Balla Margit grafikája Gáliról
Húsz
hosszú esztendőt töltött a tengeren, viharoson és csalfa csendesen, távoli
országokban, hol hatalmas paloták álltak, hol száznapi járásra lélek sem
lakott, buja zöld vidéken és kopár tájon húsz hosszú esztendőt töltött egy
hajós. Feleséget, hazát hagyott a szigeten, ahol született, hogy megélje mind a
csodát, amit húsz esztendő ígért. Küzdött a tengeren hajónyelő nagy halakkal, a
sivatagban szárazsággal, a városokban ölelő asszonyi karokkal, mindennel
megküzdött becsülettel, derekasan. Amikor megismerkedett mindazzal, ami távol s
közel elérhető, ismerte már a jóllakott has, az éhes vándorlás, puha ágy,
kemény föld, forrásvíz, állott tócsa, pusztulás-menekvés, élet-halál minden ízét,
örömét, parancsot adott legényeinek, fordítsák hajója orrát hazafelé, evezzenek
immár rég nem látott, kedves szigetnek nyugalmas kikötőjébe.
Húsz
év alatt elmosódott a térképen a rajz, húsz év alatt megváltozott a csillagok
állása, húsz év alatt elvégezte emlékezésfakító munkáját az idő. Nem vesztették
kedvüket, keresték az utat. Egyszer csak feltűnt a messzeségben egy sziget. A
parti fák formája ismerős, távolabb a hegyek vonala is reménykeltően hasonló,
mintha végre hazaérkeztek volna. Megörült a hajós nagyon, hiszen telve a szíve
nagy idő alatt gyűjtött számlálatlan kinccsel, megosztani vágyta, legjobban
azonban pihenni, nyugalomra vágyott. Amikor a sziget közepe táján hajója
tatjáról meglátott egy égig magasodó, hatalmas jegenyét, felkiáltott: Íme, látom
már, hogy hazaértünk.
De
szólt a kormányos:
-
Uram,
tévedsz minden bizonnyal, nézd csak, a parton áll egy asszony, és hajóra vár.
Hiába hinnéd, hogy téged vár, nézd csak hosszú, vállig érő haját, sötét az,
mint az éjjel, a te asszonyod haját pedig, hitemre, fehér szálak tarkázzák, ha
él.
-
Kár
az időt fecsérelni, kikötni, tévedni, hajózzunk tovább.
Ő
is így gondolta, s tovább is hajóztak.
Bolyongtak
a tenger hátán, de szigetet nem találtak sehol.
Telt-múlt
az idő, s egyszer csak feltűnt a messzeségben egy sziget – a fák formája
ismerős, a hegyek vonala múltból derengő, jegenye is magasodott a közepén.
Felkiáltott
a hajós:
-
Immár
hazaértünk, végre hazaértem!
De
szólt a kormányos:
-
Tévedsz,
nézd, a parton áll egy asszony, hajóra vár, de miért ő várna téged, hosszú,
sötét haja derékig érő, a te asszonyodé pedig már igencsak fehér.
A
legények is zúgolódtak, tévedni nincs idő, kikötni csak biztos parton szabad.
-
Hajózzunk
hát tovább – mondta a hajós, ha bizonytalanul is.
Hajóztak
vagy hét évig újra, telt a hajós szíve megosztanivalóval, vágyta nagyon az otthoni
ágyat, kereste, hol bukkan fel újra föld.
Keresztül-kasul
járhatták már minden nagy vizét a világnak, amikor újra feltűnt egy sziget, hol
ismerős volt a fák koronája, a hegyek vonala is ígéretes, és jegenye magasodott
a sziget közepén.
-
Nem
tévedek! Végre kiköthetünk!
De
szólt a kormányos:
-
Uram,
ne higgy a tengeri varázsnak. Nézd csak, a parton áll egy asszony, hajóra vár,
nem kétséges, de miért várna rád, ha hosszú, bokáig érő haja sötét, mint az
éjjel, a te asszonyodé pedig, uram, esküszöm, hófehér.
Fogát
összeszorítva, súlyos, megtelt szívvel továbbindult a hajós, mert átkozódtak a
legények: kikötni nincs idő, tévedni ilyenkor vétek.
S
vette kezdetét a vég nélküli bolyongás, ó, hányszor kicserélődtek tenger
mélyében a halak, míg újra feltűnt végre egy sziget. A sziget szélén korhadt
fák, a hegyek vonala is mintha változott volna, és a sziget közepén nem állt
jegenye. Mégis tudta a hajós, megint arra jár, honnét a semmibe visz az út.
Mielőtt szólhatott volna, a vízbe, a mélybe lökte kormányosát, mielőtt
átkozódhattak volna, egy szálig lekaszabolta valamennyi legényét. Azután a
vízbe vetvén magát, a partra úszott. Kereste az asszonyt mindenütt, de nem
találta. Csak csigákra lelt meg moszatra, s mikor letérdelt, hogy fejét nagy
dühében a sziklába verje, meglátott még a földön néhány szál sötét, sárba
ragadt hajat.
(Forrás: Csillagszóró –
Mesék, versek, történetek –
Móra Könyvkiadó Bp., 1966., 140-141. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése