Olesz Goncsar (1918-1995): Út a hegyekben

Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Oles_Honchar

Magas hegyek, sziklák és szunnyadó erdők birodalma… A köves hegyoldalon, a fák sűrűjében előbukkan az erdész házikója, hajlékony rádióantennával a tetején. A háztól lefelé, a patakhoz keskeny ösvény vezet. Reggelenként napbarnított, tíz év körüli mezítlábas kislány lépeget rajta. Korsót tartva kezében könnyedén ugrik földhányásról földhányásra, elevenen csillogó szemecskéivel nézi a reggeli világot, mosolyog a hegyekre, az égre, a napra.

Ez Natela, az erdész kislánya.

Zúg, csörgedezik lent a patak. Amióta csak Natela az eszét tudja, állandóan hallja ezt a zúgást, mely álomba ringatóan kedves, mint egy bölcsődal; ez altatja el esténként, ez ébreszti hajnalban, könnyedén belefonódva gyermeki álmába, abba az édes reggeli szendergésbe, amikor még nem tudod pontosan megállapítani, hogy a patak vagy az eső susog az ablak alatt.

Minél közelebb van a patak, annál erősebben, majdnem hogy kihívóan zúg a kövek között a kislány felé, szinte rámosolyog, majdnem hogy kihívóan zúg a kövek között a kislány felé, szinte rámosolyog csillogó habjaival, tovagördülő hullámainak hófehér tajtékával, amely a vízesésnél terül szét. Natela szeret reggelenként itt eljátszadozni. Leül egy kőre, és belelógatja kezét a hideg forrásvízbe, megsimogatja a hullámokat, aztán megmosakszik, és kiül a napra melegedni, gondosan befonva nedves, kékesfekete copfocskáit.

A fáradhatatlan patak egész reggel beszélgetni fog vele – ki mással is beszélgethetne a nyári szünidő alatt? Apja még kora hajnalban elment az erdőbe, most ott lépked valahol a sziklákon, közvetlenül az ég alatt, puskával a vállán… Amikor ő nincs otthon, Natela mindennek a gazdasszonya. a faházikóé, a fényes pataké, az erdő borította hegyeké, melyek minden oldalról körülveszik a völgyet. De Natelát egyáltalán nem ijeszti az egyedüllét. Megszokta. Minden bokrot ismer, minden patakocska szívélyesen csörgedezik felé a sziklák alól.

Számtalan csermelyt gyűjt magába a bővízű, sebes folyású patak, mely valahonnan a felhők közül zuhog alá. Natelának még soha nem sikerült oda eljutnia, bár számára a felhők nem olyan távoliak és elérhetetlenek, mint az a völgyben és a hegy lábánál élő gyerekeknek tűnik. A felhők élete a kislány szeme előtt zajlik. Szinte egy magasságban vándorolnak az erdész házával. Borús napokon a felhők a völgy fölött gomolyognak, körülvéve szürke, nedves foszlányaikkal a szomszédos sziklák csúcsait, megkapaszkodva a közeli szoros fenyőinek tetejében. Könyörtelenül tépik, forgatják őket a szelek.

-         Apa, vigyél engem magasabba, a hágóra – kérte már nemegyszer Natela. – Szeretném közelebbről megnézni azt a helyet, ahol a felhők a szelekkel találkoznak…

-          

Az erdész megígéri, hogy idővel majd vág egy ösvényt a hágóra, és elviszi oda Natelát. De egyelőre esős időben Natelának kis házikójába zárkózva kell ülnie, ahol fényes nappal besötétedik a sűrű felhők miatt, melyek az ablak előtt úsznak el, és ahol a mennydörgésektől megremegnek a vastag gerendából épített falak. Eszelősen dühöngenek a hegyekben a rettegett elemek, Natela fölött bömbölnek az évszázados faóriások. Félénken nyúl az asztal felé a kislány keze, hogy kikapcsolja a rádiót, mely recseg és zúg – a borzalmas harc visszhangja ez, mely valahol itt, egészen közel, a hágón tombol.

