Gáli József (1930-1981): A hét bölcső fája

Forrás: http://www.litera.hu/hirek/harminc-eve-halt-meg-gali-jozsef

Élt egyszer egy öreg ezermester, híres faragó. Keze munkájának messze földről csodájára jártak az emberek. Amelyik kocsinak ő kerekítette kerekét, csak szokásból kellett ló az elé: húzás nélkül is szaladt. Kedvelték érte a gazdák.

Kisevőnek nagykanál ugrott a kezébe, ha arról az asztalról evett, amelyet ő gyalult. Ropogósabb lett azon a sült, omlósabb a tészta. Dicsérték érte a gazdasszonyok.

Aki vénember abba az öregszékbe tottyant szunyókálni, amit ő készített, álmában ifjú-magát látta. Áldották érte a fogatlanok.

Ágyat ha faragott, szerették érte az újdonsült párok, térdeplőért a nénikék, ügyes két kezéért szerette az Isten.

Ismerték a fák. Nem féltek tőle. Nem fájt nekik, tudták, lelküket hántja életre a faragókés. Bárhol a világon ostoba halállal elpusztult egy fa, azon nyomban jelentették neki: lángra lobbant kezében a félig kész munka, panaszos reccsenéssel megrepedtek a finom művű bútorok, elhomályosult tükörfényük. Ilyenkor tudta, villámsújtotta öreg óriást gonoszul kicsavart csemetét gyászolnak a rokonok. Máskor nemigen, ilyenkor öregedett.

Egy reggel romokban találta műhelyét. Üszkös roncsok hevertek szerteszét, gyantát sírt a nyers fenyődeszka, kedves gyalupadja megrepedt. Nem értette. Nem dörgött az éjjel, de ha lett volna is, vihar így nem pusztít. Kiment a ház elé. Körös-körül lángoltak az erdők, háború dúlt hetedhét országon. Hallott már róla, hogy az új király kedvenc játéka ez, de nem hitte, hogy erdőinek baja támad. A fa nem katona, miért is, hogy elessen? Gomolyogva körülvették a fenyők, tölgyek, haboskőrisek. Csípte szemét, marta torkát ez a búcsú, de ott állt a füsterdőben még este is. Így talált rá a király hírnöke.

-         Nagy tisztesség ért, öreg! Várandós a királyasszony, és rád esett a választás, ritka fából, párjanincs, csuda bölcsőt készíts, ez ringatja majd a kis királyfit.

-         meghaltak a fák.

-         Keress élőt, vagy a semmiből faragj! Jaj neked, ha időre el nem készül!

Mi mást tehetett, útnak indult szegény, hogy meglelje a bölcső fáját. Tőből kirántott gyertyánok, derékba tört fenyők mellett vezetett útja. Gondolta, megpróbálkozik velük, de amint hozzájuk ért, porrá lett mindahány. Ment, mendegélt tovább, mindenütt megfordult, ahol valaha fa zöldellt, de csak a semmit lelte, azt pedig nem fogja a faragókés. hajdani jegenyenyár helyén feketéllő hamukupac mellett megpihent. Itt köszöntött rá egy szegény asszony.

-        

Édes lelkem! Teknő kéne. Ami volt, felaprították üst alá a katonák. Bölcső is elkelne, de mindenre nem futja. Bölcsőben mosni nem lehet, így hát teknőben él meg majd a kicsi.

-         Ez a hamu, ez a teknőnek való. Jó, sűrű fa volt, vizet át nem eresztő, most már a föld látja hasznát…

-         Uram a királynál, az ő katonája, magam az ég alatt, kifosztva a házunk. Szánj meg, lelkem, szánj meg!

-         Ne sírj, szegény. ha lesz a királynak, lesz bölcsőd neked is.

Bokáig pernyében bandukolt tovább, immár kettős rendeléssel. Estére egy városba érkezett. Hordóhegy tetejéről, kezében pergamen tekercs, cifra kis ember szavalt.

