Magas
hegyek, sziklák és szunnyadó erdők birodalma… A köves hegyoldalon, a fák
sűrűjében előbukkan az erdész házikója, hajlékony rádióantennával a tetején. A
háztól lefelé, a patakhoz keskeny ösvény vezet. Reggelenként napbarnított, tíz
év körüli mezítlábas kislány lépeget rajta. Korsót tartva kezében könnyedén
ugrik földhányásról földhányásra, elevenen csillogó szemecskéivel nézi a
reggeli világot, mosolyog a hegyekre, az égre, a napra.
Ez
Natela, az erdész kislánya.
Zúg,
csörgedezik lent a patak. Amióta csak Natela az eszét tudja, állandóan hallja
ezt a zúgást, mely álomba ringatóan kedves, mint egy bölcsődal; ez altatja el
esténként, ez ébreszti hajnalban, könnyedén belefonódva gyermeki álmába, abba
az édes reggeli szendergésbe, amikor még nem tudod pontosan megállapítani, hogy
a patak vagy az eső susog az ablak alatt.
Minél
közelebb van a patak, annál erősebben, majdnem hogy kihívóan zúg a kövek között
a kislány felé, szinte rámosolyog, majdnem hogy kihívóan zúg a kövek között a
kislány felé, szinte rámosolyog csillogó habjaival, tovagördülő hullámainak
hófehér tajtékával, amely a vízesésnél terül szét. Natela szeret reggelenként
itt eljátszadozni. Leül egy kőre, és belelógatja kezét a hideg forrásvízbe,
megsimogatja a hullámokat, aztán megmosakszik, és kiül a napra melegedni,
gondosan befonva nedves, kékesfekete copfocskáit.
A
fáradhatatlan patak egész reggel beszélgetni fog vele – ki mással is
beszélgethetne a nyári szünidő alatt? Apja még kora hajnalban elment az erdőbe,
most ott lépked valahol a sziklákon, közvetlenül az ég alatt, puskával a
vállán… Amikor ő nincs otthon, Natela mindennek a gazdasszonya. a faházikóé, a
fényes pataké, az erdő borította hegyeké, melyek minden oldalról körülveszik a
völgyet. De Natelát egyáltalán nem ijeszti az egyedüllét. Megszokta. Minden
bokrot ismer, minden patakocska szívélyesen csörgedezik felé a sziklák alól.