Út nem vezet a hágóra. Innen egyáltalán sehova nem vezet út, csak egy keskeny ösvényke a patak mentén a messzi völgybe, ahol levan bácsi és Eteri néni élnek. Amíg a tanév tart, Natela ott él a nagybácsinál, és apjához csak vendégségbe jár, lóháton vagy öszvéren.

Ritkán téved ide ember. Néha megjelenik a megpakolt Levan bácsi, esetleg betéved valaki a vadászok közül, vagy ismeretlen emberek jönnek: furcsa műszereikkel a hegyeket mérik… A múlt nyáron fővárosi úttörők vetődtek ide- ifjú természetbarátok, hátizsákkal a vállukon, bottal a kezükben. Ásványmintákat gyűjtöttek a hegyekben, gyógyfüveket szedtek, és Natela készségesen segített nekik.

Egyszer a pataknál geológusok ütötték fel sátrukat. Nyina Fjodorovna volt a legidősebb közöttük. Vele Natela gyorsan megbarátkozott, még együtt is aludtak a sátorban. Nyina Fjodorovnát mindennél jobban érdekelték a hegyi források, és a szakadékok ifjú gazdasszonya örömmel vezette őt egyik forrástól a másikig. Vendégszeretően megmutatta neki hegyi birodalmát. Különösen a Szarvas-forrás tetszett meg a geológusoknak. Mikor már a völgybe készülődtek, Nyina Fjodorovna egy egész üveggel merített vizéből, címkét ragasztott rá, és beletette a palackot a hátizsákjába.

Mindenki a völgybe ment – az úttörők gyűjteményeikkel, a geológusok az összeszedett mintákkal… Natela gyakran gondolt rájuk. Lehet, hogy ezen a nyáron is eljönnek, lehet, hogy már valahol az ösvényen járnak?... De senki sem jött, nem hallatszott emberi hang. Csak a patak zúgott, egyenletes, monoton hangján.

Süt a nap a magas kékségből, zöldellnek a hegyek, s a forrás üdeségét leheli a víz. Jó itt, de a völgyben még jobb. A patak ott folyóvá duzzad, egymásba érő kolhozkertek és szőlők között folyik.

A szőlőkben vidám nevetés harsan, a folyóban fürdenek a lányok… Esténként zajosak az utcák, autók dudálnak, a klubban filmet vetítenek.

Amikor Natela már nagyon vágyódik tanítói és iskolatársai után, valamilyen hírt ad magáról innen a magasból. Ennek különböző módjai vannak. Kis papírhajót engedhet a vízre, de ha nincs kéznél papír, akkor egyszerű zöld, élő leveleket is úsztathat a vízen. A jóságos patak még abban is szívesen Natela segítségére van. Bedob a vízbe egy szál rododendront vagy a hegyi szeder ágát:

-         Ússzál!

És a víz ügyesen felkapja a kislány küldeményét, sietősen továbbítja lefelé, a kövek között lavírozva, mint egy vidám futár. És ha egy kislány a völgyben megpillantja az ágacskát, melyet a hullám hozott, azonnal kitalálja:

-         Ezt Natela küldte!

-         Ez onnan, a felhők közül jött!

Egy reggel Natelát távoli hang ébresztette fel, mely mennydörgésre hasonlított. De az ég tiszta kék volt, és valahol lent dörgött, a szakadékban, nem pedig fent, a hágó felett, ahol egész nyáron élnek a mennydörgések.

Mi lehetett ez,

Natela felszaladt a legközelebbi sziklára, és fürkészve lefelé kémlelt. Körös-körül sehol egy felhő. Nyugodtan csillognak a hegyek, szunnyadoznak a napsütésben az erdők. Minden kihalt, csendes. Csak a patak moraja töri meg a hegyek ősi csendjét.

Lehet, hogy képzelődött?

De hamarosan nagyobb, még erősebb dörgés hallatszott lentről, a hegyekből.

-         Apa! – hívta nyugtalanul apját Natela. – Hallod? úgy morog, mint a mennydörgés!

-          

Apja előtűnt a fák közül, filcsapka, kigombolt fekete gimnasztyorka volt rajta, fegyver a vállán. Elfáradt, lassan lépdelt a köveken; Natelára mosolygott verejtéktől fényes, szőrös, jó néhány napja borotvát nem látott arccal.

-         Megijedtél a dörgéstől, Natela?

-         Nem ijedtem meg, csak olyan szokatlan… Az és is tiszta, és mégis mennydörög.

-         Ez jó dörgés, kislányom. A követ törik, utat építenek.

Utat építenek! Natela örömében tapsolni kezdett. Odarohant apjához, és átölelte.

-         Igazi utat, apa? És egészen ide, hozzánk fognak járni az autók?

-         Ide, és magasabbra is, a hágóra. A hágón túl újabb hágó van… Sokkal magasabb, mint a miénk… Még messzebb megint völgyek és városok…

Ismeretlen völgyek és városok… És Natela előtt arra is megnyílik az őt… Csak minél erősebben és minél gyorsabban dörögjön!

A dörgés napról napra erősebbé vált, hatalmas, győzedelmes visszhangként terjedt a hegyekben. Natela minden újabb robbantást elhaló szívvel fogadott. Még közelebb került az út!

És végre megérkezett a rég várt ünnepnap. A völgykatlanban megjelentek az építők. Fiatalok, napbarnítottak voltak, vastagon borította őket a szürke kőzápor. A völgy megtelt vidám emberi nevetéssel…

Este az építők a pataknál felállították sátraikat, és lehúzták magukról verejtékes, a kiizzadt sótól fehér foltos gimnasztyorkáikat, mosakodni kezdtek. Natela amiben csak tudott, segített nekik. Kipirulva mutogatta, melyik kövön legkényelmesebb a mosdás; kifulladva gyűjtötte a rúzsét a tábortűzhöz, elvezette az építőket forrásaihoz:

-         Ebből merítsenek… ez a legfinomabb!...

Aztán ott ült az építők között a tábortűznél, lelkesen, örömtelin, s egy idősebb mérnökkel társalgott.

-         És most meséld el nekünk, Natela – szólt mosolyogva a mérnök -, hogyan fedezted fel a Szarvas-forrást?

A kislány mélyen elpirult.

-         Én?... A szervas maga fedezte fel. Én csak észrevettem… Beteg volt az a szarvas, de lehet, hogy sebesült. Amikor először megláttam a pataknál, még meg is tántorodott, nem is tudott volna elszaladni. Aztán sokszor jött le a hegyekből, egyenesen a patakjához, és ivott, ivott. Kitaláltam, hogy ezzel a vízzel gyógyítja magát, másból nem is iszik, csak ebből az egyből…

-         És meggyógyult?

-         Biztosan! Napról napra elevenebb lett, és amikor utoljára találkoztam vele, akkor már úgy elfutott, mint a szélvész.

-         És tudod-e, kicsikém, hogyan nevezik majd ezt a vizet?

-         Hogyan?

-         „Natelá”-nak.

-         Miért „Natela”?

-         A te tiszteletedre nevezték el így a geológusok. Hiszen te fedezted fel elsőnek ezt a forrást, te mutattad meg nekik a szarvas-vizet… Lehet, kislány, ha nincs ez a felfedezésed, még mindig nem épülne ide az út… És most hamarosan gyógyvízüzem épül itt, a „Natelá”-t pedig az egész országban megismerik!...

Natela zavarba jött, kicsit meg is rémült, amiért a maga kis felfedezésével valahogy befolyásolta az út sorsát. Nem tudta felfogni, hogy azzal, hogy a geológusoknak megmutatta az áttetsző, vidám kis forrásokat, ennyi gondot okoz az ismeretlen embereknek… És ugyanakkor örült is, hogy a szarvas-víz az egész országban ismert lesz, erőt és egészsége ad az embereknek, hogy ne haljanak meg olyan fiatalon, mint az ő mamája… Natela már alig emlékszik rá, mintha a felhőkön keresztül látná… Milyen kár, hogy akkor még nem tudott a szarvas-vízről…, lehet, hogy az megmentette volna anyut…

-         Hát csak idáig, a forrásig építik az utat? – kérdezte Natela, fahasábot dobva a tűzre. – Tovább nem is mennek?

-         Tovább is építjük – felelte a mérnök, s elgondolkozva nézte a hegyeket, melyeken keresztül kellett húzódnia az útnak. – Hisz ott ugyanilyen kislányok várnak minket a felfedezéseikkel.

-         Azt hiszed, te mindenkinél magasabban vagy? – fordult hirtelen Natelához a szeplős legényke, akinek fején kis kazah sapka volt. – ott olyan települések vannak, ahol a madár sem jár… Hát azokkal mi legyen? Azelőtt jó volt a zerge taposta ösvény is, de most kitárult az élet, s tágas utakat kíván…

-         És milyen ott a levegő, a napfény! – tette hozzá lelkesen az egyik építő, aki külsőre valódi hegyilakónak látszott. – Állandóan süt a nap! Úttörőtábort lehet majd építeni.

-         És főként szanatóriumot. Magaslati szanatóriumot építünk a bányászoknak…

Natela elragadtatással hallgatta az építőket, világos szemecskéi egyre fényesebben csillogtak… Az út megváltoztatja itt az egész életet, az ismerős táj nem lesz többé isten háta mögötti zug… Mindenkinek kell ez a széles út, mindenki nagyon várja már! A kolhozparasztok elviszik rajta kertjeik gyümölcseit, a kolhozba eljutnak a városi áruk, a Szarvas-forrásból eljut a gyógyvíz mindenhova, és valahol a felhők fölötti magasságban, az örök napfény hazájában kinő a magaslati bányászszanatórium.

-         és hogy fogják hívni azt a szanatóriumot?

Az építők vidáman összenéztek.

-         „A Nap palotája”… Jó lesz.

Rövid hallgatás után hozzátette:

-         Apa azt mondta, hogy ott, a hágókon túl, újból völgyek és városok vannak.

-         Virágzó völgyek és fehér, tengerparti városok… És amikor felnősz, Natela, elutazol oda a mi utunkon, a főiskolára, tanulni… Nem felejtesz el bennünket?

A kislány elhallgatott.

-         Nem.

Esti köd ereszkedett a patak fölé, a hegyszorosokban megsűrűsödött a homály. A tábortűznél hamarosan megjelent Natela apja is, kiöltözve, megborotválkozva, megtisztított kitüntetéseivel, üveget szorongatva hóna alatt. Az apa számára az építők megjelenése különösen jelentős esemény volt. Ismerős környezetben találta magát. És annak ellenére, hogy a már szinte feketére barnult déli hegyilakókon kívül voltak itt világosbarnák és egészen fehérek is, s bár kiejtésükön és tréfáikon nyilvánvalóan érezni lehetett, hogy nem mindegyikük nőtt fel hegyek között, amikor Sztálingrádra vagy az Ukrán-Belorussz frontra terelődött a szó, mindnyájan azonnal megtalálták a közös nyelvet.

A tábortűznél együtt vacsoráztak. A telihold, mely a hágó fölé emelkedett, nyugodt, fenséges ragyogással töltötte be a völgykatlant. Hatalmas árnyékok rejtőztek a szakadékokban, a ví fölött ezüstösen csillogott a köd, fénylettek a hatalmas gépek az úton, a sziklákon felcsillantak az ásványok fényfoltjai.

-         Milyen tiszta itt a hegyek között a hold!... – mondta álmodozón a mérnök.

A jólelkű, kissé ügyefogyott technikus, akin kezeslábas volt, egy hajtásra kiitta poharát, és vidáman feldobta.

-         Milyen kár, hogy semmi sem maradt a fenekén! A csillagokig loccsant volna belőle a bor!

És átadva a poharat szomszédjának, zengő baritonján rákezdett egy Natela számára ismeretlen dalra. A többiek is felkapták. Natela izgatottan hallgatta…

Aztán egy erős kéz, mely nagyon hasonlított apja tenyerére, félénken megsimogatta Natelát, és a kislány meghallotta maga fölött valakinek a kedves, elgondolkozó jangját, mely apjához fordult:

-         Rendes kislányod van… Nekem is van egy ilyen lányom, ugyanilyen kis vadóc…

-         Egyetlen gazdasszonyom – felelte szomorú büszkeséggel az apa. - Itt csak unatkozik, hosszú már neki a szünidő.

-         Most majd nem fog unatkozni… Állandó kapcsolat létesül a völggyel… Natela, akarod, hogy holnap megautóztassunk az új úton?

