" is, melyet már sokkal régebben fedeztünk fel, mint a fehérarcúak.
Hiller bosszúsan kiáltotta:
- Arról szó sincs! Azt mindenki mondhatja! Engem Reiter és Welley ide felcsalt és megígérte nekem a "Finding-hole" harmadát. Erről nem mondok le.
- De én sem - szólt Reiter.
- Helyes - kiáltotta Corner. - Igaz ugyan, hogy megkötöztetek, de mi mégis mellétek állunk, ha megígéritek az osztozkodást. De ennek a rézbőrűnek semmi köze az aranyainkhoz.
Én lehajoltam Carpiohoz, aki teljesen megtörten, legyengülten, holtsápadtan feküdt.
- Sappho - mondta gyenge hangon -, milyen jó, hogy végre itt vagy. Tudtam, hogy el fogsz jönni. Oh, ha tudnád, mennyit szenvedtem ez alatt az idő alatt. Azt hiszem, ezt sohse fogom kiheverni.
Csakugyan inkább holtnak tetszett, mint élőnek.
Vigasztaltam.
- Most már minden jóra fordul, csak bizalom Carpio.
Ezalatt Winnetou és a többi között mind élesebben és élesebben folyt a vita.
- Winnetou sohse hazudik - mondta az apacs - és be tudja bizonyítani, hogy ez a "Finding-hole" az övé.
- Arra kíváncsiak vagyunk!
- No azt látni szeretném.
- Rendben van, azonnal bebizonyítom.
És sietve eltávozott az egyik szikla mögé.
Mi némán, kíváncsian vártuk, mi fog itt történni.
Alig telt bele öt perc, mikor láttuk, hogy a kis folyó, mely a sziklák körül kanyarodik elő, mind vízszegényebben csobog tova, míg végre teljesen eltűnt. A folyó medrében egy nagy lyukat pillantottunk meg, amelyből a víz - természetesen - nem tudott kiapadni.
Winnetou ez elé a lyuk elé állt és mondta:
- Íme bebizonyítottam, hogy ez a "Finding-hole" az enyém.
Egy darabig néma csend követte szavait, de aztán valamennyien tiltakoztak, sőt ellenállni is próbáltak, ami azonban gyászosan végződött s csakhamar megkötözött foglyaink voltak.
Kíváncsi voltam, mint határoz majd most sorsuk felett Winnetou és ez érdekelte Hillert, Reitert és Welleyt is, akik visszanyerve eszméletüket, a vezér szavait lesték:
- Ti a halállal fenyegettetek minket, de mi még ezt is megbocsátjuk nektek. Szabadon bocsátlak és veletek adom minden felszereléseteket. De azt megígérem, ha bármelyiktek ide vissza mer térni, szétlövöm a koponyáját. Ezt Winnetou mondja és az mindig meg szokta tartani szavát.
Az emberek káromkodva távoztak.
Nem törődtem vele, egész figyelmemet szegény, legyengült Carpionak szenteltem. Karomra vettem és elvittem sátrunkba, melyet a folyó közelében ütöttünk fel.
Szegény fiú nagyon beteg volt és így egy pillanatra sem mertük magára hagyni.
Ezalatt lenn a "Finding-hole''-nál folyt a munka.
Winnetou felügyelete alatt kellett Egglynek, Cornernek, Sheppard, sőt még az öreg Lachnernak is a vizet kimerni a "Finding-hole"-ból.
Ez a lyuk nagyon széles és nagyon mély volt és bár négyen merték ki belőle a vizet, mégis csak nagynehezen haladt előre a munka.
Meg kell jegyeznem, hogy rabjaink lába meg volt kötözve, és hogy este, mikor pihenőre vittük őket, szemüket is bekötöttük, nehogy megtudják, merre járnak.
Így ment ez sok napon keresztül és még mindig nem tudtunk a "Finding-hole" fenekére jutni. Közben a tél mind fenyegetőbben közeledett. Amellett nagy gondom volt Carpioval is, akit a leggondosabb ápolás sem tudott helyrehozni.
Végre-végre kiürült a "Finding-hole"!
Izgatottan néztünk elibe a hetek óta tartó fáradozás eredményének.
Most már Corner és társai is lázasan dolgoztak. Az arany varázsa elfelejtette velük rabságukat. A lyuk mélyéből sárcsomót, köveknek látszó darabokat dobáltak ki a folyó medrére és mind lejjebb és lejjebb hatoltak, hogy az aranyat megleljék.
A hó folyton szállingózott, a tél hidege egyre fenyegetőbben közeledett.
Egy napon azt mondta nekem Winnetou:
- Azt hiszem, meg lehetünk elégedve az eredménnyel. Jó lesz, ha útra kelünk visszafelé, mert ha idejében nem jutunk biztos fedél alá, elpusztulunk.