-         Én, az udvari költő hirdetem: soha ennyi terebélyes, soha ennyi szép, sudár fa nem termett a világon, mint amióta a mi királyunk a király. Látom őket, hallom őket, mind az ő nagyságát zúgják. Zúgjátok ti is: éljen a király!

És azok rázúgtak nagy helyesléssel. Nyelt egy nagyot a mi emberünk. Talán gonosz varázslat bűvölte el, s azért hitte a pusztulást? Már a kezében érezte a faragókést, ujjaiban ott formálódott a fa, amit majd mind közül a legjobbnak talál. Odafurakodott a cifrához.

-         Merre látod őket? Áruld el, uram! Bölcsőnek valót keresek, éppen a királynak.

-         Nekem is készíthetsz egyest. Rózsás legyen a rengetője. Az asszonyom csipkésre rágja érte a fülemet, de hiába, lusták erre a mesterek.

-         Merre láttad a fákat? Merre zúgnak?

-         Az enyéim ebben a pergamenben, másoké máshol.

Magasabbra tartotta az írást a cifra. Ekkor vette észre az öreg, erdőtűz pusztít abban is. Hátra sem nézett, úgy indult útára.

-         Hé, te! Ne felejtsd a bölcsőt s rózsás rengetőjét!

-         Ha lesz a királynak, jut neked is.

Városszélén, árokágyban, feje alatt kulacspárna, hortyogott egy favágó. Megvárta az ezermester, amíg felébred, aztán egy kukk se, együtt mentek tovább. Szó nélkül is megérti egymást fejsze és faragókés.

Jó ideje lépkedtek már, dolguk végezetlen vissza is fordulnak talán, amikor a távolban elibük magasodott, amit kerestek.

-         Nyárfa – rikkantotta a favágó.

-         Haboskőris – mondta az öreg.

-         Magában? – ellenkedett a másik.

-         Elpusztultak a társai.

Éj derekán értek oda. ezer erdő zúgott a haboskőris lombjában, keservesen, panaszosan.

-         Gazdáim, kedvesek, késő az érkezéstek! Látjátok, szégyenemre: élőfából bitófa lettem. Égtem volna inkább hamuvá! Váltsatok meg, temessétek el szegényt. – S megringatta szelíden azt, aki ágát húzta. Feljajdult az ezermester. Hiába a keresése! Bitófából bölcsőt faragni nem lehet. Odalépett, levágta a holtat. Ránézett először, és ifjúnak látta. Ránézett másodszor, és magamagát látta. Ránézett harmadszor, és látta a felvert világot, amin átlábalt: sír szegény asszony, síró fenyődeszka, bólintó embererdő mind ott élt a halott szemében.

-          

Jaj, már nemcsak az erdőket siratták. Végére sem érhettek az imának, elébük ugrik egy katona, mögötte a hóhér.

-         Coki nektek! Királyúr parancsa: itt maradjon a feltámadásig! Visszaaggassátok, vagy ti is odakerültök.

A mindig szelíd, hét alázatú ezermester rádörgött a katonára:

-         Asszonyod az úton bölcsőt, teknőt koldul, házad feldúlva katonák kezétől! Erre legyen gondod!

A katona kezéből kiesett a lándzsa, futott, meg sem állt hazáig. Egyedül maradt, megijedt a hóhér.

-         Tolvaj, útonálló, akit öleltek, kár is megsiratni.

Felzúgott a haboskőris:

-         Ne higgyétek! Értünk halt meg, erdők igazáért, mert meghirdette: rossz játékot játszik a király! Szerette árnyékainkat, madaraink dalát, hajtásainkban a szálfákat leste, ezért szállt szembe a királlyal. Nem volt útonálló, járta az erdőket, de nem gonosz szándékkal. A tavasszal engem választott fia bölcsőjének, engem, ki halála lettem.

Reszketett a hóhér minden porcikája.

-         Király adta a bírónak, bíró a katonának, a katona nekem. Mi mást tehettem? pedig nekem is kell bölcső, hozzánk is jár a gólya.

-         Lesz bölcsője a halott fiának, lesz bölcsője a tiednek is, hóhér.

Akkor szépen kidöntötték a kőrist, és helyébe temették az erdők barátját. Fejfának pedig a kőris egyik ága szolgált, mely alighogy beszúrták a földbe, gyökeret eresztett.

A favágó hazasegítette a fát. Búcsúzáskor a küszöbön megvakarta az üstökét, szólt volna, de az ezermester rámordult:

-         Hajnalra meglesz.

-         Jó lesz a forgácsából vagy hullott darabjából… Unokám ring benne, ezért keltem útra.

-         Hajnalra meglesz.

Már a kezében volt a faragókés, mikor zörögtek az ajtaján. A törvényszolga hozta a bíró üzenetét.

-         Én vagyok a törvény, és megparancsolom neked, hogy holnap reggelre bölcső legyen a pitvaromban. Vajúdik a bíróné asszony, nem tudom még, paragrafus lesz-e vagy gyerek, de a bölcső meglegyen.

-         Így kerek a világ. Idejében megkapjátok.

S azzal nekikezdett, ami szépet, titkot és csodát látott életében, mind belefaragta a hét bölcsőbe. Már nem gyászolt. Tudta, kővel ha befedik az egész világot, abból az egy ágból kinőnek az erdők. Más erdők, de erdők.

S hajnalban útnak indultak a bölcsők. Ki a bíró, ki a hóhér, ki a szegény asszony portájára.

Kettőt maga kísért. Az egyiket a halott özvegynek kapujában hagyta – benne pihent a faragókés -, a másikkal a palotába ment.

Már várta a király.

-         No lám, szép is, jó is. helyre munka. De ha már megvan, minek ezermester. Tömlöcbe vele!

Úgy is történt. Örült az öreg, hogy gondoskodott a faragókésről.

Azon a reggelen, mikor megszületett hét poronty, hatalmas erdő termett a haboskőris egy ágából. Vihar kerekedett. Gyökerestül tépte a fák fölösét, és odaseperte, ahol még kiégett puszta volt a világ. A fák, mintha szelíd kéz ültette volna őket, mind gyökeret eresztettek.

Azon a reggelen, mikor megszületett hét poronty, megszólaltak a bölcsők. Így szólt a bíróé: Eridj az erdőbe, s légy ami voltál, farkas. Zörögjön a bordád, tépjen a bokor, marjon a tövis, üvöltő! Szaladt a bíró, vitte az irháját.

A hóhéré: Inda légy, tekergő, fojtogató inda, s ha nem lelsz zsákmányra, magadat fojtsad! Reszketve elkúszott a hóhér.

A költőé, a rózsás rengetőjű: Cserregő szarka, hess! S elrepült az udvari költő.

Három hangon zengett a királyé. Együtt kiáltotta az ezermester, a haboskőris és az erdők barátja: Holtomban is az erdők igazát hirdetem!

Megremegett a palota, eszeveszetten menekült a király. Hová is fusson? Körös-körül erdő. Nem volt más választása. Ott bolyong mai nap is, ha még él. Farkas kergeti, inda fojtogatja, szarka eszi szemét.

A katonához így szólt a bölcső: Szegény asszony férje, tanítsd a fiad. Őrizkedjék farkastól, indától, erdei rossz lélektől – s ne feledd, föld, leszel egykor, fekete erdei föld.

Brummogott a favágó, mint a medvék, hogy ne féljen semmi vadtól, ha felnő a kisunoka.

Szépen muzsikált a halott fiáé, villogott a párnán a faragókés.

Párja nincs, ritka bölcsők!

Beszélik, e naptól kezdve együtt játszott Meseországban hét poronty.

(Forrás: Csillagszóró – Mesék, versek, történetek – 

Móra Könyvkiadó Bp., 1966., 135-140 . old.)