Natela felvillanyozódva apjára nézett.

-         Miért ne, menj, látogasd meg a nagybácsit!

Autón az új úton! Ezután még kedvesebbnek tűnt a dal a tábortűznél, a holdfénnyel elöntött hegyek, az út friss kő-csillogása, mely valahová lefelé vezet, a szakadékok titokzatos homályába.

Egy napra utazott el Natela vendégségbe, de sokáig volt kénytelen a völgyben maradni. Nem engedte el Eteri néni; a hegyekben viharok tomboltak, megkezdődtek a szokásos hatalmas nyári záporok. A megduzzadt, haragos patak üvöltve vitte a völgybe zavaros vizét és a gyökerestül kitépett fákat.

Állandóan sűrű fellegek gomolyogtak a hegyek fölött, a házak ablakai remegtek a messzire elhallatszó, visszhangzó hegyi mennydörgésektől. Csak mikor szétszóródtak a felhők, és újból kisütött a nap, vitte ki levan bácsi Natelát az új útra, s ültette fel egy arra haladó gépkocsira, mely az építőké volt.

A sofőr ismerős volt, örömmel fogadta Natelát.

-         Apád él és egészséges. Látott ő már különb viharokat is – mesélte vidáman a sofőr -, de az útnak néhol betett a vihar.

-         És hova menekültek a vihar elől, - csodálkozott a kislány. – A sátrakban ücsörögtek?

-         Nem, kedvesem, nem nagyon üldögéltünk – mosolyodott el titokzatosan a sofőr.

Amikor a jól ismert helyhez értek, Natela elcsodálkozott: egyetlen sátor sem volt a pataknál! Gépek sem voltak, építők sem. A kész út, megkerülve a sziklák, eltűnt valahol a hegyekben, a hágón túl, melyet tisztára mostak a záporok, s melynek tetejét a csillogó felhők habkönnyű muszlinja vonta be.

-         Isten vele, kartársnő – mondta tréfásan a sofőr, kinyitva a vezetőfülke ajtaját -, az ön jegye eddig az állomásig érvényes.

-         És… és hol… hol vannak a többiek?

-         Mi már ott vagyunk – mutatott a sofőr valahová a hágón túlra. – Adjam át az üdvözletedet? A mieink gyakran emlegetnek téged.

Natela továbbra is ott állt az út szélén, kosarával, vidáman és elkeseredette. Senki nincs itt. Mindnyájan ott vannak valahol magasan, magasan… Ha fel lehetne kiáltani innen nekik, elküldeni köszönetét az útért!

-         Adja át üdvözletemet – mondta a kislány, alig észrevehető szomorúsággal -, mindenkit forrón üdvözlök… És írjanak…

-         Feltétlenül – mosolyodott el búcsúzóul a vezető -, a címet tudjuk.

A kocsi elment, eltűnt a kanyarban. Csak a hegyek maradtak itt, pompásan kizöldülve a zápor után, meg az ég, mely szokatlanul, páratlanul kék volt, és a sziklák alatt frissen vágott út.

Ugyanúgy folyt tovább az élet, egyik nap a másik után, de furcsán érezte magát az erdész lánya. Mintha szétváltak volna a hegyek, az egész világ tágasabb lett. Nem patakzúgás, hanem autótülkölés ébresztette reggelenként.

Az építkezéstől származó hatalmas dörgésekhez kapcsolódtak Natela legszebb álmai. A dörgés már máshonnan jött. Nemrég még az erdész háza alatt dörgött, most pedig a hegyekben, egyre feljebb. Már ott is robbantották a sziklákat.

Az útépítők nem felejtették el fiatal barátnőjüket. Nem is egyszer, mikor Natela reggel a pataknál mosdott, a víz üdvözletet hozott neki a felhők közül… Csodálatos üdvözletek voltak! Hol rododendronágat, hol csodálatos, soha nem látott alpesi virágokból vagy különös füvekből font kis koszorút hozott, melyek csak ott virágzanak, a magas hegyek között, ahol az örök hó borította csúcsok csillognak.

(Forrás: Csillagszóró – Mesék, versek, történetek – 

Móra Könyvkiadó Bp., 1966., 161-169. old.)