Cornert és társait bekötött szemmel vittük a sátorba, míg Winnetou ismét visszaeresztette a folyót rendes medrébe. És ekkor a víz megmosta azokat a sár- és salakcsomókat, melyeket rabjaink a "Finding-hole"-ból a folyó medrébe vetettek. A víz elvégezte munkáját, megmosta a sár- és salakcsomókat, a színarany ott csillogott előttünk, körülbelül három méter hosszúságban.
Most megint elzártuk a folyót, összeszedtük az aranyat és felpakoltuk lovainkra. Mindezt úgy, hogy rabjaink ne tudják.
Másnap reggel, mikor kivittük Sheppardot, Cornert, Egglyt és az öreg Lachnert, a kis folyó ugyanolyan nyugalmasan folyt medrében, mint akkor, mikor legelőször megpillantották.
A hajukat tépték kétségbeesésükben.
Azt hitték, hogy eddig csak a salaktól, kőtől tisztították meg a lyukat és az aranyra még csak most reméltek rátalálni.
- Uff! Nincs semmi ebben a lyukban, - mondta Winnetou és ezúttal sem hazudott. - Mi visszamegyünk.
- Engedj el itt minket uram - könyörögtek mind a négyen -, engedj el itt.
Winnetou beleegyezett, bár megmondta nekik, hogy a tél csakhamar beköszönt és el fognak pusztulni.
- Mi most magunkkal visszük fegyvereiteket. De egy óra múlva, ha utánunk jöttök, ott találjátok majd őket az úton. A nagy Manitou kezében vagytok. Az határoz majd sorsotok fölött.
Elindultunk.
A hó egyre sűrűbben hullt, a hideg szinte kibírhatatlanná lett. Lassan jutottunk előre az úton.
- Örülök, ha eljutunk majd addig a menedékhelyig, melyet a sosonok készítettek számunkra - mondta Winnetou komolyan -, mert arról, hogy emberlakta vidékig eljuthassunk, már szó sem lehetett.
Végre, végre elértünk a barlangba.
Az öröm felkiáltása fakadt ki ajkunkon.
A hóhegyek eme vad rengetegének közepette itt egy kényelmes kis lakás várt ránk.
Ez a menedékhely, melyet a sosonok már régen használnak arra az esetre, ha télen a hegyek között rekednek, teljesen be volt rendezve és fel volt szerelve minden szükségessel, élelemmel, tüzelővel egyaránt.
Legelőször is szegény Carpiot fektettük le a prémekből készült puha ágyra. A szegény fiú már teljesen elgyengült.
A mi otthonunk egy magas szikla tetején volt, olyan védett helyen, mint valamilyen jól megépített vár, de ha kiléptünk a barlang ajtaján, messze területet láthattunk át.
- Érdekes - mondta Winnetou, miután terepszemlét tartva visszatért -, Hiller, Reiter és Welley itt tanyáznak a túlsó oldalon. Úgy látszik nem akartak lemondani teljesen a "Finding-hole"-ról és azért maradtak a közelben.
- Nem valami biztos menedékkunyhó; egy hólavina elsöpörheti, vadállatok elérhetik.
Mi egészen jól eléltünk volna a mi jó kis meleg otthonunkban, ha Carpio nem okozott volna nekünk annyi gondot. A szegény fiú végét járta.
A hó egyre hullott, s nekünk nagy erőfeszítésünkbe került, hogy a barlang száját megtisztítsuk tőle.
Egy napon észrevettem, hogy odaát a hókunyhónak megszaporodtak a lakói.
Sheppard, Eggly, Corner és az öreg Lachner mégiscsak jobbnak látták abbahagyni az aranyhalászatot, úgy látom, ők is megérkeztek a hókunyhóba.
Ugyanarra az időre esett, hogy egy nagy bozontos medvét láttam mindig ott ólálkodni a hósátor környékén.
Egy este azt mondta nekem Carpio:
- Csak arra kérem az Istent, hogy engedje meg, hogy még ezt az egy karácsonyt megérhessem. Úgy szeretnék még egyszer égő karácsonyfát látni és a te szép karácsonyi versedet szavalni Sappho, mint akkor régen Franzlnál.
Könnyeztem.
- Miért sírsz Sappho, hiszen oly boldog vagyok, hogy melletted halok meg.
Egy nappal karácsony előtt óriási dübörgést hallottunk.
- Ágyúlövés - mondta Carpio, aki álmából riadt fel.
- Lavinaomlás - mondta Winnetou.
A túlsó oldalon sziklák és hómezők gördülése teljesen elsöpörte a hóházat.
- Elpusztultak mindannyian - mondta Sannel és keresztet vetett.
Én egy fekete tömeget vettem észre a havon, egy férfi volt. A medve pedig, mely már régebben itt ólálkodott a hegyekben, egyenesen erre a testre vetette magát.
Levettem puskámat vállamról és elrohantam.
Persze Carpio nélkül, akit dr. Rost őrizett addig.
A túlsó oldalon a medve kikezdte addig a földön fekvő élő embert.
Mihelyt elég közelébe értem, elsütöttem puskámat.
A medve felhördült és azután elterült.
- Sikerült, lelőtted - örült Winnetou.
A földön fekvő ember felemelkedett.
Arca halottsápadt volt, szemében különös fény csillogott. Hiller volt.
- Uram, ezt nem fogom önnek sohse elfelejteni! A saját magam átka fogott rajtam. A medve ki akarta szedni agyvelőmet. Ön megmentett. Köszönöm uram.
- Ne nekem köszönje, hanem a jó Istennek.
És lám, a hitetlen Hiller térdre ereszkedett a hóban és igazi ájtatossággal kezdett imádkozni.
Most a többieket kerestük. Reitert, Welleyt és az öreg Lachnert sikerült élve kihúznunk a hótakaró alól, Corner és Sheppard elpusztultak.
Egglyt sehol sem találtuk, azt túlságosan mélyre temethette maga alá a hó...
Karácsony napján volt, hogy vidám kiáltások hangzottak fel a völgyből. Vagy ötven soson jött nagy felszerelésekkel a megmentésünkre szánkókkal, élelemmel, lovakkal.
Úgy volt, hogy mindjárt útra indulunk, de Carpio visszatartott.
- Érzem, hogy ez az utolsó napom, - mondta - És úgy szeretnék itt a magasban eltemetve lenni, ahol annyi szép napot töltöttél velem és ahova biztosan gyakran térsz majd vissza gondolatban.
Maradtunk.
Este egy kis karácsonyfa mellett ünnepeltünk. Csak a mogorva, zsugori Lachner nem tartott velünk, hanem félrevonult egy sarokba.
És mint karácsonyi ajándékot adtam oda Hillernek azt a kis levelet, melyet a régi hazából küldött szomszédja, mely szerint nevét már bátran és felemelt fejjel viselheti.
Leírhatatlan volt a boldogsága. Ezerszer biztosított róla, hogy az én jóságom visszavezeti az igaz útra és hogy ezentúl istenfélő, jámbor ember lesz. Mert Isten ujját látja sorsa változásában.
Reiterben is felfedeztem régi tanítóm fiát, ki miután nekem köszönhette életét és becsülete visszaszerzését, megfogadta, hogy kedvemre való életmódot folytat majd ezentúl és hogy ügyelni fog, hogy ne kerüljön többé rossz társaságba.
Mikor meggyújtottuk a karácsonyfa apró gyertyáit Winnetou is odatette alája az ő ajándékát. Az arany volt, melyet egyenlő részben osztott szét mindannyiunk között.
- Az én részemet vidd el öreg szüleimnek - mondta gyenge hangon Carpio -, úgysem tudtam sohse segítségükre lenni, legalább búcsúzóul kapnak tőlem valamit.
Felült ágyában és kért, hogy támasszam meg.
Megtettem. Karjaim közé fogtam. Éreztem, hogy utolsó perceit éli és szemembe akaratlanul könny szökött.
- Ne sírj! Én olyan boldog vagyok, hiszen Istenhez térek. Ez életem legszebb karácsonya.
Kezét nyújtotta Winnetounak és halkan mondta:
- Köszönöm minden jóságát.
- A te karácsonyi énekeddel az ajkamon akarok meghalni, Sappho - mondta és gyenge elhaló hangon kezdte énekelni:
"Az emberek megváltója
Megszületett immáron,
Békesség lesz, boldogság lesz
Ezentúl a világon."
Hangja mind halkabb, mind gyengébb lett és én éreztem, mikor karjaim között tartottam, mint száll el belőle az élet.
S mi edzett, viharverte férfiak sírva hallgattuk énekét és mikor befejezte, hogy egyúttal életét is befejezze, zokogva vetettük magunkat kihűlt tetemére.
A karácsonyfa gyertyácskái kialudtak, s a szenteste ránk borította fátylát.
Másnap aztán a sosonok segítségével hatalmas emléket építettünk kövekből. Ide temettük szegény Carpiot. Ha utas jár lenn a völgyben, nem kerülheti el figyelmét ez a hatalmas építkezés, mely alatt a legszelídebb, legjobb ember pihen.
Mikor ezzel elkészültünk, elindultunk a völgybe. Egy ideig még egy volt az utunk, de aztán széjjel váltunk, ki-ki ment a maga dolga után. Reiter a városba, hogy pénzével tisztességes üzletet nyisson. Hiller a családjához, Sannel kedves puskájával a vállán régi otthonába. Az öreg zsugori Lachner, akit semmiféle sorscsapás nem tudott megpuhítani, vissza Pittsburgba az egyedüllétbe, elhagyottságba, kíséretül nem maradt meg számára más, mint rút gondolatai és gonosz érzelmei.
Doktor Rosttól is búcsúztunk, ő a sosonoknál maradt, hogy a rézbőrűek egészségügyét tanulmányozza.
Winnetou meg én pedig sietve készültünk a keleti utunkra, melyet olyan régen tervbe vettünk már és amely most a "Finding-hole" miatt olyan nagy halasztást nyert.
(Ford.: Altay M. - lektorálta: Krisztián Imre)
Forrás: mek.oszk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése